Új Szó, 1964. június (17. évfolyam, 151-179.szám)

1964-06-06 / 156. szám, szombat

Szocialista mezőgazdaságunk a fellendülés álján A szövetkezeti mozgalom 15 esztendeje megváltoztatta a falvak arculatát • Sok még a gond a közös gazdaságokban, de biztonságban él a szövetkezeti parasztság Másfél évtizeddel ezelőtt új korszak kezdődött a mezőgazdaság fejlődésében és a falusi élet átalakulásában. A volt részesaratók, a földhöz jutott új gazdák, valamint a haladóbb kis- és középparasztok szívügyükké tették a párt útmutatását, és bátran léptek a nagyüzemi gazdálkodás útjára. A kívülálló parasztcsaládok ezrei ugyancsak vívódtak a gondolattal: mitévők legyenek. Jövőjük nagy kérdése várta a választ — szövetkezni, vagy maradni a régiben. Az ú] szövetkezetek kezdeti eredményei egyre inkább a nagyparcellás gazdálkodás felé irányították az egész ország közvéleményének figyelmét, az érvényesülés lehetőségei későbben az ingadozók számára is megnyitották a gondtalanabb megélhetés biztosításának kapuit, „ Túl a nehezebbjén A tizenöt év óta megtett út azonban nem volt mindig könnyű. A küzdelem útj,a volt ez, amelynek folyamán számos nehézséget és fogyatékosságot 1963 258'/. í. ábra kellett leküzdeni. Nem árt tehát felidézni azokat a sorsdöntő éveket, melyek ugyan közel vannak, s mégis oly távolinak tűnnek. Távolinak talán azért, mert lényegesen megvál tozott a falu arculata, közelinek azért, mert aránylag nagyon rövid idő alatt megtudtuk valósítani a falu történelmi jelentőségű átformálását. A szövetkezetek megalakulásának kezdeti éveiben különleges körülmények között dolgozott a mezőgazdaság. S itt most nem az időjárásra, s nem is annak viszontagságaira gondolunk. Az EFSZ-ekben teljesen új, számára eléggé ismeretlen környezetbe került hazánk parasztsága. A sok ingadozás, a jövőt féltő lelki vívódások nem tűntek el egyik napról a másikra. Sokan mondtak búcsút a falunak, otthagyták a mezőgazda ságot és az iparban, a városokban helyezkedtek el. Mi lesz a mezőgazdasággal? — tették fel többen a kérdést és a munkaerővándorlásról, mint csehszlovákiai specialitásról kezdtek beszélni. A mezőgazdaságban dolgozók számának apadása annak idején világszerte igen nagy méreteket öltött. Akadt olyan is persze, aki ebben kedvezőtlen jelenséget lát. Am iparunknak szüksége volt, és most is szüksége van új munkaerőkre. Tizenöt év távlatából ebben a kérdésben is világosan kell látnunk. Hiszen azok, akik a falvakból kikerültek, nem tétlenkedtek, építették a nehézipart, mely traktorokkal, a korszerű gazdálkodás kialakításához elengedhetetlenül szükséges gépekkel látta el a mezőgazdaságot. Egyre több gép könnyíti a parasztok munkáját A létszámcsökkenés ellenére a mezőgazdasági termelés egy állandó dolgozóra számítva — (amint azt az 1. sz. ábra is mutatja) — az 1963-as évihez viszonyítva — 1949-ben 26,8 százalékkal, 1958-ban már 93-maI, 2. ábra 1963-ban pedig 258 százalékkal emelkedett. A felsorolt eredmények mellett mezőgazdaságunkban még sok fogyatékossággal találkozunk. Sok mindennel nem lehetünk elégedettek és teljes joggal, mert a kedvezőtlen éghajlati kilengések következtében, továbbá az irányításban, a munkaszervezésben és a szövetkezetek díjazásában még mindig észlelhető fogyatékosságok miatt a mezőgazdasági termelés gyarapodása az 1960— 1963-as évek között rendkívül egyenetlen fejlődést mutat. Am a legroszszabb szándékú kritikus ís megálla píthatja: kibontakozott s mindjobban kibontakozóban van egy minden korábbinál kulturáltabb, emberségesebb paraszti világ. A kiteljesedés politikai, társadalmi, gazdasági alapjait lerakta a falu népe, s ezeken az alapokon, sok küszködéssel, fáradsággal ugyan, de biztonságosan épül a jövendő. Mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy az egyéni gazdálkodás idején — a tőkés köztársaságban — a kis- és középparasztok jelentős száma nem rendelkezett a legalapvetőbb talajművelő eszközzel. 