Új Szó, 1963. november (16. évfolyam, 301-330.szám)

1963-11-23 / 323. szám, szombat

A

z Indián LIacának három csinos leányá volt. Mindhárman érettek a házasságra. A legfiatalabb tizenhárom, a legidősebb tizenhat éves. Az egyik napon felkereste az Indián Salvatorres, aki több héten keresztül itt dolgozott az erdőben, és faszénégetéssel mintegy 50 pezót keresett Salvatorresnek, miután egv ú| Inget s egy új nadrágot vásárolt magának, és kifizette az öreg néger asszonyt, aki főzött neki, bizony alig maradi valami a zsebében. Szombaton tánc volt, amely reggelig tartott, s Itt Salvatorres összeismerkedett a három csinos leánnyal. Vasárnap volt, mikor eszébe Jutott egy gondolat. S ez a gondolat dolgozott benne hétfőn, kedden és szerdán. Csütörtökön a gondolat olyannyira megérett, hogy pénteken világos alakot öltött és szombaton gazdájával együtt felkereste a leányok apját. — Melyik tetszik neked? — Ez itt — mondotta Salvatorre s Bíancára mutatva, aki éppen tiasnnégy éves volt, s a légszebb arcú a három leány közül. — Elhiszem, hogy kellene neked. Hogy is hívnak téged? Miután Salvatorres felsorolta teljes nevét, amelyet Ismert, de leírni nem tudott, az apa megkérdezte tőle, mennyi pénze van. — Tizennyolc pezö — felelte. Ez pontosan kétszer annyi volt, mint a valóságban. — Biancát nem kaphatod meg. Nekem egy új nadrág kell, s a legidősebb leánynak sincs cipője. Ha te oly magasra törsz, s Biancára vetetted a szemed, mi sem járhatunk rongyokban. Nekem egy új nadrágot veszel, s a legidősebbnek pedig egy pár új cipőt, vagy nem fogadunk be családunkba. Kínálj meg dohánnyall — Hát elvehetem ezt Is! — Ezzel rámutatott Elvirára, aki a legidősebb volt a három közül. — Nem vagy buta, Salvatorres. Van most munkád? — Van egy szamaram. — Lovad nincs? A vagyon utáni kérdések Salvatorrest kissé zavarba hozták. — Van egy nagybácsim, aki Zacatecasban dolgozik egy bányában. Ott elég könnyen lehet naponta három pezót is megkeresni. — Három pezó szép pénz — mondta az öreg. — A tizennyolc pezó azonban nem elég arra, hogy megtartsuk a lagzit. — Annyiba nem Is kerülhet. Lelkészre nincs szükségünk, és az anyakönyvvezetőség papírosát sem tudjuk megfizetni. — Persze, nem — mondta az öreg —, nincs ls ennyi pénz. Szükség van azonban legalább két muzsikusra a tánchoz, és két fiaska tequilára, nehogy megszóljanak az emberek. Elvira nem is ment férjhez, csak összeköltözött veled. Ilyesmit az én leányaim nem tesznek, még b a ezer évig élsz is. Addig számolgattak, míg kiszámították, hogy Salvatorresnek még három vágy négy hétig kell az erdőben szenet égetnie, hogy együtt legyen a pénz a muzsikusokra, a tequilára, a kiló kávéra, a leánynak szánt cipőre, és a nadrágra az apának. Mihelyt ebbe beleegyezett, megengedték neki, hogy ott kosztoljon Jövendőbeli apósánál, inert, ez egyharmaddal kevesebbé kerül, mint a néger asszonynál; addig is fiúknak tekintik, otl a szabad sarokban lerakhatja hálóholmiját, és ha egy másik takarót is vesz Elvira számára, úgy már együtt alhat vele. Nem kell sokat teketóriázni, s akadályokat gördíteni útjukba. Mihelyt Salvatorres megígérte Elvira számára a takarót, megkérdezték Elvirát, és a család valamennyi tagját, aki részt vett a tárgyaláson, hogy van-e valamilyen kifogásuk. — Én nagyon szívesen mennék Zacateoasba — hangzott a válasz, és ezzel be Is fejezték a fontos családi eseményt. B. Traven: most elkövetett, csupán mint tényt és hatást lehet közölni. Tettének megmagyarázásához olyan vizsgálatra volna szükség, amely egy vastag kötetet is megtöltene. Mihelyt meggyőződött róla, hogy Elvira nagyon boldog, sokkal boldogabb és sokkal szerelmesebb, mint ő valaha Is tapasztalta, míg az ő felesége volt, s így semmi reménye arra, hogy Ismét házastársa legyen, elhatározta, hogy életének ezt a szakaszát vastag vonallal zárja le. A mexikói indiánok sajátos ügyességével és intelligenciájával, hihetetlenül primitív eszközökkel és meglepő gyorsasággal használható bombát fabrikált össze. Hogy biztos legyen hatá— Maga dobott bombát Juan Guennel házába? — tgy van. De ehhez senkinek semmi köze. Tisztára családi ügy. — Salvatorrtes tudatában volt igazának. — Ez a bomba azonban megölt egy asszonyt. — Tudom, nem kell elmondania. A feleségem volt s úgy gondolom, hogy feleségemmel azt tehetek, amit akarok, hiszen én adtam neki ennivalót és ruhát, még az esküvői muzsikát is én fizettem. — Salvatorres ismét bízott igazában. — De nem Elvirát ölte meg, hanem jüan Guennel feleségét. — Akkor az ügy még kevésbé tartozik rám. Juan feleségét is ismerem, EGY BOMBA TÖRTÉNETE Mindenképpen hiányzott Salvatorresnek az a kilenc pezó, amelyet zsebében levőnek hazudott. A négy hét alatt, míg dolgozott, inge is elrongyolódott, az esküvőre feltétlenül újat kellett szereznie. Ez a két tény volt az oka annak, hogy az egyik közelben lakó amerikainak valamelyik nap két ökre is hiányzott, amely nem ke, rült meg sohasem. A tánc után, amelyen az öreg Llaca Jól beszívott — ő új sárga vászonnadrágban, senorája új cipőben feszített —, Elvira hites felesége lett Salvatorresnek, akit tőle sem elszöktetni, sem elcsábítani nem lehet anélkül, hogy becsületében meg ne sértse és haragját fel ne szítsa. Salvatorres felrakta a két takarót, a kávésedényt, machetéjét, fejszéjét és Elviráját a szamárra és elindult a bányavidék felé. A munka nehéz volt, de ő nem Ijedt meg tőle. Szabad idejében, mikor csak lehetett, kunyhót épített, amelyben boldogan élt Elvirájával. Az főzött, mosott rá, megfoltozta nadrágját, s megmelegítette ágyát a hűvös éjszakákon. Talán Így telt volna el egész élete, ha egy napon az egyik fickó nem fedez fel többet Elvirában, mint amennyire Salvatorres képes volt, sőt nem ls gyanított benne. Mikor estére Salvatorres hazatért, Elvira már kirepült. És mivel a szép takarókat, másik ingét, két ruháját és fésűjét is elvitte, Salvatorres tudta, hogy mindörökre vége, és nem is gondolt arra, hogy a házassági közösséget helyreállítsa. Salvatorres két tucat kunyhót kutatott át, míg rátalált az Igazira. Ebből kihallotta Elvira kacagását és fecsegését. Belesett a falon, és látta, hogy Elvira új férjéhez simulva üldögél. Nagyon jó hangulatban lehetett. Ezen a páron kívül még két pár tartózkodott a kunyhóban. Mindanynyian vidámak és jókedvűek voltak, kedélyes esti fecsegésre jöttek össze. Haszontalan dolog valamely cselekedet igazi okát megtalálni, ha olyan fajhoz tartozó ember követi el, amely más, mint a mienk. Amit Salvatorres sában, nagy erőfeszítésekkel dolgozott a szerszámoskamrában, dinamitot és gyújtózsinórt szerzett. Mikor minden készen volt, Ismét a kunyhóhoz lopódzott, ahol még együtt volt a vidám társaság és valószínűleg ott is akartak éjszakázni. A kunyhón természetesen nem volt ajtó, számára egyszerű dolog volt, hogy a bombát, a gyújtózsinór meggyújtása után behajítsa. K

