Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)

1964-05-30 / 149. szám, szombat

TANGANYIKA KOLUMBIA i'K* DÉL-AFRIKAI KÔZTÄRSASAG Az arany rabszolgái JOHANNESBURG, A DÉLAFRIKAI KÖZTÁRSASÁG FOVÄROSA Gyermekkoromban sokat álmodoztam arról, hogy egyszer eljutok Transvaalba. Az álom álom maradt, mert időközben Dél-Afrikában fasiszták kerültek hatalomra, s nemcsak a szovjet emberek, hanem a kapitalista világ haladó személyiségei előtt is elzárták az utat a Dél-afrikai Köztársaságba és a Verwoerd csapatai által megszállt Délnyugat-Afrikába. Amikor a múltban nagyritkán szovjet hajók kötöttek ki Fokvárosban, legénységük az öböl ha táránál vagy a „fehér város" övezeténél messzebb nem juthattak. Ezért szinte hihetetlennek tűnt, amikor egy angol cég meghívására engedélyt kaptunk, hogy lehorgonyozzunk Délnyugat-Afrika legnagyobb kikötőjében, Walvis Bay-ben. így alkalmam volt beutazni ac országot. Előrebocsátom: nem jártam Transvaalban. Ez a völgy DélAfrika jelképe. Ha egy afrikai Transvaalról énekel, akkor elsősorban Kimberley gyémántmezőire, az East-Londontól nyugatra fekvő prérikre, a Namib-sivatag homoktengei'ére, vagyis Afrika déli részére gondol, amely mesebeli kincseiről, emberölő vágóhídjairól és a mai napig is törvényesített rabszolgaságáról nevezetes. „Import" és „tartalék" A dél-afrikai városok utcáin rendszerint munkanélküliek tömegei ácsorogtak. A hivatalos sajtó szerint Johannesburgban több mint százezer, Durbanban több mint harmincezer, Windhoekban mintegy tízezer a munkanélküli. Kapitalista ország, nincs ebben semmi különös. Igen ám, de akkor miért importálnak bányamunkásokat külföldről? Sálazar, Verwoerd és Welensky fasiszta kormányai egyezményt kötöttek, hogy Angola és Mocambique évente 160 ezer, Rhodesia és Nasszaföld, főként Nyasszaföld pedig 170 ezer bányamunkást fog szállítani. Ezt hivatalosan „toborzásos munkaerőimport"-nak nevezik, a valóságban azonban közönséges rabszolgakereskedelem. Ezeket az embereket akaratuk ellenére erőszakkal adják el a dél-afrikai ércbányáknak. A megállapodás rendszerint hat hónaptól — három évig terjedő időre szól, aszerint, hogyan egyeznek meg a toborzók az „élő áru" gazdáival. Walvís Bay-ben megismerkedtem egy dél-afrikaival, akinek nevét érthető okból nem árulhatom el. Az „importáltakról" és a munkanélküliekről szólva gúnyosan megjegyezte: — Ogy látszik, még nincs tisztában az itteni fogalmakkal. Nálunk po-ten-ciá-lis munkanélküliek vannak. A legjobb földek 80 százaléka a fehéreké. A mezőgazdasági termelés jórésze és az ipar teljesen az európaiak kezében van. Az afrikaiak tisztában vannak sorsukkal és készek harcolni, de nem egységesek, nincs élcsapatuk, nincs erős munkásosztályuk. Az iparban csak napszámos munkát, segédmunkát végezhetnek afrikaiak, mert szakképzettséggel nagyobb bért követelhetnének. Mit csinálhat egy afrikai? Semmit. A nyomorúságos rezervátumban tengődik, nincs miből eltartania családját és fizetnie adót. így hát néha több száz kilométerrel távolabb kénytelen munkát keresni. Akkor sem érezheti magát biztonságban, ha végre talál munkahelyet, mera a legkisebb vétségért is elbocsátják. Az afrikaiak törvényen kívül állnak — a szakszervezetek védelmét