Új Szó, 1964. április (17. évfolyam, 91-120.szám)

1964-04-15 / 105. szám, szerda

A tudomány es a párt ideológiai munkája írta: Vladimír Koucký, a CSKP Központi Bizottságának titkára Akadémia közgyűlésének súlyynmtját a CSKP decemberi piénumán hozott határozatok alkotják, amelyekben kidolgozták a CSKP XII. kongresszusának elvi vonalát az Ideoló giai kérdésekben, hisz e problémáknak ma — a gazdasági feladatok meg oldása mellett — méltán tulajdonítunk elsőrendű jelentőséget. Az elmúlt időszak eredményei hiánytalanul igazolják, hogy a párt sikereinek feltétele a múltban tudományos elméletének alkotó fejlesztése volt, s lesz a jövőben is. Társadalmi fejlődésünk jelenlegi foka, valamint a világméretben folyó engesztelhetetlen ideológiai harc hallatlan komolyan állítja elénk azt a feladatot, hogy alkotó szellemben fejlesszük a politikai gyakorlat elméleti alapjait minden tekintetben, biztosítsuk a társadalomtudományok, általában a tudományos kutatás múlhatatlanul szükséges Időelőnyét, terjesszük el eredményeit új fejlettebb fokon az emberek tudatában, változtassuk hatékony társadalmi erővé a tudományos elmélet újabb és újabb eredményeit. Ennek a pozitív feladatnak, amely lényegesen bővíti a társadalomtudományok tartalmát és beállítottságát ls, múlhatatlanul kísérő jelensége a szervezett harc minden ellen, ami fékezi fejlődésünket, megzavarja és felaprózza mozgató erőit, vagy nihilista pozíciókban becsmérli az elért eredményeket. Két fronton kell harcolnunk: egyfelől a revizionizmus, jobboldali opportunizmus és liberalizmus ellen, másfelől a dogmatizmus és a szektásság minden maradványa ellen; ez feltétlenül kötelező feladat számunkra, alapfeltétele a párt- és a nép eszmei egységének és összefogásának. Pártunk főleg az SZKP 1956. évi XX. kongresszusa óta alkotó szellemben fejleszti aktív programját a nehézségek és akadályok ellen folytatott harcban, leküzdi a múlt hibáit, megoldja a bonyolult feladatokat a népgazdaság, a társadalmi élet, az államjogi problémák, a kultúra, a népnevelés terén. Az utóbbi esztendők tapasztalatai igazolják, hogy ezt az erőfeszítésünket egyre fékezik az emberek tudatában élő régi csökevények, a dogmatikus merevség, az opportunizmus és a liberalizmus megnyilvánulásai, valamint az Imperializmus ellenséges ideológiájának befolyásai, amelyek nálunk mindmáig termő talajra találnak. Akadályozzák a kommunista mozgalom nemzetközi egységéért, a trockista-szektás, nacionalista egységbontók ellen vívott harcunkat, amely éppen e napokban rendkívül égető problémákat vet fel. Ezt az alapvető eszmei-politikai célkitűzésünket nem téveszthetjük szem elől, bár érvényessége aszerint módosul, hogy más helyzetben más, más az ilyen vagy amolvan Irányzatok megnyilvánulásának ereje. Nem húnyhatunk szemet afölött, hogy nálunk ma a társadalomtudományok területén és az Ideológiai harc széles frontján Is kénytelenek vagyunk szembeszegülni nem egy kísérlettel, amelyekkel jobb felől próbálják revideálni a pártnak a XII. kongreszszuson jóváhagyott és a CSKP KB számos ülésén kifejtett álláspontját. Mindezen okokból nagy súlyt helyezünk arra, hogy az Akadémia tevékenyen töltse be szerepét a társadalom eszmei életében, részt vegyen a párt eszmei harcában. Ezért hangsúlyozzuk annyira a tudományos és technikai értelmiség társadalmi felelősségét, hisz szocialista társadalmunk sokoldalú fejlődése során súlya törvényszerű, rohamosan nő. Ezek a tények konkrétan kifejezésre 'Jutnak a párt politikájában és munkamódszereiben. Elvégre nem véletlen, hogy éppen a XII. kongresszuson választottak meg számos élenjáró tudóst a Központi