Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-04 / 94. szám, szombat

s emmlben sem különbözött a hegyet mászni, kész csoda volt, mltöbbitől, amelyekkel együtt lyen ügyesen kapaszkodik a négy lánőtt fel. Ugyanolyan keser- bán felfelé. Nem kereste többé a könnyebb, járhatóbb utakat. Keresztültörtetett mlnvesen bőgött, amikor a többi üszővel és bikaborjúval együtt kéthetes korában elszakították anyjától denen, ahogy jött, sűrűségen és szikés átszállították egy másik majorba, Iák között, szinte lábujjhegyen járt a ugyanolyan gyorsan megfeledkezett szakadékok fölött, nemegyszer jobbról bánatáról, mihelyt a szállító pótkocsi lebocsátott oldalán lekergették a kais, balról ls feneketlen mélység tátongott mellette, megtanulta, hogyan kell rámba, ugyanolyan bizalmatlanul fújt, lecsúszni a lejtőn a máladozó szikamikor először kóstolta meg a szo katlan tejeskását, de másnap és harmadnap már éhesen és mohón lefetyelte a teli vödörből, vidáman futsározott és ugrándozott a karámtető Ss a szabad ég ilatt, megnyalta a gyerekek puha kezét, hagyta, hogy a ;sordás kérges tenyerével megsimogassa, az ördöngös elektromossággal is megismerkedett, amikor egyszer nekiment a drótos fillanypásztornak. Aztán egy napon az öreg csordás megbetegedett és egy fiatal csikós került a helyére. Egyenest a lovak mellől jött, éppen beterelte őket a rétről az istállóba, arra sem volt érkezése, hogy letegye kezéből az ostort. Addigra már az üszőket elválasztották a fiatal bikáktól, az állatok felnőttek, már kijárlak a szabad legelőre. Nem szokták meg még a szabad járást, nem tartottak össze, nem jártak sorban, mint a tehenek. Akkor történt, hogy a tehén, amelyről szó lesz, ki tudja miért, talán csak véletlenül, talán túlzott kíváncsiságból, jóval messzebbre futott el, mint a többi. A csikós türelmetlen volt, talán rosszkedvű is — egyetlen csikós sem büszke rá, ha teheneket kell legeltetnie — egyszóval feje fölött megforgatta az ostort. Az ostor előbb összetekeredett, aztán mint a kígyó egyenesen lecsapott az üsző hátára. Az állat csak egy pillanatig érezte az érintését, de aztán még sokáig égette oldalát a testébe mart kígyó. Hiába próbálta lerázni magáról, hiába legyezte magát a farkával, a tüzes kígyó nem mozdult, belemarta magát testébe, s ettől egyszerre elvesztette nyugalmát. Megpróbálta lerázni, ugrált, kirúgott, forgatta a testét, hiába. A csikós kissé megijedt. Csak nem vadul meg! Ha megvadul, meg kell szelídíteni, betörni, mint a lovat. A fiatal makacs lovakat mindig be kell törni. Előbb agyba-főbe verik, közben felugranak rájuk, a hátukon ülve ütlegelik őket, hogy leroggyannak az ember alatt, aztán a pofájukra vágnak, hogy felálljanak, meghajszolják, az oldalukat csapkodják, hogy kilógjon a nyelvük, így űzik őket körbe-körbe, míg el nem önti őket a veríték, elterülnek a földön és sokáig mozdulni sem bírnak. Akkor aztán elismerik az ember hatalmát, soha többé nem makrancoskodnak, patkót verhetsz a hátukra, nyakukra, engedelmeskedni fognak, a tűznek ls nekimennek. Megint kinyújtotta kezét, megcsóválta az ostort, a szíjostor nyolcasokat írt le a levegőben, újból lecsapott és mint a kígyó mart bele az üszőbe. Az állat most már tudta — a tüzes kígyó és az ostor ugyanaz. Megint ugrálni, táncolni kezdett, le akarta rázni testéről a kínt, de nem sikerült. Nem várta be a harmadik csapást, futásnak eredt, elmenekült a kegyetlen kígyó elől. Sebesen száguldott keresztül a réten, csak a meredek lejtő lábánál állt meg, amelyen