193B-ban például a mezőgazdaságban a nagybirtokkai együtt mindössze 3800 traktor dolgozott, 183 400 gépet igával vontattak, míg 280 ezer cséplőgépet kézzel vagy járgánnyal hajtottak. A szocialista termelési viszonyok győzelme után sok ezer traktort, 13 ezer gabonakombájnt, 6500 cukorrépa- és burgonyakoinbájnt, több mint 10 ezer másféle gépet kapott a mezőgazdaság. Ez idén újabb gépeket kap a dolgozó parasztság. Nyugodtan elmondhatjuk tehát, hogy fejlődő, korszerű iparunk elősegítette a belterjesebb, gépesített mezőgazdaság kialakításának feltételeit. Mezőgazdaságunk ugyanakkora területre számítva hozzávetőlegesen négyszer annyi műtrágyát kap, mint 1948-ban. (2. ábra) Helyes trágyázás sal mindenekelőtt az egységnyi területre eső növénytermelés belterjességének kellene gyorsabban növekednie. Terveinket nem minden mutatóban válthattuk valóra. Az okokat különféleképpen vizsgálhatnánk. Mindenesetre annyira kedvezőtlen Idő járással, mint amilyen az utóbbi négy évből kettő volt, nem lehet számolni. Ennek ellenére a lakosság ellátása, ha időszakonként egy-egy áruból átmenetileg nincs elegendő — összehasonlíthatatlanul jobb, mint a múlt évben volt. 24 százalékkal növekedett az árutermelés Nézzük meg, miként alakult a mezőgazdasági termelés teljes értéke? Az 1963-as évihez képest országos viszonylatban 3,1 százalékkal, ebből Szlovákiában 32,8 százalékos értékemelkedésről beszélhetünk. Nem sok. A párt XII. kongresszusának határozatai éppen ezért a termelés gyorsabb fokozására szólítják fel dolgozó parasztjainkat, akik erejüket nem kímélve igyekeznek ellátni hússal, tejjel és egyéb mezőgazdasági termékkel a laloksságot. Örülünk viszont annak, hogy tizenöt év alatt 24 százalékkal emelkedett az árutermelés, nem örülhetünk viszont annak, hogy nem 3. ábra használjuk' ki kellőképpen a termelés fokozásának határtalan tartalékait. A talaj termőerejének fokozására — csupán Szlovákiában — 1960-tóJ 1963-ig — 1 milliárd 200 millió koronát fordítottunk (3. ábra.) Ez a beruházási összeg több, mint amennyit erre a célra a megelőző időszakban 1945 óta áldoztunk. A talajjavítás jelentőségét nem mindenütt értékelik kellőképpen, hiszen 1962-ben a beruházási eszközök csaknem 15 százaléka, 1963-ban pedig közel 12 százaléka maradt kimerítetlenül. Ez idén további beruházási eszközöket kap a mezőgazdaság főleg az épülőfélben levő öntözőrendszerek befejezésére. Mezőgazdasági üzemeink egyik legfontosabb termelési ága, az állattenyésztés, szintén nincs a kellő színvonalon. Az előző két évi asztály miatt — mert nem volt elegendő takarmány — 1962. október elsejétől 1963 március végéig a szarvasmarhaállomány 217 ezerrel, a sertések száma pedig 1 millió 264 ezerrel csökkent. Az egységnyi területre jutó állatsűrűség ezért még a 65 szarvasmarhát sem teszi ki, amiből alig 26 a fejőstehén. A sertések száma — 100 hektárra számítva — 98,7 darabot mutat, s mindössze 12,3 darabra rúg a kocaállomány. Az utóbbi három évben ugyan fokozódott a takarmányok termelése, de mint látjuk, az állatállomány lényegesebb gyarapításához még sem volt elegendő. Éppen ezért mezőgazdasági üzemeinknek tudatosítaniuk kell, hogy