Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)
1964-07-04 / 184. szám, szombat
M r. Pascoe újabb szelet kenyeret tett a kenyérpirítóba és fölnevetett. A kenyér néhány perc múlva kiugrott a készülékből és frissen, barnán, forrón feküdt a szépen terített, hófehér abroszon. Mr. Pascoe széles, megelégedett mozdulatokkal kente rá a vajat. Azután így szólt: — Szeretnél valamit? Ogy értem: van-e valami, ami különösképpen kedvedre való lenne? — Nem — felelte a kisfiú —, nincs semmi. — Mi a véleményed egy új nyílról és íjról? Hiszen olyan jól eljátszottál a régivel. — Nem. Köszönöm. — A fiú kitekintett a villogó hőségre. — Ma forró napunk lesz! — mondta. — Forró? — nevetett az apja —, hiszen te nem is tudod, mi az igazi hőség. Ojabb barnára pirult kenyérszelet ugrott ki a plrítóból. Mr. Pascoe megpróbálta elegáns mozdulattal röptében elfogni, de nem sikerült. Nevetett. Ez a kenyérpirító csakugyan szórakoztató találmány. Mindig újra felvidult tőle, de a kisfiú számára semmit sem jelentett. — Odaát néha 42 fok is van — mondta az apa. — Azt ígérted, hogy hozol nekem egy pillangót odaátról — emlékeztette a ktcs! --, egy nagy-nagv kék pillangót. — Csakugyan megígértem? — N Pascoe nem emlékezett rá, huny effajta ígéretet tett volna. — De igen. Akkor, amikor Kwala Pilahba mentetek hármasban, te és anyu és Mr. Kltson ... — Ja? Az a fickó... Szóval, mit szeretnél kapni? — Semmit. Csak azt a pillangót... — No, nem. Ogy értem: innen valamit. Mielőtt visszamegyek. Még ma délelőtt megvásárolhatnánk. Miss Jacksonnal besétálhatnál a városba, hogy kikeresd magadnak az ajándékot. Vagy mindhárman együtt ls mehetnénk. A fiú kinézett az ablakon, a sötétvörös rózsákat bámulta, s Miss Jacksonra és annak hosszú fogaira gondolt, aztán anyjára és apjára, akik Mr. Kltsonnal annak idején elmentek arra a kirándulásra, ahol a pillangókat látták. Egyszerűen nem értette, hogyan felejthette ezt el apa. Édesanyja nagyon is jól emlékezett rá. „Hatalmas nagyok, nagyobbak a kezemnél." Maga előtt látta anyja törékeny kezét, amint szélesre tárja, hogy mégmagyarázza neki a pillangókat. „Egészen fent voltak azon a dombtetőn. A fák ágain ültek. John Kitson az első pillanatban növényeknek nézte őket. Anyu keze olyan volt, mint a sápadt elefántcsont és a körme, mint a szürkés-rózsaszín Igazgyöngy. Két évvel ezelőtt történt, de Peter úgy emlékezett rá, mintha tegnap lett volna. „Legközelebb hoznunk kell majd egy pillangót Peternek" — mondta ez anyja, az apja pedig így válaszolt: „Ugyan, hiszen tudod, hogy van ez: mire hazahozzuk, gyűröttek, tépett szárnyúak lesznek. Ott helyben, szakszerűen kellene lepréselni őket." — Húzd k! a kenyérpirító konnektorját — riasztotta fel a kisfiút emlékeiből édesapjának a hangja —, már nincs szükségünk rá. A kisfiú gyanította, hogy az apja neki akart örömöt szerezni, amikor a kenyérpirítót megvásárolta, kárpótlásul, amiért anyu nem jött többé haza. Azért nevetett és mókázott apu mindig annyira, valahányszor a megH. E. BATER: pirult kenyérszeletek kiugrottak a készülékből Miss Jackson olyan hülyén szorította össze az ajkát hosszú, nedves fogai fölött, valahányszor Peter anyja szóba került Azt mondta, nem tudja, miért nem jön többé vissza anyu Öt ne kérdezze senki. De a mamának bizonyára megvan rá az oka Nagyon alapos oka van rá bizonyosan. Ha pedig az apját kérdezte meg, az csak morgott: „Két személynek borzasztóan drága az útiköltség. Ezért úgy