túl egymásra halmozódtak a hegyek, volt köztük kopár, meg erdős is. Elindult fölfelé a lejtőn vivő ösvényen, ment, amerre a csapás vitte, felkapaszkodott a hegy oldalán, előbb csuszkáit, meg-megbotlott, sziklás volt a hegy, de lépésről lépésre biztosabban kapaszkodott fölfelé. Amikor az ösvény elfordult egy másik hegy felé, letért róla, nekivágott az úttalan hegyoldalnak, de nem tévesztette szem elől a csordát; egyvonalban ment a többivel, csak éppen magasan fölöttük, a hegyen. A csikós mindvégig látta, s kíváncsi volt, mi lesz ebből. Amikor a csorda visszafelé indult, az üsző Is csatlakozott hozzá; a csikós maga sem tudta, mikor került elö, egyszerre csak ott látta a többi között. Nem tudta, mikor és hogyan csatlakozott a csordához, csak azt tudta, hogy a faluban — mert ott ke. rült a szeme elé, már a házak között — nem eresztheti neki az ostorát. Meggyűlne miatta a baja. Másnap sem vette észre, mikor tűnt el a szeme elől az állat, hol szakadt el a csordától. Csak fönn a hegyen plllanatotta meg, a lejtő felében ballagott valami csapáson. Az első napokban nem tért le az ösvényről, de később már a hegy lábánál nekivágott a járatlan lejtőnek, úgy kapaszkodott fel a gerincre, aztán a keskeny és éles gerincen követte a csordát fönn a magasban. A szó szoros értelmében megtanult Iák között, felkapaszkodni a meredek lejtőkön, mert rájött, hogy ott nő a legízesebb fű, ahová csak úttalan utakon lehet eljutni. HANA PONICKA: Történet a tehénről Bár egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre tűnt el a csordából, még mindig ragaszkodott hozzá. Együtt ment ki a többi állattal a legelőre, valük együtt tért vissza. A csordás meggyógyult, visszatért az állatokhoz, a csikós Is visszament a lovaihoz, de a fiatal üsző továbbra is járta a maga útjait, bár többé nem kellett félnie az ostortól. A csordás előbb káromkodott, tüstént tudta, hogy a csikós biztosan ostort fogott az állatra, de aztán megnyugodott. Megszokta, hogy a tehén mindig elcsatangolt a többitől, egy idő múlva talán rosszul is esett volna neki, ha nem bukkant volna fel időnként az állat magasan fenn a meredek hegyen. Egy napon megdöbbent, nyugtalankodott, amikor hiába kereste fenn a magasban — nem látta. Csak úgy véletlenül pillantott a csordára — és nem tudta mire vélje: a tehén ott ballagott a többivel! Nyugodtan lépkedett a sorban, mintha sohasem ismert volna az egyenesnél más utat. A csordás előbb azt hitte — valami baja lesz. Talán megbetegedett, talán valami nyavalya esett a belébe vagy a tüdejébe. De a nyavalyás tehénnek nincs étvágya, ez meg zabált és vedelte a vizet. Aztán elnevette magát a csordás. Rájött, mi van a tehénnel. Borja lesz. Szent Kleofás tudja, honnan szedte össze. Még egyik üszőt sem ugratták meg, még nem jött el az idejük, — és éppen ezzel a maga útját járó, csavargó állattal esett meg! Talán valami faunnal szűrte össze a levet. Ahogy ott fenn kódorgott, valami erdei manó meglátta, megleste na a bendője, hol az egyik, hol a másik idegen tehén tőgyét szopta meg. Egy napon aztán dübörögve behajtott az udvarra egy traktor, nagy pótkocsit akasztottak mögéje, a traktorról leugrott a zootechnlkus, meg a traktoros, bementek a karámokba a borjakért. A kis állatok riadtan bújtak a sarokba, makrancoskodtak, s amikor mégis elkapták a farkukat, tovább makrancoskodtak, össze-vissza ráncigálták az embereket az udvaron, meg az istállóban. Nem volt elég elkapni a farkukat, az embereknek a fülüket is el kellett kapniuk, úgy