sem élvezhetik. Egy afrikai, ha nem követ el semmilyen vétséget, akkor is csak három évig lehet egy vállalatnál; a törvény tiltja, hogy egy helyen hosszabb ideig alkalmazzák. Az is tilos, hogy valaki két hétig egyhuzamban ne dolgozzék. Ezáltal potenciális törvénysértővé válik, s ha a rendőri bírságot nem tudja megfizetni, kényszermunkára hurcolják el valamelyik farmerhez. Azután újra kezdődik a munkakeresés. Armando Egy ember üldögélt a mólón és mereven figyelte a vizet. Gyakran láttam őt a kikötőben, órákhosszat elüldögélt merev helyzetben. Elrongyolódott fatalpú sarut viselt, nadrágja olajos vitor lavászon volt, ismeretlen színű ócska kabátját meztelen felsőtestén hordta. Megismerkedtünk. Megtudtam, hogy angolai, Armandónak hívják. Otthon egy gyapotültetvényen dolgozott, persze csak a száraz hónapokban, mindössze egy félévig. Az esős időszak beálltával megszűnt a mezőgazdasági munka. A feudális földbirtokos azonban nem engedhette meg magának, hogy emberei fél évig tétlenkedjenek s ne hozzanak hasznot, ezért eladta őket a dél-afrikai bányatulajdonosoknak. Armando két esős időszakot dolgozott az ércbányában. A harmadik idényben baleset érte, s elvesztette a kezét. Armandótól megtagadtak minden segítséget s a földesúr sem vette vissza szolgálatába. Vonatok tetején, teherautókon jutott el Johannesburgból Walvis Bay-be. Innen nincs messze Angola, de az utat gőzösön kell megtenni. Ez viszont pénzbe kerül. Ha szárazföldön kísérelné meg a visszatérést hazájába, menthetetlenül elpusztulna, mert a várostól északra kietlen sivatag terül el. így hát itt rekedt. A halászoktól élelmet kap, néha ócska ruhát is, csak az eső elől nincs hová menekülnie. De bízik a sorsban, a jövőben, mert „Afrika jó . . ." Sibalosz Az egyik aranybányában becsuánaföldi fiatalemberrel ismerkedtem meg. Murwin Fletchernek hívták és 24 éves. Kérdem, hogyan került ide. — Sibalosz! — válaszolja. Később megmagyarázták ennek a zsargonszerű kifejezésnek értelmét. így nevezik azokat, akik nem fizették meg adójukat, vagy akiket kényszermunkára mozgósítottak, illetve erőszakkal elhurcoltak. Mivel az északi és az északkeleti települések a legelmaradottabbak, a legtöbb „sibalosz" is innen kerül ki. Ok alkotják az „importált" munkaerő zömét. Az aranybánya a sivatagban fekszik. Tőle hetven méternyire téglakerítéssel körülvett területen az „importáltak" alumíniumbarakjai sorakoznak. A bejáratnál két tagbaszakadt rendőr áll, vagy fél óráig vizsgálgatják az okmányokat, végre az egyik int, hogy szabad az út. Csak egy barakot nézhettem meg. Kétháromemeletes polcon félig mezítelen alvó testek. Hőség és bűz. jelenlétünk egyáltalán nem izgatja a lakókat. AZ ARANY EGYIK RABSZOLGÁJA Az ablakból a temetőre nyílik kilátás. Feltűnően sok az új sír. Nem múlik el nap beomlás nélkül. A bányászok napi 14 órát dolgoznak a föld alatt. Íme, a XX. század rabszolgái. Szalmába kapaszkodók Dél-Afrikában mindössze hárommillió gyarmatosító él. Ők találták ki az apartheidet, a rezervációkat, a „fehér védövezeteket" és a bantusztánokat. A köztársaságot anyaországra és nyolc önkormányzatú védnökségi államra, bantusztánokra osztották. Ilyen Transkei, Tsiskei, Zulu, Swaziföld, Venla, Tsonga, Dél- és