Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-18 / 18. szám, szombat

A Spanyol-lépcsőn Rómában. kezdődött, CURT MARONDE Camlllo Verga a Trinita del Monti templom előtt sétálgatott. Kedélye ugyanolyan zilált volt, mint a ruházata, korgott a gyomra, zsebei üresek voltak. A lépcsőfordulón meglátott egy nőt, aki áthajolt a rácsos korláton. A nő paradicsomplros selyemszoknyája mágikusan vonzotta. Elkeseredetten bámulta a nő formás alakját. Vágyódva gondolt Nlnájára, amikor egy férfi lépett melléje és megszólította: — Szép Idő van ahhoz képest, hogy Januárt Írunk, ugye, uram? — Szebb is leaetne — morogta Jamillo. — Ha nem Volna sztrájk és nekem munkám lenne. És ha az én drága Ninám még élne. — Igen, mindenkinek megvan a maga baja — sóhajtott fel a másik és egy doboz cigarettát vett elő a zsebéből. Camlllo elfogadta a kínált cigarettát és mélyen leszívta a füstöt. „Ez akar tőlem valamit" — gondolta. Egy darabig beszélgettek, nézték az aranyló naplementét, miközben Róma fecskéi a fejük fölött cikáz- < tak. Tlz perccel később a Cafe Grecóban álltak, ittak és Camillo figyelmesen hallgatta kísérőjének történetét. Külföldi volt és az bántotta, hogy Concetta, aki gyermeket várt tőle, elhatározta: csak olasz emberhez megy feleségül. Camillo csupán néhány pillanatig habozott. Aztán ajánlatot tett az idegennek. Néhány viharvert irat gazdát cserélt. — Hát akkor egészségére, Camlllo Verga I A másik, akit csak öt perce hívtak így, aggodalmasan tapogatta belső zsebét, hogy megvannak-e az értékes személyi okmányok. Azután cinkos szemhunyorítással emelte fel poharát: — Egészségére, kedves Camlllo! — Hát akkor fizetek — mondta a régi Camlllo. — Azt nem, majd én fizetek — kiáltotta az új. Vigyorogva kezet fogtak és úgy érezték, hogy többé nem kívánják látni egymást. Camillo azonnal elsietett egy áruházba, és új emberként lépett ki onnan. Még sohasem volt ilyen elegáns. Minden vadonatúj volt rajta: a kétsoros, fehércsíkos kék öltöny, a méregzöld Ing, az élénkmlntás nyakkendő, a piroskockás zokni és a bagariaszínű cipő, amelynek olyan keskeny volt az orra, hogy elnyomorította a lábujjait. Hirtelen eszébe jutott a paradicsompiros szoknyás lány. Taxiba ugrott és visszarobogott a Spanyol-lépcsőhöz, de a nő már nem volt ott. Megint ott állt, ahol az imént rongyos csavargóként őgyelgett. De most szemrevaló volt, mintha divatlapból vágták volna kl. S

ajnos, nem tudta, mi most a neve. Hiszen az igazi nevét előbb adta el százezer líráért az Idegennek, hogy az megházasodhasson. „Kétségtelen, hogy lót tettem vele — töprengett Camillo. — És ki botránkozhat meg egy jőcselekedeten? Ki törődik vele, hogy most két Camillo Verga él a világon? Legfeljebb a rendőrség. Debát az minden kákán talál csomót." Másnap Camlllo elment annak az építkezésnek az irodájába, ahol dolgozott, és elpanaszolta, hogy elvesztette az iratait. Mindenki megcsodálta feltűnő, nagy eleganciáját. — Végre egyszer nekem is sikerült nyernem a lottón — jelentette kl Camillo. — Gyertek, Iszunk egyet, a vendégeim vagytok. Nem sokkal később a zsebében volt az új niunkaadói igazolvány. A KÉT CAMILLO dig eléje sietett, és gyengéd pillantással kezébe