Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-24 / 296. szám, szombat

Ä

lány szeme lázasas Htltogerift Araint közelebb lépett hozzá és kitárta karját, Blaiika, forrólázasan dideregve, szinte a karjai közé ájult. Keze, amint Milošt megölelte, oly forró volt, akár az izzó nemesfém. Ajka azonban két rózsaszín jégdarabra emlékeztetett. Miloš... Hogy Miloš a továbbiak során mit cselekedett, valószínűleg sosem tudjuk meg. Havelka doktor ugyanis kedveszegetten hajította félre a könyvet. — Nem értem, micsoda írók vannak ma — csóválta a fejét. — Ezt elvégre már a laikusnak is észre kellene venniel A szeme fénylik, alig áll a lábán, a keze forró, ö meg a szegény, beteg lánykát találkára küldi! Egyébiránt — gondolta magában már félálomban, mialatt eloltotta az éjjeli lámpát — mit törődöm vele? Mi közöm holmi Blankához? Ilyen nagyúri keresztnevű nőszemély nincs is a körzetünkben ... Aki nem Ismerné, annak el kell árulnunk, hogy Havelka Aleš doktor a Český Krumlov-i járásban fekvő kis Kremže község körorvosa, ö az, aki éppen elalvófélben van, mikor éles csengetés zavarja fel. Havelka szobája ugyanis az első emeleten van, a telefon pedig lent a rendelőben, az asztalán. Az orvos halkan nyögve felkel. Belebújik házikabátjába és magában sorsót átkozva lebotorkál a lépcsőn. — £n szamár, hogy miért nem lettem dermatológus! Pedig hogy érdekelt! Még sohasem hallottam, hogy egy bőrgyógyászt éjszaka hívtak volna beteghez. A bőrbetegségbe senki bele nem hal, a páciensek előtt az ember mindig finom, ügyes... — Doktor Havelka, a kremžei egészségügyi hivatal — huhogott bele a telefonba. A készülékből csak egy szó válasz érkezett. TÁVIRAT. Még mindig félálomban ceruzát kotort elő és írta, amit hallott. Aztán letette a hallgatót és még egyszer elolvasta a szöveget. leienjen meg csütörtököd tizenöt harminckor az egészségügyön — Postolka. A táviratot behunyt szemmel a zsebébe gyűrte, visszacsoszogott az ágyába, s abban a minutában elaludt. E ;sz éjszaka a gyűlésről álmodott, ai.ol a szónok egyhuzamban tíz óra hosszat beszélt, anélkül, hogy elárulta volna, miről. Reggel azonban az egész ügy szeget ütött a fejébe. Mi az ördögért hívhatják Prágába a minisztériumba? Ez bizonyára nem lesz valami bagatell ügy. Hirtelenül a homlokára csapott. Hát persze! Biztosan valaki mást akarnak ide tenni! Öt meg eldugják valahova egy Isten háta mögötti faluba. Ez az ember jutalma azért, hogy éjjel-nappal gürcölt akár a ló — gondolta magában keserűen. Reggel érthetően komor hangulatban látott hozzá a rendeléshez. Annál is inkább, mert jobbkeze, Ráž Marié nővér, egy kicsit elkésett. Olyan mosollyal fogadta, mint amilyennel a tigris a védtelen báránykára készül ugrani. — Ide hallgasson, nővér — szólította meg mézédes hangon —, van ideje ma este? — Marié, a diplomás nővér, éppen igyekezett gyorsan átöltözködni, s így nem láthatta az arcát. Örömében szinte reszketni kezdett. Hogy talán mégis...? — Igen, doktor úr, hogyne volna! — biztosította Havelka doktort sietve —, az egész estém szabad! — Nagyszerűi Kitűnő! Akkor ma este idejében lefekhet, hogy legalább egyszer reggel is idejében érkezzék! A páciensek