Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-11 / 191. szám, szombat

Így nevezhetnénk a Csehszlovák—Szovjet Barátság Házában tegnap megnyílt kiállítást. A kiállítás anyaga a nyugat-szlovákaiai kerület természeti szépségeit és a Garam, Nyitra, Vág, és Dunamellék műemlékeit mutatja be. Felvételünkön Beckó vára; a turisták kedvenc találkozóhelye. A vár a középkor és a reneszánsz építészeti remeke. Az ég felé meredő falak omladékain fennmaradt díszítés jelentős művészeti érték. /Felvétel a kiállítás anyagából) RIPORT A KÖZÉPKORBÓL ... és maga sahase csüggedjen, ne adja fel a reményt, ne hagyja, hogy bármiféle erő letérítse életútjáról. Bár sok akadállyal, gonosz ellenséggel kell megküzdenie, tartson ki meggyőződése és elhatározása, szilárd eltükélt életcélja mellett. Meglátja, minden vágya, miiiden kívánsága teljesülni fog, mert magára gazdag, boldog jövő vár, az élet sok szép percet tartogat számára. így áll a kártyákban. (Mottó helyett) Gyermekéveim felejthetetlen élményei közé tartozott a gyakorta falunkba vetődő verklis planétacédulaárus. A sorsom akkor még vajmi keveset érdekelt, s nem amiatt kísértem, naphosszat elnézegetve, hogyan tekergeti ütött-kopott szerszámát. Annál jobban lekötötte figyelmem a verkli, a színes cédulák, a tarka papagály, vagy a fehér egér, amely a sok cédula közül mindenkinek holtbiztosán kihúzta a sorsát megjövendölő cédulát. Az igazat megvallva, gyerekésszel sem hittem, hogy valaki megjósolhatná a jövőmet. Ügy gondoltam; honnan tudhatná a fehér egér, a papagály, vagy éppen az öreg verklis, hogy engem másnap almalopáson csípnek a Majorosék kertjében, amikor még jómagam sem tudtam biztosan, nem a Molnárékéba tévedek-e be. Amint megfigyeltem, felnőtt leánytestvéreim szemmel láthatóan felvidultak a sorscédula elolvasása után. Néhány napig egyébről sem sustorogtak egymás közt, csak csinos, gazdag kérőkről, boldogságról, szép ruhákról. Később az öreg verklis egyre ritkábban járt a falunkba, majd teljesen elmaradt. Nem volt, ki jósoljon az embereknek, azért változatlanul éltek tovább. A lányokhoz is jártak a kérők, s ha eljött az ideje, férjhez mentek. A napokban megint az öreg verklis jutott az eszembe, hogy Gömőrországban jártam. Talán nem szereztem volna a dologról tudomást, ha a barátom felesége, akinél megszálltam, nem figyelmeztet rá. — Menjen csak el Gömörhorkára, ha valami bántja. A szomszédék lányának is megmondta, hogy férjhez megy, férjhez is ment. Nem a rábeszélés miatt, hanem kíváncsiságból indultam Gömörhorkára. A faluban mindenki ismeri, nem sokáig kellett érdeklődni felőle. Az útbaigazítás után könnyen ráakadtunk a fekete-deszkakapus házra, amelynek láttán furcsa érzés fogott el. Gyermekkorom meséinek szereplői; boszorkányok, banyák, vasorrú bábák elevenedtek fel képzeletemben, s bagolyhuhogást véltem hallani. Valahogy ilyennek képzeltem a hétfejű sárkány, vagy a rossz manó birodalmának bejáratát. Motorkerékpár berregés zökkentett vissza a 20. századba. A kapu mögül egy középkorú nő robogott elő, s ügyet sem vetve ránk elhajtott. Az udvarban kíváncsian tekintettem szét. Minden tárgyat, minden zegzugot alaposan szemügyre vettem, mintha keresnék valamit. Egyszerű, tágas falusi udvarnak látszott, semmi feltűnőt sem vettem észre. Az alacsony, eléggé megkopott parasztházból idős, 55—60 év körüli asszony jött elénk. — Engem keresnek? Gondolkodás nélkül bólintottunk, bár nem tudtuk, kivel állunk szemközt. — Azonnal jövök. Fáradjanak beljebb. A gondolatban felvázolt pókhálós barlang helyett egyszerűen berendezett helyiségbe tessékelt. A falon