Bizottság tagjává és póttagjává; sok más tudós jelenleg tevékenyen részt vesz a KB szakbizottságainak és különböző munkacsoportjainak, valamint a kormány szakbizottságainak munkájában; a Csehszlovák Tudományos Akadémia elnöksége mind gyakrabban terjeszt elvi jelentőségű Javaslatokat és értékes kezdeményező Indítványokat a Központi Bizottság szervei elé. Mindez további bizonyítéka annak, hogy a tudomány egyre határozottabban a párt gyakorlati munkájának elválaszthatatlan része lesz. Ennek megfelelően még szélesebb körben kellene bevonni tudósainkat és technikusainkat a közéleti tevékenységbe és a pártmunkába. A tudomány tekintélye a széles közvélemény szemében ls rendkívül megnőtt. Sajnos, ezzel takaróznak nemegyszer egyes felelőtlen közírók, akik gyakran nem is tudják leplezni szándékukat, hogy mesterségesen ellentéteket támasszanak a párt politikája és a tudomány célkitűzései között, a , tudományos fogalmak és felismerések körmönfont vulgarizálásával de magóg nézeteket és kétes szubjektivista spekulációkat terjesztenek. Véleményem szerint ilyen esetekben a iegtürelmesebb tudós sem hallgathat; nem lehet közömbös számára, milyen torzított alakban, milyen mellékgondolatokkal Jut el a széles közvéleményhez a tudományos kutatás gyümölcse. A CSKP ideológiai bizottsága és az elnökség nemrég foglalkozott kulturális folyóirataink állapotának fellendítésévei, értékelte a pozitív jelenségeket, s ugyanakkor széles körű konkrét anyag alapján komoly aggályait fejezte ki e lapok eszmei beállítottságával és szerkesztőségeinek nemegyszer alacsony fokú társadalmi felelősségével kapcsolatban. Erről itt ís szólni kell, mert a megbírált cikkek jelentős része a társadalomtudományok területét érinti, illetve összefügg kétes értékű és zavaros népszerűsítésükkel. Nemcsak arról van szó, hogy egyes botcsinálta harcosok hangoskodnak, szembefordulnak a dogmatizmussal és kaput tárnak a liberalizmusnak s nemegyszer a polgári ideológiának is; rendkívül hangoskodó fellépésükkel nemegyszer karöltve jár az a tény is, hogy terrorizálják azokat, akik velük ellentétes nézeteket vallanak, összeférhetetlenek, megfélemlítik és elhallgattatják ellenfeleiket, vagyis a legdurvább szektás módszereket alkalmazzák. Ha ezeknek a Jelenségeknek, amelyek a legelemibb kritériumok feladására és abszolút tagadásra vezetnek, a gyökereit vizsgáljuk, megállapítjuk, gyakran abból erednek, hogy mélységesen helytelenül értelmezik a párt politikáját az elmúlt évtizedben, elsősorban az SZKP XX. kongresszusa óta pártunk XII. kongresszusáig eltelt időszakban. A történelmi igazsággal és a Xul. kongresz szus állásfoglalásával szöges ellentétben egyes közírók azt a misztifikációt szuggerálják a közvéleménynek, mintha a párt tevékenységében éppen ebben az időszakban legjobban érvényesült volna a személyi kultusz hatása. Emellett mindenki, aki az említett Időszakban nem vonult félre, világosan látja, hogy pártunk politikája egészében, az SZKP XX. kongresszusa után irányát és konkrét célkitűzéseit tekintve tudatosan és állandóan szembefordult a dogmatizmussal és teljes mértékben támogatta az SZKP törekvését, hogy a bel- ós külpolitikában, valamint a nemzetközi kommunista mozgalomban érvényre juttassa a lenini irányvonalat, a dogmatikus, szektás és nacionalista törekvésekkel szemben. Am egyik évről a másikra nem lehetett leküzdeni a személyi kultusz minden Irányzatát, maradványát és megnyilvánulását. Az elmúlt időszakban sem kerültük el a tévedéseket, és következetlenségeket a múltbeli hibák Jóvátétele során. Ám sohasem Játszottak e tévedések és következetlenségek fontos és meghatározó