nyomott egy újságot. Camlllo belenézett a lapba. Tágranyílt szemmel olvasta a nagy jelentőségű hírt: „Örökösök kerestetnek! A szeptember elsején Castellamaréban (Stablaj elhunyt Paolo Franco Verga (született Castellamaréban) rokonai 1955. október 15-lg jelentkezzenek Elmúlt két esztendő. Amikor Camlllo egy napon hazaérkezett, a folyosón mindenki szokatlanul barátságosan üdvözölte. Camillo meghökkent. Mi történhetett? A szomszédok ott álltak lakásuk ajtajában és felváltva kiáltották: „Éljen a milliomos! Gratulálunk!" Özvegy Bertuzziné pe(K. Zemanovič rajza) személyazonossági okmányaikkal Castellamaréban (Stabiaj, a városházán". C

amillo először is leült és azon kezdett gondolkozni, hogy ki lehet az a Paolo Franco Verga. Valószínűleg egy nagybátyja. Megboldogult apjának több fivére volt. A gondolkodás kifárasztotta és özvegy Bertuzzi asszony fecsegése Is zavarta. Papírt, ceruzát vett elő, és megpróbálta lerajzolni családfáját, de mindjárt rájött, hogy ezzel nem sokra megy. A legokosabb, amit tehet, hogy Castellamaréba utazik. Jól ls jött, hogy megint éppen nem volt munkája így tehát másnap felöltötte legjobb ruháját — a fehércsíkos kéket —, és útnak indult. Megérkezvén Castellamaréba, körülsétált a városkában, meg a kikötőben, és beszédbe elegyedett az emberekkel. Sikerült megtudnia, hogy nagybátyja gyűlölt, embernyúzó és közismert zsugorl volt. — Ez aztán a zsíros örökség, uram. Jó pár millió líra. És egy lírát sem tudott magával vinni a sírba! Mindenesetre vigasztaló tudat. „Az ördögbe Is! Pár millió líra" — kapott a fejéhez Camillo. És a városházára rohant. Pontosan déli tizenkét óra volt, amikor belépett az „Örökösödési és ingatlanügyek" osztályára. Poros Iratok és olcsó cigaretta szaga érződött a helyiségben. A tisztviselő egy darab kenyeret meg mortadellát tartott a kezében, és majszolt. — Jó étvágyat — szólalt meg Camillo udvariasan és Iratait kiterítette a szobát kétfelé osztó korlátra, majd előhozakodott az ügyével. — No és? — kiáltotta türelmetlenül a tisztviselő, anélkül, hogy Camlllo iratait egy pillantásra méltatta volna. — Hiszen ezt az ön közjegyzője már rég elintézte. A hivatalnok szavai jeges zuhanyként hatottak Camlllóra. „Közjegyző? És rég elintézte?" — töprengett, miközben a másik a bal kezébe fogta a szalámis kenyeret, villámgyorsan -végignézte az Iratokkal zsúfolt polcokat, majd kihúzott a V. betűvel jelzettről egy aktát, fellapozta s hangosan olvasta: — Camillo Verga, született 1928. Július 10-én Nápolyban. Szülei elhunytak, felesége neve Concetta ... A tisztviselő az Iratokra dobta uzsonnáját és diadalmasan felkiáltott: — Ez maga, ugye? Vagy talán nem? Camlllo agyában szörnyű zűrzavar keletkezett. Nős? A felesége Concetta? Egy gyermeke van? — Még hogy én vagyok-e ez? — kérdezte, aztán némi habozás után fogta a kalapját és távozott. „Átkozott helyzet! A csuda vinné el ezt a marhát! Két Camillo Verga létezik, és mind a kettő igényt tart az örökségre. De csak egynek juthat." Mindenesetre délután felbontják a végrendeletet, ezt olvasta az újság ban. Mielőtt a közjegyzőhöz Indult, meg Ivott a legközelebbi bárban három pohárka'szíverősítőt... A közjegyző szobájában annyian nyüzsögtek, mint egy vásárban. Hogyan, ez a sok ember mind a rokona volna? Camillo már látta, mint olvad el az öröksége. Őrülten óvatosnak kell lennie. Bizonyára szélhámosok, örökséghajhás^ók ls vannak közöttük. De ott az ablaknál egy elragadó teremtés áll, nagy fekete szeme van... És ő már harmincöt évet megért anélkül, hogy tudta volna, milyen csodásan szép unokahúga van. F