rádió, a mennyezetről villanyégő lóg alá. Mégsem a középkorban járok. A 20. század illúziójához már csak egy kibernetikus boszorkány hiányzott. — Lopásról nem beszélek — jött be egy kis idő múlva. Amíg ezt mondta, alaposan végigfürkészett mindkettőnket. Nyilván ez is a szakmai fogásokhoz tartozik. Az ember külsejéről sok minden leolvasható. Igyekeztem közömbösnek látszani, közben én is jobbart szemügyre vehettem. Egy szerű parasztasszony, külseje semmit sem árult el. Ha az utcán találkoztam volna vele, figyelemre sem méltatom. Az asztalterítő alól kártyákat húzott elő. Egy Piatnik-sorozat — állapítottam meg. — Rakja szét három kupacba — szólított föl. — Mutassa meg, melyik kupacban van elrejtve a gondolata, aztán mondja el, hány éves, mi a foglalkozása, hol lakik. De semmit se titkoljon el előttem, csak így láthatok világosan a jövőjébe. Az egyik kártyakupacra mutattam. Kezébe vette, széthúzta, az ujjai közt morzsolgatta a lapokat, aztán belekezdett. Bámulatos szókinccsel és logikával szőtte mondókáját. Látszott rajta, hogy a jól betanult sémát rögtönzi. Lélegzetvételnyi szünetet sem tartva beszélt, mint egy fonográf. Gazdagságról, sok pénzről, hűséges, jó feleségről, boldog házaséletről, családról. Ha nem mondja, talán sohasem tudtam volna meg, mily szerencsés szülötte vagyok a sorsnak. Amikor rossz megállapításba tévedt, egy-egy kérdéssel fordult hozzám, hogy az újabb tényekbe kapaszkodva, ismét körítse, magyarázza semmitmondó, de mindent magában fqgialó következtetéseit. Egy csöppet sem zavarta, hogy tulajdonképpen újságíró és nem rimaszombati tisztviselő vagyok. Miután befejezte, megpróbáltam egyet-mást megtudni tőle. Kitért kérdéseim elől. Félreültem. Néha-néha odafigyeltem, miként ecseteli társam sorsát. Neki csaknem ugyanazt mondta, amit nekem egy pillanattal előbb. Vajon hol tanulhatta (ha ugyan tanulta), mióta űzi mesterségét? A környékbeliek sem tudják pontosan. Csak ő a megmondhatója, azonban érthetően nem hajlandó felfedni titkát. Vallásos asszony hírében áll, s a gömöri nép vallásos. Alighanem ezért is hisznek neki vakon, ezért tisztelik. Kevés emberrel beszéltem a környéken, aki még nem járt volna nála. Azt mondták, mindannyiunkon „segített" ... Segített? Annyit megállapítottam; élelmes asszony. Rájött, hogy az emberi hiszékenység határtalan. Ha jól megy az üzlet, naponta 40—50 „kíváncsi" természet is felkeresi. Leggyakoribb páciensei: fiatalasszonyok, lányok, szerelmi csalódásukban vigasztalást keresők. A többi az ő dolga, kinek-hogyan adja be a mézes maszlagot. Szolgálataiért semmit sem fogad el. Legalábbis így mondja. Ahogy gondoljuk, vagy amennyit szánunk neki. Utóbb azonban felháborodottan tiltakozott, a tíz korona két személyért kevés. Ha előre tudta volna, hogy ilyen szűkmarkúak leszünk, nyilván nem előlegez annyi sok jót. Ogy látszik, a kártya eszerint forog — jobb jutalomért jobban. A kíváncsi fizessen. S a pénzéért mindenki jót akar hallani. Egy ideig az illúziókból is meg lehet élni. Ha nem teljesülnek, mindenki vessen magára. A jósnő semmiről sem tehet. Jótállás nincs. Akiben van egy kis adag hiszékenység, megpróbálhatja. Sok örömről, boldogságról hallhat jutányos áron. Rövid időre elfelejtheti búját-baját. Ez a gömörhorkai jósnő sikerének a litka. Megkönnyebbülten léptem ki újra a a sötét kapun, évszázadokat ugorva a mába. Fejemben egymást kergették a bent hallott zagyvaságok. Nem az otthagyott tízes bosszantott, — elvégre csak kíváncsiságból tértem be — hanem a korlátlan emberi hiszékenység, butaság és lelki alacsonyabbrendűség tudata, amely ide vezeti az embereket, a sötét középkor kései birodalmába. PALÄGYI LAJOS Gróf Monte Chr isto szigetén I