közül elsőül Kríž Ruženka itta meg rosszkedvének a levét. Szlvszúrásra panaszkodott. Havelka hivatásos rutinnal megvizsgálta a lányt s közben jegyezgetett. — Komoly bajom van, doktor úr? — kérdezte bátortalanul a páciens. Hát, különben egészséges maga, mint a vasi — szűrte a töga között, anélkül, hogy feltekintett volna —, csak a szíve van teljesen összetörve! Ruženka rémülten jajdult fel és megkérdezte, hogy most mitévő legyen. — Ne járkáljon annyit a fiúk után és a fraktúra azon nyomban begyógyul. A következőt, nővéri Dušek Alois, a postás volt soron. Rossz bőrben volt. Az arca egészen szürke, sovány, már a küszöbön köhögni kezdett. — Egy szót se szóljon — mennydörgött rá dühösen Havelka. — Biztosan nem tartja be, amit rendeltem. Vallja be, hogy naponta többet szív a megengedett öt cigarettánál?! — Lelkemre, nem, doktor úr! — bizonygatta riadtan a Postaügyi MiJIRÍ HORA: helyzetbe kerül. Az Ilyen helyzetek megoldásához tökéletesen kell ismernie a helyi viszonyokat és fölöttébb tapintatosnak kel! lennie. A szállítómunkás Rudolf szerencséjére Havelka doktor mindkét tulajdonsággal rendelkezett. — Ide hallgasson, uram — szólalt meg rövid habozás után —, ismételten hangsúlyozom, hogy nincs oka semmiféle nyugtalankodásra. A felesége kimerült, ideges. Előírok neki valami csillapító szert. Ami pedig azt Illeti, hogy álmában azt kiabálta: ne, ne, Károlykám, vegye tekintetbe, hogy azt mondta: ne! A tudatalattiban is ez a legfontosabb. A neveket az ember álmában könnyen összekeveri. Veselý szállítómunkás, mintha csak kicserélték volna, mosolyogva távozott. Havelka ezenközben elmélázott, UTI KALAND nisztérium szerencsétlen alkalmazottja. — Azt mondta, hogy ötöt, hát ötnek muszáj lennie! Őszintén szólva az sem ízlik, mert ezelőtt sose dohányoztam. De ha egyszer így rendelte, elszívom azt az öt cigarettát naponta, ha belepusztulok isi A körorvos nagyot nyelt s titkon odasandított, ahol Marié nővér ült. Megkönnyebbülve állapította meg, hogy figyelmesen ír valamit. — Hát ha nem ízlik, akkor egyáltalán nem kell dohányoznia — engedélyezte kegyesen, majd gyorsan folytatta. — És a súlya? Hány kilós? Hetven? És milyen volt a legkisebb súlya? Dušek gondterhelten vakarta meg a füle tövét. — Hát, bizony, doktor úr, azt nem tudom, nem emlékszem rá. Ha nem tévedek, a boldogult édesanyám azt mondta, hogy valamivel több voltam öt kilónál. H

avelka egy percre ismét kizökkent a kerékvágásból, csak aztán kapott észbe és írt elő forró tejes gyógyteát a páciensnek. Dušeket a szállítómunkás Veselý váltotta fel, egy behemót nagy ember. Panaszával inkább egy válóperekkel foglalkozó ügyvédhez kellett volna fordulnia. Leült, egy darabig a sapkáját gyűrögette, aztán kitört belőle. — Nem tetszik nekem a feleségem, doktor úr! — Havelkának már a nyelve hegyén volt, hogy neki sem tetszik, de még Idejében eszébe jutott hivatása. — Akkor miért nem jön Ide a felesége? — horkant rá Veselýre. Mi a panasza? — A szállítómunkás Rudolf Ismét gyűrögetni kezdte a sapkáját. — Panasza éppenséggel nincs, doktor úr, nem panaszkodik ő semmire, csak állandóan olyan karikás szemű, sápadt és egész éjjel beszél