gondoltuk, hogy az idén én utazom Angliába, jövőre pedig anyu jön ide. így aztán nem kell mindig két teljes évig várnod." Hideg, sötét téli napokon a kisfiú néha úgy érezte, hogy sose lesz többé nyár. A szülők mindig nyáron érkeztek, hogy elkerüljék a leghevesebb egyenlítői viharokat Nagyon, nagyon sokáig kellett várni a nyárra. Anyu szép volt, igen karcsú és ideges és nyáron könnyű fehér selyemruhában járt, amelyet egy kínai szabónál varratott. A könnyű, fehér selymekben még törékenyebbnek, finomabbnak és csinosabbnak látszott, mint máskor. Peternek eszébe jutott, hogyan szaladt át anyuval a kerten. Apu hívta őket és azt suttogta: „Gyorsan, búji el ide, elrejtőzünk a bokrok mögött, itt sosem talál meg minket." Aztán mindketten ott feküdtek a meleg földön, a ribizlibokrok mögött és nevettek és nevettek és nevettek, miközben az apa újra meg újra szólította őket. De apu egyáltalán nem találta vidámnak a dolgot. A bajusza remegett a dühtől és ez is nagyon mulatságos volt, úgyhogy anyuval együtt benn a házban még jobban kellett nevetniük. Anyu mindkét kezével eltakarja az arcút, de a nevetést így sem tudta abbahagyni. Attól a naptól fogva tudta Peter, hogy az anyjához tartozik. Minden iránta táplált érzelme benne volt ebben a nevetésben, a meleg ribtzlilevelek szagában, a nedves, forró földben és a hűvös, könnyű selyemben, amelyet az arcán érzett. Amikor anyu elutazott, Miss Jackson vette át Peter felügyeletét. Télidőben hidegen, üresen álltak a ribizlibokrok. Megjött a hó és eltűnt a nyár örömteli hangulata. Miss Jackson kenyeret aggatott az almafák ágaira, s ez odarepülő cinkék lecsípegették. Peter hosszasan figyelte a cinkéket, s azt mérlegelte, vajon ugyanolyan kék színűek-e, mint azok a pillangók, amelyekről anyu mesélt. — Most elmegyek hajat vágatni — mondta apu —, bejöhetnél velem a városba és körülnézhetnél, találsz-e valamit, ami tetszik neked ... — Gondolsz majd a pillangóra, ha legközelebb jössz? — kérdezte a kicsi. — Anyu sosem felejtené el a pillangót elhozni, de te, apu... talán köthetnél egy csomót a zsebkendődre, ahogy Miss Jackson szokta. Akkor rögtön eszedbe jut, milyen is volt az a kirándulásod anyuval és Mr. Kltsonnal. — Tuladonképpen miért emlegeted örökké azt a Mr. Kltsont? — érdeklődött az apa. — Kl mesélt neked róla? — Anyu mesélt róla. — Mit mesélt? Mit mondott róla? — Már nem emlékszem. — Többször beszélt róla? Erre csak kel! emlékezned. — Csak ritkán említette. És olyankor néha nevetett. Az apa tekintete elborult, mereven kelt fel az asztal mellől. — Talán mégis jobb lesz, ha Itthon maradsz a kertben. Segíthetnél Miss Jacksonnak az eperszedésben. A fiú Ismét az ablakban állt, és a sötétvörös rózsákat figyelte. Az apának hirtelen úgy tűnt, mintha önnön nehézkes komorságát látná visszatük röződni a gyermek arcán. — Csak nem fogsz most duzzogni azért, mert egy kicsit korholtalak? Ehhez már túl nagy fiú vagy. Nemsokára hétéves leszell Ja igen, s még valamit tartogattam mostanáig a szá modra. — Az apa mesterkélt mosolyt kényszerltett az arcára. — A szüle tésnapodon felhívlak telefonon. — Indiából kívánok ma|d sok szeren csét. Ugye. nagyszerű lesz? — De mindkettőtökkel beszélhetek majd telefonon? — Tízezer mérföldl Képzeld el, llyan hatalmas távolságból beszélhetünk maid egymással — mondotta Mr. Pascoe. — És ha szerencsénk lesz, olyan jó! fogjuk majd hallani egymás szavát, mint most. — És akkor egyszerre mindkettő