Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)

1964-09-01 / 243. szám, kedd

A I ÍLT LEVÉL az arterni 7/b-hez KEDVES GYEREKEK! Elnézést kérek, hogy ily nagysokára válaszolok leveletekre. Már régebben furdalt a lelkiismeret, de aztán közbejött a vakáció s ígu elhalasztottam az írást. Miután a jól megérdemelt pihenést követően újra az iskola padjaiba ültök, hogy folytassátok a megkezdett munkát, soraim bizonyára eljutnak a címzetthez. Csak arra kérlek Benneteket a késest ne magyarázzátok félre. Nem jeleftettem el azt a köztetek töltött néhány órát. Most is hálás vagyok Dankwart Schrőder tanítónak, aki meghívott a thürtngiat kisvárosba, iskolátokba és az akkor még 6/b osztály, a Ti osztályotok egyik tanóráfára, meg rendkívül érdekes pionír-üléstek-e. Először kicsit szabódtam, egyrészt nem beszélem tökéletesen a német nyelvet, tartottam tőle, hátha szégyenben maradok. Annál is inkább, mert az ilyfafta nyilvános „szereplésnek" nem vagyok nagy híve, a szónoklás mesterségének titkaiba nem hatoltam be. Viszont erősebb volt az újságírónak és hozzáteszem, két gyermek apjának a kíváncsisága, hogyan nevelik ma a fiatalokat a Német Demokratikus Köztársaság iskoláiban. Ügy hiszem, nem kell különösképpen magyaráznom, milyen múltban szerzett tapasztalatok és még ma is ható érzések késztettek effajta gondolatokra. Ti ugyan még nem éltetek a háború éveiben s így kissé elvont fogalmak számotokra: háború és kapitalizmus, fasizmus és Hitler Jugend, hogy csak néhányat említsek a sok közül, amely az én nemzedékemben gyászos és nyugtalanító emlékeket ébreszt. Félreértés ne essék, németországi utamat hosszú éveket megelőzőn tudtam, hogy nálatok vége szakadt a múltnak. Üf utakon haladó szocialista népi államotokban különösen a fiatal nemzedék a német tegnap legszebb hagyományain és a ma legliumanistább tanításán nevelkedik. Mégis a kíváncsiság megmaradt, safát érzékszerveimmel akartam erről meggyőződni s hogy ez sikerült — Nektek is köszönhetem. Iskolátokon ellátogattam a 9. osztályba. Történelemóra volt, az első világháború kirobbanásának okairól és következményeiről, majd a világégést követő gazdasági válságról folyt a szó. S az elvont fogalmak pontosan megfogalmazott válaszok nyomán elevenedtek meg előttem. Harmincöt figyelmes szempárban ragyogott az értelem, arról tanúskodva, hogy értik és helyesen értik a történelmi összefüggéseket. Az uralkodó osztályok önös érdekének megfelelően évszázadok óta „kozmetikázott" áltudomány ködgomolyán áttört az igaz megismerés fénysugara. Melengető, szép érzés volt bekapcsolódni ennek a harmincöt szempárnak vonzó áramkörébe. Egy másik osztályban, úgy hiszem a 10. volt, hazámról, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságról hallottam néhány talpra esett választ. Földrajzából, történelméből talán többet is tudhatnának, mondjuk a sportismeretek róvására, mert ebben aztán csodálatra méltó volt az áttekintésük, bár valahogy így van ez a mi iskoláinkon is. Annál jobban meglepett jónéhány bizonyítéka annak, hogy iskolátokon, s valószínűleg a Köztársaság többi tanintézetében is milyen nagy gondot fordítanak a proletár nemzetköziség szellemében való nevelésre. Sokat beszélgettünk a nemzetek és nemzetiségek politikai és gazdasági együttműködésének felentőségéről. A diákok