Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)

1964-05-16 / 135. szám, szombat

ALBERTO MCRAVIA A nnak az Idős hölgynek, aki ne­künk a jőtékonyegyesületl csomagot hozta, s megkérdez­te: miért van annyi gyere­künk, teleségem — aki azon a napon éppen rossz kedvében volt — meg­mondta az Igazat: „Ha pénzünk lett volna, moziba mentünk volna. De nem volt pénzünk, lefeküdtünk. Hát ezérti" Az asszony láthatóan rossz néven vette ezt a választ és egyetlen szó nélkül otthagyott bennünket. Felesé­gemnek szemre­hányást tettem emiatt, mondván, hogy nem mindig tanácsos őszinté­nek lenni. Mielőtt őszinte az ember, tudnia kell, kivel áll szemben. Amikor még fia­tal és nőtlen vol­tam, nem tudtam, mit Jelent egy nagyszámú csalá­dot eltartani. Most azonban megdöb­benéssel tapasztalom, hogy az idő múlásával én is egyre inkább egy ilyen „sajnálatos eset" hőse lettem Akkoriban ilyesmiket olvastam az újságokban^ „A család rettenetes nyo­morban él". Nos, ma családommal együtt én Is rettenetes nyomorban élek. Vagy például ez állt az újság­ban: „A hely, ahol élnek, nem ér­demli meg a lakás nevet". Nos, fele ségemmel és hat gyermekemmel ma én ls így élek. Tormaranclóban, egy olyan helyiségben, amely matraccal van tele, és ha esik az eső, a víz mindenfelől befolyik, az ember a Ti­beris partján érzi magát. Vagy: „Ami­kor a szerencsétlen megtudta, hogy teherben van, bűnös módon szabadult meg a magzattól". Hja, ml is rászán­tuk magunkat erre a megoldásra, amikor észrevettük, hogy a hetedik gyermekünk útban van. Az újszülöttet egy templomban szándékoztuk hagy­ni, amint az időjárás megengedi. Ügy gondoltuk: valaki majd csak rátalál és magához veszi... Hála a Jólelkű asszonyságnak, fe­leségem kórházban szülhetett. Amikor már Jobban érezte magát, a picivel együtt hazajött Tormarancióba. A szo­bába lépve így szólt: — Szörnyű volt a kórházban... de szívesebben maradtam volna tovább ls ott, mint hogy ide hazajöjjek... A gyermek ekkor rettenetes sírásba kezdett, mintha megértette volna volna anyja szavait. Erős kis terem­tés volt, a hangja még erősebb. Ha éjszaka felébredt és sírni kezdett, senki nem aludhatott tovább. Májusban Tormaranciából Rómába mentünk. Jó idő volt, már kabát nél­kül ls lehetett járni. Feleségem erő­sen magához szorította a csecsemőt, akit a jó idő ellenére úgy bebugyo­lált, mintha a sarkvidékre vinné. A városban áilandóan különféle temp­lomokról beszélt, amelyek valamelyi­kében otthagyhatjuk a gyermeket, majd azt fejtegette, hogy olyan temp­lomban kell hagynunk, amelybe gaz­dag emberek járnak. — De ha olyan valaki találja meg a gyermeket, aki éppoly szegény, mint ml, akár ml ls megtarthatjuk ... — motyogta, majd hozzátette: „Vala­melyik Szűzanyatemplomban hagyjuk, mert a Szűzanyának is volt gyermeke és megértheti a dolgot. Ezért meg­hallgatja az Imámat..." Ez a beszéd már engem ls fárasz­tott. De szomorú voltam, és egyálta­lán nem tetszett nekem, amit tervez­tünk, mégis arra gondoltam: világos ésszel, nyugodtan kell cselekednünk, és erőt kell adnom feleségem számá­ra is. Csak azért, hogy beszédáradatát megtörjem, ellenvetéseket tettem, vé­gül Így szóltam: — Van egy ötletem. Hagyjuk a ki­csit a Szent Péter templomban! Egy pillanatig habozott, majd ha­tározottan válaszolt: — Nemi A Szent Péter olyan nagy, mint egy gyakorlótér. Ott esetleg meg sem találják! Egy kicsi templomban kell hagynunk a Via Condottin, ahol olyan szép üzletek vannak. Oda gaz­dag emberek járnak — az a legjobb