Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)

1964-09-12 / 254. szám, szombat

A FEJSZE ÉLE „IGAZ, HOGY fO és nagy dolgok várnak rátok, ám nem jönnek elé­tek az első hívásra, nem érhetitek el őket könnyen, fáradság és erőfeszítés nélkül." (Emerson.) — „A fejsze éle szűnt a csehszlovák köztársaság, Hit­ler elindította a második világháború lavináját. Ebben az időben a „Ma­gyar Nap" című lapot terjesztette, előfizetőket gyűjtött, s beválasztották a gyümölcstelen fa tövére sújt, mely a járási pártbizottságba, ütolső gyű­gyökereit és ágait messze kiterjesztet- lésükön, amely szomorú hangulatban te, a közelében lévő fiatal növények zajlott le, Réthy István járási elnök rovására. Erős favágók fogják a fű- kijelentette, hogy a harc, melyet el­részt, a balta nyelét, s a legyőzhe- kezdtek, nem ért véget, mindenki tetlennek vélt óriásnak, a germán küzdjön tovább a közös ügyért ott, tölgynek, már ropognak a gyökerei, ahová a bizonytalan sors veti. s pusztulással fenyegeti azokat, akik A mozgósítás során Bratislavában és alatta tartózkodnak." — Ezek az idé­zetek a „Mor ho!" című, illegálisan terjesztett, sokszorosított partizán-új­ságból valók. A lapot 1944-ben és 1945 elején az „Otec" rádiós cso­port adta ki, melynek tagjai a Sza­bad Szlovák Rádió alkalmazottai vol­tak. A partizán-újságot a „N a Ha­liaroch" nevű erdőben, Rychtárová község mellett, az Öhegy közelében sokszorosították. Elfogódottan lapozgatom a fekete fedélbe kötött eredeti példányokat. Olyan valakivel akarok beszélni, aki megtestesíti a partizánokról alkotott elképzelésünket. Nem a lap szerkesz­tőivel, hanem egy egyszerű közember­rel, valakivel a „Mor hol" olvasói kö­zül... Fenyves erdők susogását hal­lom, s a sűrűből, vállán géppisztoly­lyal, előlép egy borostás arcú har­cos. Michal Pospíšillel beszélgetek, kis bádogosműhelyben, melyben meztelen villanykörte ég. Magas, vékony em­ber, halkszavú, szerény. Állán már szürke a serkedő borosta. Miközben beszél, a benzinlámpa kékessárga lángját figyeli. Noteszom alatt ke­mény pléhlemez. A gömörl hegyek közt született, szegény szülők gyerekeként. Noha a szervezett munkásoktól távol ólt, 1917-ben a Nagy Októberi Forradalom után már sejtette, hogy a munkáskor­Komáromban szolgált. Amikor később megtudta, hogy Rimaszombatot Horthy Magyarországához csatolják, Hnúšťára költözött. MICHAL POSPÍŠIL Hnúšfán megis­merkedett Demjan, Török és Klokoč elvtársakkal. Amikor betiltották a pártot, elhatározták, hogy a Rimavské Brezovói elvtársak segítségével ille­gálisan folytatják munkájukaj. Az irányelvek szerint — konspirációs okokból — egy-egy sejtnek csak 4—5 tagja lehetett. Itt is bekerült a járási vezetőségbe. 1941-ben Tiszolc mellett fontos gyűlést tartottak, melynek szó­noka, a kerületi pártbizottság kül­dötte, hogy leplezze kilétét, horog­keresztes jelvényt viselt a karján. Ké­sőbb számos gyűlésük volt, s egyre határozottabban hangoztatták, hogy elő kell készíteni a Szlovák Nemzeti Felkelést. Az előkészületek 1944 nya­ráig tartottak. A közben eltelt idő alatt új sejtek létesültek, a párt tag­jai röplapokat terjesztettek, és sarló­kalapács festésével okoztak gondot a környék csendőreinek. A zsidó szár­mazású polgárok rejtegetése idején ő maga 7 üldözött embernek egyengette a menekülés útját. A bádogosműhelyben egymásnak adták a kilincset az elvtársak. Lázas megbeszélések folytak politikai és szervezeti kérdésekről, s ha besúgó tűnt fel a láthatáron, a jelenlévők adta, kamaszfővel 70 kilós zsákokat a ? z6 t" A ]árás i csendőrparancsnok hordott. Később bádogos tanuló lett Keservesen élt, munka nehezen akadt, nyári idénymunkákat vállalt. Bevonult katonának, s mikor leszerelt, — meg­elégedve a végnélküli munkakeresést szemében így is gyanússá vált a mű­hely. Parancsot adott egy helybeli