álmában. Ma éjszaka ls vagy háromszor kiáltott felálmából: ne, ne, Károlykám! Az orvos igyekezett megnyugtatni a felzaklatott embert. — Ez semmi, Veselý úr, magától elmúlik. Bizonyára egy kissé kimerült a munkában, vagy miben, s ha álmában szól egy-két szót, amiatt kár Idegeskednie és nyugtalankodnia. — Veselý már nem bírta tovább, kirobbant. — Könnyű magának azt mondani, hogy kár nyugtalankodnom. Csakhogy engem Rudinak hívnak, nem Károlykának! A kisebb helységek .körorvosa olykor valóban nem Irigylésre méltó A. MGROZOV: Bárkák este. (Olaj, 1937.) hogy melyik Károlyról lehet tulajdonképpen szó. Az a fiatal, a mészárszékből? Vagy talán az élelmiszerüzlet mozgóárudájának a sofőrje? Mi az ördögöt találnak a férfiak azon a hájas, szeplős nőszemélyen? Végre az utolsó páciens mögött is becsukódott az ajtó. Havelka körorvos fellélegzett, bezárta az asztalát és készülődött eli'ele. — Hogy el ne feledjem, Marié — igyekezett a legközönyösebben szólni —, holnap nem rendelek. Prágába kell mennem. Ráž nővér nyugtalanul kapta fel fejőt a fiókról, amelybe az új gyógyszerszállltmányt rakta. —• Valami kellemetlenség, doktor úr? — A kérdezett ingerülten tárta szét a karját. — Hát én tudom? Táviratot kaptam ós nem értek belőle semmit,.. Nincs kizárva, hogy áthelyeznek ... — Marienek egy pillanatra elakadt a lélegzete, csak aztán tudta tipikus női logikátlansággal kinyögni: — Ez ,.. Ezt... ezt nem teheti meg velünk, doktor úri — Olyan őszintén szerencsétlennek látszott, hogy Havelka doktor vigasztalóan a vállára tette a kezét. — De hát értse meg, nem tőlem függ. Én nem szeretnék elmenni, de ... — A diplomás nővér szipákolni kezdett és a kremžei körorvos önkéntelenül megsimogatta a jó lélek arcát. Majd váratlanul ráébredt a helyzetre, abbahagyta a magnetikus mozdulatokat és észrevehetően szigorúbban megszólalt. — Egyébiránt semmi biztosat nem tudok, hát ne sírjon! S ha már sír — tette hozzá —, akkor sírjon máshova, ne az én új kabátomra. Majdnem négyszáz koronába került. H

avelka Aleš doktor elutazása Kŕemžébol erősen emlékeztetett egy különösképpen szeretett elhunyt könnyes búcsúztatására. A kapuban ott állt Petr, a mentőkocsi vezetője, a diplomás Marié nővér és Pecné, az öreg gazdasszony. Bizonyára látták már filmen, milyen képet vágnak a kivégzésre induló halálraítéltek. Hát azok a fentebb említettek csoportjához képest Jókedvűen vigyorognak. Havelka is meg volt hatódva és sokkal jobban meglátszott rajta az izgatottság, mint szerette volna. Igyekezett hát mennél előbb eltűnni a szomorúság eme lakából. Második sebesség helyett hátrameneti sebességet kapcsolt a sokat próbált Spartakon és hírtelen a kocsiút közepén találta magát. Csak az éppen arra haladó nehéz tehergépkocsi sofőrje lélekjelenlétének köszönhette, hogy úti kalandja nem ért már itt véget. Útközben Havelka doktor nagyjából megnyugodott. Teljesen is megnyugodott volna, ha tudja, hogy egy végképpen nem fontos ügyben hivatják Prágába, amely egyébként egyáltalán nem függ össze történetünkkel. BudéJovicébe a fatalisták kiegyensúlyozott hangulatában érkezett meg. Azt gondolta magában, hogy kár a fejét törnie a titokzatos