vonszolták őket a vontatóhoz és feltolták a kocsi leeresztett oldalán. Fönn a kocsikasban a borjak megnyugodtak, nem makrancoskodtak tovább, nyugodtan vártak a többire. Csak a göndör fejű bikaborjú nem makacskodott lenn a földön sem. Nyugodtan hagyta, hogy kivezessék a karámból, a farkát sem kellett elkapni. De az istálló közepén megállt, mintha többé moccanni sem akarna. Négy lába szinte gyökeret vert, nem bírtak vele, hiába kapta el a farkát a zootechnikus, hiába húzták egyik fülénél fogva, elölről a fülénél, hátul a farkánál fogva, a kis bika csak állt, fejét kissé lehajtotta, nyilván rájött, melyik a legalkalmasabb helyzet, hogy minél eredményesebben dacolhasson az emberekkel, állt és meg nem lehetett mozdítani. Minden ereje a négy lábába összpontosult, a zootechnikusról szakadt a veríték, elfogta a méreg, meg akarta törni a bika ellenállását, előbb egyedül próbált fölébe kerekedni, aztán segítségül hívta a traktorost, de hiába erőlködtek, hiába ragadta meg a traktoros is egyik kezével a kis bika fülét, másikkal a farkát, együttes erővel sem bírták kimozdítani a helyéből. Amíg a maguk erejével próbáltak fölébe kerekedni, az állat megállt a lábán, nem engedett. De aztán a traktoros eszébe Jutott, hogy az ember Azért ember, mert nemcsak durva ereje van. A bikának a kényes része a két hátsó lába közt van. Belerúgott a hasába. A kis bikának megroggyant a két hátsó lába, letérdelt, de a mellső lábával még tartotta magát, mintha belenőtt volna a földbe. Akkor belerúgtak a hasába a mellső lába mellett. Ettől egész a földre rogyott, tántorogva hagyta, hogy elvonszolják a traktorhoz, a hasán csúszott fel a vontatóra, s ott még egy Idő eltelt, míg a lábára tudott állni. A két ember most már gyönyörködött benne. — Szép állat, — mondta a zootechnikus, — ezt meghagyjuk tenyészbikának. Felcsapták a vontató oldalát, lezárták, két oldalt megerősítették láncokkal. Éppen akkor tértek vissza a legelőről a tehenek. A göndör fejű kis biés mert az erdei manók még a csordásoknál ls jobban tudják, mikor jön el a legalkalmasabb idő, ráugrott egy bokor alól... Az üsző pedig nyugodtan megállt, nem félt, elvégre semmitől sem kell félni ott, ahol a hátát nem paskolja más, csak az eső és a villámokon kívül nem csattog, nem suhog semmi... Meglepte, ami történt, de aztán eljött másodszor meg harmadszor is, többször nem. Beállt a csordába a többiek közé. Hogy bika volt-e, amely elcsavargott az erdőn, vagy talán mégis valami erdei manó — mindegy volt. A tehénnek borja lesz, megszelídült, olyan volt, mint a többi. Nem kapaszkodott fel többé a hegygerincre, nem szánkázott le a köves lejtőn, nem tűnt ki a többi közül. Akkor is olyan volt, mint a többi, amikor már megszületett a borja. Amikor megszoptatta, kész madonna volt. Szeme gyengéden ragyogott, nagy nyelvével gondosan nyalogatta a kis bikaborjú göndör fejét. Annyira megszelídült, hogy amikor egyszer a legelőn a bojtár csak úgy játékból megsuhogtatta az ostorát, meg sem Ijedt, mint máskor, el sem futott. Olyan tökéletes volt a boldogsága, hogy az istállóban nem kergette el magától az egyik idegen borjút sem, amelynek mintha feneketlen lett volKarel Chaba: Máltai tér A dokumentumfilm újjászületése Karlovy Varyban ezekben a napokban került sor a rövidfilmek fesztiváljára, Immár ötödször. Igaz, hogy ezt a „kis fesztivált" nem lengi körül a „a nagy fesztiválok" izgalmas nemzetközi légköre, de filmgyártásunkban már kiharcolta a maga helyét. Ebben az évben különös