antáziája működni kezdett. Ha kézhez kapja az örökséget, meghívja a kicsikét vacsorára. Sorrento és Capri csak egy macskaugrásra van innét... A közjegyző recsegő hangja kizökkentette gáláns gondolataiból. — Camlllo Verga úr? Nem az ügyvédjét bízta meg? Személyesen jött el? ... Rendben van. — A közjegyző megköszörülte a torkát és folytatta: — Hölgyeim és uraim, figyelmet kérek, felolvasom a végrendeletet.. — Formla! — kiáltotta a kalauz, és végigszaladt a vonaton. — Forrnia! Camillo leugrott a vonat lépcsőjéről. öt perccel később már tudta, hogy a második számú Camillónak a főutcán van vendéglője, amelyet éppen most nagyobbított. — Örökölt a szerencsés fickó — mondta a rendőr, aki megmutatta Camillónak az utat. A második számú Camilló a bárpultnál állt, amikor az első belépett a vendéglőbe. Azonnal megismerték egymást. — Beszélhetünk itt zavartalanul? A vendéglős elsápadt, bólintott és azt mondta: — Concetta a kertben van a gyerekkel. — Jól tudod, miért jöttem — kezdte mondókáját Camillo. — Castellamaréból utaztam ide. Ott mindent elrendeztem. — Mindent plrendežtél? — A vendéglős homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek... — Ez zsarolási Végül is Camillo Verga vagyok, és... — Igen, a te neved ls Camlllo Verga, de nem vagy az. Csak egyikünk örökölhet, vagy te, vagy én. Világos? A vendéglős legszívesebben a haját tépte volna, de nyugalmat erőltetett magára, és savanyúan kérdezte: — Iszol valamit? — Köszönöm, nem kérek — felelte Camlllo. — A vendéglő átalakítása már az örökség terhére megy? — Igen — bólintott a másik, majd felkiáltott: — Végül ls százezer líráért megvettem az lgazolványaldatl — Ügy? — kérdezte higgadtan Camillo. — A helyedben ezt nem mondanám Ilyen hangosan. Hiszen találhattad ls az okmányaimat. Annak idején bejelentettem a munkahelyemen, hogy elvesztettem az irataimat. A

vendéglős keze ökölbe szorult, legszívesebben torkon ragadta volna Camillót. — Mégis megiszom egy pohárka valamit jelentette ki az első számú. — Az egészségedre akarok inni, mert később már nem tehetnéml A vendéglős összeráncolta homlokát: — Hát ez meg mit Jelentsen? — Azt, hogy lakat alá tesznek, mert Idegen név alatt házasodtál! — válaszolta és kinézett a kertbe, ahol csinos fiatalasszony egy gyermeket ringatott. — Törvény szerint ez az asszony az én feleségemi — Hohó — méltatlankodott a második számú. — Az én feleségem a tiéd? Megőrültél? — És a gyerek is az enyém! Én vagyok az apja! Ügy sem vagyok nős! A második számú vadul forgatta a szemét: — Teljesen megbolondultál! Elmegyek a rendőrségre és bevallók mindent, úgy, ahogyan történtl — Akkor megbüntetnek, én pedig megkapom... — A feleségemet? ... Sohal Inkább megölöm mindhármunkat! Camlllo egészen közel hajolt a megdühödött emberhez és azt suttogta: JAROSLAVA BLAŽKOVÄ: Gyönyörű ifjúkor Mindenki sokat beszél a gyönyörű ifjúkorról, de senki se veszt figyelembe a körülményeket Kíváncsi volnék, mit mondanának, ha ötfilléresnyi vörös szeplők éktelenkednének rajtuk, a fülük szabályos derékszögben nőtt volna és egy méter hatvanhárom centiméter magasak lennének. Kíváncsi volnék, mit csinálnának a megénekelt tizenhat évükkel ilyen esetben. Mit tenne az osztályfőnök, ha így kellene a dobogóra állnia Szeretném akkor látni, amint érzelgősen szavalja: — Értékeljétek fiatalságotokat Később semmi sem hasonlítható e napok szárnyalásához, erejéhez, lelkesedéséhez. Králiková, ha ásítasz, légy szíves, tedd a kezed a szád elé A mi nagy költőnk is így mondta: „Ő, ifjúság, te vagy a hajnal!" Folytatnád, Perina? Perina úgy telt, mintha gondolkozna és dadogott: — e, e, e... hm... — Az osztályfőnök csak úgy mellékesen beírt neki egy ötöst, és az óda az ifjúságról tovább folytatódott : — A ti korotokban egyedülálló íze van a világnak... — Atyaian nézett arra a padra, amelyben én is ültem, rágtam a tollszárat és azt gondoltam: Könnyen beszélsz. Negyven éves vagy. Te fecseghetsz. — Dühösen elképzeltem, hogyan fogok én öregedni; olyan tetteket viszek végbe, hogy mindenki bámulni fog és sajnálni fogják, hogy valaha is kinevettek. Egyszerre elfelejtik, hogy a képem felhasadt és szeplős vagyok, s ha valamit mondok, tiszteletteljesen bólogatnak rá. Senkinek sem jut majd eszébe röhögni rajtam. Tekintélyes férfi leszek, ezüstös szakállam majd a mellemet vert, az újságokban naponta olvashatjátok a nevemet és hallatára a lányok sóhajtozni fognak. A legjobban Val'a. Csak akkor jön majd rá, ki is vagyok igazán és sajnálni fogja viselkedését. Lehet összekulcsolt kézzel jön majd könyörögni hozzám, de én csak szórakozottan kérdem: — Mit óhajt, asszonyom? Nem emlékszem, rá, hogy valaha is találkoztunk volna. Ö térdre hullva kiáltja: József, József! Űjból és újból elképzeltem a jelenetet, különösen azt, hogyan tördeli majd a kezét, sötét arcán filmszerűen legördül két könnycsepp és az ezüstös, tekintélyes férfi — ÉN — elutasítóan elfordítom a fejem. Azután úgy gondoltam, mégis nemesebb lenne megbocsátani és elképzeltem, amint Val'a jérdekes, hogy őt az idő foga nem kezdte kiI bekopog házam ajtaján. Persze, régi, előkelő házam lesz, amilyenekről a kötelező olvasmányok — a Dickens-regények írnak. Vala, mint szegény özvegy bekopog és menedéket kér szánalomra méltó árvái számára. — Jusson eszedbe a szerelmed! — könyörög. Es én azt mondom: — Mindig szerettelek! És őszülő szakállamra ölelem. Rendkívül megkapóan kicifráztam e jelenetet a síró árvákkal, akik hálásan nyújtották felém kezüket és közben nem vettem észre, hogy az osztályfőnök felhívott. Csak amikor egy könyvvel váratlanul a padomra ütött, ismertem fel a helyzetet. Az osztály kacagásba tört ki, s akkor vettem észre, sajnos, még mindig csak tizenhat éves vagyok. — Mi az kérem, alszik? — Nem, csak egy kicsit elgondolkoztam. Az osztály felhördült. Mindig így van. Akármit mondok — jó napot, éhes vagyok, kétszer kettő négy — az én számból minden úgy hat, akár egy remek vicc. Ha másvalaki cédulán vallomást küld egy lánynak: „A szívem érted ég, elfősz velem moziba?" — a lány megremeg és a cédulát emlékkönyvébe rejti. Ha én írok Valának, azt az egész osztály olvaséa, azon röhögnek, a legjobban persze Vala, és esze ágába se jut eljönni. Én meg várom, csak várom és szerelemes vagyok, sokkal jobban, mint az összes szeplő nélküli fiú — És ha szabad kérdeznem, miről gondolkozott? — kezdte a vallatást az osztályfőnök. — Az ön szavairól, tanár úr. Hogy az ifjúkor virágának tövisé is van. Az osztály felhördült. Vala hangja túlharsogta a többieket. Láttam rózsaszín szájpadlását, és azt is, ahogy átkiabál Helenának: „Szörnyen mókás bohóc." Ügy, bohóc vagyok! Hát jó. De majd rájösz, ha megözvegyülsz, milyen szíve van ennek a bohócnak. Most már azért sem bocsátok meg. Hagyom, hogy sírva távozzon a küszöbömről. Menjen! — És mit tart maga az „ifjúkor tövisének", hogy az ön virágos nyelvét használjam? — kérdezte irónikusan az osztályfőnök. Nagyot lélegeztem és a legkomolyabban válaszoltam: — A meg nem értést. Akárki mást megértenének. Csak engem nem. Szinte fuldokoltak a kacagástól, a fiúk fetrengtek, a lányok dobogtak. Vala visított: Bohóc, bo-hóc I... Ezt biztosan nem bocsátom meg neki. Az osztályfőnök beírta az értesítő-könyvecskémbe: „Tanítás alatt komédiázik. Es folytatta előadását a gyönyörű ifjúkorról. Egyszer még megbánja Apám is és az osztály is, de leginkább Vala. Megbánják, de akkor már késő lesz. Skalina Katalin fordítása — Marad az a lehetőség, hogy hallgatunk. — És az örökség? — lihegte a második számú. Camlllo még egyszer kinézett a kertbe. Olyan tekintetet vetett a szép fiatal asszonyra, mintha az ő elvesztése érintené a legfájdalmasabban. És minden erejét összeszedve azt mondta: — Az örökséget átengedem neked. A vendéglős tágranyitotta szemét. Elámult. Azután összeráncolta a szemöldökét. Csapdát sejtett első számú szaval mögött. De az már folytatta: — Csekély kárpótlásként még egyszer fizetsz nekem százezer lírát. Rendben van? Itt a levél, amelyből mindent megtudsz az örökségről. A vendéglős felismerte a borítékon a castellamareí közjegyző bélyegzőjét. Zihálva lélegzett. Majd egy percre eltűnt a szomszédos helyiségben, ahonnan azután ordítás és üvegcsőrömpölés hallatszott. Amikor visszajött, 10 darab, tízezer lírás" volt a kezében. Camillo átnyújtotta neki a közjegyző levelét. — Nem akarsz bemutatni a feleségednek? — Nem, nem — tiltakozott a vendéglős aggodalmasan és a karórájára nézett. — Elviszlek a kocsimon az állomásra, nehogy lekésd a vonatot. Beszálltak a kis teherautóba. A gazda Indított, és Idegességében majdnem nekiment az előtte haladó Fiatnak. — Az ördög vinné — káromkodott —, olyan ideges lettemi A peronon erősen megszorította az első számúnak a kezét: — Jó utat! Mégis rendes fickó vagy! És ... köszönöm. C

oncetta meg a kisfiú már az igazak álmát aludta, amikor a második számú Camillo újra elővette a közjegyző levelét és fogcsikorgatva olvasta: — ... Unokaöcsémnek, Camillo Vegának hagyományozom ezüst zsebórámat, hogy végre megtanulja beosztani az idejét, és megértse: szorgalmasan kell dolgoznia, ha olyan gazdag akar lenni, mint én ... (Szirmai Marianne fordítása) Ül SZÖ 8 * 1964. január 11.