tökkel beszélhetek? — Addig beszélhetsz, ameddig csak akarsz. Ha akarod, hat teljes percig Nagyon drága ugyan, de nem baj. — És anyu? Ö Is a telefonnál lesz? — Igen, igen, majd mindent elren dezünk. Peter megkísérelte elképzelni, milyen lesz az, amikor anyu és apu az egész világon keresztül beszélni fog vele. Különös gondolat volt. Nem so kat értett belőle. A pillangóra sokkal Inkább vágyott. Amióta az anyja nem jött apjával együtt haza, úgy érezte, mintha a feje néha megnőtt volna, és a vér csak úgy lüktetett benne, s ő maga Ilyen fejjel vándorolt a világban és minden olyan üresen kongott, ő pedig nagy léptekkel haladt előre, és egészen egyedül érezte magát. Amikor apu elment, Peter kisétált a kertbe, és figyelte a hőségtől csillogó rózsákat. Az almafa levelei vastagok és zöldek voltak. Arra a napra gondolt, amikor anyuval együtt elbújtak a ribizlibokrok mögé, s anyu nevetve mondta: „Gyorsan elbújunk, itt nem talál meg bennünket." N agyon hosszú még az idő a születésnapjáig, decemberig. A hosszú, sötét délutánokra gondolt, a szélre és az esőre, s hogy azután egyszerre csak hogyan fog beszélgetni az anyjával, a világ másik végéről. Ha majd apu hazajön, emlékeztetni fogja a zsebkendőjére kötött csomóra, hogy annak Idején apjának eszébe jusson beszélni arról a napról, amikor Mr. Kitsonnal hármasban kirándulni mentek a hegyekbe. Anyu bizonyára örül majd, ha újra emlékezetébe idézik a kirándulást. Anyu maga is olyan, mint egy pillangó. Apunak okvetlenül csomót kell kötnie a zsebkendőjére. (Fordította: B. T.) Fenyő A. Endre (Magyarország): Kanyargós út. ÜJ SZÖ 8 * 1961 július 4. L. Nyeofitov: Halászok a Lénán. (Linóleummetszet, 1983.) WILLIAM SAROYAN: Mese a naiv férj megpróbáltatásairól, akinek nem volt más óhaja, mint libát enni, de akitfii ezen élvezet megtagadtatott, lévén hűtlen nejének szeretője öntelt, ámde valószínűleg csinos. A naiv férf egyik reggel libái vitt feleségének, és így szólt: Süsd meg nekem ezt a madarat. Amikor este hazajövök, majd megeszem. A feleség megkopasztotta a madarat, megtisztította és megsütötte. Dél után eljött a szeretője. Elmenetele előtt megkérdezte, milyen ennivalót vihetne a barátainak. Benézett a sü tőbe, és meglátta a sült libát. — Az a férjemé — mondta a feleség. — A liba nekem kell — mondta a szerető. — Ha nem engeded, hogy magammal vigyem, soha többé nem foglak szeretni. A szerető elment a libával. Este a férj asztalhoz ült, és így szólt: — Hozd ide nekem a libát. — Micsoda libát? — kérdezte a feleség. — A libát, amelyet ma reggel hoztam — mondta a férj. — Hozd ide nekem. — Nem tréfálsz? — kérdezte a feleség. — Nem hoztál te semmiféle libát. Talán álmodtad. — Hozd ide a libát — ordította férj. A feleség sikoltozni kezdett, és azt mondta: Szegény férjemnek elment az esze. Szegény fértem megőrült. Azt képzeli, hogy amit álmodott, megtörtént. Jöttek a szomszédok, és a jeleségnek hittek. A férj tehát nem szólt semmit, elfogyasztotta a kenyeret, sajtot, vizet és éhen maradt. Másnap reggel a férj újabb libát hozott a feleségnek, és így szólt. • — Liba ez? — Igen — mondta a feleség. — Álmodom? — Nem. — Ez itt a liba feje? — Igen. — Ä szárnya? — Igen. — A tolla? — igen. — Rendben van — mondta a férj —, süsd meg. Amtnt hazajövök ma este, megeszem. A feleség megsütötte a libát. A szerető eljött. — Ma megint liba van — mondta. — Érzem a szagát. — Nem viheted el — mondja a feleség. — A férfem rettenetes jelenetet