Új Szó, 1964. február (17. évfolyam, 32-60.szám)

1964-02-01 / 32. szám, szombat

/ Messze voltak a csillagok NEM TEHETEK RÖLA: MI, akik kénytelenek vagyunk különböző alkalmakkor tetemre hívott életrajzunkat háború előtti és háború utáni szakaszokra osztani, emlékezésre ítélt nemzedék vagyunk. Ez jobb, mint felelőtlenségre kárhoztatott nemzedéknek lenni, mert a felelőtlenség a jelent pusztítja el, a jövőt öli meg. Az emlékezés bizonyos körülmények között kellemes kirándulást jelent a múltba; az író is szívesen megteszi, ha közéleti szereplése olykor megengedi, hogy rokonszenves árnyakkal társalogjon — csakhogy ez ilyen formában meddő tündér-szerelem maradna. Mert az emlékezés tetszés és hangulat szerint változtathatja tárgyát és alakjait, s éppen ezért nem elég tetszés és hangulat szerint — ez az, amit a kényelemszerető lelkiismeret tárgyilagosságnak szokott nevezni — megállapítani azt, milyenek voltak a dolgok az adott térben és mondott időben, hanem azt kell megállapítani és bizonyítva kivetíteni, miért voltak olyanok, amilyenek voltak. Így lesz az emlékezésből szilárd bástyafok: élő figyelmeztetés, amelynek tapasztalatai nyomán jobban lehet becsülni és-szeretni a jelent és jobban lehet óvni a jövőt. Dobos László regényének legtisztább erényei éppen a felsoroltakból adódnak; abból a felismerésből, hogy a múlt felelősség és lelkiismeret kérdése életben és irodalomban egyaránt, hogy az irodalom igazságának az élet igazságát kell követnie, mert igazság és igazságtalanság között nincs középső út. Hogy az író szavalt idézzem: „Hamar felejtenek az emberek. Zavartalanul szépnek akarják látni életüket. Á foltokról nem szívesen beszélnek, vagy ha tehetik, takarják: pedig vannak dolgok, amelyeknek jó ágyat kell vetni az emlékezetben." Dobos László neve nem ismeretlen a csehszlovákiai magyar irodalomban. Már eddig megjelent irodaimi tanulmányaival, kritikáival, kisebb írásaival bebizonyította, hogy hozzáértő szemmel figyeli, elemzi korunk irodalmi életét, s bizonyára ennek köszönhető, hogy első regényével szinte kiforrott íróként lép a közönség elé. Könyve a második világháború utáni évek már ocsúdó — még kallódó, már építő — még botladozó emberének indulását, első lépteit idézi vissza, s mert ez az ember csehszlovákiai magyar, sőt: a csehszlovákiai magyar, az olvasó, aki maga is részese volt a falu-város, munkásparaszt-értelmiségi szövetség első, nehéz és nehezen formálódó korszakának, valóban hiteles emlékeztetőre talál benne, hogy immár lehiggadt szemmel, de elévülhetetlenül' köteles bírálattal követhesse soron tulajdon sorsa alakulásának ^kezdeteit. A FELADAT, AMELY A KÖNYV során az íróra s rajta keresztül az olvasóra hárult, nem egyszerű; az író tudja, s az olvasónak tudomásul kell vennie, hogy a múlt tisztázása valóban lelkiismereti kérdés. De az író azt is tudja, hogy nem az egyéni lelkiismeret az, amelyre a kornak — minden történelmi kornak — szüksége van; az egyéni lelkiismerettel nincs baj, az lehet jó szándékú, lehet magasztos, lehet önzőén korrekt, lehet felületesen feddhetetlen és feddhetetlenül felületes, egyszóval ezer arcú lehet, és éppen ezért — a történelem céljaira hasznavehetetlen. Az író ezen a ponton mást, többet, nagyon sokat, tiszteletreméltóan sokat kíván; az általános lelkiismeretet, a kollektív lelkiismeretet vonja felelősségre egy korszakért, amelynek történelmi megnevezését így szövegezi meg: Messze voltak a csillagok ... Könyv és címe között általában jelképes összefüggés, figyelmeztető benső kapcsolat vaň; Dobos Lászlónak sikerült regénye címével megmintáznia azt a jelképet, amely tömören megadja írása alapmotívumát. Mintha a klasszikus korok ünnepélyes, időkondító szólamát hallaná az ember. — Ama napokban történt, hogy eszmél• ••••••>••• • JAKUB