nem titkolták vágyukat, hogy szeretnének közelebbről is megismerkedni a többi szocialista országgal. Ez így fó és természetes, hiszen minden fiatalban ég az utazás, a megismerés láza és keresnünk kell a módját, hogy az egészséges és kivihető tervek, elképzelések valóra ts váljanak. Mert ez is közelebb hoz bennünket. Ehhez képest csak egy kis mozzanat volt az, hogy a 9. osztály tanulói annak tudatában, hogy magyar vagyok, anyanyelvemen szinte hibátlanul elénekelték a negyvennyolcas szabadságharc dalát, a Kossuth nótát. S mégis ekkor valahogy úgy éreztem, hogy új világunkban már sohasem fog kifogyni az -igaz szabadság áldozatos híveinek regimentje. Ezután futottam el pionírtanácsotok ülésére. Roland U hl osztályfőnök vezetésével nagyon fontos dolgokról tárgyaltatok. Megtudtam, hogy a bírálat és az önbírálat hangján hetente értékelitek a tanulmányi előmenetelt, a fegyelmezettséget és a rendet. Néha úgy éreztem, kicsit túl keményen koppan az intő szó, talán valamivel több megértéssel és szeretettel kell egymásnak megmondanotok a kellemetlen igazságokat is. De ezen az érzésen felülkerekedett az a tudat, hogy szemtőlszembe, nyíltan beszéltek, mindenki mindenkinek megmondhatja véleményét. Ez bizonnyal használ, még ha néha kicsit fáj és bánt ís. Még most is látlak magam előtt Bärbel Gebhardt, aki immár három esztendeje töltöd be a pionírtanács vezetőjének felelősségteljes, de szép feladatkörét. Ott állsz a padsorok előtt, van véleményed és hangot is adsz neki, éppen úgy mint Chrtste Winkler, Gizela Schäfer, Marlis Reinders, Christel Reisenbüchler, Harald Richter és többi 11—12 éves pajtásod. Hallgatom a gyorsan pergő mondatokat: „Mindig beszélsz^az óra alatt." „Zsírfolt van a füzetedben." „Foghegyről válaszolgatsz. „Rendetlen vagy, meg kell változnod," „Javasold, miben segítsünk, Ingebcrg?" Érdekes és főleg hasznos az ilyen ülés. Egyet s mást mi felnőttek is tanulhatnánk példátokból. De azért szeretnék valamit a lelketekre kötni. Még ha kevés idő ís áll rendelkezésetekre, több alkalmat nyújtsatok arra, hogy a megbíráltak is állást foglalhassanak a kritikához. Szerintem ez így volna rendjén. Soraimnak végéhez értem. Meggyőződésem, hogy nem veszitek zokon a válaszadásnak ezt a nyilvános formáját. Az a nézetem diktálta, hogy találkozásunknak néhány mozzanata nemcsak a mi ügyünk. Nem feledkezem meg kéréstek közvetítéséről sem. Arról írtatok, hogy szeretnétek levelezni valamelyik bratislavai magyar iskola hetedik vagy nyolcadik osztályával. A cél elsősorban a tapasztalatok cseréje. Szerintem az ilyen kapcsolat elősegítene másfajta cseréket is, például a bélyeg-, gyufacímke-, esetleg szalvéta-gyűjtemény kiegészítését. Es ez sem volna megvetendő dolog, úgye gyerekek? Arról már nem is beszélek, hogy idővel esetleg megvalósulhatnának a kölcsönös baráti látogatások. De hát ezt már bízzuk a további fejleményekre. Mindenesetre közlöm címeteket: Klasse 7/b, Polytechnische Oberschule, ARTERN, DDR. Remélem, hogy bratislavai társaitok, akik már úgy-ahogy megismerték a német nyelvet, nemsokára jelentkeznek. Kérlek Benneteket, értesítsetek az eredményről. Addig is az új tanévben Nektek, iskolátok minden tanulójának és nemkülönben a tantestület tagjainak sok sikert és eredményes munkát fávánok. Szeretettel üdvözöl