smét útra készen állunk künn a Gare de Lyon peronján. Ösdiak, divatjamúltak a pályaudvar épületei, műszaki berendezése azonban a legkorszerűbb. És minden ragyog a tisztaságtól, a szerelvényünk is — ezen a vonalon (Párizs—Marseille) csak villamos vonatok közlekednek. Robogunk is vadul. Falvak, városok, erdők és ligetek mellett suhanunk el — szélvészsebességgel. A Szajnán, szemben velünk megrakott teherhajók úsznak — Párizs felé. A hajózható folyók és a csatornarendszer nagymértékben mentesíti a francia államvasutak teherforgalmát. A Szajnán például évente tízmillió tonna áru érkezik Párizsba. Országos méretben ez a tehermentesítés csak csillagászati számokkal fejezhető ki. Bolyhos dombhátjaival, erdeivel és legelőivel, példásan megművelt termőföldjeivel, festőien szép falusi gótikus templomaival és számos kastélyával a vidék hazai tájra emlékeztet. S néha szinte sajnálom, hogy nincsen fölösleges pénzem, szívesen vennék egy csinos kastélyt vagy egy kies völgyben fekvő gótikus templomot. A választék meglehetősen nagy, legalábbis erre vall a párizsi lapok apróhirdetési rovatában olvasható sok-sok hirdetés: „Kastély jutányos áron eladó Normandiában", vagy „Gótikus templomot elcserélünk ..." stb., stb. Díjon az egyetlen megálló, utána már Lyon következik. Utunkat félbeszakítjuk, Lyon megér egy délutánt ... A Rhône és a Saöne összefolyásánál fekszik a selyemszövő takácsok híres városa, az egykori Lugdunum. Lyon ls kétarcú város középkori belvárosával és modern perem negyedeivel, ugyanakkor forgalmas kikötőváros is, akárcsak Párizs vagy Rouen. A városnak nagy a forradalmi múltja. A múlt században kétszer is fellázadtak a lyoni takácsok és 1834-ben éppen itt használtak először harci lobogóként vörös lobogót. A lyoni barikádok az európai forradalmak előhírnökeként jelentkeztek és csak természetes, hogy a monarchiát és az örök rendet védő kormánycsapatok a legnagyobb brutalitással fojtották vérbe a Rhöne-parti textilmunkások fegyveres felkeléseit. Ám Lyon vagy húsz évvel ezelőtt is kitüntette magát. A hitleri megszállás idejében a francia népi ellenállás fellegvára lett. Az óváros háztengerében, amelyet a hat-hét kljáróval rendelkező átjárók kötöttek össze és változtattak valódi labirintussá, az ellenállás hőseit szinte lehetetlen volt üldözni vagy kézrekeríteni. Ekkor érdemelte ki Lyon a „hős város" elnevezést. Különben Elsa Triolet ls ezekről az átjárókról ír „Az avignoni szerelmesek" című könyvében. Forradalmi múltja és selyemszövő gyárai mellett még egy nevezetessége van Lyonnak: kitűnő vörös bora, a Beaujolais. A Beaujeu borpincében a készséges pincérek az asztalok mellett felsorakozó potrohos hordókból töltik a vendég poharát... Sajnos, egy rövid délutánból nem sokra futja. Gyorsvonat sebességgel bámulom meg a város rózsakertjét, a marionettek múzeumát, a Rue juiverie reneszánsz házait, a Saöne -parti sétányt, s máris rohanok a pályaudvarra, hogy a vonatablakból köszöntsem még egyszer a szőlőhegyek zöldjébe vesző várost. A mediterrán nyár szokatlan melege levesz a lábamról. Késő este ébredek, vonatunk éppen Avignon környékén jár. Éjfél előtt hatalmas fénytenger és nagy sötét víztükör tűnik fel, ez még nem Marseille, sem a Földközi-tenger. Az Etang de Berre helyettesíti itt a tengert, s a fények a martiguesi olajfinomítót világítják meg. A következő tíz-tizenöt perc végtelennek tűnik, de aztán mégicsak megérkezünk — pontosan éjfélkor — Marseillebe. V