ARBES BARÁTAINAK KÖRE fennállásának 10. évfordulója és az író halálának közelgő 50. évfordulója alkalmából brosúrát ad ki eddigi tevékenységéről, amelyben helyet kaptak a csehszlovák írók, kritikusok és történészek szemelvényel is. • A SZOVJET AMATÖRÖK filmjel ebben az évben eljutnak a párizsi mozikba. A londoni filmszínházak és az angol televízió is érdeklődik irántuk. Ezenkívül a szovjet amatőröket meghívták a kanadai, franciaországi, svájci és jugoszláv fesztiválokra. • A GORKIJ FILMSTÜOIŰBAN 1964'től kezdve gyermek,, ifjúsági- és kalandos filmeket fognak gyártani. A stúdió művészeti vezetőségében az írókon és újságírókon kívül a pedagógusok is helyet kapnak. Dobos László regénye nl kezdtek Galilea földjének minden népei — úgy jelképezik Dobos László regényének mondanivalóját a címlap hideg fényű, messzi csillagai. ÖsEgyiptom Khot-csillaga és Ös Hadak Útja legenda-csillagai óta jelkép volt a csillag az idők kezdetétől; olykor remény, célhoz vezető út ígérete, eltévedt hajóst, csüggedt lovast vagy fáradt vándort vezérlő messzi fény, máskor káprázat volt csupán vagy igézet szülte látomás: az anyagi világ anyagtalan, csalóka fényű csodacsillaga, de volt úgy is, hogy hideg tüzétől hamvába hült az élet. Az elérhetetlenség és a dermedt kétségbeesés kegyetlen visszfénye lett. A bizonytalanság és a félelemé. A, kishttűségé és a félelemé. A bizalmatlanságé és a félelemé; a megalázottságé és a félelemé. De mitől fél a teremteni és alkotni akaró ember? A FÉLELEM NEM SZÜLETIK vele az emberrel: fertőzés ez, amely gyógyítható, mindössze a kórokozót kell megtalálni és elpusztítani. A kórokozót Dobos László első személyben írt, és éppen ezért egyetemes alanyú regénye az első oldalak egyik mondatában így leplezi le: „Azonnal menjen. A fia kezében felrobbant egy gránát." Ez az a mondat, amely a könyv utolsó, pesszimistán kongó mondatával — Szeretném, nagyon szeretném, de nem tudom elhinni Györké Antinak, hogy életben marad a fiam — mintegy keretbe foglalja mindazt, ami ellen az író harcol és ami ellen harcra szólít. Mert ez a könyv, az Idézett mondatok ellenére sem pesszimista írás. Ellenkezőleg: sem szomorú, sem szigorú — mindössze nagyon fegyelmezett és nagyon tárgyilagos hangú figyelmeztetés, mert az a bizonyos rémülten sürgető első mondatot a felrobbant gránátról mondhatták volna nekem is, neked is: mindenkinek, aki él és életet adott. És mindenkiből ugyanazt az ösztönös, kegyetlen, kérlelhetetlen idegrándulást váltotta volna kl, mint amilyennel Dobos regényének a hőse vonaglott meg rá: „Egy nap, bűnhődésem rettenetes napja idéződött fel bennem, egyre erősebben, és nem volt menekvés. Élnem kellett újra a százszor elátkozott háborút." Emlékezésre ítélt nemzedék vagyunk. Ránk kényszerítették a gyalázatot, s aztán — felelősek lettünk érte. Mint Dobos László regényének tulajdon életünk kísértő szakaszaiból borzongatóan ismert hőse, aki annak rendje és módja szerint lerótta a háború adóját; úgy rótta le, ahogyan a becsületes kisember egyetlen lehetősége engedte szurony és tábori csendőr között: csendes, makacs ellenállással. Aztán véget ért a háború: „A felszabadulás utáni napoknak különös ízük volt. — — — Megfiatalodott az idő. Életem háborgása egyre csitult, távolodott tőlem a halál veszélye. A reszketést, az évek óta tartó Izgalmakat az élni akarás, a tettvágy váltotta fel. — Ügy gondolok vissza ezekre a napokra, mint egy szomjas szerelem első óráira. Elfogott bennünket a tettvágy: olyan türelmetlenséggel fogtunk munkához, mintha egy végzetes mulasztást hetek alatt akarnánk pótolni." ÉS ITT KEZDŐDIK a tragédia második felvonása; újra a kisember lesz a bűnbak, az ügyeskedők, a gyorsan helyezkedők, maguk szennyesét tüíitető buzgalommal tisztára mosogatók megtévesztő lármával összefogdosott