szerepet, semmi esetre sem jogosítanak fel bárkit is olyan nézetek terjesztésére, mintha valamiféle szakadék tátongana a pártnak a XII. kongresszusa előtti'és utáni politikája között. Ügy vélem, itt a legfőbb ideje annak, hogy abbahagyjuk a múlt bizonyos hibáinak célzatos felhántorgatását tekintet nélkül arra, mily alapvető jelentőségű társadalmi fejlődést értünk el, megszabaduljunk a sablonos negativizmustól, amelynek végeredményben nincs más értelme, mint felháborítani az embereket és elterelni figyelmüket a jelenlegi és jövendő sürgős problémák aktív megoldásáról. Ma a legnagyobb szükségünk arra van, hogy minden erőnket összpontosítva alkotó módon tovább fejlesszük mindazt, amit az SZKP XX. és XXII. kongresszusa, valamint a ml XII. kongresszusunk elindított. A tudományos munkában ez egyfelől azt jelenti, hogy még következetesebben megszabaduljunk minden előítélet bilincseitől, figyelmesen számbavegyük a tényeket, bátrabban kísérletezzünk (pl. műszaki-gazdasági kísérleteket folytassunk, mint a vitában Rada elvtárs említette), minden tudományágban a társadalomtudományokat is beleértve, korszerű egzakt módszereket vezessünk be. Másfelől a legkisebb mértékben sem szabad feladnunk világnézetünk elvi pozícióit, nem szabad engednünk, sem a Jobboldali, sem a baloldali opportunizmus, a burzsoá ideológia nyomásának. Nemegyszer találkozunk azzal a nézettel, hogy a revizionizmus elleni harc megköti kezünket a dogmatizmus és a szektásság maradványainak végleges leküzdése során, Ám az ideológiai harc stratégiája és taktikája nem szubjektív szándék, és kívánságok kérdése; a revizionizmus objektívan meglevő veszélyét nem űzzük el azzal, ha ezt a fogalmat egysze rűen kihúzzuk ideológiai fegyvertárunkból, amint azt egyes naiv tanácsosok tanácsolnák. Ugyanígy a trockizmus vagy nacionalizmus fogalmá nak egyszerű kihúzásával nem távolítjuk el gyökereiket, táptalajukat, létük konkrét megnyilvánulásait. Többek között a Kínai Kommunista Párt vezetőségének ideológiai platformja és gyakorlati cselekedetei állandóan meggyőznek arról, hogy nem történelmi, hanem nagyon is időszerű fogalmakról van szó. Az SZKP és a mi pártunk ellen Intézett durva kirohanások, amelyeket március 31-én Pekingben ismét közzé tettek, s amelyek semmi esetre sem maradhatnak megválaszolatlanul, a napnál is világosabban bizonyítják ezt. Szuszlov elvtárs beszámolója részletesen elemzi a nem lenini, neotrockista kínai álláspontot. Bizonyára senki sem vonhatja kétségbe, hogy pártunk következetesen teljesíti Internacionalista kötelességét és igyekszik teljes mértékben érvényre juttatni az alkotó szellemű leninizmust, a bénító dogmatizmussal és a felforgató frakciós politikával szemben, amelyeknek áldatlan terjesztői elsősorban a kínai vezetők. Éppen ezért semmi esetre sem avultak el, és ma ís elevenen élnek azok a jelszavak, amelyek jegyében az SZKP XX. kongresszusa után harcba szálltunk például az ún. nemzeti kommunizmus koncepciójával. Büszkék vagyunk rá, hogy pártunk hagyományaihoz híven hozzájárult és hozzájárul a nemzetközi kommunista egység megszilárdításához, és a marxizmus—leninizmus nemzetközi érvényének megvédéséhez. Mélységes meggyőződésem, hogy minden alkotó tudományos munkásunk számára nevetségesnek hangzanék, ha bárki a marxizmus „csehesítését" vagy „szlovákosítását" követelné, bár egyre gyakrabban találkozunk a „kínaisításra" Irányuló követelésekkel. A decemberi plenáris ülésen hangsúlyoztuk, hogy a békés együttélés lenini politikájának érvényesítése nem jelent „Ideológiai megbékélést", hogy továbbra is elvi harcot folytatunk az imperializmus