Benneteket barátotok: GÁLY IVÄN Janika első ízben indul az iskolába, arcán mosoly, kis szívében várako zás... Ilonka is első osztályos lesz és táskáját annyira megszerette, hogy már aludni sem tud nélküle. I Erdős! felv. J A leiszabadulás óta Žilina szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. A városban új lakóházak, iskolák, diákotthonok, munkásszállók épültek. Képünk az egyik új lakónegyedben készült. (Molnár János felv.) Egy forradalmi nemzeti bizottság elszánt és hősies feladatvállalása A partizánok már negyvenhárom, j nyarán kisebb-nagyobb hadművele-< i tekkel nyugtalanítják a fasizmus < ; helybeli kiszolgálóit és aknamunká- < ; jukka! tetemes károkat okoznak a 5 'fasiszta hadviselésnek. A földalatti $ ! mozgalom irányítására megalakulnak az illegális forradalmi nemzetig bizottságok, persze, nem ünnepi < díszben pompázó helyiségekben .. .< — Kezdetben a haladó elemek^ • összefogását nem neveztük mi seho-< ] gyan sem, egyszerűen c s a k <; ; csináltuk... Már 1941-ben < sztrájkot szerveztünk a Liptovská j I Osada-i fűrésztelepen. Ki kérdezte < akkor, hogy forradalmi nemzeti bi-^ zottság vagyunk-e vagy mi...?! J Kommunisták voltunk, és tudtuk, < kiknek, az érdekében szervezkedünk és kik ellen, ez volt a fon-< tos. Forradalmi nemzeti bizottság; ról csak azóta beszélhetünk, amikor a pártonkívüliek is megjelentek; közöttünk Jozef Buroš tudná meg-< | mondani: amikor csatlakozott, már' létezett a nemzeti bizottság. Edmund Tóth, a Liptovská Osa-Í ; da-i Forradalmi Nemzeti Bizottság? ; első elnöke így emlékszik vissza a J ! húsz év előtti eseményekre. >wwvwvww^ywwvwwwvw». Liptovská Osada, ahol a forradalmi nemzeti bizottságok hagyományait keressük, arról nevezetes, hogy a közelében ért földet az első ejtőernyőn érkezett szovjet partizán. Štefan Babjak, a falu pásztora volt az első, aki az „égből pottyant" partizánokkal szlovák földön találkozott. Később egy asszonyka a férjének vitt tejből megvendégeli a szabadság hírnökeit, akik hálából az ejtőernyőjüket ajándékozzák neki. — Árulástól sohsem kellett félnünk — hangsúlyozza Tóth elvtárs. — Ezt szovjet harcostársaink ts hamar felismerték. Tóth elvtárs abban az Időben körzeti erdész volt Liptovská Osadán, ő irányította a párt földalatti szervezeté • • • tét, a forradalmi nemzeti bizottságot, majd a felszabadulás után a legális nemzeti bizottság élére került. Közel másfél évtizede pedig a Szlovák Nemzeti Tanács apparátusában dolgozik Bratislavában. Az illegális munkáról Buroš elvtárstól tudunk meg egyetmást. — Nem volt titok előttem, hogy a fiúk a hegyekbe mentek. Azt is tudtam, hogy a fasiszták elő! menekültek oda. Néhanapján Tóth — a kollégám volt, bár én más körzetben működtem — feladatokkal bízott meg. Legtöbbször velem üzent a fiúknak. Nem tűnhetett fel senkinek, hogy főerdész létemre naponta az erdőt róttam. így jártam be Liptovská Lúčkára, ahol voltaképpen működtem. Egyszer azután, úgy 1944 júniusa táján, Tóth közölte velem, hogy feladatot kaptunk: alakítsuk meg a nemzeti bizottságot. Elmentem a lakására, ott voltak már többen a faluból. Az egybegyűltek leginkább erdei munkások voltak. Tóth azt mondta nekik, hogy ha valami történik a faluban, hozzá, vagy hozzám forduljanak ... tgy lettem a nemzeti bizottság titkára, bár tisztségemet először