Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-30 / 30. szám, csütörtök

AHOJ, PEPlK! Egy sem lesz elveszett ember » z ebédlőben állunk, melynek három üvegfalán nyalábokban ömlik be a fény. A legkisebb mor­zsa, egy árva porszem sem bújhat el előle. Ragyog is a padlót fedő gu­miszőnyeg, akár a tükör. Kellemes meleg van, bár kint mínusz tíz fo­kot mutat a hőmérő. Körös-körül fe­hérlik a táj, és a ragyogó napsuga­rakban apró szikraként csillognak a hókristályok. — Az erdőnek az a része is a miénk! — mutat a zúzmaradíszbe öl­tözött fákra Gejza Slaninka, a bra­tislavai süketnémák bennlakásos 9­éves alapiskolájának igazgatója. Kar­ja előrelendül s úgy magyarázza: —. Itt az ebédlő előtti téren sportpá­lyák lesznek, s azon az alsó teraszon, látja!? Ott lesz a kicsinyek játszóte­re! A földmunkákat már nagyjából elvégeztük, körülbelül ezerötszáz köbméter földet mozgattunk meg. A nemzetközi gyermeknapig szeret­nénk átadni az egészet... Többet nem mond. Az arca elárul­ja, képzeletben maga előtt látja a hintán kacagó kicsiket, a kecses mozdulattal labdázó lányokat, a te­niszpályán a játék Izgalmában kipi­rult kamaszokat. Nemcsak látja őket, ott játszik, sportol ő is velük együtt, mint ahogy velük, közöttük, érettük él hosszú évek óta. Több mint harminc esztendeje te­kinti hivatásának a süketnéma gye­rekek nevelését. Megváltozott azóta körülötte a világ, — ő maga is har­colt ezért —, de változatlanul él ben­ne a szenvedélyes hivatásszeretet. Tanít, nevel, gyermekeket és pedagó­gusokat. 1945 óta az intézet igazga­tója, tankönyveket ír, segédeszközö­ket kreál, új utakat keres, hogyan lehetne segíteni a süketnéma gyere­keken, hogyan lehetne őket jobban felkészíteni az életre, hivatásukra. Előre kell nézni, mert ami ma van, az holnapra elavult lesz! — ez a jel­szava. S emiatt bizony az elmúlt 30 év alatt nem egyszer találkozott meg nem értéssel. D ratislavában 125 éves múltja ** van a süketnémák tfitézeté­nek. Az első világháború után ugyan Dubnicára költöztették az intézetet, ám 1929-ben a városi gyerekek részé­re új süketnéma iskolát nyitottak az Apácapályán (a Panenská utcában). Az akkori gondoskodásra jellemző, hogy régi, a célnak nem megfelelő épületben helyezték el. 1945-ben Sla­ninka elvtárs lett az intézet igazga­tója. A bratislavai gyermekeken kí­vül egyre több vidéki gyermek is jelentkezett, mert híre ment, hogy az iskolában a gyerekek megtanulnak beszélni. A lehetőségek azonban erő­sen korlátozottak voltak. Gyakorlatok a tükör előtt — Oj épületre lenne szükségünk, új, modern épületre! — állt elő Sla­ninka elvtárs az illetékeseknél és lelkesen magyarázni kezdte, hogyan képzeli el az új Intézetet. — Megszállott ez az ember? — néztek egymásra az illetékesek, s amikor az igazgató mögött becsu­kódott az ajtó, még hozzátették: — vagy bolond? Minek a fürdőmedence a süketnémáknak? Nincs kidobni va­ló pénzünk! — S ezt hitték, részük­ről ezzel az ügyet lezárták. Csakhogy Slaninka Gejzát nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja a harcot. Addig kilincselt, magyarázott, érvelt, amíg szenvedélye másokra is átragadt és 1956-ban el­kezdték az új intézet terveit készí­teni, 1960-ban j>edig a süketnéma gyermekek már be ls költöztek új otthonukba. Államunk kilencmillió koronás költséggel építette fel az új típusú bentlakásos iskolát, melynek saját uszodája, háromszáz személyt befogadó kultúrterme, remekül fel­szerelt tornaterme, laboratóriumai, politechnikai műhelye is van. A földszinten vannak a tantermek, az első emeleten a nappali szobák, a második emeleten a hálók. Min­denütt napfény, élénk pasztellszínek, zöld növények, virágok. És ragyogó tisztaság... A z óvodába belépve a megszo­kott kép fogadott. Apró búto­rok, mosolygós óvónő, sok-sok játék és vidáman, hancúrozó gyerekek. Ami­kor jobban körülnéztem, csak akkor vettem észre, hogy kis fehér kar­tontáblákkal van tele a helyiség. Min­den bútordarabon, a virágokon, az ajtón és ablakon ilyen fehér táblács­ka és rajta nyomtatott kék betűkkel: radiátor, virág, ajtó, stb. Nem értem minek ez, mikor a há­rom és fél éves gyerekek nem tud­nak olvasni. — Nemcsak olvasni, beszélni sem tudnak, hiszen ezek a gyerekek nem hallanak, — mondja a bájos, szőke Hilda Babitzká, a legkisebbek gond viselője. — Szellemi képességük azonban éppen olyan, mint a többi gyermeké. Lassan megismerkednek & fogalmakkal és az egyes tárgyak ne vét képszerűen rögzítik Gyere csal­ide Jankó — hívja a sarokból felénk pillantó Janko Besinát, aki ölelésrt tárt karokkal szalad hozzá. * — Hol az ajtó? — kérdi az óvónő és az asztalon levő dobozból egy fe­hér kartonlapot vesz kl, amelyen ugyancsak kék nyomtatott betűkkel áll: ajtó. Janko egy pillantást vet a lapra, cinkosán rámosolyog Hildára és für­gén szalad az ajtó felé, hogy a ke­zében tartott lapot, az ajtóra erő­sítetthez hozzáillessze. A legkisebbek, bár csak november végén kezdték a műszeres, tanu­lást, már mína šzépéň kimondják: mama, tata. És lám a tábla felett kü­lön lapokra ragasztva ott van min­den gyermék szüleinek fényképe és mellette éppen olyan nyomtatott kék betűkkel írva, mint a töbi táblácskán: mama — tata. Ahogy kiejtik e sza­vakat maguktól mennek és a tábla fölött kirakott képek között megke­resik édesanyjuk, vagy apjuk fény­képét. Csak a kis Brigitta hiába keresi apukája képét. Az ő édesanyja képe is ott mosolyog, de alatta üresen tátong a fehérség. S a gyermek — hiszen beszélni még nem tud, — nagy értelmes szemével kérdezi, keresi: nekem miért nincs apukám? Milyen szívbemarkoló, hogy az el­vált szülők még itt ls csak magukkal törődnek és képtelenek túltenni ma­gukat kicsinyes szempontjaikor!, nem törődve azzal sem, hogy mindezt a gyermek érzékeny lelke sínyli meg. Az óvodában minden szó aranyat ér. Gyakran hónapokig tartó határ­talan türelembe és fáradságba kerül, amíg a selymes gyermekajkak mögül artlkulátlan hangok helyett végre érthető szó tör elő. Oj módszerrel kísérleteznek. Azt vizsgálják, hogyan lehetne a daktilá­ciós (jelbeszéd] beszédet segítségül hívni az artikulációs beszéd kifejlesz­téséhez. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, minél fiatalabb korban ke­rül ide a gyermek, annál hamarább és annál tökéletesebben beszél. Tizenegy szempár figyeli az el­' ső osztályban Oľga Petrovská tanító elvtársnő minden mozdulatát. Nevén szólítva hívja ki a gyerekeket a táblához. Olinka szépen, érthetően olvassa a kézírásos szöveget. Ľubka folytatja: „Éva szánkózik. Kata ta­nul." Sanyika következik. Szőke buk­siját a tanjtó néni jóságos keze si­mogatja. A fiúcska folyékonyan olvas­sa a táblára írt mondatokat. Bogár­fekete szemű kisfiú jön a táblához, R. Jóska. Ö is szépen olvas, csak az sz-betűt nem ttrdja kiejteni. A tanító néni az osztályból nyíló kis kabinetből — minden osztály mel­lett van egy kabinet, ott tartják a segédeszközöket, — álló tükröt hoz elő, mellé ül és magához vonja a gyermeket. — Pesz ... sz... sz... sz... pász .. sz ... sz ... sz ... — mondja a ükör előtt. A kis Jóska a tükörből nézi a ta­nítónő szájmozdulatait és utánozni igyekszik: — Pen... n...n... pán... n.»i n... Nem sikerült... Ojból kezdik. — Pesz... sz ... sz .. .sz... —< mondja türelmesen a tanítónő. — Pen... n... n ... — Nem baj — mondja Petrovská elvtársnő és megsimogatja tükör előtt álló tanítványát. — Ügyes gyerek vagy! Add ide a kezed! — Bizalom­mal nyújtja kezét a gyermek. A ta­nítónő most a finom bőrű gyermek­kézre hajolva ismétli tízszer-száz­szor: — Pesz... sz... sz... sz... pász ... sz... sz... sz .... — és a gyer­mek, aki fülével nem érzékel, bőré­vel fogja fel a hangot. Szemében ér­telem gyúl ki, másik kezét saját szája elé téve válaszol: — Pesz... sz, pász... sz... — Jól van! — dicséri meg Petrov­ská elvtársnő és felénk fordulva ma­gyarázólag teszi hozzá: — Hiányzik két alsó foga. Ha az új fogak kinő­nek, tisztábban ejti majd ki az sz-t is. Okos gyerek. De ügyes, értelmes valamennyi. Nézze meg például a kis Sanyi füzetét. Bármelyik első osztá­lyosnak dicsőségére válna. Az ajtó fölött kigyulladt a lámpa, csengetés helyett ez jelzi a szüne­tet. A gyerekek barátságosan búcsúz­nak tőlünk. Az egyik kisfiú még oda­szalad és szeretetéhesen hozzá bújik az igazgatóhoz. A folyosón hangos köszöntéssel fo­gadnak a tízóraizó, sétálgató nagyob­bak. Kölcsönösen bemutatkozunk és beszélgetünk Megértjük egymást. Sem mutogatásra, sem tolmácsra nincs szükség. Ojabb lámpavillanás, vége a szünet­nek. A hetedik osztályban természet­rajz, a nyolcadikban matematika, — százalékszámítás — a kilencedikben történelem óra következik... Egyedül maradunk Slaninka elv­s társsal. Elmondja — hogy az iskolában a tanulók 10 év alatt el­végzik a kilencéves alapiskola anya­gát. A politechnikai nevelés kereté­ben Mikla elvtárs irányításával az asztalos, vagy lakatos munkával is megismerkednek. — A tanítók igazán hivatásuk ma­gaslatán állanak — mondja. — Most meggyőződhetett róla, hogy nem könnyű a feladatuk ... Még nehezebb az lnternátusi nevelők helyzetei Az iskolában természetes a fegyelem, de a nap többi részének kitöltése, a ne­velés kérdése még a családban is probléma, hát még nálunk! Az lenne az ideális, ha nevelőink még a ta­nítóknál is képzettebbek lennének. Persze, egyelőre nem így van, bár megteszünk minden tőlünk telhe­tőt Ez meg ls látszik a gyerekeken. Fejlettek, szépek, egészségesek, ki­egyensúlyozottak. Közülük egy sem lesz elveszett ember. SKALINA KATALIN A jövő tehenészei megcsodálják a szép tenyészállatokat. (A szerző fevételei) A takarmányt feleségével együtt tar­goncán tolta a tehenek elé, az élesz­tősített takarmányt pedig egy közön­séges kádban kevergette. — Nem valami korszerű istállóban dolgozik — kockáztattam meg a kér­dést. Rám nézett, majd elmosolyodott. — Hát a technológia lehetne jobb is. De nézze meg a teheneimet! Hát bizony, szemet gyönyörködtető látvány volt. 6—7 mázsás tehenek sorakoztak egymás mellett és nem egy több mint 4000 liter tejet adott. — Megmondom őszintén, félek az új, korszerű istállótól, — jelentette ki. — Hát csak nem maradi-párti?! — Á, dehogy! Szeretem én az újat! Hisz amíg magam gazdálkodtam, ak­kor is örökké a könyveket bújtam, hogy lehetne minél jobb teheneket kitenyészteni. Örömmel tekintett ki az udvaron futkározó üszőkre. Gyönyörű példá­nyok voltak. Ezeket nem nevelte va­lami különleges előírás szerint. Jól­lakásig kaptak hereszénát és abrakot, amennyi jutott. Minden egészséges borjút meghagyott, mert azt tartotta, liogy nem mindig a legszebb borjak­ból lesznek a jól tejelő tehenek. A négysoros istálló melletti kifutóban most is hasonló módon nevelik az új üszőket. Egyéves korukig — mivel ez a döntő a tenyészállat továbbfej­lődésében — napi fél kilogramm ab­rakot kapnak, szálas takarmányból pedig, amennyit fogyasztanak. Később csak szálas és sllótakarmányt esznek jóllakásig. A fejés a végefelé közeledik. Trou­sil elvtárs változatlan hangyaszorga­lommal dolgozik. Langyos vízzel mos­sa a még fejésre váró tehenek tőgyét, kissé megmasszírozza, s azonnal kezdi a fejést. — Ezt azért csináljuk így, — ma­gyarázza szakítva pár percet —, mert a langyos víz és az enyhe masszíro­zás hatására a tehén jobban „leadja" a tejet. Megfigyelhetjük például, hogy a sok tejet adó telién fejés nélkül is földre csurgatja a tejet, ha a szomszédját fejik. Én amellett va­gyok, hogy a tehenet minél gyorsab­ban ki kell fejni. u Végre kifejik az