érdeklődés kísérte a rövidfilm-napokat, mert úgy tűnik, mintha néhány prágai és bratislavai dokumentumfilm újszerű társadalmi mondanivalójával és figyelemre méltó művészi eszközeivel fordulatot jelentene a rövidfilmek gyártásában. Ezzel kapcsolatban a vita is érdekfeszítőnek ígérkezik. Már a bemutató első napjaiban, amikor a tavalyi termést mutatták be, meggyőződhettünk arról, hogy véget ért a semmitmondó, igénytelen, olykor szellemes forgatások Ideje. Erről tanúskodik Kurt Gortberger, Szeretet nélküli gyermekek és Evald Schorm, Miért című filmje. Az előbbi a gyermekek érzelmi nevelésének problémájával foglalkozik, az utóbbi szuggesztív erővel kényszeríti a nézőt, hogy maga is elgondolkozzon a születések számának csökkenéséről. Az újak közül élénk vitát váltott ki Karéi Vachek, Hela, a morva lány és Krimánek Beszélgetés című filmje, amely megfordult már a lipcsei és az ob8rtiausenl fesztiválokon is. Az ez évi rövidfilm-napokon bemutatott filmekre az útkeresés jellemző. Ebből a szempontból elsősorban Rudolf Krejčík, a Nagy birodalom hétköznapjai című történelmi hátterű alkotását kell említenünk, valamint Ružifika Kis téli zenéjét. A fesztiválon ezúttal valódi művészi értékek sorakoztak fel, amelyekben hiába keresnénk a konvencionális kifejezésmódokat, a szemfényvesztő modernséget, a tartalmatlan szócséplést. Ehelyett megbizonyosodhattunk afelől, hogy rövidfilmgyártásunkban ls komolyan felvetett komoly problémákkal állunk szemben, s hogy ma már a dokumentumfilm is az úgynevezett „gondolkodó film" irányát követi. A bemutató második felében mindjobban előtérbe nyomul az a kérdés, mi legyen a „kis fesztivál" további sorsa, vajon nemzetközi jövőt jósolhatunk-e neki? Ezek azonban egyelőre még oly kérdések, amelyekben nem dönthetünk elhamarkodottan. A Karlovy Vary-i rövidfilm-napok kétségtelenül arra mutatnak, hogy alapvető fordulat állott be a dokumentumfilm gyártásában. — rp-. KULTURÁLIS HÍREK Lenka Botanská rajza ka anyja Is. Ahogy kifordultak az út kanyaréból, az állatok nyugtalankodni, bőgni kezdtek. Tulajdonképpen már messziről megérezték, hogy valami történt. Ha a csordás jobban figyeli őket, láthatta volna, hogy reszket az orrcimpájuk. Borús volt az ég, a felhők szinte ránehezedtek a földre, megsűrűsödött alattuk a levegő, a szagok, hangok nagyobb erővel jutottak orrhoz, fülhöz. A tehenek megálltak, szimatoltak, talán meg sem lepte őket, hogy ismerős hangokat hallanak a traktor mögé akasztott vontató felől. Bőgve válaszoltak rá, csak az az egy tehén, amely régebben a hegyet járta, Iramodott neki és rohant a traktor pótkocsija felé. Nyílsebesen vágtatott, mint akkor, amikor oldalába hasított a csikós ostora. Egész odament a vontatóhoz, s mialatt a többi tehén szomorúan elnyújtva bőgött, bedugta nyelvét a kocsi oldalfalának résel közt és kereste a fiát. Nem tudta megtalálni, felemelte fejét és elbődült. Hullámokat vert a hang a levegőben, mint a vízbe dobott kő. Elbődült a többi tehén ls, a hanghullámok terjedtek, ldegesítőn nekiütődtek az emberek dobhártyájának. — Ostoba állatok! — kiáltotta a zootechnikus, — csak a másik major• Kárpát-Ukrajnában a Beregovól Kerületi Kultúrház Népszínháza a napokban mutatta be Dávid Teréz: Dódi című színművét. A darabot Schbober Ottó rendezte. Az említett színházat, amely 1352-ben alakult és amely ukrán és magyar nyelven tartja előadásait, jó munkájáért az USZSZK művelődésügyi minisztériuma 1959-ben a Műkedvelő Színház címmel tüntette ki. (-) • A Szepsi