növénytermesztésünk jelenlegi legfontosabb feladata a szilárd takarmányalap biztosítása. Elsősorban az évelő takarmányok nagyobb mérvű termeléséről van sző. A dolgozó parasztság helytál) a munka frontján Tovább sorolhatnánk a teendőket, ám úgy hisszük, mezőgazdasági dolgozóinkat nem szükséges erről kioktatni, hisz legtöbbjük jól megállja helyét. A társadalom igényeit, s ezzel együtt saját óhajukat is ismerik. Az ország csakúgy, mint eddig, mindent megtesz azért, hogy a korszerű nagyüzemi termelés vállalati szintre kerüljön, anyagi-műszaki megalapozottsága mennél gyorsabb és hatékonyabb le- j gyen. A nagyüzemi gazdálkodás kí- 1 nálta lehetőségek kihasználásáról, a ' tartalékok feltárásáról azonban saját j kezdeményezése, legjobb tudása szerint kell gondoskodniuk. Ami az elmúlt tizenöt év alatt történt hazánk mezőgazdaságában, nagy biztonságot nyújt valamennyiünknek. Sok gonddal küszködünk, sok mindent, ami eddig megvalósult, Jobban ki lehetne használni, gyorsabban kellene haladni a mezőgazdaság fellendítésének útján. KORUNK ZENEMÜVESZETE A most folyó jelöltbemutatkozó népgyűléseken sokat beszélnek erről a kérdésről. Megemlítik azt is, mit tettek a nemzeti bizottságok ás lelkes képviselői íizenöt év alatt a mezőgazdaság fejlődéséért. Nem fejezhetjük ; ki számokká' és nem mérhetjük föl azt az erkölcsi-politikai, szervezői és ; nevelőmunkát, amelyet a nemzeti bizottságok, a nép szocialista vívmányainak őrzői, védelmezői végeztek. Az említett számadatok csak hozzávetőlegesül szemléltetik a nemzeti bizottságok és képviselői munkáját. E számol' mögött bizonyára mindenki ott látja saját munkáját is. Kétség telenül űrömet jelent, ha az embertudja, hogy az ő tevékenysége is elő- i segiie'te a társadalom javát szolgáló értékek megteremtését, (th) 1 A LAIKUS ZENEKEDVELŐK csakúgy mint a szakemberek sokat vitatkoznak a zeneművészet fejlődéséről s e fejlődés útjairól, irányáról. Persze, nemcsak a „komoly" zenéről van szó, hanem a zenei alkotások minden fajtájáról. A zeneművészetben általában mutatkozó erőteljes megmozdulások, az értékek és a nézőpontok átcsoportosítása mind arról tanúskodnak, hogy az erők és Irányzatok összecsapása határozott célt követ: egy új költő! kifejezésmód, egy új esztétikai ideál kialakítását, amely átfogó képet nyújthatna — mentalitásának, érzésvilágának megfelelően — a jelen kor emberének tapasztalatairól, megismeréseiről. Ezt a forrongást semmiképpen sem tekinthetjük elszigetelt jelenségnek. Törvényszerűsége társadalmunk létéből ered, abból, hogy napjainkban leszámolva a múlt torzításaival, új alkotókedvvel törünk utat az élet, az emberi munka minden területén. Következésképpen a művészetekre is jellemző a célkeresés. Ez a folyamat már az 50-es évek végén megkezdődött. Ekkor 1958-ban hangzott fel V. Sommer Vokális szimfóniája, majd 1961-ben S. Havelka „A világosság dicsérete" című kantátája és 1963-ban bemutatták J. Cikkernek a Tolsztoj regény alapján komponált „Feltámadás" című operáját. Az „új" ebben a három műben jelentkezett a leghatározottabban. Suchofl és Cikker művel amúgyis a szlovák nemzeti operairodalom legjelentősebb állomásai voltak, ám Cikker a Tolsztoj-operában a lélektani dráma új eszközeihez alkalmazza stílusát, a mű dramaturgiai megszerkesztését és így egy olyan diferencláll és — ne féljük kimondani — bonyolult zenei kifejezésmódhoz jutott el, amely sajátos újszerűsége mellett is érthető és meggyőző művészi vallomás. Ugyanezek a vonások jellemzik Sommer Vokális szimfóniáját, amely a szerző előző