Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)
1964-05-30 / 149. szám, szombat
Z oknira lenn© szükségem — mondta apu. — Elza kérlek, zoknira lenne szükségem. — Nem vála szolt, de a fehérneműs szekrény zárja úgy zörgött a keze alatt, mintha a fogát csikorgatta volna, és magas, különösen sápadt homlokán megjelent egy mély ránc. A gyermek figyelte, hogyan húzza ki a fiókokat, és mennyire remeg a keze. — De ne haragudj — kérlelte apu. Megérintette a könyökét, mire ő idegesen elhúzódott. A fiókokban koto rászott a zsebkendők, a horgolt babasapkák, a szalagok és pamutok között. Elkeseredetten, a sértődöttség kifejezésével motozott a tarka összevisszaságban. — Hagyd ... Elza, kérlek ... Néhány pamutgombolyag leesett a földre, végiggurult a parkettán, a gyermek félősen hajolt utánuk. Anyu ritkán kiabált vele. Még ritkábban emelt rá . • Dl I kezet. A gyermek JarOSläVa DlaŽKOvá i nek — mint mindenkinek a házban — anyja jelenlétében mégis olyan érzése volt, mintha a terhére lenne, mintha zavarná és feltartaná valamilyen komoly munkában. A piros pamutgombolyag begurult a kecskelábú szekrény alá A gyerkarta. A zene a vánkoson keresztül is sikoltott, és a gyermeknek eszébe jutott az az éjszaka. Felébredt akkor és a sötét szobában anyja sírását halotta: — Istenem! Istenem! Olyan kétségbeesett és fájdalmas volt az a zokogás, hogy kimeresztette a szemét és a lélegzetét is visszafojtotta. — Istenem! Nem bírta tovább, felkiáltott. kiáltására felébredt az apja. Mindig felébredt, ha a gyereknek szüksége volt rá. Most is Felgyújtotta a tejüvegégőt, a biztonságos fény elűzte a félelmet. — Mi bajod? — Anyu! Anyu csukott szemmel feküdt, fekete haja szétomlott a párnán. — Mi van anyuval? — Anyu a gyermek sírni kez dett, és az anyja felébredt. Egyetlen röpke pillanat mek hasrafeküdt a szőnyegen, úgy húzogatta ki a pamutot és közben hallgatta apja kérlelő hangját: Elza, Elza! Apu biztosan sajnálta, hogy megzavarta anyut. Hiszen előkereshette volna maga is a zoknit, vagy vehetett volna egyet a városban Inkább elment volna mezítláb, csak ne kellett — Mi történt? — kérdezte álmosan, megszokott hangján. — A kicsi valamitől megijedt. Ta Ián rosszat álmodott. — Adjál neki teát. Kamillateát adott a fiának és jól betakarta. A gyermek azonban még mindig hallotta anyja jajgatását, és sohasem felejtette el egészen. Nagyapja később mesélt neki egy fűzfa-asszonyról, aki minden éjszaka fává változott. A teste otthon maradt, volna látnia felesége remegő kezét és de a szelleme beköltözött a fűzfába a ráncot a homlokán. A gyermek a szőnyegre fektette ar cát, élvezte selymes simogatását és figyelte a szüleit. Észrevette, hogy az apja magasabb, és ez meglepte. Egy egész fejjel magasabb! Mindig úgy és ágaival susogott. Attól az időtől fogva meggyőződése volt. hogy az anyja amellett, hogy anya, még valami más is. (ár, beszél, de a szelleme elillan és valahol az éjszakai égbolton repül a hollókkal, vagy fűzfa, tűnt neki, hogy apja alacsony, akár vagy patak lesz, titokzatos életet él. egy kisfiú, akár a nagypapa, vagy a néni. Csak anyu volt magas, hosszú fekete hajával, fekete pongyolájában, amelyen sárga madarak röpködtek. Gyakran elképzelte, hogy anyu ts madár, és egészen tisztán látta maga előtt, amint előrenyújtott nyakkal, lengő pongyolában repül a sötétben Anyu talált egy fél pár kék, és egy fél pár barna zoknit, szó nélkül oda adta apunak, és a feltúrt fehérneműs szekrényt otthagyva, ideges léptekkel a lakás másik végébe vonult. Apu zsebrevágta a felemás zoknit és játékos összeesküvéssel kacsintott a gyermekre Azután