Új Szó, 1964. március (17. évfolyam, 61-90.szám)

1964-03-01 / 61. szám, vasárnap

Halakat etető zarándokok ## 0

szinten megvallva, ha az ember a világot járja, nincs számára rosszabb, mint ha erőt vesz rajta az ünnepek, például a karácsony érzelgős hangulata. No meg a szilveszteré, amikor magányában szomorún tekint vissza nemcsak az elveszett tegnapi napra, hanem az egész elmúlt évre. Nekünk nagyjából szerencsénk volt az ünnepekkel. Néha csodálatos szerencsénk. Vegyük például az első úti karácsonyt. Kenyában a négerekkel együtt mentünk éjféli mlsíj-e, s az oltárnál az angol páter latinul prédikált. Egy évvel később a karácsony az Iguazú-vlzesés mellett köszöntött ránk, az őserdő mélyén, három ország, Brazília, Argentína és Paraguay határán. Ezt a karácsanyt az öreg Kaltnchlának köszönhettük, akiről első pillantásra mindenki azt mondta volna, hogy ő az utolsó kalóz a délamerikai vizeken; az öreg egyszerűen nem volt hajlandó felvenni bennünket a Máltai Kereszt büszke nevét viselő hajójára. Ojabb egy év múlva Ecuadorban ünnepeltük a karácsonyt, pontosan a földgolyóbis köldökén. Karácsony napján megálltunk az Egyenlítő fölött, fél lábbal az északi, fél lábbal a déli féltekén. Második útunkon már egyenesen beterveztük a riportot a betlehemi karácsonyról. Ammánon éppen csak keresztül rohantunk, gondoltuk, ünnepek után is megtaláljuk, december huszonharmadikán felpillantottunk Jeruzsálemben a Kálváriára, és még aznap este tábort ütöttünk Betlehemben, pontosan Jézus Születésének Temploma előtt. Csak Indiában nem vált be a számításunk. Nem sikerült idejében elszöknünk Delhiből, meg ls lakoltunk érte: barátaink a nagykövetségről meghívtak karácsonyt ünnepelni, szegények jót akartak (maguk olyan egyedül vannak, jöjjenek el hozzánk ma este,), ajándék fejében kicseréltünk egy-egy palack Johnny Walkert, térhatású gramofonból karácsonyi regősénekeket hallgattunk — talán mondanunk sem kell, hogy majdnem elbőgtük magunkat. — Fiúk, ezt helyre kell ütni! Szilveszterre elmegyünk a Himalája tövébe, a jogikhoz. Éjfélkor megfürdünk a Gangeszben és az új évet olyan tisztán kezdjük, mintha újjászütettünk volna. Van valakinek ellenvetése? Ellenvetés nem volt, csak néhány szerény megjegyzés. Mondhatnánk, tárgyi észrevétel Fürdőnadrágot nem érdemes magunkkal vinni, éjfélkor úgyis sötét van. De nem lesz túl szomorú a szilveszterünk is, hisz a jogik köztudomás szerint megvetik az italt és önmegtartóztató életet folytatnak? Úszónadrág helyett inkább csomagoljunk be néhány teli palackot, Uttar Prades államban nincs szesztilalom. Csasztri professzornak van hálózsákja? Ha nincs, odakölcsönözzük a Jirkóét. Másnap reggel tehát elindultunk északnak. Jifí helyett, aki néhány napja hazarepült, hogy készre vágia Kásmírró] szóló egész estét betöltő filmünket, a kocsiban régi ismerősünk, Csasztrldzsi, a szanszkrit és hindu nyelv tanára foglalt helyet. Ráadásul magával hozta a fiát, Muhavírt, egy fekete szemű, kotyogó ördögfiókát. Még mielőtt áthaladtunk volna a Jamún hídján, kipróbálta a hálózsákot, de nem sokáig bírta ki benne. Saját szemével akarta felfedezni a világot. Muhavírt egész más dolgok érdekelték, mint bennünket. Mi azt szerettük volna tudni, miért festették a tehenek szarvát sárgára, a hegyét meg vörösre. Azért Is érdekelt, mert ezek a jámbor állatok Míratban egyre-másra megálltak a kocsi előtt. Ám Muhavír életében először látott autóban iránytűt, Így aztán egyre afelől faggatott, hogy miért, hogyan és ml végett. Türelmesen megmagyaráztuk neki, hogy vannak a világon sivatagok, sőt iránytű nélkül Delhiben is eltévedhet az ember, de