meghívás okán, hisz ami az emberre ki van mérve, azt el nem kerülheti. így aztán megállt a város főterén és elhatározta, hogy egy kis frissítővel testi hüvelyéről is gondoskodik. A Harang Vendéglő tömve volt, mert mér a kora reggeli óráktól kezdve a dolgozók tömegei frissítették fel magukat benne. Havelka Letelepedett az egyetlen asztalhoz, amely mellett üres szék állt. Az asztalnál ott ült a közbiztonság egy hadnagya egyenruhában, s élénk beszélgetést folytatott egy kellemes külsejű, vagy negyven év körüli férfival. A hadnagy épp az órájára tekintett és kijelentette, hogy mennie kell. Néhány szédítő iramban száguldozó pincérnek tudtára adta azon óhaját, hogy szeretné kifizetni a fogyasztását. Minden esetben a közismert kurta választ kapta: a kollégánál! Társa tiltakozása ellenére elébe tett egy tízkoronást. — Ne okoskodj, itt a pénz, Frantal De ha legközelebb találkozunk — nevetett fel —, akkor te fizetsz meg, méghozzá alaposan! — Rendben van! — biztosította őt hasonló hangnemben a Franta nevezetű férfi —, majd vigyázok magamra. A fizetéssel rettenetesen óvatos vagyok. — Ez is az ő emberük, gondolta magában Havelka. Feltűnés nélkül, ďe érdeklődve kezdte figyelni szomszédját. Nemcsak rokonszenves, de társas lény is volt. Maga szólltotte meg a doktort. — Ha sietős az útja, a maga helyén sorba állnék a pult előtt. — Elhallgatott, mivel a gondviselés intézkedése folytén megjelent az asztalnál a pincér és megkérdezte, mivel szolgálhat. Havelka rendelt magának, majd az előző napi Esti Prága tanulmányozásába mélyedt. Szomszédja nagy figyelemmel lapozgatta a Szovjet világot. Eltelt egy félóra és Havelka kezdett nyugtalanul körülnézegetnl. Végre sikerült magám vonnia az illetékes felszolgáló pincér figyelmét. — Főúr — fordult hozzá udvariasan —, mióta dolgozik Itt? — A kérdezett meglepetten válaszolta, hogy új alkalmazott, még csak a harmadik napja. — így már értem — mosolygott a doktor kedvesen — bizonyára még az elődjénél rendeltem. — A nordikus csel bevált. A sör néhány másodpercen belül az asztalra került, a gulyás sem soká váratott magára. Nem igaz tehát, hogy a szocialista kereskedelem dolgozóinak nincs humorérzékük. — Hát ez sikerült — vetette oda a doktor ismeretlen asztalszomszédja elismerően. — Most már csak a fizetőt kel! elkapnunk, mert különben lemaradok a prágai vonatról. — Szintén Prágába megy? — érdeklődött az orvos. — Elvihetem, kint áll a kocsim. Csak azt csodálom — tette hozzá ravasz mosollyal, hogy keresztüllátott inkognitóján —, hogy nem adtak magának szolgálati kocsit. — A biztonsági közeg szótlanul és fagyosan nézett rá. Havelka megértette, hogy tapintatlanságot követett el. — Bocsánat — mentegetőzött —, én, én, szóval... csak szeretek tréfálkozni ..., de ha akarja... igazán szívesen elviszem ... abba a Prágába... kérem, én .,. doktor Havelka vagyok Kŕemžébol — fejezte be nem túlságosan összefüggő beszédét. — Barták! — mutatkozott be a szomszéd és arcáról eltűnt a megközelíthetetlenség merev kifejezése. — Igazán kapóra jönne, ha szíves lenne... Havelka doktor nem volt tökkelütött. Megvolt a maga véleménye a megadott névről és a szomszéd erőszakolt