a felszabadulás után nevezték meg, amikor továbbra is titkár maradiam ... Valaki most megkérdezhetné, hát nem is szavaztak . ..? De szavaztak ám, hisz mindenki az életét tette kockára, csak éppen jegyzőkönyvet nem vezetett senki. Papír nélkül ment akkor minden Mégis ment, dolgoztunk. Több ezer embert élelmeztünk, rejtegettünk. A falu férfiait a hegyekbe irányítottuk. Az asszonyokat mozgósítottuk a termés begyűjtésére, férjeik és a szovjet partizánok megsegítésére. Ha valakinek segítségre volt szüksége, segítettünk. És kezdetben, amíg a partizánok át nem vették a hatalmat Liptóiján, ezt mind a legnagyobb titokban csináltuk, mert a falu ugyan egy akaraton volt, de a spiclik mindig ott szaglásztak... így elevenít! fel Jozef Buroš nyugalmazott erdész a húsz év előtti eseményeket. A mai nemzeti bizottság munkájában természetesen egészen más problémákkal találkozunk. Az egy más iránti kölcsönös bizalomból fakadt illegális forradalmi nemzeti bizottság hagyománya azonban él. Pete? janiCina, a Liptovská Osada-i Helyi Nemzeti Bizottság jelenlegi elnöke ecseteli a jelenkor mindennapjainak problémáit: — Kezdeném talán a lakossággal: szorgalma lankadatlan. A községet annak idején a németek felgyújtották. Ma szebb mint valaha volt. Bevezettük a villanyt, művelődési házat építettünk és az orvosnak lakást. Rendbehoztuk az utakat, a hidakat és így sorolhatnám tovább ... Ezeket a feladatokat csaknem teljes mértékben a lakosság végezte el. A felszabadulás azonban új problémákat is hozott: Gondolok itt a földművesszövetkezet alakítására. Ezerkétszáz hektáron gazdálkodik szövetkezetünk, de ennek csak egytizede szántó, aminek viszont egyharmada háztáji, és az állandó tagokat egy kezemen is megszámolhatom. Létrehozása több erőt igényelt, mint amilyen gazdasági erőt képvisel. Megemlíthetem a falu újjáépítését: Azelőtt egy faházban három-négy család is lakott, most mindenki külön épített, és természetesen a háztelket a nemzeti bizottságnak kellett elosztania, ami nem volt egyszerű feladat. És azt is meg kell mondanom, hogy a nemzeti bizottság hat szakbizottsága közül a közrendészeti szakbizottságnak akad a legtöbb problémája. Az emberek olyan kérdéssel ís a nemzeti bizottsághoz fordulnak, amelyet a múltban saját maguk megoldottak. Janičina elvtárs azonban ezzel még, úgy véljük, nem bizonyította be, hogy pillanatnyilag nehezebb feltételek közepette dolgozik a nemzeti bizottság, mint illegálisan. Az új élet csupán új problémákat vet föl. Nem vagyunk azonban távol az igazságtól akkor, ha azt mondjuk, nem kell csodálni, hogy a múltban a rendszer elöljáróival szemben bizalmatlanok voltak az emberek, de azt sem, hogy most minden apró dologgal hozzájuk szaladnak ... Ebben a bizalom jelét kell látnunk. S az egymás iránti bizalom volt az húsz évvel eze)őtt is, ami a nemzeti bizottságot összekovácsolta. KQBÁK KORNÉL Közép-szlovákiai mementó Emlékművek. Emlékmű Kremnickán, emlékmű Nemeckán, emlékmű ... Igen, ez az egész vidék emlékmű Itt a szó legnemesebb értelmében. Mementó ez, ha az erre utazó idegen itt egy félkarú emberrel találkozik, akit a fasiszták félholtra kínoztak, mementó, ha az a sok látogató megdöbben Nemeckán egy apró gyermekcipőn, amely talán a budapesti Neumann család nyomtalanul eltűnt kisfiáé volt. És a nagy