hszak'Soto. A Dél-afrikai Köztársaság 1 millió 223 ezer négyzetkilométer területen fekszik, viszont a nyolc bantusztán területe, amelyen tízmillió afrikait tömörítettek össze, ennek 13 százalékát sem alkotja. A bantusztánok felállítása — a Verwoerd-rendszer utolsó kísérlete a tarthatatlan fajuralom megőrzésére — nagyon kétes taktika, s nem háríthatja el ugyanazt a csapást, amely Nyugat-Irianban érte a hollandokat. Azt mondják, a fuldokló a szalmaszálba is belekapaszkodik. Ezt mondhatjuk Verwierdról is. A. IVANCSENKO KOLUMBIAI ÚTIJEGYZETEK KITÖRT Á KIRAKAT Kolumbiában sokat beszélnek várható politikai változásokról, és azt rebesgetik, hogy az ország csakhamar felveszi a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval. Guillermo Valencia, a jelenlegi köztársasági elnök egyelőre hallgat, a kolumbiaiak azonban előre látnak. A San Carlos ősi spanyol palota, a köztársasági elnök székhelye két év múlva gazdát cserél, s akkor nagy változások történhetnek — legalábbis sokan így vélik. Kolumbiára érdekes politikai rendszer jellemző: a két legnagyobb polgári párt, a Konzervatív és a Liberális Párt megosztozott a hatalmon, s jelöltjeik négyévenként felváltva töltik be az elnöki tisztséget. Ezért senki sem kételkedik benne, hogy a következő elnök Carlos Lleras Restrepo, a liberálisok vezére lesz. Ez az ötvenéves gazdag ügyvéd, akinek komoly kapcsolatai vannak a nagytőkével, nyilatkozatában fontosnak tartotta a kolumbiai—szovjet kapcsolatok felvételét. „Kirakatállam?" ... A verőfényes Santa Martában, a Karib-tenger festői partján, láttam, amint egy amerikai hajó bendője egész kávéhegyet nyelt el. A kávé Kolumbia legfőbb kincse, termesztésében az ország mindjárt Brazília után következik, tehát világméretben a második helyen áll. A kávé a kivitel négyötödét alkotja. Kolumbiát irgalmatlanul fosztogatják az észak-amerikai monopóliumok. 1954-ben 80 centet fizettek egy font kolumbiai kávéért, tavaly már csak 40 centet. Ezért Kolumbia a legutóbbi hét évben csak a kávén másfél milliárd dollárt vesztett, vagyis évente több mint kétszáz milliót. Ugyanakkor ez alatt a hét év alatt húsz százalékkal drágultak a behozott amerikai cikkek. Tegyen valaki szemrehányást az amerikai társaságoknak, rögtön a „Szövetség a haladásért" programra hivatkoznak. „Talán nem segítjük Kolumbiát?" Segítenek és hangoztatják, hogy „kirakatállamot" szeretnének csinálni Kolumbiából. Washingtonban kiszámították, hogy Kolumbia a legutóbbi két évben 566 millió dollár kölcsönt kapott. Ez negyedrésze a latin-amerikai „segélynek". Igen ám, a valóságban csak meglobbogtatták Kolumbia előtt a dollárkötegeket, mert a kölcsön jórésze régi adósságok törlesztésére szolgált, s az ország csak 91 millió dollárt kapott, viszont a Kávé árával űzött amerikai csalások következtében ennek több mint kétszeresét elvesztette. Nem szólván arról, hogy a 91 millió dollárral az Egyesült Államoktól vásárolt árut fedezték. Az ország titka Elviselhetetlen teherként nehezedik Kolumbiára az államadósság, melynek következtében a költségvetés évente 60—80 millió dollár hiánynyal zárul. Az ipari termelés pang. A létfenntartási költségek kilenc hónap alatt egyharmaddal