csak akkor hitte el, s akkor nézett kellő tisztelettel erre az újkori vívmányra, amikor a mágnestű Mirat össze-vissza tekergő utcáiban ls megtalálta a helyes irányt, és a nap mindvégig jobbkéz felől sütött az az égen. Mi azonban úgy éreztük, hogy becsaptak, kijátszottak. A tartozik és követe! rovat között nem állt helyre az egyensúly. — A szarvaknak sárgáknak kell lenniük, a hegyüknek meg pirosnak, — magyarázta kiskorú csemetéje helyett Csasztri. — Nem lehetnek zöldek. Ez hagyományl A további úton már legfeljebb a majmok érdekeltek, egy csorda majom hajbakapott két banán fölött, amikor Míraton túl egy szép mangófasorban megálltunk uzsonnázni. Magunk szemével győződhettünk meg róla. milyen közel állnak hozzánk a majmok, hisz köztük ls akadnak önző csirkefogók, telhetetlen stricik, fütyülnek a közösségre, az ellopott banánnal felmásznak a fa legmagasabb ágára, és csak a banán héját vagdossák felebarátaik fejéhez. Talán mondanom sem kell, hogy ez a tolvaj csibész volt az egész falkában a legkövérebb, de semmi esetre sem a legöregebb — legalábbis erre következtethettünk kamaszos mozdulataiból, a homlokát és fenekét barázdáló ráncokból; mialatt felkapaszkodott a legfelső emeletre, még néhány poflevest osztott kl siránkozó gyerekel között, aztán a fa tetejéről jólesőn lehuppant a vízesárokba, helyesen állapítva meg, hogy már úgy sincs több lopnivaló. Ezen a kis közjátékon Muhavír háborodott fel legjobban. Gyermeki igazságérzete a megpofozott és nyálát nyeldeső fiatalság mellé állította. De nem azt tette, amit az ő helyében minden fiú tett volna Indiától keletre és nyugatra. Nem kapta fel a legközelebbi kavicsot és nem vágta ÍRTÁK: ZIKMUND * HANZELKA m rá, a sok-sok uszony mind egy irányban paskolja a vizet; az ember szinte érzi, hogyan csapódik össze a seregnyi hal szája, de a következő pillanatban már megint mozdulatlanul, egy helyben állnak, akár a ragyogó, örökmozgó mennyel gépek, és várják az újabb áldozatot. padló és kőpriccsek, a zarándok ráteríti takaróját, a közös tűzhelyen Ingyen megfőzheti teáját. A hodályok neve dharmsala (dharm hitet jelent, sala házat). A folyóparti lépcsőktől a kaszárnyákhoz elég meredek emelkedő visz, az utat mindvégig búcsús sátrak szegélyezik, mindenféle kegyszereket árusítanak bennük. Az úton a nap minden órájában elképesztő a nyüzsgés; a legnagyobb részük az eleven forgalomban a biciklis riksáknak van. A zarándoklat a két kegyhely között rendszerint így játszódik le: A jámbor hívő lemossa vétkeit a Gangesz vizében, megszárítkozik a napon és a nyilvánosság szemeláttára magára ölti patyolattiszta dhótiját (így hívják a lebernyegszerű fehér köntöst — a szemérem elvetendő előítélet), gondosan homlokára pingálja kasztjának a jelét, a piros pontot vagy csíkot, Int a rlksának és felfelé mutat, a dharmsalák felé. A riksa a pedálba tapos, lába megfeszül, mint kikötéskor a hajó sodronya, görcsökbe rándulnak az Izmok, de hamarosan hiába erőlködik, kénytelen leugrani a kerékpár agyonizzadt nyergéből, fújtat, akár a maratoni futó a cél előtt, verítékével öntözi az aszfaltot, mintha természetfölötti erő tolná felfelé negyvenkilós testét, a kerékpárt és bódéjában az utast. A jámbor zarándok, akinek bűneit elvitte a Gangesz, mint valami Buddha-szobor ül a kalitkájában, háta mögött hallja az emberi motor lihegését, a meztelen lábak kínos csattogását az aszfalton; ám eszébe sem jut, hogy hátranézzen, nem látja a halálra hajszolt rabszolga szeméből sugárzó kétségbeesést, nem száll le az ülésről, hogy gyalog tegye meg a hátralevő ötven lépésnyi távolságot a hit házáig, s véget vessen felebarátja szenvedésének. -— Bűnös vagy, bűnös, — kiáltaná a világ túlsó végéről jött utas a zarándok arcába, — siess a Gangesz partjára újból megfürödnil — Bűnös? — csodálkoznék a zarándok, akit tisztára mosott a folyó, s épp az imént nyomott elégedetten egy negyed rúpiát a riksa markába. — Egy annával sem maradtam adósa. Miért lénnék bűnös? Bűn volna, ha bántanék egy állatot. Nem látod, kendőt tartok a szám elé, hogy véletlenül se nyeljek le valami elővigyázatlan, tudatlan legyet vagy szúnyogot? Cifra rózsafüzérek és pákosztos majmok Csasztri professzor kötötte az ebet a karóhoz, úgymond, nem mehetünk el Hardvárból anélkül, hogy ne vásárolnánk valamit emlékbe. Szentképeket, vagy bronzkelyheket, amelyekbe beleforrasztották a Gangesz szent vizét, szent tömjénbe áztatott bambuszforgácsokat, vagy ha mást nem, legalább néhány rúdráksa-füzért. — Az meg micsoda? — Egy fa, az Elaeocarpus ganitrus csonthéjas magjaiból. Jöjjenek, megmutatom ... Keskeny utcák, bolt hátán bolt, az árusok csöpögnek a szolgálatkészségtől. Gyertyákkal teli cellák. Kis benyílók, tele polcokkal, mindegyik polcon más fűszer. Lacikonyhák, sistergő serpenyők, barna, narancsszínű, zöld, sárga és tlziánvörös mártások, pingpongiltőre emlékeztető lepények, húszféleképpen elkészített lencse és borsó. Végre elérkezünk a rózsafüzérekhez. Mint a zuhatag omlanak le a mennyezetről, különböző hosszú füzérek, szakasztott olyanok, mint az észak afrikai borbélymfllielyek talipl* gyöngysorokhói készült ajtófüggönyel;' hirtelen szélhasad a függöny, az olvasók közül kikukucskál az árus, tessék választani, a nagyobbak darabja egy rúpia, a kisebbekből négyet kapnak ugyanannyiért, nagyobb tétel vásárlása esetén öt jjercent rabatt. A füzéren a magok nagyok voltak — mondjuk akkorák, mint egy csokoládésbonhon, a felületük göndör, cifra, mintha karfiolt mártottak volna csokoládéba, egész csinos és tetszetős rózsafüzér. Az eladó ls észreveszi, hogy gyönyörködve nézünk a portékájára, jó üzletet sejt, elindítja hát ékesszólásának áradatát. — Garantáltan eredeti rudráksa-magok. Saját gyűjtőink és osztályozóink vannak. Véletlenül sem fordulhat elő, hogy rossz minőségű magokat tennénk vásárlónk elé. Megsértenénk vele szépérzékét, s holtig nem nyugodna meg a lelkiismeretünk. Méltóztassanak figyelembe venni, hogy minden füzéren pontosan száznyolc mag van. Mint nyilván tudni kegyeskednek, a száz szent szám. De minthogy az ember imádkozás közben könnyen megfeledkezhetik valakiről, további nyolc magot teszünk hozzá tartaléknak... Az ilyen reklámnak persze az a következménye, hogy vásárlás előtt megszámláljuk a felfűzött magokat. Három olvasón valóban száznyolc mag vo't, de a negyediken százktlenc. — Ezen Itt százkllenc van! — Természetesen százkllenc, —• mondja az árus és szempillája sem rebben. — Tetszenek látni, milyen kuláns cég vagyunk, csak a vásárlók érdekelt tartjuk szem előtt és ha kivételesen tévedünk, azt ls a magunk kárára tesszük. Ha szabad valamit ajánlanom, méltóztassanak megvásárolni a százkllencest, imádkozás közben eggyel több barátjukra vagy barátnőjükre gondolhatnak... Megvettük mind a négyet, s hozzá egy sereg aprót, négy füzérjével egy rúpiáért; nem sok hiányzott, hogy öt százalékos árengedményt kapjunk. Visszafelé menet körülbelül ilyesféle beszélgetést folytattunk: — A gyűjtőnek valahova az erdőbe kell mennie a magokért, ültetvényeik aligha vannak, összeszedi a bogyókat. Kikaparja belőlük a magokat... — Aztán alighanem megszárítja, kefével tisztára sikálja, hogy ne maradjanak rajta rostok és szőrök és más szennyezések ... * — Átfúr száznyolc magot... — Esetleg