Ideológiája és ideológiai kártevései ellen. Sok okunk van rá, hogy ne lazítsuk eszmei éberségünket, ellenkezőleg. Néhány napja például Harriman, az USA helyettes külügyi államtitkára fagalmazta meg az amerikai politika kelet-európai célkitűzéseit, s kijelentette, erősíteni kell azokat az irányzatokat, amelyek gyengíthetik a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatokat, és zavarhatják a szocialista tábor belső kapcsolatait. Hangsúlyozta, hogy e tekintetben az USA politikája nem lesz passzív, hanem kihasznál minden kereskedelmi, kulturális és egyéb érintkezést „annak az evolúciós és differenciálódási folyamatnak" a támogatására, amelynek a szocialista rend megváltozásához kellene vezetnie. Ezek tehát a céljaik. Eszközül a polgári ideológia beszivárgása szolgál a nacionalista csökevények, vagy a polgári álszabadságokról táplált ábrándok révén. Bárminemű eszmei passzivitásunk ma nyilvánvaló fegyverletételt jelentene; egyedül az aktív ellentámadás helyénvaló. Ennek az állásfoglalásnak a sürgősségét hangsúlyozza az a tény ís, hogy eddig gyakran kritikátlanul és elvtelenül vettük át a tudomány és a kultúra eredményeit, ideológiai oldalukkal együtt. A nemrég megtartott liblicei értekezleten, amelyen a polgári ideológia elleni harcról tanácskoztak, egy fiatal tudósjelölt nagy tűzzel felhívta a többieket, hogy „ne tekintsük többé a politikai gazdaságtant a marxizmus—leninizmus szerves részének". Vagy mások a legkomolyabban azt ajánlják, hogy ne a felhasználható konkrét tapasztalatokat hangoljuk egybe, hanem a jelenlegi tőkés gazdálkodás nagyon is vitatható jellemző vonásalt o szocialista gazdasági rendszerrel stb. Emellett önkéntelenül eszünkbe jutnak különböző amerikai technokratáknak a kapitalizmus és a kommunizmus „szintézisének" célszerűségéről, minden iparosított társadalom egységes vonásairól szóló elmélkedései és tanácsai. A publicisztikában ismét feltámadnak a tudomány és bárminemű ideológia eleve való összeegyeztethetetlenségéről vallott opportunista nézetek; éppen a tudományos marxista—leninista Ideológia álláspontjából, — amely az egyetlen igaz tudat —, utasítjuk el ezeket a nézeteket, mégpedig a mai változatukban ugyanolyan határozottan, mint már 1956ban. Ezzel ls elterelik tudományunk figyelmét központi feladatáról — arról, hogy tervszerűen és szervezetten részt vegyen azoknak a sürgős elméleti kérdéseknek a megoldásában, amelyeket a gyakorlat és a szocialista építés távlatai vetnek fel. Csakis e feladat teljesítésével tehet szert nagyobb hatásosságra mind tudományos munkánk, mind eszmei offenzívánk. A tudományok összességének alkotó fellendülése megkívánja, hogy hangsúlyozzuk egyfelől a társadalomtudományok, másfelől a műszaki és természettudományok elvi egységét, és rámutat a marxizmus-leninizmus jelentőségére, amely a tudományágak egységes módszertani alapja. A tudományos-műszaki forradalom, amely korunk egyik legjelentősebb tényezője, valamint azok a követelmények, amelyeket társadalmunk támaszt a tudományos haladással és gyakorlati alkalmazásával szemben, arra késztetnek, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk a módszertani kérdéseknek, mint bármikor a múltban. Itt mindnyájunkban törvényszerűen felvetődik a kérdés, hogyan teljesíti hivatását a marxista-leninista filozófia. Tudjuk, hogy a dogmatizmus bűnéből az egyes tudományágakhoz fűződő viszonya nem egyszer külsőleges, fölényes volt, s hogy a filozófia és az egyes tudományágak, főleg a természettudományok között a múltban megbomlott a fentebb említett múlhatatlanul szükséges egység, amelytől függ a tudományos eredmények és