csinált tegnap este, meg ma reggel ls. Ez már több a soknál: szeretlek, de a libát nem adhatom neked. — Vagy szeretsz, vagy 'nem szeretsz — mondta a szerető. — Vagy elviszem a libát, vagy... így hát elvitte a libát. — Hozd a libát — szólt a férf. — Szegény férjem! — sikoltott a feleség. — Tisztára megbolondult, félrebeszél. Liba, liba, Itba. Ntncs Itt semmiféle liba. Szegény, szegény férfem. Jöttek a szomszédok, és tsmét a feleségnek hittek. A fér) éhen maradt. Másnap reggel újabb libát vásárolt a városban. Fogadott egy magas embert, akt a fefére helyezett tálon vitte a libát. Hattagú zenekart fogadott, a zenészek kört formáltak a libát vivő magas férfi körül, és így vonultak végig az utcákon a férf házáig, ö pedig folyvást kiabált a szomszédoknak. Mire a házhoz ért, már sok ember követte. Odafordult az emberekhez, és így szólt: — Mohamedánok, szomszédaim, az egész világ, te magas ég, halak a tengerben, katonák és mindenki, im lássátok: liba! Es leemelte a tálról a madarat. ~ Liba! — kiáltotta. Átnyújtotta a madarat a feleségének. — Most hát süsd meg az Istenverte dögöt — mondta, és amikor hazajövök, meg jogom enni. A feleség megtisztította a madarat, és megsütötte. Elfőtt a szerető. Gyengéd jelenet következett, köny nyes csókok, kergetőzés, dulakodás, még több könny, még több csók és a szerető libával távozott. A férj a városban régi barátjával találkozott, és azt mondta: Gyere haza velem ma este: az asszony libát süt. Viszünk néhány üveg rákit és amúgy istenigazában kimulatjuk magunkat. A férf és a barátfa tehát elmentek a férf házába, és a férj így szólt. —- Megsütötted a libát? — Igen — mondta a feleség. — Ott van a sütőben. — Derék — mondta a férf. — Tulajdonképpen nem is voltál te sosem rossz feleség. Mindenekelőtt barátom és én lehajtunk egy-két pohárral, azután pedig megesszük a libát. A férj és barátfa megivott négy vagy öt pohár rákit, és utána azt mondta a férj: — Így ni, most már hozhatod a libát. Szólt a feleség. — Nincs itthon kenyér, menj át az unokabátyádékhoz kenyérért, kenyér nélkül a liba mit sem ér. — Rendben van — mondta a férf. Elhagyta a házat. A feleség így szólt a férj barátjához. A férjem őrült. Nincs is liba. Csak azért hozott Ide téged, hogy megöljön ezzel az óriási szeletelő késsel, meg ezzel a villával. Jobb lesz, ha elmégy. A férfi elment. A féri hazafött, és kérdezősködött a barátja útán, meg a liba után. — A barátod megszökött a libával — mondta a feleség. — Szép kis barát az ilyen, mondhatom. En meg agyondolgozom magam egész nap, csakhogy rendes vacsorát tehessek elédI A féri felkapta a szeletelő kést és vtllát, és futásnak eredt az utca hoszszában. Végül ts a távolban megpillantotta rohanó barátját, és odakiáltott neki: — Csak egy combot, barátom, egyéb nem kell. — Istenem — mondta a másik —, csakugyan őrült. A barát gyorsabban futott, mint valaha. De a férj már nem tudott tovább futni. Kimerülten tért haza a feleségéhez. Ofra csak kenyeret és sajtot evett. Szerény vacsorája után ismét Inni kezdett. Ahogy ivott, az Igazság apránként megvilágosodott előtte, mert az alkohol fényt derít mindenre. Mire pedig teljesen berúgott, tudott már mindent. Felállt, és egy hatalmas pofonnal nyugodtan keresztülpenderítette a feleségét a szobán. — Megmondhattad volna, hogy a szeretődnek mindennap kell egy liba — szólt. — Holnap majd kettőt hozok. Néhánapján én is meg szoktam éhezni, tudod. Ford.: UDVARHELYI HMN£