tisztnek, végezzen házkutatást Pospl­šilnél, s kobozza el a rádióját. Sze­rencsére a csendőr jó Ismerősük volt, ( u v, . "'u' 1™^ 1™ ne m hajtotta végre a parancsot, így - lejött Rimaszombatra, ahol végre «em najtotM^ ^ ^ ^ Michal Pospíšil már akkor a műhely­ben rejtegetett. felvették segédnek. Itt érte meg a harmincas évek elején a gazdasági válságot, amikor szorosabb kapcsolat­ba került ismerős párttagokkal, akik gyakran kölcsönadták neki a „Tvor­ba" című újságot. Mikor nyilvánvaló­vá vált, hogy rokonszenvez a párt szándékaival, meghívták a kisiparos sejt összejöveteleire. Idővel újságok terjesztésével bízták meg, majd ké­sőbb valamennyi jelentős megmoz­dulásban részt vett. A választások so­rán elvtársai tanácsára — akik lát­ták, hogy mindenben tevékenyen se­gít —, a pártba való felvételét kérte. 1935 május 16-án lett a párt tagja. Vasárnaponként kerékpáron járta a falvakat, s némelyik helyen csak két évig tartó agitációs munkával sikerült az új sejtet megalakítani. így teltek az évek, míg egy szomorú őszön meg­Az ekrazitból később bombákat ké­szített. Négyszögletes dobozba töltöt­te a robbanóanyagot, erős filcet he­lyezett rá, s behajtott szélű cinklap­pal zárta le a dobozt. A bombákat egy Vrútky közelében élő paphoz juttat­ták el. aki kátránnyal vonta be és szénporban hempergette meg a dobo- ~^Tagja * Ä^^v^í" ^ volt. senki sem panaszkodott, pedig meleg ételt nem ehettek, tüzet nem rakhattak, szalonnán éltek, s a puszta földön háltak. géppisztolyok képezték. A németek, a nehéz kézifegyvereken kívül, főként aknavetőt használtak a partizánok el­len, amivel könnyen tudtak bánni a nehéz hegyi terepen. Egyetlen meg­bújó partizán igen sok ellenséges ka­tonát kaszabolhatott le, ám ha tud­ták, merre keressék, nem jelentett különösebb gondot a túlerőnek. Sza­dilenko csoportja a magyar határon túlra is elkalandozott. Egy alkalom­mal száz kilométernyire hatoltak be magyar területre, s csellel foglyul ej­tettek egy magyar tábornokot. Elfog­lalták a villát, amelyben lakott, s ma­gukra öltötték a lefegyverzett német őrség egyenruháját. A mit sem sejtő tábornok a karjuk közé futott. Repü­lőgépre ültették s Moszkvába szállí­tották. Michal Pospíšil egy ideig futár és hírszerző szolgálatot teljesített. Mi­kor a németek elkeseredett támadást indítottak a Vörös Hadsereg által megszállt Rimaszombat ellen, Hegy­meg és Striežovce térségébe küldték, a hegyeken keresztül. Csak pisztoly volt nála, s ezer veszély leselkedett rá a német vonalak közelében. Sike­rült kifürkésznie, hogy a németek tüzérségi állásokat építenek Világos­puszta közelében. Visszatérése után azonnal jelentette Szadilenkó pa­rancsnoknak, aki értesítette a rima­szombati parancsnokságot. Á szovjet hadsereg tüzérei a pontos hír alapján ártalmatlanná tették az ellenség ágyúit. A LAKOSSÁG mindenütt készsége­sen segítette az éhes, kimerült par­tizánokat. Volt olyan család, amely 10—15 harcost rejtegetett egyszerre, s nem egy-két napig, hanem hosszabb időn keresztül. Egy Brndiar nevű kle­noveci ember, aki talán legtöbbet tett a partizánokért, árulás révén az SS-ek kezébe került, akik kivégezték. Az áruló — sok partizánnak okozta vesz­tét — kalandor volt a javából. Ö is a klenoveci tábor tagja volt, ahol akkor már együtt volt és a partizá­nokkal együtt dolgozott a párt járá­si vezetősége. Később fény derült kétarcú voltára, s a felszabadulás után elnyerte méltó büntetését. Nem volt irigylésre méltó a par­tizánok élete. Nem voltak ritkák a két napon, két éjszakán át tartó me­netelések. Olykor combig érő hó ne­hezítette útjukat. Ruhájukat, cipőjüket hamar elnyűtték, s noha orvosuk is volt, sokan elpusztultak az áldatlan viszonyok között. A harcosok körében példás fegyelem uralkodott. Egyszer 11 napon keresztül a németek által bekerítve vesztegelt az a csoport. TÓTH PÁL: ülő leány (patinás gipsz, 1963) vonatok Ausztriából Vrútkyn keresz tül robogtak Lengyelország felé. A párt harcosai egy völgyhídról az alattuk elhaladó vonat szeneskocsijá­ba dobták a bombákat. Mikor a moz­dony fűtője szenet rakott a tűzre, a lángok közé vetette az álcázott bom­bát, s a mozdony a levegőbe röpült. 