ALÓSZÍNŰTLENÜL kék tenger, hihetetlenül kék égbolt, közéjük mészköhegyek fehér barrierje ékelődik. Itt csupa szikla, amott ciprusok, a hegy aljában pedig pálmák. Ez a keret, s benne Marseille, a drágakő. Vajon szép-e? Kérdezd meg a mosollyal ébredő gyermeket, ml szépet álmodott, kérdezd meg a fáradt vándort, milyen a délibáb. Felelni egyikük sem tud. Voltam az Adria, a Fekete-tenger kikötőiben, jártam a Baltikum és az Északi-tenger mólóin, nem láttam, sajnos, Nápolyt, Sanghajt és San Franciscót, sem pedig az Aranyszarv öblöt. Nem tudok tehát, és nem is akarok párhuzamot vonni. Szubjektiv vélemény, egyéni benyomás: nekem nagyon tetszett, nagyon szépnek tűnt, ős Monticelli vásznai is engem igazolnak! Lehet, hogy vannak rendezettebb és tisztább, szabályos mértani ábrákba gyömöszölt városok. Lehetnek nagyobb és egzotikus kikötők, de Marseille számomra festmény marad, egy szertelen, modern festő alkotása, akinek csapongó és lázadozó képzelete az absztraktum mezsgyéjére tévedt, de aki mégis biztos kézzel festette meg realista életművét, amelyen a részletek nemegyszer naturalizmusba tévednek. A La Canabiere, a Rue de Romé, az Avenue du Prado és a Boulevard Michelet — itt láttam Le Corbussier vasbetoncölöpökre épített „Fénylő" városát is — ragyogó tisztaságának közvetlen közelségében ott van a Rue de Petit Saint Jean és a vele párhuzamos sikátorok piszkos lebujaikkal, elképzelhetetlen mocskos kövezetükkel, ahová a lakók és a jáGiccsfestu a marseillei aszfalton rókelők az összes hulladékot — minden gátlás nélkül — kiöntik. Itt a deli matrózok, a világszép marseillei lányok, elegáns dámák mellett két kontinens söpredéke is fellelhető: a munkakerülők, zsebmetszők és hamiskártyások, bűzlő rongyokba burkolt emberi roncsok, akik szifilisztől szétmart arcuk mutogatásával keresik meg a napi alkoholadaghoz szükséges néhány frankot. Lakbérre nincs szükségük, ők sehol sem laknak, legjobb esetben a kikötő mögötti nyomortanyák sátraiban húzódnak meg a vihar elől. Merseillet mégis a munka ritmusa jellemzi. Lakosainak túnyomó része szorgalmas, rendszerető ember, aki vagy gyárban, vagy pedig a kikötőben dolgozik, esetleg halászattal keresi kenyerét. A marseillei utcák nagy többsége este meglehetősen csendes, kihalt... De reggeli négy órakor a régi kikötőben már lüktet az élet. Az éjszakai halászat zsákmányát értékesítik ilyenkor a halászok a halkereskedők nagy alkudozása közepette. A Hotel des Deux Mondes a régi kikötő közvetlen közelében fekszik, s így reggelenként ki-kiijgrottam a halpiacra, ahol a különböző tengeri halak mellett rákokat, kagylókat, csigát és polipokat, tintahalakat láttam az asztalokon felhalmozva. A déli vérmérsékletű marsellleiek a sző szoros értelmében ráncigálták a kabátomat: osztrigát vegyek, teknősbékát vagy tengeri csillagot... J óné-, hányan sétahajózásra invitáltak. A Quai de Rive Neuve elején pedig egy giccsfestő másolta színes krétával az aszfalton a milói Vénuszt ?.s Henri Rousseau „Mátkapárját". És a mediterrán nyári nap arany-nyilainak gyilkoló záporában mindez elbűvölő volt. A régi kikötő nemcsak a legfestőibb, legszebb helye, hanem egyben ősrégi magva a városnak, melyet i. e. a VI. században alapítottak görög hajósok, Massilla néven. És azóta is mindig nagy szerepet játszott az európai kereskedelem történetében. Számunkra az sem érdektelen, hogy 1717, szeptember 14-én itt szállt hajóra II. Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem, s Innen hajózott örök száműzetésbe — Rodostóba. És vagy 150 évvel Rákóczi után egy másik nagy magyar bujdosó járta a marseillei utcákat: Kossuth Lajos. Ü] SZÖ 4 * 1964. július 11.