Új Szó, 1964. augusztus (17. évfolyam, 212-242.szám)

1964-08-22 / 233. szám, szombat

Az utóbbi évek norvéff irodalma | A davisták és a forradalmi ü I o I r I • r I RENDKÍVÜL hálátlan feladat — az utóbbi évek norvég irodalmát közelebb hozni olvasóinkhoz. Ehhez ugyanis közvetlenebb kapcsolatra lenne szükség, s ez hiányzik. Továbbá jó lenne az is, ha legalább a szóba kerülő leglényegesebb könyveket kézbe vehetnénk, dehát erre nincs lehetőség. Harmadsorban nehéz feladat ez azért is, mert magában a hárommilliós Norvégiában évente 40—50 regény, novellás-kötet Jelenik meg, s mindenekfölött nohéz véleményt mondani a nagy nevek és dicső irodalmi hagyományok földjének e bőséges könyvterméséről. Sigurd Hoel 1957-ben — a Vlnduet folyóirat szerkesztőjének kérdésére, miért csökkent a háború utáni években a norvég irodalom teklnténye — zavarba jött, és nem tudott kielégítő választ adni. Hoel, az akkori évek legnagyobb norvég írója volt, 1980ban halt meg Válaszában felsorolt néhány, inkább külső okot. A legkomolyabbnak az Európában 1933 után lejátszódó eseményeket tartotta, a ná cizmus uralomrajutását és annak barbár kultúrpolitikáját, amely elzárta a norvég Irodalom előtt a világba vezető utat. Emberemlékezet óta ugyanis Németország volt az északi irodalom kulturális közvetítője a világ olvasói f^lé. Hoel még azt is említette, hogy a norvég Irodalom már rég elvesztette rendkívüliségét, a távoliság romantikáját, amely még Hamsun és Unset müveiben vonzotta az olvasót, s ebben sok igazság van. Végül a szomszédos irodalmi világ magábazárkózottságát említette. Ez elsősorban az angolszász irodalomra vonatkozik, ahol kimondhatatlanul idegenkednek a külföldi irodalom fordításától, mert elégedettek saját magukkal. Ebben is lehet némi igazság, ám valami még hiányzik ahhoz, hogy Hoel válaszát kielégítőnek tartsuk. Hasonlóan vélkedett az illlető szerkesztő is, ezért egyenesen tette fel a kérdést Hóéinak: — Nem magyarázható-e a mai norvég irodalom iránti érdektelenség egyszerűen azzal, hogy az utóbbi években a norvég irodalom gyenge és átlagon aluli? Hoel ezt határozottan elutasította, mondván: „A norvég irodalom általában véve semmivel sem rosszabb, mint az angol irodalom". Nem tartotta azonban kizártnak, hogy a norvég irodalomnak e pillanatban nincs olyan vonzó és eredeti személyisége, aki le tudná küzdeni az olvasóközönség bizalmatlanságát és közönyét, ami elsősorban a kis népek kultúrájával és irodalmával szemben nyilvánul meg. Az előző évtizedhez hasonlítva a hatvanas évek kezdetén jelentős élénkülés és javulás tapasztalható a norvég irodalomban. A háború utáni irodalmi sikerek — körülbelül 1950-ig — a náci megszállás korát és a norvég nép hősiességét dolgozták fel. Az irodalom a háború, a qulsiingizmus, az árulások okait boncolgatta az újabb évtized termésén már mély nyomokat hagyott az új helyzet, hogy Norvégia szintén aláírta a NATO-szerződést. Ez a tíz esztendő a hidegháború, a fegyvercsörtetés és a maccartizmus jegyében folyt le, és Norvégiában is távlatok, célok nélküli művészethez i -r- «» -• •;>>. mM Sartre, Camus, Eliot, Kafka — hatású provincializmushoz vezetett. A HATVANAS ÉVEK eleje felüdü lést hozott. Az emberek, s közöttük az írók is rájöttek, hogy nincs cél nélküli öt, hogy meg kell találni a pozitív ideált Ez az atomfegyverke zés és az ellene való harc lett, s ezen a platformon