1944 NYARÁN már biztosnak lát­szott, hogy a felkelés hamarosan el­kezdődik. Nemzeti bizottságok alakul­tak, s Michal Pospíšil tagja lett a hnušfal helyi bizottságnak. Hnušfán, Klenovecen, Tiszolcon és a környező falvakban egyazon órában hirdették ki a felkelés kezdetét. Az elsők kö­zött volt, akik fegyvert kaptak, beha­tolt a községházára, a rádió gombját Moszkvára csavarta, kitárta az abla­kokat, hogy mindenki hallja a mű­sort. Közben új fegyverszállítmány érke­zett Klenovecről. Az emberek kezdet­ben félénken nézték az eseményeket, ám hamar rájöttek, hogy a felkelők oldalán van a helyük. A vonakodast élénk lelkesedés váltotta fel. A had­sereg tagjai átadták a felkelőknek a katonai gépkocsikat. Másnap mozgósí­tást hirdettek, s Pospíšil elvtárs azon­nal önként jelentkezett. Minden sí­mán ment, anyagi és gazdasági téren sem mutatkoztak hiányosságok. Az önkénteseket és a besorozott ka­tonákat Közép-Szlovákiában vetették be ahol a németek rendkívül erős ellenállást tanúsítottak. Két hónapig folytak a heves harcok, melyek so­rán sok helybeli ismerőse esett el. Végül a németek erősítést kaptak, és minden irányból támadást indítottak a felkelők ellen (Nagyrőce, Rima­szombat). A nagy túlerőnek diadal­maskodnia kellett; a felkelők felhú­zódtak a menedéket nyújtó hegyekbe. Michal Pospíšil és bajtársai a kleno­veci erdőkbe vetették be magukat, ahol Szadilenkó szovjet partizán-pa­rancsnok táborában leltek egymásra. A legbátrabbak Kvetinsky, Kozlov őrnagy és mások csoportjába kérték felvételüket. Hidakat és síneket rob­bantottak, rajtaütöttek a felvonuló németeken. A partizánokat nem lehe­tett a sorkatonaság mércéje alá he­lyezni, hiszen erdőkben küzdöttek, fegyverzetüket csupán gránátok és Az ARCVONAL közeledtével a ma­gyar katonák tömegestől csatlakoztak a felkelőkhöz. Külön parancsnok keze alá kerültek, s csakhamar fontos fel­adatokat kaptak. Egy részüket Ostrava környékére vezényelték, hogy csatla­kozzanak az arrafelé harcoló szovjet csapatokhoz. A „Mor hol" című újság egyik bekezdésére lapozunk vissza. „A magyar katonákkal közös szán­dék köt össze bennünket, mellyel jobb jövőt akarunk biztosítani minden magyarnak, szlováknak, csehnek, va­lamennyi orosznak és más nemzetek fiainak. Érdemeik, életszínvonaluk mércéje nem örökölt földbirtok lesz, hanem a munka, a becsületes, érték szerint jutalmazott munka". Egy al­kalommal a klenoveci hegyekből kül­döttség ment le Tiszolcra, hogy egy magyar századossal tárgyaljon, aki egész legénységével és felszerelésé­vel át akart állni. Sajnos, a németek rájöttek szándékára és meghiúsítot­ták a tervet. A rásztonyi malom fontos találko­zóhelyük volt az erdei harcosoknak. Főként éjszaka Jártak le oda, ke­nyérsütéshez való lisztért. Kézigráná­tok és más lőszer számára is jó rej­tekhelynek bizonyult a malom. A rásztonyi vendéglőn ma emléktábla hirdeti, hogy gyakran jöttek össze fa­lai közt a partizánok az illegális párt tágjaival. Sokszor megesett, hogy a civil lakosok nagy veszélyek köze­pette, ügyes fortéllyal, teheneket és különféle élelmiszert juttattak fel az erdőbe a partizánoknak. A lakosság leleményességét bizonyítja egy másik község példája, ahol az iskolában a padokba, a gyerekek lába alá rej­tették a lőszert tartalmazó ládákat; a német katonáknak, akik betértek a tanítóhoz, nem jutott eszükbe, hogy ott keressék. NÉHA DERŰS EPIZÓDJAI is voltak a partlzánéletnek. Egyszer néhányan (nagyon rongyos volt már a ruhájuk) elhatározták, hogy