halkan elment, és a gyerek látta, hogy tévedett. Apu mégis kicsi volt, egészen kicsi. Magához húzta a gombolyagot és lecsavart róla egy bajusznyi piros fonalat. Rángatta a bajuszt, a gombolyag ugrált, mint egy piros egér. — Élt egyszer egy egér, Mauzi, meglátta őt a Macskouzi — mesélt a gömbölyű egérnek. — Macskauzinak gonosz szeme és borzalmasan éles foga volt! Rávicsorította .borzalmasan éles fogát" a piros egérre, s ekkor a falon át zongoraszót hallott. Az anyja játszott. Kint leszállt a téli szürkület, az ablak mögött szél süvített és táncoló hópelyheket kergetett. Anya szerette az ilyen időt. A gyermek megfeledkezett Mauziról az egérről, felmászott a fotelra, és maga alá húzta a lábát, hallgatta a zenét Szorongás vett rajta erőt Mindig félt, ha az anyja így játszott. Valami baljóslatú volt benne. A zongora ilyenkor nem volt az a sok fogú kedves mackó, amelyiknek az orra alatt a tanítványok pötyögtetik a billentyűket, vadállattá változott, vonított, nyögött. Képzeletben maga előtt látta tüzelő szemű anyját, és mélyebbre bújt a meleg fotelban A kerevetről elvett egy párnát, a fejére húzta, sarkaival még a fülét ls betaOtt járt körülötte, szerette volna megérinteni fehér-fekete arcát, kitapogatni fekete pongyolája alatt a szárnyakat Erre vágyott és ettől félt. Kint egyre sötétebb lett, anyu csak zongorázott Már fájt a keze ahogy a méie|éré, Y\^rón kereste!' A kéz párnát a fülére szorította, és nagyapjához kívánkozott. Nagyapa néha Anyu nevetett, s ő olyan boldogan, olyan jól érezte magát. — Most pedig felgyújtjuk a villanyt. Elfordította a kapcsolót, négyszer is kattant, de a sötét nem mozdult. Bekapcsolta a rádiót Az sem szólt. — Ügy látszik, valami hiba van a villanytelepen. — Most mit csinálunk? — Gyertyafénynél fogunk vacsorázni. Apró ugrásokkal futott a konyhába, és a gyermek csodálkozva nézett utána: — Ez lenne anyu? Behozta a gyertyát és gyorsan gyufát gyújtott. A reszkető lángot az al más tál mellé, a kisasztalra állította. Csak ők ketten, az almástál és az asztallap volt megvilágítva, tgy minden más volt. Mintha dióhéjba zárták volna őket. Mintha csak ők ketten lennének a világon és senki más. — Hiszen te szegénykém nem is ismered az igazi tüzet úgy-e? ... Amikor én kicsi voltam, otthon petróleumlámpával világítottunk. — Mi az petróleumlámpa? — Várj, lerajzolom neked. Megfiatalodva keresett papírt, rajzolt, és a gyermek nézte, ahogy a gyertya árnyakat vetett anyu arcára. El volt bűvölve ettől a változástól. Anyu hangja egészen közeli volt, mintha sohase repülne a hollókkal és sohase éjszakázna a fűzfában. Feulgrott és a nyaka köré fonta a karját: — Anyuci! A kerevetre dőltek, birkóztak, csiklandozták egymást. — Babuci — kiabált az anyja — kis babuci! Ez az új szó is anyu képéhez tartozott és a gyermek kacagott, sikongott. Azután anyu a gyertyával bekísérte a fürdőszobába, és ő mosta meg kicsi fia arcát, kezét. Lefektette, a gyertyafény remegő fénye ott imbolygott a polcon. Leült mellé és mesélt neki. Mesélt, mintha most egyszerre pótolni akarna mindent A gyermek míg el nem aludt, fogta a kezét. Reggel a fiúcska emlékezett a kéz Lüszísztraté A MATESZ évadzáró bemutatója Arisztophanész Lüszísztraté című komédiáját, a színházi évad utolsó | bemutatóját a Jókai-napok indítása i ként láthattuk. Több mint két évezred távlatából szól hozzánk ez az egyet ; len óattikai vígjátékíró, hogy fantá ziája gazdagságával, sziporkázó humo j rával s a mondanivaló időszerűséi gével lepjen meg bennünket. Arisztophanész komikuma — a ránk ! maradt tizenegy darab tanúsága sze rint — az őshumor elemelt