hely. Autóbuszra ültünk és a tömegben fe­leségem hallgatott. A gyermeket még jobban betakarta, csak arcát hagyta szabadon, hogy láthassa. A kicsi aludt — rózsaszín arca rongyos takaróban. Nyomorúságos látvány volt. De a kék színű gyapjú kesztyűbe bújtatott ke­zét mintha mutogatni akarná, kidugta a takaró alól és széttárva, úgy aludt. Amikor a Largo Goldinin leszáll­tunk a buszról, feleségem újra kezdte a beszédet. Majd az ékszerbolt kira­kata előtt megállt és a vörös bár­sonyra rakott ékszerekre mutatott: — Nézd, milyen szépekl Ebbe az utcába olyan emberek Járnak, akik ezeket az ékszereket vásárolják. Sze­gény ember nem téved erre! Ezek a gazdag emberek két vásárlás között betérnek a templomba, és ha meg­találják a gyermeket, magukhoz veszik. Miközben ezeket hadarta, a drá­gaköveket nézte, s még jobban magá­hoz szorította a kicsit. Beléptünk a templomba. Feleségem ujjait megmártva a szentelt vízben, keresztet vetett, aztán karján a gyer­mekkel végigsétált a templomon, ar­cán egyre Inkább az elégedetlenség jelel mutatkoztak. Egyik oltártól a másikhoz lépett, majd megnézte a gyóntatószéket és a képeket is, hogy megállapítsa: valóban ez-e az Igazi hely, ahol a csecsemőt hagyhatjuk? — ö, Igen ... — nyögött fel a fele­ségem. — Ezer köszönet. Egészen megfeledkeztem róla! Így vettük vissza Ismét a csomagot és Inkább holtan, mint elevenen, el­hagytuk a templomot. Alig értünk ki, feleségem elsírta magát: — Senkinek nem kell ez a kis sze­rencsétleni Aztán megint sietni kezdett, szinte futott. Olykor úgy tűnt, mintha lábai nem is érnék az utca kövét. A Szent 6 csécsi Ekkor egy magas, pirosruhás nő lépett be. Szűk szoknyában volt és ez térdhajláskor látszólag problémát jelentett neki. Néhány másodpercig imádkozott, majd keresztet vetett és kiment a templomból, anélkül, hogy minket észrevett volna. Feleségem ekkor megszólalt: —• Nem, ez mégsem Jó helyi Ide olyan emberek jönnek, akik nem ér­nek rá, mert várja őket az üzlet! Mint ez is! Menjünk! És már slelett a kijárat felé. A Pizza Venezián egy másik templomot találtunk. Na­gyobb volt az előbbinél, fél­homályosabb és tele aranyo­zással, üvegvitrinekkel, amelyek ezüs­tösen csillantak a félhomályban. Az emberek, akik bent voltak, jómó­dúaknak látszottak: a nők kalapban, s férfiak jó ruhában. A szószéKen pap prédikált, a kis gyülekezet öt fi­gyelte és én arra gondoltam, hogy számunkra valóban ez a legalkalma­sabb pillanat, amikor senki sem figyel ránk. Halkan odaszóltam a feleségem­nek: — Megpróbáljuk Itt? Bólintott. Beléptünk az egyik oldal­kápolnába, ahol különösen kevés volt a fény, és senki sem volt a közel­ben. Feleségem a takarót ráhúzta a gyermek arcára, és mint valami tö­rékeny csomagot, a padra fektette. Végül letérdelt, Imádkozott néhány pillanatig, arcát tenyerébe rejtve, és én nem tudtam, mit tegyek. Különös­képpen zavartak az ezüstszlvek szá­zai, amelyekkel a templom fala kör­be volt tapétázva. Feleségem felállt, gondterhelt arc­cal keresztet vetett, és Indult kifelé. Én mögötte. A pap a szószéken ekkor éppen fennhangon szólalt meg: „És Jézus mondotta: hová mész te, Péter?" Szinte felhorkan­tam, mert mintha csak tőlem kérdez­te volna. Amikor pedig feleségem az ajtó nehéz függönyét húzta volna fél­re, egy hang állította meg: — Asszonyom, a csomagját a pad­ban felejtette! Egy feketeruhás asszony volt, egyi­ke azoknak, akik egész nap a sek­restye és a templom körül tevékeny­kednek. Apostolok terére siettünk, ott is pró­bát tettünk. A templom nyitva volt és csaknem teljesen sötét. Feleségem suttogva hajolt hozzám: — Ez az Igazil És határozott léptekkel sietett az egyik mellékoltárhoz. Ott egy padra fektette a gyermeket, aztán anélkül, hogy térdet hajtott, vagy imádkozott, vagy egy kicsit még egyszer megcsó­kolta volna, szinte futott a kijárat felé — mintha égne alatta a kő. A lig tett meg néhány lépést, a templom kétségbeesett gyer­meksírással lett tele. Persze — ilyenkor szokott enni! Éhes lett és felébredt! Feleségem előbb még elfutott az ajtóig, de ott visszafordult és fu­tott a padhoz, ahol a gyermek fe­küdt. Leült, nem törődve azzal, hogy templomban van, kigombolta a blúzát és szoptatni kezdte a csecsemőt. A kicsi — mint valami éhes farkas — A Szűzanya is ott tartja a kis Jézustl — Csak nem hasonlítod magadat a Szúzanyához, te szemérmetlenl — dü­höngött a kisöreg. Otthagytuk a templomot és kiültünk a Piazza Veneziára. Ott a feleségem folytatta a szoptatást, és a kicsi újra elaludt. Közben beesteledett, zárni kezdték a templomokat. Már fáradtak voltunk és nem voltak tiszta gondo­lataink. — Késő van! Nem csinálom tovább! Hagyjuk abbal — mondtam. Elkeseredetten válaszolt: — De hiszen a te gyermeked is! Talán otthagyjuk a sarkon, mint egy rongyoszsákot? — Azt nem! — feleltem. — De vagy azonnal megteszi az ember, amit akar, tanakodás nélkül, vagy egyáltalán nem! — Te egyszerűen félsz, hogy meg­gondolom magamat! — csattant fel. — Ti, férfiak, mind gyávák vagytokl — Értelek ... De gondolj arra, hogy a gyerek számára minden más csak jobb lehet annál, hogy Tormancióban nőjön fel, egy szobában, amelyhez nem tartozik se konyha, se klozett, télen svábbogarak, nyáron legyek kö­zött ... Erre nem válaszolt. Minden különösebb cél nélkül in­dultunk el a Via Nazionale felé. Egész a Nero Tornyáig mentünk. Ott, a torony közelében egy néptelen kis utcában csukott, szürke kocsi állt az egyik kapu előtt. Hirtelen ötlettel az autóhoz léptem, találomra lenyomtam az ajtó kilincsét, és legnagyobb meg­lepetésemre kinyílt. — Gyorsan! — kiáltottam. — Ez a pillanat. Fektesd a hátsó ülésre? Ügy tett, amint mondtam neki és a gépkocsi ajtaja ismét becsúkódott. Mindez néhány pillanat alatt játszó­— tapadt a mellére, amikor egy fel­háborodott hang szólalt meg a félho­mályban. — Ilyet nem tehettek ez Isten há­zában! Menjetek Innét! — kiáltotta haragosan a sekrestyés, akinek fehér szakálla volt, és nagyobb volt a hang­ja, mint ő maga. Feleségem felállt, betakarta a mel­lét és a kicsit, közben odaszólt a szekrestyésnek: (Vincze Lajos rajza) dott le. Senki nem látott bennünket. Karon ragadtam a feleségemet és siettünk is tova, a Quirinal-tér irá­nyába. Ez a tér már teljesen kihalt volt, szinte sötét, csak néhány utcai lám­pa adott némi világosságot. A nagy mellvéden túl azonban Róma fényei világítottak. Feleségem az obeliszk lábánál levő kúthoz lépett, leült egy padkára, hátat fordított nekem és hír­telen, csendesen sírdogálni kezdett. — Most mi van veled? — kérdez­tem. Halkan válaszolt. — Most érzem először, hogy meny­nyire hiányzik. Mintha innen vettek volna el valamit, a mellemről, ahol mindig szopott... — Persze, ez érthető... de majd elmúlik — próbáltam vigasztalni. H irtelen abbahagyta a sírdoga­lást és mint ahogyan az eső ál' el hirtelen, ha fújni kezd a szél, haragosan az egyik emeletes házra mutatott és kiabálni kezdett. — Most elmegyek a királyhoz és visszakövetelem a gyermekemet! — Hallgass! — szóltam rá és meg­fogtam a kezét. — Megbolondultál? Nem