felfedezések helyes értékelése. A kibernetika példája minden más helyett nagyon szemléltetőn mutatja az akkori eleve elfogultság ártalmas voltát. A természettudósok és bölcsészek gyümölcsöző kölcsönös együttműködése csakis akkor lehetséges, ha a filozófia teljes megértéssel viseltetik ez egyes tudományágak pozitív fejlődése Iránt, figyelemmel kíséri munkájukat és tökéletesíti, tudományosabbá teszi saját módszerelt. Nézetem szerint ma tanúi vagyunk annak, hogy komoly félreértés támadt a filozófiánk irányáról indult vitában. Gyakran halljuk, hogy le kell küzdeni a filozófia ún. szclentlsta, tudományokra korlátozódó jellegét; a filozófiának az emberhez kell szólnia léte értelméről, a mai világban elfoglalt helyzetéről, állást kell foglalnia az emberi sors kérdéseihez. Az a követelmény, hogy a filozófia érdeklődésének tárgya az ember legyen, teljes mértékben helyes és Ismételten rá kell mutatni, hogy a marxizmus számára semmi újat sem je lent. Az emberi filozófia és az ún szclentizmus hívei közti vitában ismét megnyilvánul ideológiánk meg engedhetetlen elszakadása a tudo mánytól. A marxista-leninista filozófiának, mint tudománynak semmi köze a pozitivista módon értelmezett objektivizmushoz, vagy a vulgáris materialista determinizmushoz, amely nem hagy teret az ember aktivitásának, és ezáltal megfosztja értékétől az ember gyakorlati munkáját. A marxista—leninista filozófia mint ideológia természetesen nem lehet valamiféle új „humanista vallás", az ember elvont, magának való fogalmának a hirdetése. E filozófia természetes humanista tartalma abban van, amelyet mindig védelmezni fogunk, az őt tagadó dogmatikus kísérletekkel szemben, közvetlenül a munkásosztály forradalmi küldetéséből ered elválaszthatatlan a szocialista forradalomnak és az új társadalom építésének a gyakorlatától. Az emberi viszonynak, az ember boldogságának, erkölcsi felelősségének, az ember egyéni méltóságának problémái igaz, egyideig háttérbe kerültek, vagy csak dekleratívan emlegették őket. Súlyos hiba lenne, ha továbbra is elfordulnánk tőlük. Nézetem szerint ma végre nem fenyeget az a veszély, hogy a fontos problémákat summásan leklcsinylik. Inkább az lehetséges, hogy a velük való foglalkozás kedvezőtlenül befolyásolja a gyakran csak szavakban létező problémák mesterséges átültetését a marxizmustól idegen filozófiai irányokból, s hogy ennek következtében nem fordítanak kellő figyelmet a társadalmi fejlődésünk égető követelményeire. Elvégre nem arról van szó, hogy mindenféle könyvekben keressük, milyen érzések Jellemzik „a ma emberét általában", és eszerint értékeljük a magunk embereit, oldjuk meg „lelki válságaikat" és „konfliktusos helyzeteiket". Ezzel szemben főleg folyóiratainkban gyakran azt látjuk, hogy éppen ilyen, nem marxista módon foglalkoznak a 1 kérdésekkel, „határokon és társadal-1 ml rendszereken felülemelkedve", vagyis megelégesznek e Kérdések pusztán formai felvetésével. Vegyük például az elidegenedés problémáját. E kérdés joggal vált a marxista filozófia vizsgálódásainak tárgyává. Csakis a marxizmus vezet el megoldásához, mégpedig nemcsak elméletileg, hanem elsősorban gyakorlatilag, mivel éppen a szocializmus jelenti lényegét és tartalmát teKintve azt a folyamatot, amely megszünteti az elidegenedést. Egyes közírók azonban úgy cikkeznek, mintha e tekintetben tulajdonképpen nem is volna különbség'a tőkés rendszer és a mi társadalmunk között; mintha azok az életérzések, amelyek a kapitalizmusban az egyén elidegenedéséi jelentik, hovatovább a mi emberünk alapvető érzései lennének, s mintha társadalmunk fő problémái az elidegenedésből