Népkönyvtár az elmúlt napokíjan sikeres irodalmi estet tartott Július Fučík életéről és műveiről. A szervezésnél jó munkát végzett Tamás Gellért tanár, valamint a könyvtár dolgozói Gladis Valéria és Bodnár Katalin. Tavaly a könyvtár 22-szer tar. tott hasonló irodalmi estet. Sikersorozatukat ez idén is folytatják. (1. z.j • A sárosfai művelődési otthon vezetősége a HNB-vel karöltve a könyvhónap alkalmából a napokban Irodalmi vitaestet rendezett Ordódy Katalin: Dunáról fúj a szél című mos! megjelent könyvéről. Az összejövetelen megjelent a szerző és elbeszélgetett az olvasókkal. (n. s.) • AZ ANGOL TV-NÉZŰK április 20-tól naponta három TV-műsor között válogathatnak. A BBC-2 TV-műsorban európai művészek is szerepelnek majd. Így például a Nemzetközi Kabaré című műsorban Arkagyij Rajkin is fellép. E TV-adó szombat esténként szovjet, cseh, német, francia és amerikai filmeket is sugároz. • NYUGAT-NÉMETORSZÁGBAN a karlsruhei bíróság elkobozta Veith Harlan Jud Süss című filmjének utolsó másolatát. A filmet a Hitler-korszakban forgatták. Tulajdonosa a kópiát most el akarta adni, hogy a film továbbra ls a fajüldözést szolgálja. A filmszakemberek véleménye szerint az elkobozott kópiát dokumentumként filmmúzeumban kellene megőrizni. ba visszük őket, nem mondom, egylket-másikat talán, de ... megtanítjuk őket enni, hogy ne szopják a tőgyeteketl Te butal — kiáltott rá a tehénre, amely még mindig ott állt a pótkocsi oldalfala mellett, de már megtalálta a fiát, és a deszkafal résein át a nyelve hegyével nyalogatta. — Ilyen kerge állatot el se fogadnának a vágóhídon! No, eredj innen! — ütött a tehénre a botjával. De a tehén most meg sem érezte az ütést. Talán azt sem érezte volna, ha egy egész fa kidől és rázuhan. Nem mozdult a helyéről, így a traktorosnak ki kellett kerülnie őt, hogy el ne üsse. Bekapcsolta a negyedik sebeséget, a traktor dübörgése túlharsogott minden más hangon... Az állatok elhallgattak. A hegyjáró tehén is csendesen állt. Csak a fejét emelte fel, mint a szarvasünő, amikor veszélyt szimatol, s mert a földhöz szorult szagok közt megint megérezte a fia szagát, a szag egyre távolodott — futásnak eredt, s hol felvetve, hol a földig lehajtva fejét rohant a traktor nyomában. — Hé! — állt elé hirtelen a fiatal csikós, az, aki valamikor megütötte az ostorral. A tehén után küldték, féltek, hogy még egészen megvadul. A csikós már emelte kezében az ostort, már megforgatta a feje fölött, de a tehén szembeállt vele, két hátsó lábára ágaskodott. A csikós megijedt nagy, világos, kissé eres hasától, úgy tornyosodott fölötte, mint valami irdatlan nagy varangy hasa; de a tehén nem bántotta. A csikós ijedtében és meglepetésében mégis kiejtette ke1 zéből az ostort. A' tehén négy lábára ereszkedett, elfordult és nyugodtan visszament a csordához. Nagyon fájt a tele tőgye. Nyugodtan hagyta, hogy megfejjék. Amikor másnap a csordát kihajtották a legelőre, megint elszakadt a többi állattól, megint nekivágott a hegynek, mint valamikor, felkapaszkodott ösvényen és úttalan utakon, úgy ment a gerincen, amely éles volt, mint valami hosszúra nyúlt kés: de a csordás látta és nem aggódott miatta, akkor sem, ha egy-két órára eltűnt a szeme elől, mert hamarosan megint előkerült; messze és fenn a magasban, de együtt ment a csordával, és a pásztor tudta, mire visszaérnek a faluba, megint ott találja a többi között, és fejéskor az ő teje lesz a legtöbb, a legízesebb ós a legsűrűbb. Fordította: TŰTH TIBOR ŰJ SZÖ 8 * 1984. április 4.