tudod, hogy nincs ls már ki­rály? — Nekem teljesen mtndegy! — kiál­totta. — Ahhoz megyek, aki a király helyett van, akárki azi És már futott a kapu felé, s kl tudja, milyen botrány következett volna, ha kétségbeesésemben rá nem kiáltok: — Állj! de hallgass! Menjünk visz­sza és vegyük kl a gyermeket! Hi­szen mi is megtarthatjuk ... eggyel több, igazán nem számíti Azonnal elfelejtette előbbi szándé­kát, hogy a királlyal akar beszélni. — De ott van-e még? — kérdezte félénken és már futott ls előttem a kis utcába, a szürke gépkocsi felé. — Hát perszel — válaszoltam futás közben. — Hiszen öt perce sincs, hogy otthagytuk... A gépkocsi valóban ott állt még a ház előtt. De éppen, amikor feleségem az ajtaját akarta nyitni, egy közép­korú, alacsony szigorú arcú férfi lé­pett ki a kapun és rákiáltott: — Álljl Állj! Mit akar az én au­tómban? — Csak azt viszem el, ami az enyém! — válaszolta a feleségem és az ülés­ről magához vette a csecsemőt. A férfi azonban nem hagyta annyi­ban. — Mit vett ki? Ez az én kocsim, érti? Látni kellett volna a feleségemet! A férfi felé fordult és szinte neki­esett: x — Ki akar tőled lopni? Ne félj, nem loptam tőled semmitl Köpök az autódra! Ide nézzl — és valóban rá­köpött az autóra. — De az a csomag! — hebegett a másik megdöbbenve. — Ez az én csomagom! Ez az én gyermekem! Ide nézz — kitakarta a csecsemő arcát és folytatta: — Ilyen gyermeked neked nem lesz, ha újra születsz se! És ne merj hozzám nyúl­ni, mert rendőrért kiáltok, hogy el akarod venni a gyermekemet! A férfi, aki elvörösödött arccal, tátott szájjal hallgatta, csak­nem gutaütést kapott. Felesé­gem pedig minden sietség nélkül, megnyugodva indult el az ut­casarok felé, ahol én vártam rá. Fordította: Antalfy István KAREL ČAPEK*: A cipész kertjének léckerítésénél meg­állt egy ember. Ránézett a kislányára, akit kezé­nél fogva vezetett, és megszólalt: — Nézd, Mánlőka, mi­lyen sok szép virág van itt. — Majd hozzátette: — Jó napot uram. Mit szól hozzá, milyen szép idő van ma? A fodormentát ritkító testes férji jel sem emel­te a fejét. — fó napot — mormolta. — Nézem, nézem — folytatta az ember a kerí­tésen túl —, mennyire megnőtt itt minden. A kertész felegyenesedett és megropogtatta a derekát. — Hát... megnőtt... — mondta. — Mintha ismerném magát valahonnan... De mégse... ösz­szetévesztettem valakivel. Az ember a kerítésen túl megvillogtatta fogát. — De hiszen én vagyok az a rendőr, aki min­dennap elmegy a kertje mellett, uram. Ma szabad­napos vagyok ... — Nohát — csodálkozott a kertész. — Biz' isten nem ismertem meg így civilben. Mintha egész más ember lenne, biztos úr. Egyenruhában amo­lyan nagy, nehéz embernek látszik ... — Azt a ruha teszi — felelte a rendőr. A kertész megrázta a fejét. — De a hangja ts egész más. Mintha folyton ordítana valakire. Pofa be, micsoda vircsaft ez itt... meg miegymás... Es úgy tár az utcán, mint egy sétáló kőpillér. fői megfigyeltem magát, biztos úr. — Ezt mondja a feleségem ts — jegyezte meg a rendőr. — Ha civilben vagyok, akkor, azt mondja nem ripakodok annyiszor rá, mint más­kor, meg különben is... igen, az ember egész A ruha teszi az embert * A Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó Kínos tör­ténetek címmel a napokban válogatást jelentetett meg Karel Capek magyarul eddig még meg nem Je­lent műveiből. Az alábbi Írást e kötetből vettük. másképp érzi magát, ha nincs rafta az unifor­mis, meg a kard. — Könnyebbnek érzi magát — vélte a kövér férfi. — Igen, könnyebbnek... meg másnak is..» mintha kicserélték volna .. — Kislány — szólalt meg a kertész —, ha szereted a földiepret, gyere és szedjél magadnak. — Köszönöm, uram — mondta a rendőr. — Má­niíka nagyon szereti az epret. Amikor a két férfi leült a kis padra, a rendőr újra kezdte: — Van nálunk egy tanácsos... komisz ku­tya ... de ha az uszodában találkozom vele le­vetkőzve... no mit mondjak? ...egész más em­ber. Hiába, úszónadrágban nem lehet az urat' ját­szani. Ilyen helyzetben inkább az számít, hogy kt izmosabb, igaz? — Látja, biztos úr — bólogatott a kertész el­gondolkodva —, ezért hordtak a hatalmasok koro­nát és hermelinpalástot. — Igen, hogy ezzel hassanak másokra. — Hogy ezzel hassanak önmagukra. Magának például uniformis kell ahhoz, hogy ordítozni tudjon az emberekre. A királynak meg korona kellett, nemcsak az emberek miatt, hanem ön­maga miatt is. Ha munkakötényt kötött volna maga elé, akkor, barátom, nehéz lett volna a ki­rálykodás. — Azí mondják — jegyezte meg a rendőr —, hogy a ruha teszi az embert. — Ogy is van — felelte a kövér férfi. — A megállapodott, konzervatív emberek mindig egyforma ruhát meg cipőt csináltatnak maguk­nak ... mit gondol miért? Mert ruhát változtatni valahogy olyan, mint nézetet vagy jellemet vál­toztatni ... szóval más emberré válni. Ezért öltöt­tek magukra a bűnösök szerzetesi szőrcsuhát... hogy más embert öltsenek magukra. Olyasmit is hallottam, hogy a színészek csak akkor tudnak igazán, mondjuk, koldust, vagy lovagot játszani, ha koldusrongyokba, vagy páncélruhába öltöz­nek ... Ha más ruha van rajtuk, akkor nem jól játszanak... — En meg — mondta a rendőr — Ismertem egy koldust, aki olyan görnyedten járt, mint egy százéves öregasszony. De mikor egyszer este talál­koztam vele az utcán, kitátottam a számat: kész gigerll... és egyenes, mint a szálfa. Moziba ment. Mondom neki, jöjjön velem azonnal az őr­szobára és mutassa meg, hogyan tudja olyan pon­tosan játszant a nyomorékot. De nem jött az istennek se. Azt mondja, biztos úr, becsületsza­vamra, most nem tudom megmutatni... haza kellene mennem a rongyaimért. — No látja. Az a koldus két életet élt felváltva. Akárcsak maga, biztos úr. Szolgálatban amolyan rátarti legény, szolgálaton kívül meg egy egészen rendes civil. Más a hangja, más a járása, más a lelke. Csak az énje ugyanaz meg a teste. De különben — két ember. En például... cipész voltam, és most kertész vagyok. Tudja, minket cipészeket tönkretettek a gépek, hát kertészkedni kezdtem. Most gyógynövényeket termesztek. Nem hinné el, uram, milyen különbség van a cipész, meg a kertész között... Vagy vegyünk mást... nős voltam, aztán a feleségem meghalt. Es én azt mondom magának, biztos úr, hogy a nős em­ber, meg az özvegy ember két különböző ember. Más vagyok, mint voltam. A régi énem megma­radt ugyan, de úgy hordom magammal, mint va­lami emléktárgyat. Mintha elköltöztem volna va­lahová, és valamit magammal vittem volna a régt lakásból... egy lámpát vagy faliórát... Az em­ber elviszi magával a régi énjét és azt hiszi, hogy az ugyanaz az én... En már sok minden voltam ... gyerek, inas, cipész, kertész ... Vol­tam anarchista, katona, volt feleségem, aztán elvesztettem ... Hát igen ... Biztos úr, sok lett volna egy lónak is... és mindig magammal vit­tem a régi énemet, mert azt hittem, hogy ugyanaz maradtam, aki voltam. Annyiszor változtam, de az énem nem változott. Zádor András fordítása ŰJ SZÖ 8 * 1964. május 18.

Next

/
Thumbnails
Contents