túszai. Tolvajt kiált a tolvaj — ott voltál, harcoltál ellenük, romboltad a hazájukat —, süvítenek a hazug, bűnös helyett bűnöst kereső vádak, s a kisemberből, aki dolgozni akart, előbb túszul odadobott hadifogoly lesz, majd, mikor az otthoni föld felfelködlő, édes-kínzó illata már nagyon beléje keseríti a honvágyat, így lesz belőle szökevény. Ezerszer megtörtént, ezerszer megírt és elfeledett, szürke kis embersors. De éppen azért, mert ezerszer megtörtént, ezrek ügye és fájdalma lázadozik benne: „A frontkatona számára az utolsó puskalövéssel véget ér a háború; a fogoly a háború katonája marad továbbra ls ... Az újságírók és a haditudósítók már leszereltek hazamentek: mesélik a frontélményeiket... A tábornokok egy kis pihenő után elkezdik emlékirataik rendezését... A sebesültek, a nehéz sebesültek még szenvedtek, a szörnyű égések, az amputálások még nem gyógyultak meg... A foglyok lelkét gyötri legtovább a háború: nem tudnak szabadulni az emlékektől

4

4 S MINDEZEK ELLENÉRE, ahogyan sietve le kellett szögeznünk, hogy Dobos pesszimizmusa nem pesszimizmus, ugyanúgy szükséges felismernünk azt is, hogy Dobos vádjai nem vádak, hanem ok és okozat elkerülhetetlen összefüggéseinek logikai szemléltetése, Dobos keserűsége nem keserűség, hanem az elkerülhetetlen következmények elválaszthatatlan lélektani aláfestése. A rombolást építésnek kell követnie — ezt magyarázza csöndes türelemmel, harag nélkül a fogolytábor súlyosan sebesült orosz parancsnoka is, s a szökésben levő lerongyolt, éhező magyar hadifoglyot később a háború túlsó oldalának megszeirvedettjei, orosz parasztasszony, orosz vonatkísérő, orosz állomásparancsnoksági tiszt segítik hazavergődni az otthoni tájra. A fogoly nem táplál gyűlöletet, és az író nem érez célzatos keserűséget; hiszen félreérthetetlen tisztázással zárja le a hőse által megtett út utolsó szakaszát: „Egymás mellett fekszik a hazáját védő orosz és az idegenbe parancsolt magyar. Melyikük a győztes? Vannak-e győztes halottak? — — — Elégtételt csak a holnap adhat. A háború tengernyi tragédiájáért csak a holnap kárpótolhat. Hamar felejtenek az emberek, s éppen ezt nem szabad." Dobos László, akinek szép lejtésű mondatai dicséretesen és nem eitúlzottan Veres Péter írói nyelvén nevelkedett egyszerű és erőteljes nyelvi kifejező készsége ís felfigyeltetően sikeres kezdetet jelent, jó szemű író. Képes a. maguk teljességében .meglátni a dolgokat, és azt ís, ami a dolgok mögött rejlik. Tudja, hogy az emberek nemcsak hamar felejtenek, de általában nem tudnak mihez kezdeni az élettel. Gaztettek és szervezett emberirtások közepette serdültek emberré, s gyermekeiknek, a jövő embereinek Ismét tulajdon gyermekkoruk megfertőzött romantikájú játékait adják a kezükbe: puskát, dobot, ólomkatonát. A jövő tervszerű építése helyett álmokról és vágyakról beszélnek izzó szólamokban, s nem tudják, hogy a nagy szenvedélyek nem nyújtanak nyugalmat, mert nem emlékeznek a múltra, és elfelejtik tovább adni az egykor kapott' üzenetet: inkább csinálj valamit, mint hogy azon töröd a fejed, hogy mit csinálj! A hazáról puffogtatnak öntelt és nagyravágyó igéket, és nem tudják, hogy a haza békésen befogad mindenkit, aki hazájának érzi a földet, amelyen élni akar. Három határ csücskében így lett Dobos László regénye a hazaszeretet könyve, hogy egyúttal választ adjon egy kérdésre, amely' manapság oly sokszor nyugtalanít írót és írástudót: polgár-e az író, és vannak-e polgári kötelességei? TÜLZAS LENNE AZT ÁLLÍTANI, hogy Dobos László könyve mindent megold és mindent tisztáz, de éppolyan túlzás lenne egy írást aszerint megítélni, ami kimaradt belőle. Az írói fejlődés idővel bizonyára több színt, több mozgásban ábrázolt képet, több dinamikát, a cselekmény szélesebb rétegű kihasználását, több