találkoztak a leg különfélébb meggyőződésű és politikai nézeteket valló írók Sőt, az írók az akció élére álltak. Ismét felébredt a felelősségérzet, nemcsak a baloldali nézeteket valló szerzőkben, mint például Harald, Sverdrup vagy Paal Brekke, hanem olyanokban is, mint Finn Carling, a Morgenbladet című konzervatív lap munkatársa, vagy olyan öreg veterán, mint Vesaas. Nézzük meg tehát az 1960-61 legújabb norvég szépprózát. Két év távlatából már bizonyos új közös vonáso kat fedezhetünk fel a müvekben Ha felidézzük az 1960 as müveket, gyakran találkozhatunk a nyugtalanság, a bizonytalanságba magány, az álmodozás és a vágyak' fogalmával, amelyek a mai norvég élettől sem állnak távol Valamilyen formában mindenki meg akar küzdeni ezekkel az életérzésekkel, de nem mindenki találja meg a kivezető utat a nyugati ember szellemi világának útvesztőjéből. A magárahagyott, nyugtalan, individualista hőst kifejezően jellemzik Finn Carling A kései nyár egy napja orízont" Andrej Rudauský: A gottwaldovi szín. ház épülete elé teruezett szobor. című regénye főhősének szavai. (Carling 1925-ben született, 1949-ben Kafka-epigonként lépett az irodalomba.) Hőse a barátságban és a szerelemben Is önmagát keresi: „Neked köszönhetem, hogy hinni tudok magamban és hogy kedvet kaptam a cselekvéshez. Ez több, mint amit eddig valakitől kaptam". Ilyen értelemben talán Carling munkája a legtipikusabb. Magányos hősének története — két nő — felesége Kristína, és a néger Terrie között viaskodik — élő példája az olyan embernek, aki csak a végső esetben találja meg a kiutat, a tetthez szükséges bátorságot. Hasonló hangulatokat fest az egyik legjobb mai norvég írónő, Torborg Nedreaas (1905-ben született) 1950ben adták ki Bűvös üveg című remek elbeszéléseskötetét Zene a két kútból című regényében. A serdülő Herdis Hauge alakján és sorsán mutatja be a kisember tragikus magányát, aki a zsákutcába jutott, ellenséges családban éppen akkor van magára utalva, amikor emberré érésében kapcsolatot keres a környező világgal. Herdis látja, mint dől romba szemei előtt otthona, s amikor nem talál megértésre hozzátartozóinál, álmaihoz menekül és képzeletében próbálja megfejteni a felnőttek titkait. A szerző bíráló tekintettel figyeli a társadalmat, amelyben Herdis felnő. (A könyv művészi értékei indokolttá tennék lefordítását!) Sokkal sötétebb és fájdalmasabb Ragnhild Magery (1920-ban született Gunhilda című első regénye 1957-ben jelent meg) A szerelem nem kérdez című regénye. A tipikusan északi, misztikumtól terhes regény hőse ismét egy serdülő lány, aki nehezen birkózik meg a pubertás problémáival. Hasonló, ha nem is azonos gátlásokkal küzd Pál Sundvors, az egyik legfiatalabb prózaíró regényhőse is. Már a regény címe — A szabadság foglya — is sokat elárul. Úgy tűnik, hogy Norvégiában mostanában divatos a börtön-problematika. Egy éven belül több ilyen tárgyú mű jelent meg, természetesen mind más szempontból dolgozza fel a témát. Sundvors hőse, Stanislav hosszú fogság után tér vissza az emberek közé, de csak nehezen találja meg a társadalomba vezető utat. Csak a szerelem segíti át az utolsó akadályokon. Más művektől eltérően a regény megoldással végződik, Stanislav győz önmaga felett. A szerző senkit sem vádol, nem érdekli a bíróság és az emberek igazsága vagy igazságtalansága, kizárólag a hős belső fejlődését követi, mégis határozottan foglal állást az aktuális kérdésekkel kapcsolatosan. A NORVÉG nevelőintézetekben uralkodó állapotok -- gyakori sajtóvita tárgya — ihlették jensi Bjorneboet, aki drámai tömörséggel írja le egy szétesett házasságból származó serdülő fiú kálváriáját. Tonnie 11 éves korától javító intézetekben él. Nem ismeri a jó szót, a szeretetet, a bizalmat. Lassan, de biztosan — a rossz pedagógia hatására — veszélyes ember lesz belőle, aki börtönből börtönbe vándorol. Mikor egyszer mégis kiszabadul a börtön falai közül, borzalmas bosszút áll volt nevelőjén, aki megfojtotta benne az emberséget. Bjorneboe müve támadja és kegyetlenül vádolja a javító és nevelőintézeteket, a 20. század intézményeit. Müve emellett nagy tehetségről és művészi érzékről tanúskodik. A magányos és elárvult egyénekről szóló regények sorából kettőt emelhetünk még ki. Mindkettő a társadalom szilárd akaratáról szól. A két regény közös vonása, hogy olyan fel tételek között mutatják be az embert, amikor az egyén saját érdekében kénytelen alávetni magát a társada lomnak Mindkét regény sztrájkról szól, más-más feldolgozásban Kare Holt: A tenger felkelői című művében ezúttal úgy egyszerűsítette feladatát, hogy a cselekményt zárt egységre szűkítette és egy világtól elzárt szigetet választott a történet színhelyéül. Ez a körülhatárolt embercsoport képviseli müvében az egész társadalmat, és ez teszi számára lehetővé, hogy könnyebben Igazodjék el az anyagban és jobban kiélezhesse a konfliktusokat. Ebben hasonlít rá Bjron Rongen (született 1906 ban) A nagy Ma című regénye is, amely egy félreeső keIet-norvéglai faluban játszódik le. Holt-tói eltérően Rongen két hőse Marlát és férjét, Krosvigot állította a regény központjába Annyit foglalkozik velük, hogy műve e két központi alak tanulmányává változik, és a Jogaikért harcoló munkások hősiessége csak háttérként Jelenik meg a regényben. A mű legnagyobb fogyatékossága a rendkívül egyhangúság, a drámaiságot nélkülözi, úgyhogy semmiképpen sem köti le az olvasó érdeklődését. Az összehasonlítás tehát Holt javára dől el, mert ő művészileg meggyőzőbben ábrázolja a proletárok világát. A LEGFONTOSABB regények mellett megjelent néhány átlagos színvonalú novelláskötet is. Feltétlenül beszélnünk kell Axel Sandemose művéről, a Jericho falaitól. A munka nem regény, sem nem novella. Az író intim vallomása ez, akit belső kényszer vitt rá, hogy valakivel megossza legközelebbi hozzátartozói elvesztése feletti fájdalmát. Nehéz lenne néhány mondatban kifejezni, miről szól ez a könyv. Egyszerűen és röviden az emberről és az emberiségről. Az életről, a természetről, a lét örök értékeiről, melyeket semmilyen belső ellenség sem tehet tönkre. Ez a könyv mind formailag, mind tartalmilag egészen egyedülálló, hasonló műfajú alkotás még nem látott napvilágot Sandemose 1899-ben született Dániában, ott élt 30 évig, akkor költözött Norvégiába, ahol nemcsak norvég állampolgár lett, hanem norvég költő is. 1961-ben még olyan ismert és tekintélyes művészek kértek szót, mint T. Vesaas, E. Rasmussen és j. Borgen, akik már a háború utáni években irodalmi hírnévre tettek szert, ma pedig az idősebb írónemzedéket képviselik. S éppen az idősebb szerzők alkotásai igazolják, amit már előbb mondottunk, hogy a norvég irodalom magán viseli a közelmúlt korszak jeleit, a félelem, a bizonytalanság, s a norvég gazdasági csoda feletti megelégedettség vonásait. Müveikben nyoma sincs az oppozíciós tiltakozásnak, vagy legalábbis valamiféle ellenzéki állásfoglalásnak, sem a menekülésnek, ami oly gyakori jelenség volt a két háború közötti Időszakban. Annál is inkább érvényesül náluk a szűrrealizmus, az abszurditás és az érthetetlen szimbolizmus. 1961-ben Norvégiában több történelmi regény is megjelent. Ezeket nagyon sokan forgatják, bár egyik sem jelent többet szórakoztató olvasmánynál. E történelmi regények között akad néhány, amely a múlt témájával foglalkozva valamilyen formában mégis időszerű. Ilyen például a fiatal P. Thorhaug első regénye, amely a náci koncentrációs tábor motívumait dolgozza fel. Lényegében érzéketlen naturalizmussal rajzolja meg a már ismert megrázó tényeket. A történelmi regények sorából kiemelkedik /ohanna Bugge Olsen 62 éves újságírónő első regénye, amely a húszas évek norvég munkásmozgalmi történetét mutatja be. E becsületes, őszinte mű Nexő Szürke fény című regényéhez hasonló szellemben íródott. AZ OLVASÖ SZÁMÁRA kétségkívül csemegét jelent Borgen, az egyik legnagyobb norvég író elbeszélés-kötete. A 36 novellányi válogatás csaknem harminc esztendő munkáját képviseli. Figyelemre méltóak Borgen gyermeknovellái, melyekben szellemesen tárja fel a gyermekek lelkivilágát és megkapóak szerelmi tárgyú elbeszélései is. Ez a kötet egészében a mai élvonalbeli norvég művészetet képviseli. Az 1960—61-es norvég irodalmi termést összegezve meg kell állapítanunk, hogy az idősebb írók csak nehezen válnak meg a kitaposott ösvényekről, a fiatalok pedig — bár néhányan igazi tehetség tanújelét adták — csak lassan találják meg egyéni hangjukat. A jelek mindenesetre arra mutatnak, a norvég irodalom egén oszlani kezdenek a felhők. Várakozással tekintünk a következő esztendők felé, —s— mozgalom Szlovákiában (Folytatás a 9 oldalról

j előtt feltárták a szlovákiai és a Kárpátalja népeinek nyomorát igazoló ismeretlen, vagy kevésbé ismert té nyeket és a széles körű szociológiai kutatásokat végző Sarlóval együtt kipellengérezték a köztársaság keleti részeinek katasztrofális elmaradottsá gát, valamint a kormánykörök elnyo mó politikáját. Elősegítették Csehszlovákia Kommunista Pártja ideológiai munkájának gyors fejlesztését Szlovákiában Együttműködésre szólítottak fel „mindenkit, akinek célja a fejvesztett, igazságtalan és cinikusan kizsákmányoló kapitalizmus pusztulása." Arra törekedtek, hogy az értelmiségieket visszaadják a népnek és ezért részt vettek és felszólaltak az Ifjú szlovák nemzedék 1932. évi Trenčianské Teplice-i kongresszusán. Az amszterdami nemzetközi háborúellenes kongresszus összehívásával kapcsolatban cselekvésre ösztönözték Szlovákia értelmiségét a békeharcban s a nemzetközi reakció arra irányuló terve ellen, hogy szovjetellenes háborút robbantson ki. Segítettek Szlová kia dolgozó népe kongresszusának előkészítésében. A kongresszust Csehszlovákia Kommunista Pártja 1933. márciusában akarta megtartani, azonban a burzsoá államapparátus ebben megakadályozta. Kidolgozták a haladó értelmiséghez intézett felhívásokat, a munkásosztály gazdásági és politikai harcának támogatására. Aktívan léptek fel a G. Dimitrov kiszabadításáért a lipcsei per előkészítésének és tárgyalásának idején indított fasisztaellenes mozgalomban. Amikor 1933 eíején a szomszé. dos Németországban Hitler jutott uralomra, a davisták lelkesen harcoltak a jogtalanság és a háború fasiszta ideológiájának barbarizmusa ellen, amely Csehszlovákia népét is veszélyeztette. A nép valamennyi fasisztaellenes rétegének s így a haladó értelmiségnek egyesítését is hirdették. Elsősorban az ő érdemük, hogy a fasisztaellenes értelmiség sorai Szlovákia-szerte lényegesen bővültek. A DAV és híveinek összpontosító és vonzó hatása megnyilvánult a haladó diákegyesületek és szervezetek, főképp a Szocialista Főiskolások Egyesületének fokozott tevékenységében, amely szervezetek döntő politikai pozíciókat nyertek a Szlovák Diákszövetségben. Továbbra is fennállt a davisták intenzív együttműködése a magyar nemzetiségű haladó értelmiségiekkel, akik ugyancsak az aránylag erős baloldali irányzatú csoportok egyesítésére törekedtek Bratislavában, Koši- cén és a többi dél-szlovákiai városban. A davisták Írogattak a Fábry szerkesztette Az Út című folyóiratba, támogatták Fábry és a Sarlót irányító Keszler-Balogh Edgár törekvéseit, elősegítették az Állásfoglalás košicei folyóirat kiadását, amely a košicei rendőrigazgató jelentése szerint „állítólag a marxista tudományos és kultur-politikai harcot szolgálja a magyar kultúra reakciója ellen, mind Magyarországon, mind az utódállamokban." Támogatták a Magyar Nap folyóirat köré felzárkózott magyar ajkú fasisztaellenes értelmiségiek munkáját. A Magyar Nap 1935-ben jelent meg először. A kommunista párt politikájának jelentős tolmácsolója volt a fasizmus ellen a köztársaság megmentéséért folytatott harcban. A davisták az értelmiség demokratikus rétegeinek egyesítési folyamatában jelentős sikereket értek el 1936 májusában a szlovák írók első kongresszusán. A kongresszus hangsúlyozta, hogy a fasizmus halálos veszedelmet jelent Szlovákia kulturális fejlődésére, a dolgozó népre és a köztársaságra. A DAV akkori tevékenységének fontos fejezeteit jelentették szolidaritási akcióik a Franco fasizmus ellen harcoló spanyol néppel, a Szlovák Ifjúsági Szövetség és a Magyar Fiatalok Szövetsége szervezett támogatása, részvétel a dolgozók fasizmus ellen rendezett tüntetésein, Novomeský munkája a békemozgalomban és a szlovák kommunista sajtóban, (főképp a Slovenské zvesti-ben, amelynek főszerkesztője volt), Clementis tevékenysége a CSKP szlovákiai kerületi szervezetében és a Nemzetgyűlésben, a CSKP szlovákiai nemzetiségi politikájának kialakításában végzett munkájuk és tevékeny részvételük a Szlovákia népének testvériségéért folytatott manifesztációkon. Ezeket Csehszlovákia Kommunista Pártja „A demokráciáért és a boldog Szlovákiáért" jelszóval 1937. nyarától szervezte. A köztársaság védelmére indított mozgalomban, amely 1938-ban érte el tetőfokát, VI. Clementis, J. Poničan, P. Jilemnický és az úgynevezett új davista nemzedék tagjai tevékenyen vettek részt. Az új nemzedék közé tartozott G. Husák, E. Fris, M. Falían, E. Löbl, j. Puli és velük együtt a szlovákiai haladó magyar értelmiség tagjai, Fábry Zoltán, Ľórlncz Gyula és mások. E cikkben nem lehet részletesen ismertetni a DAV tagjainak a szlovákiai kommunista mozgalomban 1938ig kifejtett gazdag tevékenységét, tagjainak munkáját 1938 után, vagy pedig más munkaszakaszokon, — az irodalom, a művészet, a kritika, a kultúrpolitikai, a filozófia, a közgazdaság — területén kifejtett működésüket, a nemzetközi és belpolitikai események talpraesett gyors értékelését és rendszeres magyarázatát. Már a fentiekből is világos, hogy a davisták sajátos, a szlovák történelemben egyedülálló nemzedéket képviseltek. Ez a nemzedék szerencsés és boldog volt abban az értelemben, hogy akkor, amikor a szlovák értelmiség többi képviselőinek szemét politikai sötétség homályosította el, már messze előre látott. Amikor mások, akik túlnyomó többségben voltak, akadályokat gördítettek a haladás útjába, a davisták lelkesen rombolták le a gátakat, az igazi emberszeretet eszméjében bízva harcoltak az új világért és a nép legjobb fiaival karöltve segítettek építeni ezt az új világot. Boldog nemzedék volt abban is, hogy a húsz évvel ez előtti történelem és a jelen is igazat adott neki. Ám lehet-e csupán a derűs oldalt látnunk, amely a davista nemzedéket jellemzi? Nem erős a megállapítás, ha egyidejűleg tragikusnak is nevezzük ezt a nemzedéket? Talán nem, ha tudatosítjuk, hogy e nemzedék tagjai másoknál jobban ismerték azt a fájdalmat és reményt, amely Aragon szerint a XX. századot jellemzi. Azonban nemcsak ezért. Amikor a húszas évek első felének végén a davisták egységes csoportként léptek a politikai élet küzdőterére, a hivatalos társadalom „bolseviki nemzetközieknek" nevezte őket, ami annyit jelentet, hogy az elnemzetlenedés pecsétjét nyomták rájuk. Volt azonban egy olyan időszak is, amikor A. Matuska találó jellemzését idézve: „nacionalistáknak, sőt burzsoá nacionalistáknak bélyegezték, s kirekesztették őket a szocializmusból; amikor a legkisebb vád, amellyel illették e nemzedék tagjait, az volt, hogy értelmiségiek és müveitek, amikor nem emberi hibáikért és tévedéseikért bírálták őket, hanem kártevékenységért és gaztettekért, amikor nem a megbírálható munka elemzésének, hanem rágalmazó ördögi koholmányoknak kellett felettük kimondaniuk az utolsó szót, amikor nemcsak munkájuk, alkotásuk és életük értelmétől, hanem magától az élettől fosztották meg őket." Ez az idő ma már mögöttünk van. A lenini szellemnek köszönhető, mely kommunista pártunk munkáját is áthatja, hogy ez az időszak visszavonhatatlanul elmúlt. A davisták érdemük szerint elnyerték azt a pozíciót, amelyet maguk harcoltak ki, és amely a mi újkori történelmünkben megilleti őket. Viliam Plevza • A FRANCIA FILMESEK rövidfilm-sorozatot készítenek a mai francia filmművészet legnagyobbjairól. Claude Lelouche Jean-Paul Belmondo művészi arcképét készíti el, Louis Malle Jeanne Moreau-ét, Francois' Reicbenbach pedig René Clement rendezőét. Érdekes különben, hogy míg 1954-ig — a Chaplinről szóló művek kivételével — mindössze hét filmművészről szóló monográfia jelent meg, aie azóta eit-elt kilenc év alatt majdnem negyven: négy Wellesröl, három-három Bressonról és Jean Vigoról, kettő-kettő Antonioniról, Bergmanról, Buüuelről, René Clairről, Einsteinről, Felliniről stb. • A NEMZETKÖZI Színháztudományi Intézet pompás kiállítású kötetet adott ki — Le décor de theatre dans le monde depuis 1950 (A színházi díszletek a világon .1950 után) címmel — harminchárom ország legjelentősebb díszlettervezői alkotásairól. • AZ OLASZORSZÁGI Michelangelo-emlékünnepségnk keretében bemutatták Luigi Moretti építész és Charles Conrad Michelangelo című filmjét. A film, amely a nagy reneszánsz művész legjellemzőbb szobrait, építőművészeti alkotásait és festményeit mutatja be, elnyerte a művészeti filmek velencei fesztiváljának különdíját. Ü{ S7,0 10 * 1964. augusztus 22.