következő problémák lennének. Bár az elidegenedés nagyon divatos ügy lett, sokak számára egyenesen prizma, amelyen keresztül néznek mindent, mégis meglepő, milyen bizonytalanul és ködösen értelmezik a legtöbb esetben e fogalmat. Marx bírálta Hegelt, mert azonosította az elidegenedést a tárgyiasodással; bebizonyította, hogy az elidegenedés gyökere a munkás elidegenített munkájában keresendő, olyan társadalmi viszonyokban, amelyekben „a tárgyak világának értékelése az emberek világának leértéktelenedésével egyenes arányban nő", s emberek világában az árutermelés és a magántulajdon uralkodik. Tehát nemcsak magáról a tárgyiasodásról, sőt nézetem szerint nem ts csupán az árutermelés puszta fényéről van szó, hanem a „tárgylasodás" különleges fajtájáról, amikor lehetetlen a társadalmi mozgalmak céltudatos irányítása, tervszerű vezetése. A szocialista társadalom és fejlődése, az antagonizmusok aktív leküzdését,^beleértve az elidegenedés következetés, leküzdését jelenti: összefogja az embereket, akik közös termelőeszközökkel kezdenek dolgozni, és később „egyéni munkaerőiket tervszerűen, egységes társadalmi munkaerőként alkalmazzák". (Marx) Az elidegenedés teoretikusai, akik az állam minden fajtáját, beleértve a szocialista államot ls és minden társadalmi intézményt támadnak, tekintet nélkül az uralkodó rendszer jellegére, az elidegenedés problémáját végeredményben a személyes szabadságok, valamint az egyén és a társadalom közti valamiféle örök konfliktus problémájára korlátozzák, senki által sem ellenőrzött kötetlenséget követelnek, ezek az emberek nem az elidegenedés marxista értelmezéséből indulnak kl, sőt, szöges ellentétbe kerülnek vele. Különösen kínos magyarázatok és lapjainkhoz méltatlan bűvészkedések tanúi lehetünk egyes, főleg kulturális-esztétikai tárgyú cikkekben, ahol elidegenedésről beszélnek szinte minden konfliktusos lélektani helyzettel kapcsolatban, ha például arról van szó, hogy valaki valamit egyszerűen nem ért, mert nem ismeri, nem tanulta meg stb. Ez egész kezdetleges vulgarizálás. Fölöslegesen és teljesen Indokolatlanul hivatkoznak egyes szerzők a fiatal Marxra. Marx éppen ellenkezőleg, ez értelmiségi, fennhéjázó individualizmusban látta mindig az elidegenedés egyik legsajátosabb megnyilvánulását és következetesen szembeállította vele a munkásösszefogásnak, a dolgozók szervezettségének és együvé tartozásának követelményét. Nem engedhetjük, hogy a szocialista állam bármilyen értelemben deformálódjék, nem szabad lekicsinyelnünk azt a harcot, melyet a bürokratizmus és minden ellen folytatunk, ami gyengíti az ember kezdeményezését. A szocialista állam küldetésével ellentétes, ha nem tartják tiszteletben az állampolgárok jogait és emberi méltóságát. Az efféle torzítások ellen azonban úgy kell harcolni, hogy megszilárdítsuk a társadalmi szervek, a párt és a szocialista állam, a dolgozók közösségének érdekeit képviselő valamennyi intézmény tekintélyét. A fllozőfial antropológiára, embertanra irányuló törekvésnek bizonyos buktatói vannak, amelyeket nem hallgathatunk el. Az ún. szcientlzmus bírálatát — mint egyes esetekben láthatjuk — megengedhetetlen módon egybekapcsolják azzal, hogy kimondottan elvetik a filozófia és más társadalomtudományok, elsősorban a történelem tudományos jellegét. A Központi Bizottság decemberi ülésén már beszéltem arról, milyen kritikátlanul, és milyen téves szempontokból kiindulva magasztalták a lapok Ismertetései Karol Kosík könyvét, A konkrétum dialektikáját. (Természetesen nem arról van szó, hogy könyvet elvessék, hanem a lehető (Folytatás az S. oldalon) ŰJ SZÖ 4 * 1984. április 15,