felrobbantanak egy vasúti kézihajtányt, amelyen nadrá­gokat szállítanak a németek. Az ak­ció sikerült, s a partizánok nagy RUDOLF UHER: Az SZNF handlovai emlékműve (Részlet 1959) MILAN LAJČIAK: regi osi, xm, f M erevig A régi ősz, ím, feldereng, a felkelés ösvényét járom. Alkonyat táján s reggelen az Oblíknak tartunk a hágón. Bystré - Martin szól komoran, szavai golyók, célba érnek. Innen indul az én utam, a büszke és a bátor élet. S egyetlen zúgó fergeteg, mely tankjaival itt hömpölyög. Kínok, emberek, nemzetek. Ez a dal él, ez ének örök. Babos László fordítása örömmel állapították meg, hogy a nadrágok csak álcázásul szolgáltak, alattuk fontos katonai iratok rejtőz­tek. A zsákmányt eljuttatták a pa­rancsnokhoz, akinek tolmácsnő for­dította le az okmányok tartalmát. Ettől sokkal komolyabb helyzetbe kerültek valamivel később, amikor egy ködös téli napon ismét bekerí­tették őket a németek. Lőszerük el­fogyott, kézitusára került sor, sőt bi­rokra kellett kelniök a német kato­nákkal. Az egyik német Kozlov szov­jet őrnaggyal tusakodott, akit sike­rült letepernie. Egy partizán az utol­só pillanatban, tőrrel tette ártalmat­lanná a németet. Életmentő tettéért később kitüntetést kapott. A csoportok elemre működő morzfe­készülékkel tartották fönn a kapcso­latot más egységekkel. Vízhez úgy jutottak, hogy betörték a patak je­gét. Egy elfogott partizántól egy íz­ben megkérdezte a vallató: miben al­szik. — Kabátban, — felelte a parti­zán. — Mit teszel magad alá? — Ka­bátod, — válaszolta. — Mivel taka­rózol? — Kabáttal. — S hány kabátod van? — csodálkozott a német. — Egyl — felelte a partizán. CSAKNEM VALAMENNYI HARCOS rint erdőszélen várták a németeket! Először az előőrsöt kellett harckép­telenné tenniök, hogy a derékhadat zavartalanul fogadhassák. Mikor a szovjet hadsereg előrenyo­mult, s a front eltávolodott nyugat felé, Pospíšil elvtárs és barátai visz­szajöttek Rimaszombatba, megszervez­ni a helyi hatóságokat. Egy ideig a munkásmilícia parancsnoka volt, ké­sőbb a közbiztonsági szervek politi­kai osztályának vezetője lett. Friss lendülettel fogtak munkához, hogy a háború befejezése után lerakják az új élet alapjait... Régóta beszélgetünk, Michal Pospí­šil már letette a benzinlámpát, ciga­rettája hosszú hamuját nézi. Aki nem ismeri, aligha gondolná az öregedő, soványarcú bádogosról, hogy valaha a hegyekben harcolt, s a legbátrab­bak közé tartozott. Az emlék jó ré­szét elfödte az idő homálya, de néha, a merengés óráiban, feléled benne egy-egy régi élmény. Bátorságáért partizán-jelvényt és néhány évvel ez­előtt emlékplakettot kapott. S nyílt titok már, hogy a huszadik évfordu­lón ismét kitüntetik. Igen, az évforduló. Nemrég tar­tották meg csoportjuk találkozóját a zbojskói erdőben. Az egykori bajtár­tartogatott egy kézigránátot a saját sak tábortűz körül ülve, susogó lom részére, hogy ha fogságba esne, vé­gezhessen magával. Mert a foglyokat az SS-ek vagy kínzásnak vetették alá, vagy habozás nélkül agyonlőtték. Az erdei rejtekhelyek felé vezető utat sok helyen aláaknázták a partizánok. Erre a kutyák miatt is szükség volt, melyeket a németek gyakran maguk­kal vittek partizán-vadászatra. A ku­tyák ellen hatásos volt a földre hin­bok közt idézték fel a harci emléke­ket. Jő volt viszontlátni az ismert ar­cokat, melyeken mélyebbé tette a rán­cokat az eltelt húsz év. HÜSZ ÉVVEL EZELŐTT sújtott le a fejsze éle a „gyümölcstelen fa gyö­kerére". S a hit és a hűség, mely élesre köszörülte a fejszét, az évfor­duló ünnepségein ugyanolyan eleve­tett bors és paprika is, amit a véreb nen él majd, mint egykor régen, a felszippantott, s egy időre érzéketlen- klenoveci erdőkben. né vált tőle a szaglószerve. Rendsze- VERES JÄNOS 1964. szeptember 12. * fjq SZÖ 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents