Új Szó, 1964. augusztus (17. évfolyam, 212-242.szám)

1964-08-22 / 233. szám, szombat

lyából, de egyik sem talált. Hülyeség, legyintett, úgy Indult a városból, mint összekötő, nem bocsátkozhatott harcba. Vissza kell térnie a jelentéssel. Milóhoz fordult, s'amikor meglátta összeráncolt homlokát, fájdalomtól eltorzult száját, egész valóját marta a lelkiismeretfurdaiás: miért nejp segít rajta? De hogyan? Hogyan?.., — Emlékszel, Milo — kezdte —, amikor hozzánk jöttél a villanyt bevezetni? Milo napbarnított, de most sápadt arcában felcsillant a szeme. Összeszorított fogakkal hümmögött. MILOŠ KRNO: Í

lapulevelek között megmozdult egy ember. Felnyögött. Kissé felemelkedett, s a Könyökére támaszkodva kezdte kifűzni a bakancsát. Amint óvatosan megtapogatta a bokátát, tele lett vérrel a tenyere. Beletörölte a lapuiéveiekbe, összeszorította a fogát és odakúszott a forráshoz. Hosszan, hangos szürcsöléssel itta a vizet, majd megmártotta benne a fejét és a kezét is. Aztán felemelkedett, körülkémlelt, féllábon sántikálva a meredek hegyoldalon lefelé igyekezett egy magányos málnabokorhoz. Ennek a tövében egy másik férfi feküdt hasmánt, aki most feléje fordult. — Mi van, Mi- lo, jobban vagy? — kérdezte az első. Milo bólintott, & csak suttogta: — Igen. Csak víz kellene. — Van itt víz. Oda viszlek. — Van víz — ismételte alig hallhatóan Milo. — De ne a kezemnél fogva húzz ... Az előbbi erőteljes mozdulattal átnyalábolta Milót a hóna alatt, s térden csúszva kúszott vele felfelé, jó darabot tettek meg már így a völgy felé kiugró szikláktól idáig. Ott a német hegyi járőrök tüzet nyitottak rájuk. Öt a bokáján érte a lövés, barátjának pedig átlőtték a két kezét. A másik golyó Milónak a bordái közé hatolt. A járőröknek fogalmuk sem volt róla, hány partizán rejtőzik a szikla mögött, s így jobbnak látták, ha lenn maradnak a völgyben Csak így menekültek meg mindketten a biztos haláltól — Vinco élve, Milo félholtan. Vinco két évvel idősebb volt Milónál. Nemrég múlott huszonnyolc. Vállas, izmos, gesztenyeszínű haja kócosan hullott domború homlokába. Széles jobbján hiányzott a kisujja. Még kamaszkodában vesztette el, gép vágta le a textilgyárban. A göndör, szőke hajú Milo hosszúkás, beesett arcában csak úgy ragyogott kék szeme, de most mintha köd homályosította volna el kékségét. — Látod, itt a víz — lihegte Vinco. »— Várj majd, így, ni... Odacsúsztatta Milót a forráshoz, s az szomjasan, nagy kortyokban ívott. Vinco is mellé hasalt, mert a torka megint olyan rettenetesen kiszárat. A kis forrás tükrében — akárcsak valamilyen görbe tükörben — valószínűtlenül megnyúlt az arcuk. A nap magasan állt fejük felett, aranyosan csillogott a forrás vizében, és felszárította a lapuleveleken ülő vízcseppeket. Milo a hátára fordult. Felkiáltott a fájdalomtól. Vinco odaült melléje és aggódva tekintett rá: — Fáj? — Már jobb — sóhajtotta Milo és óvatosan vett lélegzetet. — Ne félj, majd meggyógyulsz — vigasztalta Vinco. — A fiúk majd levisznek. Kikezelnek. — Gondolod? Vinco hallgatott, s irigy pillantással követte a hegyoldal fölött magasan köröző kányát. Eh, ha neki is szárnya lenne, egy-kettőre jegorovnál lehetne. Dehát szárnyak nélkül is legkésőbb estig el kell juttatnia a jelentést. Majd odakúszik a bunkerhez. botra támaszkodva. És a fiúk eljönnek Milóért. Kár, hogy ninics gépfegyvere. Két lövést adott le pisztomeglesz a srác is, öt is elhozzátok. Én meg ráültetem a növendékbika hátára, és te úgy fogsz kacagni, de úgy..1 Milo a fájdalomtól úgy összeszorította a száját, hogy belecsikordult a foga. Amikor ismét kinyitotta a szemét, Vinco folytatta: — Mézeskenyeret adok a srácnak, és te majd elmondod neki: Látocl, Vinco bácsi cipelte az apádat árkonbokron keresztül, amikor a németek meglőtték — Gondolod, hogy fiú lesz? — Fiú bizony! — No, akkor Vinco lesz a neve — törte a szavakat Milo. Vinco nézte, nézte, aztán lapulevéllel megtörölte verejtékes homlokát és kigombolta vérrel átitatott Ingét. Ahogy hozzányúlt a vállához, megdermedt a rémülettől: mintha kihűlőben lenne Milo teste. Talán a legjobb lesz, ha azonnal indul a hunkerekhez. De a fiú nem vesztett-a máris túlságosan sok vért? Milót ismét elfogták a görcsök, s amikor alábbhagytak, rekedten megszólalt: — És életben maradok? Még a golyóval az oldalamban is? — Persze, természetesen, Milo, sohse félj. És méghozzá micsoda legény lesz belőled! Milo ismét lehúnyta pilláit, s Vina co sejtette, hogy most megint a fáj- dalommal viaskodik. A völgyből riadtan cikázva röppent fel egy szajkó. Vinco egyre nyugtalanabbul, hosszan ; kémlelte a sziklákat, ahol belebotlot3 tak a német járőrbe. Amikor semmi • sem mozdult, visszahajolt Milo fölé: — Hogy érzed magad? — Már jobban — sóhajtotta Milo i és hozzátette: i — Biciklivel jövünk majd hozzád? - Mondd el még egyszer. És hogy lesz • az azzal a mézeskenyérrel... — Hát úgy, hogy friss íróval fo' gadlak benneteket — kezdte újból f Vinco, s szemét elöntötték a köny- nyék. — A kis Vinckót ráültetem a c fiatal bikára ... — És én elmondom majd neki, - hogy Vinco bácsi volt az, aki... t Nem fejezte be. Remegés futott • keresztül testén, majd utána egy pil• lanatra megmerevedett. Homlokán kiütközött a hideg veríték, szemét i mély karikák árkolták. Vinco fészkelődni kezdett, s maga is felnyögött. Majd hirtelen megfordult és feszült figyelemmel vizsgálta a völgy fölötti sziklákat. — Vizet — tört fel Milo hangja valahonnan a mélyből. Nagy lapulevelet merített a forrásba, s ráöntötte Milo arcára. Milo megnyalta a szája szélét, s foga között halkan szűrte a szót: — Mesélj még! Y

inco két gépfegyveres német katona alakját pillantotta meg. A sziklán álltak és a forrás irányába néztek. Az első néhány lépést tett előre, s intett a kezével. — Nos, a kisbika hátára ültetem fel a fiadat — ismételte Vinco, és közben nem vette le szemét a katonákról. Milo már nem is hallotta. Időnként megremegett, s elhaló hangon suttogta: AZ SZNF A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN — A földhöz is vágott téged, s rnéí azt mondják, hogy villanyszerelő ke t nem ér áramcsapás — nevette e magát Vinco. • •indenáron szerette volna feivi fy§ dítani szenvedő bajtársát Ifi s tudta, hogy Milo szívesei emlékezik vissza erre a kis epizódra, mert mulattatta, hogy Vin cóéknál kétszer is áramütés érte: egvszer, amikor a drótokkal babrált másodszor pedig Božka szép szemének pillantása hatott rá. Úgy volt, hogy Vinco húgával a konyhában találkozott először, s amikor a bemutatkozásra került sor, majdnem elfelejtette a saját nevét. Este moziba mentek, és Milo megszorította Božka kezét. — Milyen forró a keze — suttogta Božka. — Hát, villanyszerelő lennék, akkumulátort hordok a bordáim között. — Božka akkor olyan arcot vágott, mint aki oda sem figyel, de amikor egy hét múlva először megcsókolta, lágyan hozzásimult, s gyerekes pillantással nézett fel rá: — a szád is olyan forró. Ügy látszik, csakugyan az akkumulátortól. — A Vág partján leültek egy padra, és Milo arról kezdett beszélni, hogy nemsokára megkeres pár ezrest és aztán összeházasodnak. — Olyan villanykörtéket szerelek a szobánkba, hogy még a palotákban sem találsz különbeket — mondta Božká- nak. — Még a tyúkólban is bevezetem a villanyt. Akkor látták egymást utoljára. MUo elutazott Zvolenba, ott érte a Felkelés. Be is állott a felkelők hadseregébe, s az ősz már a partizánok között, a liptói hegyekben találta. Itt aztán megint csak összetalálkozott Vincóval. — Mit gondolsz — suttogta most Milo — megvár engem Božka? — Hát persze. De még mennyire! Folyton-folyvást emlegetett. Ne félj. Meggyógyulsz és sógorok leszünk. Én már kinéztem magamnak itt egy erdészházat. Kitanulok erdésznek, és ti Božkával majd hozzám jöttök szabadsagra. Milo görcsösen merev arcvonásai kissé kisimultak. Lehunyta szemét, <§s halvány mosoly ömlött el a szája körül. — Mondd, hogy lesz az, ha hozzátok megyünk! — Hát biciklivel jöttök — ömlött a szó Vincóból. — jó friss íróval várlak majd benneteket. Biztos már JOZEF KÔSTKA: A partizán hazatér, — Božka, itt a mézeskenyér. Bož- ka ... Az akkumulátor a mellemben ... A németek közeledtek. Meg-megálltak, s megint nekiindultak. Vincot kirázta a hideg. Mozdulatlanul ült, kitágult szemmel. Szinte halotta lépéseiket, ahogy felhúzott szuronnyal menetelnek. Ettől az elkéjDzeléstől nagyon megijedt. Számlálni kezdett. Négy, öt, nyolc... Tehát nyolGan vannak. Az első olyan tömzsi formájú, valamit mutogat a kezével. Talán még kiabál is hozzá. Vinco előhúzta pisztolyát. Lőni fog. Védekezni fog. De mi lesz a jelentéssel? A németek holnap akarják megtámadni a partizán-parancsnokságot. Nem, ma nincs joga a hdsködésre. A jelentést meg kell kapniuk, még akkor is, ha összedől a világ. De mi legyen Miloval? I-Ia elfogják, akkor rettenetesen megkínozzak — halálra kínozzák. A német katonák most sokáig egy helyben álltak. Az a ^tömzsi megint valamit mutogatott. Mi lesz Miloval? Fejéhez kapott és felkiáltott: — Milo! Milo... Milo feléje fordította zavaros pillantását és halkan nyöszörgött: — Božka, Božka, mondd, hogy lesz azzal a kisbikával... — Nem hagyhatom itt, nem tehetem — villant át Vinco agyán. Még egyszer a németek felé pillantott, kicsit feljebb kúszott és nagyon halkan mondta: — Bocsáss meg, nem tehetek másképp ... Felemelte a kezében a pisztolyt, és Milóra célzott. Egy pillanatra lehunyta szemét, s egész lényét átjárta az iszonyat. Megtegye? De a jelentést el kell juttatnia. Nincs más választása. Még mindig nem nyomta meg a ravaszt. Milo rekedten felsóhaj Lott, s Vincónak úgy tűnt, mintha ezután nem mozdult volna többé. Mire odakúszott hozzá, Milo homloka már hideg volt. Megrázkódott. Aztán szívét hallgatta. Nem dobogott... — Milo! — kiáltott halkan, de bajtársa már nem ,válaszolt. A németek pihentek, és Vinco egy kissé megkönnyebbült. Meghalt — magától. Most gyorsan a parancsnokságra ... Í

hogy erejéből telt, tovakúszott a málnabokrok sűrűjében. A keze csupa karcolás lett, és arcán végigcsurgott a vér, de nem törődött vele, még a bokáját hasogató fájdalmat sem érezte. Öszszeszorított foggal igyekezett uralkodni a lábát kínzó görcsön, s négykézláb közelítette meg a hegy gerincét. Fönt, az első bokros Irelyen felegyenesedett. A németek már csaknem a forráshoz értek. Észrevették és lőttek. A golyók száz lépéssel alább a lapuleveleket súrolták. Vinco egy száraz ághoz támaszkodott, mélyen lélegzett és felnézett a felhőtlen égboltra. Magasan fölötte megint kánya körözött. Vinco pillanatig követte a röptét, de már nem irigyelte szárnyát. A kökénybokrok között keskeny ösvény kanyarodott a partizánparancsnokság felé. Fordította: F. LÄNG ÉVAl Szabó Gyula: TALÁLKOZÁS (Fametszet, 19ó3.) A Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulója ünnepségére több rövidebb, hosszabb filmalkotás készül a szlovákiai partizánharcok és az SZNF történelmi eseményeiből merített témákból. A történelmi jubileum előestéjén, augusztus 28-án kerül bemutatásra Vido Horňák rendező új filmje, amely a Csehszlovák Televízió bratisfavai stúdiója és a bratislavai Csehszlovák Film együttműködésében készült. A film forgatókönyvét Eduard Greiíner írta, Alfonz Bednár író ötlete alapján. A népszerű-tudományos filmek stúdiójában három felkelési és partizán témájú rövid film áll befejezés előtt. Karol Skripský új filmje, melynek címe Jozef Figura, képeiben a Szlovák Nemzeti Felkelést mutatja be. Ugyanez a rendező még egy felkelési filmet készített, a felkelés ismeretlen hőseiről, akik ma, 20 esztendővel a történelmi események után is, ismeretlenek számunkra. A film címe Emlékek. A Csapajev partizánbrigád dicső harcos történetét eleveníti meg Martin Slivka és Miroslav Kubík rendezők Váiíának hívták című filmje, melynek felvételeit Peter Záchcnský készítette. A dokumentum filmstúdió is készül a Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulójára. A „20 éves vagyok" című dokumentum-film az elérhető irattári anyagok segítségével és utólag forgatott összekötő felvételekkel mutatja be a Szlovák Nemzeti Felkelés előkészítését és lefolyását, üiyan formában, hogy az a ma emberéhez szól. A filmet Ctibor Kováč rendezte, a fényképezés Ervin Potocký és Karel Cíiek munkája. A felkelési rádióleadó történelmi feladatát ábrázolja az „Itt a szabad adóállomás" című dokumentumfilm, amelyet a Csehszlovák Televízió keretében Rudolf Urc és Pavol Sýkora rendezett Ondrej Kris- tín operatőrrel együttműködve. 0] SZÜ 8 * 1S6

4- augusztus 22. Filmtermés m SINF 29. évfordulójára