százkl lencet, elvégre kuláns cégnek dolgozik... — Keresztülhúzza a fonalat száznyolc lyukon, aztán az egészet barnára festi... — És végül fél rúpiát kap érte, mert a rupla másik fele rámegy a szaporabeszédű árus bérére, üzemköltségekre és más kládásokra ... — A kis olvasóknál fél rúpiáért négyszázharminckét magot kell átlyukasztania, feltűznie, befestenie és... — És ezt mind úgy hívják: az emberi munka értéke. Esetleg még hozzátehetjük, hogy egy rúpia egy koronát és ötven fillért ér. Meg azt, hogy azt a munkát Javarészt gyerekek végzik. Éppen arra készültünk, hogy betérünk valamelyik lacikonyhába és Csasztri tanácsát követve megkóstol-, juk a plng-pongütőre emlékeztető lepényeket, amelyeket papadamnak hívnak, finom sárga lencséből készülnek, s mielőtt megsütnék, előbb a napon aszalják; hozzá hamisítatlan hardvárl kárhit eszünk, gyömbérrel, borssal és paprikával. Esetleg megpróbáljuk amott abban a boltban, a serpenyők, lábasok és tálak az ember szeme előtt vannak, kiválaszthatjuk a legjobbat — Csasztrídzsl homlokán frissen festett piros pöttyel már siet is előre, megéhezett a sok Járkálásban. E pillanatban az étvágygerjesztő fazekak és serpenyők közül egy hoszszú farkú majom ugrik ki, fenn terem a bódé tetején, óvatosan körülnéz, és zsuppsz, máris fenn ül elérhetetlen magasságban egy falazott boltíven, kezében frissen sült lepénynyel; szemlátomást forró a csemege, egyik kezéből a másikba dobálja, aztán beleharap, kicsit vár, fogja hoszszú farkát és jóizűn lenyalja. Kis ideig találgatjuk, melyik fazékba mártotta, nem az ömlesztett sajtból pákosztoskodott-e, amelyre Csasztrlnak ls kedve támadt, vagy talán Jobban szereti a gyömbéres mártást? — Nos, nem volna Jobb megállni valahol Hardváron túl és ebédet főzni saját készleteinkből? — Az ám, még megsértenénk vele a jó Csasztrít. Inkábo menjünk a szomszédos boltba, vagy biztonság kedvéért még egy házzal odább. Rendben van? így aztán a harmadik lacikonyhán ebédeltünk, s közben le nem vesszük szemünket a nagyfarkú makákőról, „aki" bekebelezte az elcsent lepényt és eltűnt a ház tetején. Az évből még pontosan harminckét óra van hátra.,, ff^lP* TBSZTAGOLYŰK A SZENT HALAKNAK S M: 'ŕ. -v. ... a haspókhoz. Véletlenül sem tett volna Ilyet. Egyszerűen bebújt a kocsi sarkába és Hardvárig meg se mukkant. Hát ez ls hagyomány! Gandhi talán mást tett volna a helyében? Hardvór — a hindu Betlehem Hardvár a hinduknak körülbelül ugyanazt jelenti, mint a katolikusoknak Betlehem. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy Itt született volna a sok ezer Indiai szent valamelyike, szó sincs róla, de kissé odább, északra. a nagy hegyek között, egyenesen az égben született a legszentebb folyam, és újszülött szépségében oly ártatlan, oly szent és oly tiszta, hogy mindenkit hajt a vágy, életében legalább egyszer megfürödjék benne, lemossa bűneit, éppen e szent helyen, ahol a folyó a legszentebb, a kis szigettel szemben, amelyen szögletes magas tornyon óra számlálja a perceket, a Gangesz két ága fölött hidak ívelnek át, s kétoldalt beláthatatlanul széles lépcső visz le a vízhez. Ezt a helyet úgy hívják: Brahmakunda vagy Harkipaurí, ami magyarul Isten lépcsőjét jelenti, de valójában inkább amolyan vízparti szórakozóhelynek látszik, zenepavilonnak, amely egész jól festene Prágában, a Moldva szigetén, a jirásek-hld alatt. Mindenfelé a szent lépcsők hosszában, sőt még a hidak íveiről is láncok lógnak le, hogy megkapaszkodhassanak bennük a zarándokok, akik nem tudnak úszni, (vagyis az egész á|tatos sereg, hisz nem múlik el zarándoklat anélkül, hogy néhányan, javarészt asszonyok