alkotásainak talajából emelkedett fel az új, egyénien dtmenzált zenei nyelvezet magasságába. A 60-as évek kezdetén bemutatott Havelka-kantáta szintén erőteljes hitvallása volt az új iránynak. Elsősorban olyan értelemben, hogy Havelka optimizmusa nem valamilyen leegyszerűsített proklamáció, hanem a szilárd filozófiai-gondolati meggyőződés kifejezése, mély érzelmekből fakadó vallomás az élet teljességéről és szépségéről, az aktív materializmus krédója, amely zeneművészetünk számára új területeket ostromolt és hódított meg. Persze e három alkotáson kívül még számos más szimfónlkus, kamara stb. művet sorolhatnánk fel, amelyekben ugyancsak szembetűnőek az új vonások. Azt is tudnunk kel!, hogy az utóbbi években zeneszerzőink mily nagy részt vállaltak a különféle zenei színpadok létrehozásában, a filmgyártásban, a színpadi zene terén. Ugyanis a modern művészet fejlődése egyre több lehetőséget nyújt a művészeti ágazatok kölcsönös kapcsolatához, Illetve meglepő, újszerű egybeolvadásához. TÉNY AZONBAN, hogy napjaink zenéjében — még akkor is, ha az egyes alkotások valóban figyelemre méltók — Inkább csak amolyan szondákról adhatunk számot, amelyek tartalmilag meglehetősen szűk körben mozognak, olyannyira, hogy egyre jobbán hiányoljuk a nagyformátumú, valóságunkat emberközelben kifejező, az időszerű társadalmi dráma gondolati síkján mozgó műveket. Az eddigi kísérletek a meggyőzés erejével, művészi értékkel semmiképpen sem érnek fel az említett három műhöz. Zeneművészetünk jelenlegi állapotára jellemző a zeneművészet világviszonylatban általános fejlődéséhez való kapcsolat. Már Smetanának, ha meg akarta teremteni a valóban sajátos nemzeti zenekultúrát, szakítania kellett a nacionalista elszigeteltséggel, s a cseh zenét az európai zeneművészet áramkörébe kellett kapcsolnia. A világ és a haza dialektikus kapcsolatán terebélyesedett nemzeti zeneművészetünk Dvofákon keresztül Janáőekig. A dogmatizmus megszakította ezt az áramkört, s zeneművészetünk az elszigeteltség zsákutcájában vergődött. Az elszigetelődés nemcsak a Nyugat zenéjétől vágott el bennünket, hanem a szocialista országok, sőt a Szovjetunió haladó szellemű zenei hagyományaitól is — gondoljunk csak Prokofjev leegyszerűsített értelmezésére. Az utóbbi években megújult erővel nyomul ismét előtérbe nemcsak Sztravinszkij, Bartók, Hindemith vagy Honegger, hanem a 60-as évek elején a nálunk csaknem teljesen Ismeretlen, ún. második bécsi Iskola: Schőnberg, Berg, Webern, akik 1945 után erőteljes hatássa! voltak a zenei életre. Ugyancsak sokszor esik ma már szó a lengyel Lutoslawskyról, a francia Messiaenről és Boulezről, az olasz Nonoról, a német Stockhauserről, hogy csak néhányat említsek azoH közül, akiknek hatása nálunk is érezhető (persze, anélkül, hogy ezek az áramlatok döntő módon befolyásolnák a szocialista társadalom zeneművészetének sajátos fejlődését.) AZ ELMONDOTTAKKAL kapcsolatban viszont nem zárkózhatunk el annak a jelenségnek a beismerésétől, amely arról tanúskodik, hogy az „utóiérni Európát" jelszó leple alatt számos felületes, átlagos, vagy átlagon aluli „divatos" alkotás lát napvilágot. Sőt néhány összeférhetetlen „szuperkritikus" is beleesik ezeknek az áramlatoknak a hálójába. A valóság az, hogy ezeknek az alkotásoknak ideológiai gyökereit nem vizsgáljuk és nem ítéljük meg tudományos szempontból és a marxizmus alapján. Ugyanis nemcsak a mai irányzatokról van szó, hanem a zenei élet élgárdájának marxista értékel éséről* amelyek egy-egy zeneszerző stílusát, világnézetét, ideológiai