napok élő szemtanúja errefelé Vífazslav Weber, a kremniűkai tanító is, aki 1944 egyik sötét éjszakáján vérfagyasztó kiáltásokat, szívbemarkoló gyermeksírást és jajgatást hallott. Az idős tanító, aki holnap immár negyvennegyedszer lép dobogóra, hogy megnyissa az új tanévet, Így emlékezik: — Nézze, a házam ott van a völgyben, így sajnos, mindent hallottam, Eültanúja voltam a rettenetes eseményeknek. Pontosan tudom, mi történt itt. Első ízben az SS bitangok és a gárdisták egy hétfői napon jöttek és később is mindig a hét első napján szabadult el itt a pokol. Ilyenkor a halálfejes SS alakulatok bekerítették a térséget, és nagy számú teherautó jött a kivégzések színhelyére. Bennük emberek, akiknek csak az volt a bűnük, hogy az igazság mellé álltak, vagy hogy a németek nem tartották őket árjáknak. Több ízben asszonysírást is hallottunk a kivégzések színhelye felől. A legborzasztóbb az volt, amikor egy éjszakán gyermeksírást hallottam, majd később egy világosan kivehető jajkiáltást: „Édesanyám, ne hagyj engem ..." Az idős tanító homloka még a puszta emlékezéstől is verejtékes lesz. — Akkor még javakorabeli férfi voltam, de higyjék el, majdnem összeestem. Hiszen a gyerekeket évtizedekig arra neveltem, hogy az emberek jók, hogy az emberek nemesek. És most itt, a mi falunk közelében szabadult el ez az aljasság. Feltevésem, hogy az áldozatok között asszonyok és gyermekek is vannak, a felszabadulás után néhány nappal beigazolódott. A hevenyészett sírokban kisgyermekek holttestét találtuk, akiknek a testén nem volt seb. Az SS vadállatok élve temették el őket. Ugyanilyen állatias módon kivégzett nők holttesteire is rátaláltunk a sírokban. Rájöttem, a puszta felebaráti szeretet törvényeit betartva a gazság ellen nem lehet harcolni. Rájöttem, mekkora álszentesség ez a tanítás, miszerint „Aki téged kővel dob meg, azt dobd vissza kenyérrel.. .1 A gazság ellen csak kemény harccal lehet eredményesen küzdeni. Azt hiszem, ekkoriban nemcsak én jöttem rá erre az igazságra. Ogy vélem, a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörésében ennek a felismerésnek is jelentős szerepe volt. Vífazslav Weber, az érdemes tanító azóta ís ott tanít a kremníčkai iskolában. A gyermekeket becsületre, munkaszeretetre tanítja, de évente azért sokszor elmondja nekik, ami ezen a vérrel szentelt földön 1944 őszén történt. Mert ez is mementó. —• Valami fél esztendeje történt, — mondja az idős tanító — amikor nyugatnémet turisták is ellátogattak az emlékműhöz. A németek legnagyobb része elszörnyedt a gazságok kézzelfogható bizonyítéka láttán, de akadt közöttük olyan is, aki így elmélkedett: — Senki se tudta eddig bebizonyítani, hogy az Itt kivégzett emberek nem voltak a birodalom ellenségei. Akkor pedig joggal végeztek velük. És az is könnyen lehetséges, hogy az itt kivégzettek valamennyien csak zsidók voltak. — Rettenetes, hogy vannak még emberek, akik eszerint kategorizálják az embert: csak zsidók, csak szlovákok, csak fekete hajúak, és nem kék szeműek és szőkék — mondotta szomorúan Vífazslav Weber. Kevés tanítót láttam, akit ennyire elhalmoz szeretetével a lakosság. De itt nem ís kell sokáig ennek okát keresnünk. Weber elvtárs mindig tudta, helye ott van, ahonnan elindult, a nép között. TÖTH MIHÁLY O] SZft R * 196

4 s---tember 1.