változó részletet és díszletet visz majd Dolgos írásaiba, de egy bizonyos: a légtöbb, amit a könyv és író a maga igazolására elérhet, ha elmondhatja magáról — ezt akartam mondani és így akartam mondani, s ezt a regény elérte. Dobos László könyve Irodalmunk egy-két vajúdó elméleti kérdésének szempontjából is határozott többletet jelent. Irodalomkritikánk, amelyet nem éppen jogosulatlanul aggaszt az a már-már áltaüánossá fanyalodott tünet, hogy sok könyv előbb évül el, mintsem hogy az olvasó kezébe kerülne, Dobos regényén bizakodva Ismerheti fel, hogy az irodalom állítólag tisztázatlan feladatának és küldetésének zsákutcájából maguk az írók kezdik megtalálni a kivezető utat, amikor az élet valóságát a valóság összes követelményeinek a figyelembe vételével igyekszenek ábrázolni, mint ahogyan Dobos teszi, aki nem az élet vázlatos, helyenkint gyorsfényképekkel tűzdelt illusztrációit adja, hanem magát az életet, s ami a legfontosabb, tulajdon állásfoglalást az ábrázolt eseményekkel kapcsolatban. A múltban bűnök voltak, a jelenben hibák lehetnek, s a jövő kötelezővé teszi a múlt bűneinek és a jelen hibáinak leleplezését. Ám mérsékelten nem lehet sem küzdeni, sem ellenállni, s Dobos a sorokban és a sorok között egyaránt felismerhetően tisztázza az író és az olvasó köteles etikáját, a megalkuvás nélküli, talajjal, környezettel mindig megküzdeni kész gyökérverést. TUDJUK, HOGY A MÄSOK gyökértelensége még azokat is bántja, akiknek • maguknak sincsen gyökerük, s Dobos regénye ezért valóban méltán nevezhető az egyéni és nemzeti önIsmeret regényének, így változtatva a regény utolsó mondatának látszólagos pesszimizmusát az olvasó tudatában köteles, bizakodó derűlátássá. RÁCZ OLIVÉR ÍJ U M O R Mi leszek, ha nagy leszek? — Ha csinos leszek — férjhez megyek, ellenkező esetben tanítónőnek megyek! DUBA GYULA: DIALEKTIKA V

' alamikor teljesen közömbösek voltunk egymás számára. Ha találkoztunk a hivatalban, udvariasan köszöntöttük egymást — szervusz, Vörös elvtárs, szervusz Zöld elvtárs — és' mentünk tovább. Eszünk ágában sem volt elbeszélgetni. Munkatársak voltunk, és semmi több. Aztán egyszerre minden megváltozott. Viszonyunk felmelegedett. Közel kerültünk egymáshoz, s egy időben távolodtunk is. Ez a dialektika, minden állítás magában hordja önmaga tagadását. Mindössze ennyi történt! Kellemetlenségeim voltak a hivatali főnökömmel. Valami mulasztással vádolt, amit én nem akartam beismerni, próbáltam kimagyarázni a dolgot, de letorkolt, hogy az ő értesülései pontosak, az eset így és így történt. Kellemetlenül éreztem magam, miután az osztályvezető néhányszor a kerge kos kifejezést is használta személyemmel kapcsolatban. Zúgó fejjel hagytam el szobáját é6 a homlokomat törülgettem. — Áááá, Zöld elvtárs, hogy vagyunk, hogy vagyunk? Vörös elvtárs mosolygott rám barátságosan. Valamit motyogtam, hogy fáj a fejem, és elrohantam, de felkavart lelkem megőrizte Vörös elvtárs mosolyának a melegét. Ettől fogva valami megváltozott körülöttem. Egyre-másra zúdulnak rám a kellemetlenségek. Nem küldenek ki hivatalos útra, merthogy eldorbézolom a diétát és közbotrányokat okozok vidéken. A személyzeti osztály vezetője új életrajzot kért tőlem ezzel a megjegyzéssel: de a színigazat írd, Zöld elvtárs, és lehetőleg ne sokat locsogj jobbágy ősökről, meg lebbencslevesről! Inkább említsd meg a nagyapád hercegovinál birtokait! Elhűltem. Jól hallok? Lebbencsleves! ... Engedelmesen hagytam, hogy a személyzeti osztály vezetője kituszkoljon az ajtón. Hercegovina! birtokok? Jó, hogy nem olajmonopóliumok Szaúd-Arábiábanl Őrület. Hazafelé menet Vörös elvtárssal találkoztam és meghívott egy pohár borra. Keseregve panaszoltam neki, hogy mi történik körülöttem. Titkos erők törnek rám és még csak védekezni sem tudok ellenük, mert Ismeretlenek. — Valóban — rázta a fejét hitetlenkedve —, nahát... 