felölelő, kedvesen pajkos s pajkosan szelle mes, vaskosságában ls szabad, köny nyű és tiszta veretű. Fő célja: a nevettetés, az emberi gyengeség ki ; gúnyolása, azaz hadviselés minden í alávalósággal és visszássággal szemI beu. | Társadalmi és erkölcsi fillásfoglalá: sát nézve Arisztophanész oppozíciós szellem, s darabjaiban — Szerb Antal- megállapítására hivatkozva — „valami fantasztikus, abszurd elképzelésből indul ki rendszerint; a továbbiak folyamán azután vastag realista színekkel rajzol, de az alapötlet kiemel: a darabot a nehézkes földi valóságból, a naturalista szürkeségI bői, minden egyes valóságábrázolása I dacára meg tudja tartani lebegését, j szárnyalását." I A kortársaival szemben is kiméletj len író egy dolgot azonban nagyon I komolyan vesz, éspedig a béke ügyét i Műveivel a véres és szörnyű pelopon! nészoszi háború befejezéséért küzdött j A Lüszísztraté is e gondolat jegyé ! ben született, a nők általános szerel 1 mi sztrájkjával kényszeríti békekötés i re az athéni és a spártai férfiakat. dühös és morog, de minden érthető rajta, és a gyermek vágyott az öreg dörmögő, érthető hangja után. Csakhogy csütörtök volt, és a nagyapa csütörtökön sakkozni jár. Apa is elment valahova gyűlésre, s ő itt maradt a sötéttel, az anyjával és anyu muzsikájával. A muzsika betört a falon keresztül és ott ugrált a szobában, mint egy fekete macska. Olyan fekete macskauzi, amelynek olyan „borzalmasan éles foga" van. A gyermek lecsúszott a fotelból és átszaladt a szobán, az előszobán, az ebédlőbe, ahol az anyja játszott. Meghallotta gyors lélegzését, ahogy megállt az ajtóban és hátrafordult: — Mi történt? — Ne zongorázz! Derékbatört a dallam, hófehér ujjal lehulltak. — Miért? — Ne Játssz! — Gyere ide! Közelebb lépett és kezével befedte a billentyűket. — Nem szereted a zenét? — Szeretem, de nem az ilyet. — Milyet szeretsz? — Az olyan vidámat, amilyent a tanítványok játszanak. Eljátszott egy gyermekdalt. — Ez az? Hálásan bólintott, és egyszerre szokatlan bátorság szállta meg: — Játssz nekem olyat, amilyet a katonák énekelnek, hogy menetelhessek rá. Zongorázott és a gyermek hangosakat dobbantva boldogan menetelt, bár a sötétben minden percben nekiütközhetett valaminek. nem volt ott. Megijedt, hogy csak ál modta az egészet. Am a polcon ott állt a leégett gyertya csonkja. Kiugrott az ágyból, és mezítláb szaladt a konyhába. Anyu fekete pongyolában fagyoskodva állt az ablaknál. — Kukk! — kiáltott a gyermek. Anyu ránézett. A gyermek az arcáról rögtön látta, hogy valahol meszsze jár. — Mi történt? — Anyuci! Én vagyok, a babuci! — Miért nincs rajtad papucs? Kinyitotta a száját, de az anyja már ismét az ablak felé fordult, amelyet a szél és jeges hó vert. Repült a hollókkal. Lassan visszament a hálószobába, bedugta egyik lábát, majd a másikat a papucsba, azután fejét belefúrta a még meleg párnába. Nagyapa hazajött a tejjel, anyu a fürdőszobában zörgött, fontos munkájába készülődött. Amikor elment, magas volt és fekete-fehér. Az előszobában felzúgott a néni porszívója, a gyermek felöltözött és járkált a lakásban. A szobában a földön megtalálta a piros gombolyagot. Meghúzta a bajuszát, a gombolyag felugrott, mint egy egér. — Élt egyszer egy egér Mauzi, meglátta őt a Macskauzi. Macskauzinak gonosz szeme és borzalmas éles foga volt... ildobta a gombolyagot, be egészen a könyvszekrény alá és kérlelni kezdett egy ismeretlen valakit: — Romoljon el megint a villany! Minél előbb romoljon el a villany! Skalina Katalin fordítása. E A darab egyik jelenete A komédia csiklandoztatő fordulatai, vaskos humora hordja és