bele ne fúlnának a szent folyóba); a parton hosszú sorban ülnek a koldusok, a bélpoklosok és a jámbor árusok, akik tésztából gyúrt golyócskákat kínálnak a zarándokoknak. Nagy a keletjük. A golyócskák segítségével az ájtatos hívek aránylag könnyen és olcsón szert tehetnek Isten kegyelmére Isten halai révén, amelyek meglepő fegyelmezetten, rendezett sorokban várnak a part mentén, mintha otthoni boltjaink előtt sorakoznának. — Nézd csak, pérek, — mutatja Róbert, — de mégsem, a pér nem nő Ilyen hosszúra! Ha nálunk otthon a halászok ekkora állatot pillantanának meg, örömükben fejest ugranának a vízbe. — Talán nagyít a szent vlz. Egyszerűen csoda! — Bábu, bábu, bábu, uram, uram — rimánkodnak a bélpoklosok és a koldusok, akik hiába várják a csodát, a maguk kis, szerény csodáját, hogy valaki nekik dobja a tésztagolyőbist és nem a szent halaknak. A pérek uszonyai ezalatt nesztelenül és láthatatlanul dolgoznak a sebes árban, mint valami mennyei gépezet a súlytalanság állapotában. Valahányszor golyó csobban a vízben, a láthatatlan processzió mohfta lecsap • A szent lépcsőkön szent ártatlansággal tülekednek a szent tehenek a jámbor zarándokok és még jámborabb árusok között, s mert senki sem kergeti el őket, mindenbe beledugják az orrukat. Egy csonttá-bőrré soványodott borjú nagy szemekkel bámul a halakra és éhesen nyalogatja szája szélét. — Eredj Innen, — szól rá Róbert, — rád se tudok nézni. Tüstént kedvem támad borjúsültre áfonyamártással, márpedig Indiában ilyet nem szabad enni. Na, nesze, vidd el az öszszes tésztagolyóbist és menj isten hirévell Bűntelen bűnösök Egész Hardvár — a házak, telkek, templomok, majmok, elefántok és emberek — még nemrég a kasmíri maharadzsáé volt. Amikor sor került India felosztására és megkezdődött a huzavona Kasmír körül, a maharadzsa, Harry Szingh az Indiai kormány tanácsára átadta helyét fiának — állítólag azért, hogy ne kerüljön sor fölösleges súrlódásokra. A maga részéről bölcsen cselekedett, mert a fiát kinevezték Kasmír kormányzójának, még azt is megengedték, hogy hangzatos neve — juvarádzs Karan Szingh Szadár i-rljaszát — mellett tovább viselhesse fennkölt elmét: Dzsamú és Kasmír ura. A maharadzsa papa zavartalanul élte napjait Bombayban, ott ls halt meg, békésen, ájtatosan és összkomfortosán vagy három esztendővel ezelőtt. Hát ezé a maharadzsáé volt a nyolcszögletű Bhím Góda tó is, a meredek szikla alatt, közvetlenül az országút mellett, vagy öt perc járásra a szent Brahmakundától. Góda térdet jelent, Bhím pedig jámbor óriás volt, aki fél kézzel játszva felemelt egy elefántot, s amikor egyszer éppen semmi dolga sem volt, unalmában lándzsáját beszúrta a földbe, s azon a szent helyen nyomban vlz fakadt. Természetesen szent vlz, mondhatnánk a szomszédos Gangesz konkurrenciáJa. Ha más országban lennénk, a két versenytárs mindent megtenne, hogy elpusztítsa egymást, csakhogy Indiában erről szó sem lehet: aki lemosta vétkeit a Gangesz hullámaiban, siet, hogy megedzze tisztaságát Bhím tavának vizében, esetleg fordított Irányban fáradozik, hogy elérje jámborsága célját. A közlekedés tehát szerfölött élénk, erre is, arra ls sietnek a zarándokok, hogy minél előbb teljesedjék a vágyuk, a tó partján egymást locsolják a szent vízzel, palackokba töltik, tocsognak benne mint a rucák, s szemlátomást lobban érzik magukat, mint lenn a láncoknál, mert a tó vize sekély és nem könnyű belefúlni. A maharadzsa nyilván érezte, hogy valamit tennie kell a hívekért, ezért a folyó partján egy sereg zarándokszállást építtetett nemesen egyszerű kaszárnyastílusban: sivár falak, kőŰI SZfi 4 * 1964. március 1.