zsargonjáról, de az ember végeredményben sose tudhatja, mire jó az ilyen ismeretség. A további úton egyébiránt megmutatkozott, hogy Barták hadnagy (nem lehet kisebb rangja, mint a másiknak, vélekedett Havelka) úgyszólván vidám fickó. Azzal kezdte, hogy nem hisz az orvosoknak. — Ha elővesz a nátha, vagy meghűlök — adta elő —, veszek egy nagy üveg rumot, cukrot teszek hozzá, felforralom és reggelre eltűnik! Havelka doktor az orvostudomány védelmére kelt. — Akármit elhiszek magának, de ezt nem. Az igazi nátha, vagy influenza tíz liter rumtól se tűnik el egy éjszaka leforgása alatt. — Ki beszélt itt nátháról? — ámult el színlelve Barták. — Én csak azt mondtam, hogy az üveg rum tűnik el reggelre. A szórakozást némileg megzavarta a Votice előtt leszállott pokoli köd. Havelka kimeredő szemmel, a kocsi ablakén kihajolva szitkozódott, hogy egy lépésnyire se lát. Barták azonban ekkor se veszítette el jókedvét. Biztosította a doktort, hogy ez semmi, az ilyen köd tisztára gyerekjáték ahhoz, amilyet már ő látott. Legalább tízszer ilyen sűrű volt. — Ugyan már — ámult el Havelka. — Az mér talán nem is lehetségest És hol járt ilyen ködben? Angliában? — Ha én azt tudnám! — heherő^ szett az utas. — Olyan sűrű volt az a köd, hogy azt se láttam, hol vagyok voltaképpeni S

zerencsére éppen kiértek az erdőből, s mintha csak elvágták volna, vége szakadt a ködnek. Ezúttal Havelka inkább az időváltozáson nevetett, mint a tréfán. Rákapcsolt és gyorsan közeledett az egyik, Benešov előtti, fő útkereszteződéshez. Ott már várta a meglepetés a közbiztonsági segédosztagok egyik tagja személyében, aki jelt adott neki, hogy álljon meg. — Kérem vezetői igazolványát és n kocsi okmányait! — fordult a doktorhoz. Lassan, megfontoltan vette át az iratokat, valamennyit alaposan megvizsgálta, körüljárta a kocsit, megnézte a számát, aztán vlss/Tiisnt Havelkához. — Tisztelt uram, komoly közlekedési kihágást követett ell — Ugyan már?? — lepődött meg a tisztelt úr. — Aztán mikor? Az idén? — A segédosztagok tagját elfutotta, a méreg és arca komisz kifejezést öltött. — Hegynek fel és áttekinthetetlen helyen előzött! — jelentette ki szárazon és hozzátette, hogy nincs ideje tréfálkozni. Most mér Havelka is dühös volt. — Hogy én áttekinthetetlen helyen előztem? Uram, ott, ahol megelőztem azt a száztizenegyest, jobban lehet látni, mint a petí-íni kilátóool! Ilyen marhasággal ne jöjjön nekem, nem tegnap óta vezetek kocsit! Az Ingerült szóváltás azzal végződött, hogy a hivatalos közeg ismételten és nyomatékosan feltette a kérdést, vajon a tisztelt úr hajlandó-e húsz koronát fizetni. Az összeg eredetileg tíz korona volt, de a segédosztagok tagja a vita során megmakacsolta magát. Havelka doktor kijelentette, hogy egy fillért se fizet, hogy az előírások szerint hajtott, s kevésbé érthetően olyan emberekről morgott valamit, akiknek nincs egyéb dolguk, mint hogy a felebarátaikat szekírozzák. — Ahogy kívánja — mondta fagyosan a kékszalagos úr. — A tárgyalásra úgyis ide kell jönnie, mert a közlekedési kihágáson kívül azt a vétséget is elkövette, hogy megsértett egy köztisztságet batöltő személyt. Kérem a személyazonossági igazolványát! — Azzal előhúzott egy vastag jegyzetfüzetet és írni kezdte bele Havelka adatait. A