növekedtek, a munkabérek viszont nem változtak. Az utcákon zsúfoltak a padok: nem szerelmespárok, hanem nélkülöző munkanélküliek lepnek el minden ülőhelyet. Nyolcmillió 15 és 63 év közötti munkaképes közül hárommilliónak, tehát min den másodiknak-harmadiknak nincs foglalkozása. Az egyikkel Techében, Bogota új külvárosában ismerkedtem meg ... Teche Mindenütt óriási táblák hirdették, hogy a városka a„Szövetség a haladásért" védnökségével és közvetlen részvételével épült. Salaktéglából hevenyészett földszintes házikók fogadtak. Beléptünk az egyik házba Sápadt apró asszonyka görnyedezett a varrógép mellett. Hamarosan megismertük családjának szomorú, de minden napi történetét. Aurelio Gonzáles, a házigazda, jól megtermett negyvenes férfi, segédgépész volt az Olivetti írógépgyárban. Elég jól keresett és ő is igényelt építkezési helyet Techében. Tízezer peso, kb. ezer dollár kölcsönt vett fel tíz évi törlesztésre. A kölcsön nem volt elég, a varrógépen kívül kénytelenek voltak minden ingóságukat eladni. Jöttek a bajok. Az inflációt a gyáros is megérezte. Gonzalest elbocsátották. Ez hét hónapja történt. A házépítési költségek törlesztéséhez való hozzájárulással is elmaradtak. Még egy hónapjuk van hátra. Három havi részletfizetés elmaradása után a városi elöljáróságnak joga van őket kilakoltatni. „Hát akkor kinek segít a „Szövetség a haladásért'? V. KOBIS m jf maszáj kisfiúval, akit At Vebuo-nak neveznek, Tanganyikában, a Nagy Maszáj Sztyeppén találkoztam. A Kilimandzsárótól jöttünk egy terepjáró LandRoverrel, amikor a csaga törzshöz tartozó vezetőnk azt ajánlotta, ha sok zsiráfot akarunk látni, térjünk le az útról déli irányba. Nem kell sokat mennünk, a tüskés /rnyöakácia-lig-ttek közelében ráakadunk a zsiráfokra, amelyek az este közeledtével ugyan már idegesebben legelnek jeste támad az oroszlán), de teleobjektívom lencséje elől csak nem menekülnek el... Hát zsiráfra ugyan nem akadtunk, de annál is csodálatosabb látványt nyújtottak a végtelennek tűnő füves sztyeppén legelő zebracsordák és a maszájok szarvasmarha-gulyái... A maszájok arról híresek, hogy sohasem alkudtak meg az ellenséggel, joglyokat sem ejtettek. Számukra portyázásaik során csupán a zsákmányolt tehenek száma volt érdekes, mert a jólétet a maszájok a csorda nagyságával mérik. Rendszerint kettesével járják a sztyeppét, hosszú dárdával kezükben. Manapság természetesen már m '-r m .Ám MASZÁJ FIÜ (A szerző felvétele) nem támadják meg a szomszédos törzseket, nem szedik el más maszáj családoktól az állatokat — de ugyanolyan bájrak, mint a régi időkben, amikor Kelet-Afrika minden népe félt tőlük. Ruházatuk egyetlen rozsdavörös takaró, a gyermekeknél azonban a vászonlepel is megteszi. A kis gyermekek neve: negerai, azt a fiút pedig, aki már a csorda őrzésénél is segédkezik, lajon-nak, serdülőnek nevezik. Vebuo — lajon. Ogy véli, tizenhárom esztendős. Mert nagyon kevés maszáj tudja pontosan, hány esztendős. A régi időkben nem volt „anyakönyvezés" s ezen az angol gyarmati uralom alatt sem változtatták a fehér bőrű elnyomók. Tanganyiká két és fél éve független, ennyi idő azonban kevés ahhoz, hogy a szétszórt és helyüket rendszerensen változtató maszáj králok — települések — lakóiról pontos nyilvántartást készítsenek. Afrikának azon a vidékén pedig nincs tél, ami után könnyebben számolhatnák a múló éveket, hanem az esős és a száraz évszakok váltogatják egymást. Vebuo azonban valóban tizenhárom esztendősnek látszik, jóképű fiú, jobb kezében egy lándzsahegyű bottal, csuklóján pedig a varázslótól vásárolt karkötővel. Erről külön ts említést tesz, mert Vebou szerint ennek a bőrkarperecnek köszönheti életét. Szülei adtak érte ajándékot egy idős „orvosságos embernek", akit azonban inkább varázslónak kell neveznünk, számunkra érthetetlen hókusz-pókuszai után ... Vebou akkor kapta ezt a vízilóbőrből készült karperecet, amikor lajon lett, s már a csorda őrzésében is részt vehetett. Ünnepséget rendeztek a králban, ahol több gyermekkel együtt a varázsló az ő karjára is jelhúzta a karperecet, rajta két piciny titokzatos bőrzacskóval, amelyben valamilyen titokzatos fűből, vadállatok májából készült szer van, de Vebou ezt sohasem nézheti meg, mert akkor többé nem védi őt! Pedig Vebou szerint ennek köszönheti életét. A történetet nehezen lehetett belőle „kihúzni", a maszájok nem bőbeszédűek ... Egyik éjszaka történt. Az öregekkel együtt a marhacsordát őrizte, — amely becslésem szerint kétszáz állatnak tűnt, ahogyan néztem a gyorsan haladó és a kutyák által is hajtott teheneket. Az Egyenlítő alatt hirtelen jön az éjszaka, olyan gyorsan sötétít el mindent, ahogyan hajnalban megvilágítja a tájat. A csordával nem mentek haza a kralba, letáboroztak pihenni, amikor az állatok idegesen bőgni kezdtek, felálltak, s a kutyák is vonítva szaladgáltak. Ilyenkor nincs mit tenni, tüzeket kell gyújtani a kis tábortűzből, amely körül Vebou és társat üllek. De akkor erre már nem volt idejük... Az egyik oldalon elbömbölte magát az oroszlán, s a tehenek vadul vágtatni kezdtek az ellenkező irányban ... Vebou az öregekre hallgatott: éppen az ellenkező oldalon támadnak majd az oroszlánok, mert a hím ordított, hogy a nőstények karmaiba kergesse a megrémített csordát. Vebou tehát a kutyákkal, amennyire lehetett, körbe próbálta kergetni a csordát, s ez megnehezítette az oroszlánok dolgát. Egyet mégiscsak elragadtak a tehenek közül, de a többinek nem lett baja! A hímoroszlánt pedig Vebou egy égő zsarátnokkal ijesztette el. Csak hajnalban nyugodtak meg az állatok, amikor az égbolt világosodni kezdett. Vebou pedig sok-sok dicséretet kapott az öregektől, a králban azt mondták neki: „Ez a fiú már megérdemelné, hogy most megkapja fegyvereit", — a lándzsát és a vörös bőrtokba rejtett kést. Akkor morár-nak, azaz harcosnak hívják majd. Megnövesztheti haját, s vörös agyaggal díszítheti, fülébe és nyakába rézkarikák, gyöngysorok kerülnek ... Vebou elkísért bennünket a terepjáróhoz, s vágyódva nézte a rejtelmes masinát. Azt pedig alig akarta hinni, hogy odaülhet a volánhoz! Gyorsan csak annyit mondott, hogy ő bizony szeretne városba menni, dolgozna bárhol, s akkor nem lyukasztanák ki a fülét sem. Ott, a volán mellett szerettem volna őt lefényképezni, de akkor már rohamosan sötétedett. Szerencsére, a csorda közelében készített kép megőrizte számomra a jövőbe néző kis maszáj fiú mosolyát... SEBES TIBOR 1964. május 30. * ÚJ SZÓ ll