sugallja a béke ügyének mély értelmű, nemes gondolatát. Ily módon a darab mondanivalója, a béke dicsérete időszerű, napjainkhoz szőlő. A Lüszísztraté síkere az író tehetségét, a kortól függet len nagyságát éppúgy bizonyítja, mint a „múzsák neveletlen kedvencének" szókimondó bátorságát. Fr Krištof Veselý, m. v., a bra tislavai Oj Színpad rendezője tudatosan törekedett a komédia adta bővérű helyzetek kiaknázására éppúgy, mint a nemes gondolat és szándék kiemelésére. S bár helyenként az előbbi túlsúlyát érezhettük, egészében Thirring Viola gyorsan pergő, ritmusváltásában élénk előadást láthattunk. A színészi alakítások változatosságának, gazdagságának úgyszintén tanúi lehettünk ezen az előadáson. Lüszisz. traté szerepében Thirring Viola kibontakozó művészi egyénisége új színfoltjaival lepett meg bennünket. Alakításában az ügy megkövetelte erély éppúgy fellelhető volt, mint az antik dráma férfi és nő viszonyát érzékeltető nyersesége, erotikuma. A korához képest is nehéz szerepben — a szövegmondás átélésének helyenkénti hullámzása ellenére — jól feltalálta magát, s szerénysége remélhetőleg a jövőben is megőrzi őt az elbizakodottsággal járó megrekedéstől, s képessé teszi ígéretes művészi arcéle kiteljesítésére, gazdagítására. Az alakítások közül különösen L'órincz Margit, Gyurkovics Mihály és Lengyel Ferenc nevét kell említenünk. Bár hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a népes szereplőgárda minegyike tudása legjavát adta. Pavel Gábor díszletei egyszerűségükben is kifejezők voltak. Áz előadásról szólva talán nem hangzik ünneprontásként, ha azt is megmondjuk — a verses szöveg erre is figyelmeztetett — a szövegmondásra, helyesebben a szép, kifejező színpadi beszédre (a már „befutott" színészeknél is) az eddiginél nagyobb gondot kell fordítani. A színpadon formálódó igazság ugyanis a művészi igényesség és élmény mellett a nyelvkultúra rangos ápolásával válhat teljesebbé, jobbá. Az évadzáró bemutató kapcsán szükséges azt is hangsúlyozni, színészeink és a színház egyaránt jól vizsgázott ebben az évadban. Átgondoltabbá vált munkájuk sokszínűbbé, összetettebbé alakításuk, művészi egyéniségük. S az előző évek változó sikerei után megtanulták a legnehezebbet, hogy a közönséget csakis igényes — sőt nehéz fajsúlyú — darabokkal lehet megnyerni, megtartani. A jövőre gondolva csak kívánni tudjuk, hogy ez a felismerés szokássá, természetükké váljék, s tartalomban és művészetben egyaránt tovább gazdagodjék a színház második évtizedet író történelme. FONOD ZOLTÁN (Nagy L. felv.) Kultúrélet Luhačovicén A Morva gyöngyének is nevezett Luhafiovice fürdővárosban nemcsak orvosi téren, de kulturális szempontból is gondoskodnak a betegekről, a vendégekről. Május elején ünnepélyes keretek között változatos kulturális műsorral nyitották meg az idei fürdő idényt. Azóta több értékes hangverseny színtere volt az impozáns fürdőhely. Már javában folynak az előkészületek a Luhačovicén immár tizenegyedszer megrendezésre kerülő Nemzetközi Kulturális Nyár eseményeire. A kultúr-nyár június 14-én nyílik meg, rendkívül gazdag programmal. A megnyitó ünnepi hangversenyen a Gottwaldovi Szimfonikus Zenekarral Forgách Éva budapesti énekesnő vendégszerepel. Június 15-én pedig Jakuts Éva budapesti zongoraművésznő ad önálló hangversenyt magyar és más szerzők műveiből. A Iuhaőovicei Magyar-hét keretében hangversenyeken kívül előadások, vitaestek, magyar filmek bemutatása is szerepel. A luhačovícei Nemzetközi kultúr-nyár íg.y a cseh—magyar kulturális kapcsolatok megerősödését szolgálja, Ha—Su. 1964. május 30. * ÜJ SZÖ 13