doktor egy kissé lehűlt és meghökkent. Még csak ez hiányzott nekem, gondolta és hirtelenül eszébe jutott útitársa. Az ördögbe is, hát miért nem segít rajtam? Vagy talán mégsem tartozik a közbiztonsághoz!? Barták ugyanis úgy ült a kocsiban, mintha semmi köze se lenne az egész ügyhöz. Végre minden fel volt jegyezve és le volt rögzítve. Havelka dühösen hozzálátott, hogy a sebességváltó és a saját fogainak csikorgatása közben ismét útnak induljon. — Egy pillanat! — szólalt meg Barták és kilépett a kocsiból. Odalépett a férfihez, aki épp akkor dugta kabátja zsebébe jegyzetfüzetét, valamit szólt neki, majd egy kissé odább vezette a kocsitól. Havelka megfigyelte a tükörben, hogy a segédosztagok tagja ismét kezébe vette jegyzőkönyvét és ceruzáját. Megkönynyebbülten lélegzett fel és elmosolyodott. Világos — most törli az egészet! — De ostoba vagyok! — szidta magát gondolatban —, elvégre előttem nem beszélhetett vele! — Elégedetten konstatálta, hogy útitársa barátságosan veregeti a hatósági .közeg vállát és szívélyesen kezet ráz vele. Aztán visszalépett a kocsihoz, beleült és nyugodtan kijelentette: — No, ezzel ls megvolnánk! Gyerünk! — Havelka nem kérdezett tőle semmit, nem akart lndiszkrét lenni. Fontos, hogy a kellemetlen ügy el van intézve. Csak odalenn Nusléban, jutott eszébe, hogy megkérdezze tőle, hol akar kiszállni. — Akár mindjárt itt az állomás mögötti — mutatott ki Barták és az olyan ember mozdulatával nyúlt a zsebe felé, aki a pénztárcáját keresi. — Ugyan már, mi nem jut eszébe — védekezett Havelka, utasa szándékát megértve. — Igazán megsértene vele. Ügyis én vagyok adósa. Csak azt szeretném megkérdezni, ha lehet — tette hozzá zavarban —, nagyon érdekelne, hogy mit mondott annak a fickónak az útkereszteződésen, hogy olyan barátságosan váltak el egymástól? Persze, csak úgy, ha... izé ... — Már miért ne lehetne — vigyorgott Barták. Csak azt mondtam neki, hogy olyan csínyt, amiért egy húszast követelt magától, Budéjovicétől legalább tizet követett el. Azt mondta, hogy otthon majd hozzáteszi a jelentéséhez. De valahogy az az érzésem, hogy aligha fogja hozzátenni. — Azzal a zsebébe nyúlt és átnyújtotta a dermedt Havelkának — a közrend szigorú őrének a jegyzetfüzetét. A

z útért — lette hozzá szerérényen —, meg hogy lássa, köztünk is vannak rendes emberek. Én ugyanis szakmabeli vagyok — folytatta halkabban és jobbjával egy olyan mozdulatot tett, amely semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy milyen szakmáról van szó. összeesküvő módra kacsintott egyet, kilépett a kocsiból, becsapta az ajtaját ős vidáman fütyörészve elindult. Majd váratlanul megállt, meggondolta magát és visszament Havelkához, aki a holdkóros üveges tekintetével meredt rá. — Hogy ilyen finom ember, hát még valamit elárulok magának, hadd nevessen. Az a rendőr, aki a Harangban ült velem, valami Toman hadnagy. Jóravaló fickó. Rajtakapott, amint Budöjovicében el akartam emelni egy bukszát. No és épp ma ültem le, amit azért kaptam... Babos László fordítása. C ť S'ľ'5 B * ÍS-I október 24.