utolsó tehenet Is, és az üvegcsöveken a gyűjtőhelység­be folyik a tej. Trousil elvtárs meg­áll egy pillanatra. Váltunk néhány szót. Elégedett. Hisz a 112 tehén már 30 liter tejet ad naponta átlagosan. És ebben neki is része van, hisz az ő módszerét alkalmazzák az egész istállóban. Csoportunk tagjai feltesz­nek neki néhány kérdést, hogyan ké­pesek ennyi tejet termelni? Pepik el­mosolyodik. — Nektek magyarázzam? Hisz mindannyian földművesek vagytok. Neveljetek jő üszőket, a tehenet etessétek jóllakásig, fejjétek ki az utolsó csepp tejet is, és akkor nem lesz hiba! A csoport tagjai elmosolyodnak és igazat adnak az aranycsillagos tehe­nésznek. A dolog nem ilyen egyszerű. Trousil elvtárs nagyon sokat dolgo­zott, fáradozott, míg megteremtette « hlušovicei szövetkezet híres tenyész­állományát. Ehhez azonban sokéves tapasztalat, szaktudás, de elsősorban is öntudatos, becsületes munka kel­lett. Mert ezt nem lehet pótolni sem­mivel. Egyszerű ember, aki kommu­nista példaadással dolgozik a társada­lom érdekében. Ezért szereti minden­ki, és amikor befejezi a munkát, ba­rátságosan kiáltanak utána: — Ahoj, Pepik! BALLA JÖZSEF A közkedvelt embere. Ha vé­gigmegy az utcán, utána fut­hat a .gyerekek. Addig incselkednek, tréfálkoznak vele, mlg zsebéből elő­kerül néhány darabka csokoládé, vagy pár szem cukorka. Gyermekte­len, de szereti a falu minden gyere­két. Ilyen tréfás, jókedvű a munká­ban is. Megállás nélkül szorgalmasan dolgozik, fölcsatolja a fejőgépet és a kezdőknek magyarázza a kezelését. Reggel hat órakor érkeztünk a hlu­Sovicei szövetkezet négysoros istálló­jába. Josef Trousil, a munkaérdem­rendes, aranycsillagos tehenész barát­ságosan ránk mosolygott, aztán újra belefeledkezik a munkába. Ilyenkor nincs egy perc ráérő ideje sem. Hisz 30—40 fejőt tanít a helyes fejésre. Nem szeret sokat beszélni, inkább a gyakorlatban mutatja meg, hogyan kell fejni. A javított típusú négysoros istálló­ban teljes ütemben folyik a munka. A takarmányelőkészítőbe egymás után gördülnek be a takarmányszállító pótkocsik. Egy gombnyomás, és már­is indul a föld alá szorított szállító­szalag. A takarmányozók a szalag vá­lyúcskájára krétával írt szám iszerint adják a takarmányadagot és engedik hozzá az élesztősített takarmányt. A Földművelésügyi Minisztérium kí­Trousil elvtárs, a Slafa nevű tehenet feji, amely 8460 liter tejet adott. sérleti gazdaságában minden úgy épült, hogy az embereknek ne kelljen emelniük. Lefelé rakják a takarmányt és engedik az élesztősített takarmányt is. Minden óramű-pontossággal megy. A Trousil-féle élesztősített takarmányt laboratőriumszerű helyiségben állít­ják elő. Hatvan kg melaszhoz kétszer annyi forró vizet adnak és nagyon vi­gyáznak arra, hogy az anyag 3 szá­zalékos cukortartalmú legyen. Általá­ban az élesztősített takarmányt 35— 40 fok melegben tartják. A tehenek szükségletének megfelelően adagol­nak később az élesztősített takar­mányba darát, szárított szeletet, és más abraktakarmányt. Az erjesztés 6—8 óra hosszat történik. Azt mondhatná az olvasó, könnyű ilyen istállóban elérni az évi 4000 li­teres tejátlagot. Mégsem lesz igaza, csalódni fog, mint ahogy én annak idején szintén csalódtam és megle­pődtem. Évente fel szoktam keresni Josef Trousil elvtársat. Szeretem ben­ne az egyszerűséget, a dologszerető, becsületes cseh földművest. A munka elvégzése után többször meghánytuk­vetettük az üszőnevelés problémáit, a tejtermelés kérdéseit. Megmondom őszintén, mikor először találkoztam vele, csalódtam. Hatalmas, korszerű istállóban képzeltem magam elé, amint fehér köpenyben gombnyomás­sal végez minden munkát. Bizony, a kép egész más. volt. Trousil elvtársat régi, elavult, korszerűnek egyáltalán nem mondható istállóban találtam. 1964. január 30. • (JJ SZÓ 5

Next

/
Thumbnails
Contents