megoldásait megszabják. Ezeket a kérdéseket a dogmatizmus éveiben nagyon helytelenül leegyszerűsítették, ma viszont gyakran megkerülik őket. NAPJAINKBAN a dogmatizmus elleni harc olykor egy új dogmatizmust, „antidogmatizmust" szül. Ez a mi zenei életünkben gyakran olyan nézetekben nyilvánul meg, amelyek az ötvenes évek előtti alkotásokat értéktelennek, művészietlennek, hanyatlónak kiáltják ki. A marxista kritika érveit és a zenetudomány, valamint a zene történetéből leszűrt tapasztalatokat figyelembe véve tudnunk kell, hogy egy-egy alkotás a maga Idejében bizonyára betöltötte küldetését. A személyi kultusz és a dogmatizmus kísérőjelenségei semmi esetre sem jelentik azt, hogy ennek a korszaknak minden zeneművészeti alkotását sutba dobhatjuk. Pártunk Központi Bizottságának decemberi ülésén hozott határozatai világosan kimondják: a párt elvet minden olyan művészeti megnyilvánulást, amely az öncélú formalitás érdekében megfeledkezik a művészet aktív társadalmi küldetéséről. Ezek a szavak kétségtelenül a

;'zeneművészetre is vonatkoznak. Teháŕt'— amint azt számos 'példa is' bizonyítja — az útkeresést és a szocialista eszmei tartalmat nem választhatjuk el egymástól. A fejlődés, az útkeresés jelenleg! szakaszának például egyik problémája a zenei művek közérthetőségének kérdése. Valamely zenemű érthetősége nemcsak a szerző kifejezésmódjától, hanem a haligatóság felfogó képességétől, zenei műveltségének fejlettségétől is függ. Természetesen más a mérték a szimfónikus zenében és más a tánczenében. A zenekedvelők, Illetve a hallgatóság zenei érettsége hosszabb-rövidebb Ideig tartó fejlődési folyamat eredménye, amely az egyén életkörülményeitől, nevelésétől, individuális hajlamaitól, képességeitől függ, de a legfontosabb a zenei műveltség tudatos fejlesztése, elsajátítása. A zenei nyelv közérthetőségének másik összetevője maga az alkotóművész: az a zeneszerző, aki mindenki számára komponál, tudatosan nem fog elszakadni az emberektől s nem fogja eleve lebecsülni a közönség ízlését. HELYTELEN az a kétes axióma ls, mely szerint a jelenkor zenéjének „utói kell érnie" a klasszikus Ideált, Ez már csak azért is lehetetlen, merť másként hallgatjuk a klasszikusokat — tapasztalataink, ismereteink alapján tudjuk milyen élményben lesz részünk — és másként a modern szerzőket. Ez utóbbiakról csupán annyit tudunk, hogy újat, eddig még nem tapasztalt, Ismeretlen és közvetlen élményt nyújtanak. A művészet a tartalmi, objektív igazság tükrözésén kívül megköveteli a szubjektív formakészséget is. Az epigonok sohasem tartozhatnak a művészek közé. A zeneművészet fejlődése sem állhat meg egy ponton, a megismerésnek Itt éppúgy nincsenek határai, mint a tudományban. A döntő fontosságú kérdés tehát az, hogy a zene fejlődése milyen utat követ majd társadalmunkban. Zeneművészetünk helyes irányban történő fejlődésének záloga zeneszerzőink egyre gazdagabb, egyre több új színnel kevert egyéni palettája. Ma az unlformizmus iránti ellenszenv és a megoldások sokoldalfisága jellemzi kiforrott zeneművészeink és fiatal zeneszerzőink alkotásait. Zenei életünk legjobbjai éppúgy építenek a hagyományokra, mint ahogy termékenyítőleg tudnak meríteni a világszerte figyelmet keltő jelenkori alkotásokból. A „haza és a világ" dialektikája ismét életre kelt. ZENEMŰVÉSZETÜNK legnagyobb feladata azonban az, hogy méltó módon kifejezze a „haza egyedülálló zenéjét". Azt, amivel ml járulhatunk hozzá a világ zeneművészeti kincsestárának öregbítéséhez. B. K. ül SZÖ 6 * 1964. június 8. I