1 Felajánlotta, hogy igyunk pertut. — Szervusz, Marci — koccintotta poharát az enyémhez. — Szervusz, Döme. Másnap valaki bizalmasan megkérdezett, hogy mi baja velem a Vörös Dömének? Úton-útfélen azt terjeszti rólam, hogy megbízhatatlan csibész vagyok. Huligán. Minden éjjel a La palomában tvisztelek és ártatlan lánykáknak csavarom el a fejét. Hogy már a közbiztonsági szervek is számon tartanak, mint aszfaltbetyárt... Várakozó álláspontra helyezkedtem. Ha így áll a dolog, Döme majd szint vall. Figyelemre méltó, hogy mindig olyankor vannak kellemetlenségeim, amikor mosolyogva beszélget velem, kedveskedik és a vállamat veregeti. Amikor mogorva vagy közömbös, senki sem kérte még tőlem számon a nagyapám hercegovinál birtokait! Lám csak, így van ez, Döme mosolyog és én himpellér vagyok, de ha Döme mogorva, újra bíznak bennem az emberek? Érdekes szociális viszony ez közöttünk! És valóban ... Döme délelőtt tüzet adott és érdeklődött az egészségem felől. Délután a szakszervezet taggyűlésén komoly formában felmerült a kérdés, hogy vajon erkölcsileg alkalmas vagyok-e a bizalomra és nem vétkes könnyelműség-e társadalmi vagyont bízni a kezemre?! A problémát — nem voltam jelen, de hallottam — maga Vörös Döme vetette fel és kijelentette, hogy ő mindenesetre eleget tett állampolgári kötelességének, amikor ingatag jellememre figyelmeztette az illetékeseket. A kocka el volt vetve. Döme meghívott csónakkirándulásra, én pedig, mialatt derekasan eveztünk, azon töprengtem, hogy hol támadott és sikerül-e támadását kivédenem. Ha én maradtam felül, Döme három napig dúlt-fúlt mérgében, aztán szívélyes mosollyal meghívott ultipartira és újra támadott. Nincs az a természeti törvény, amit szívós megfigyeléssel meg ne fejthetnénk. Idővel én is felismertem a Döme hangulata és személyem közötti összefüggéseket. Ha találkozva velem rám mosolygott, akkor aznap csak rágalmazott. Ha megállt beszélgetni és a vállamat veregette, akkor eltávolításomat követelte az üzemből. Amikor meghívott borozni és eldalolta velem a kedvenc nótámat, másnap vagy a közbiztonsági szervek beavatkozását sürgette tevékenységembe, vagy lázadást szított, hogy az emberek erkölcsi felháborodásukban tagadják meg, hogy egy fedél alatt dologozzanak velem. Ha ő mosolygott, én komor lettem, ha sikerült tisztáznom a legutóbbi pajkosságai következményeit és felderültem, Döme elkomorodott. így érvényesült közöttünk a természet dialektikája. TVemrégen megkérdeztem, hogy 1-" miért csinálja mindezt?! Mi jut eszedbe? ... kiáltotta méltatlankodva, én ...?! Valami távoli ismerősömről kezdett beszélni, aki állítólag féltékeny a feleségére miattam és az egészet az csinálja, bosszúból. Aztán meghívott az újszülött kisfia keresztapjának. Ennyire azért még soha nem ment el. Döntő lépésre szánhatta el magát ellenem. Csak az állásomba ne kerüljön ez a keresztapaság... 1 APRÓSÁGOK — Mi leszel, ha nagy leszel? — Automata. Semmit sem csinál, csak szedi a pénzt. » » • A vevő így szól az elárusítóhoz: — Egy jó rádiót szeretnék venni, rövidhullámút. Tudja, nagyon kicsi a lakásom. • • » — Férjezett? — kérdi a bíró. A tanú sóhajt. — Leány — diktálja a bíró a gépírónőnek. — Nős? — kérdezi a bíró a második tanútól. A tanú sóhajt. — Nős — diktálja a bíró. — Egy évvel ezelőtt találta ezt az ernyőt és csak ma adja át!? — Igen, tegnap találtam egy jobbat. A kis Hanka a parkban játszik. Egyszer csak egy óriási kutya fut hozzá és megnyalja az"" arcát. — Nem harapott meg? — kérdezi ijedten az anyja. — Nem, csak megkóstolt. » # # — Az istenért, miért lőtt abba a fába? — kérdezi az erdész a vadásztól. — Tudja, azt gondoltam, hogy egy nyúl, teljesen tisztán láttam az agancsait. ÜJ SZÓ 10 * 1964. február 1.