ek után Salvatorres eltávozott a kunyhó környékéről, s nyugodtan hazament lefeküdni, ö megtett mindent, amit ember megtehet, hogy a bomba hatásos legyen. Az eredmény nem érdekelte. Felrobbant a bomba, helyes... nem robbant fel, úgy is jó. Miután a bombát elkészítette, és szakszerűen a megfelelő helyre szállította, házasságának sorsa nem érdekelte többé. Holnap és életének ,további részén Elvira és új férje és mindenki, akt ebben a színjátékban akarva vagy akaratlanul segltőleg működött közre, számára nem létezik. Az Elviraügy teljesen lezárult. De nem a kunyhóban nevetgélő társaság számára. Mexikó bányásztársadalmában mindenki tudja, férfi és nő egyaránt, hogy mit jelent, ha hirtelen megpillant egy konzervdobozt, melyből egy sziszegő gyújtózsinór lóg ki. A bombát meglátni ôs a kunyhóból kirohanni, egy sző nélkül, figyelmeztető kiáltás nélkül, csak a pillanat töredékéig tartott. Azután félelmes robbanás következett, mely a kunyhó darabjait majd száz méterre röpítette. Elvira és új szerelme megrémült, de komolyabb következmények nélkül szabadult meg. A többiek ls épen maradtak^az egyik fiatalasszony kivételével, aki abban a pillanatban, amikor a bomba feltűnt a színen, éppen a kávésedénnyel foglalatoskodott a sarokban, és emiatt nem vehette észre vendégeinek hang nélküli búcsúját. Az országnak ez a sajnálatra méltó leánya együtt kelt útra a kunyhóval. Két nappal később Salvatorres munkahelyén megjelent egy rendőrtisztviselő. nem csinált nekem semmit, és ha ott pusztult, az nem az én szándékom szerint történt, véletlen szerencsétlenség volt. A véletlen szerencsétlenségekért nem lehet engem felelősségre vonni. Guennelné asszony jobban vigyázhatott volna. Ezzel Salvatorres az ügyet befejezettnek tekintette. Utolsót szippantott cigarettájából, eldobta a csikket, csákányt fogott, és tovább pusztította a hegyet. Négy hét múlva következett a tárgyalás. Salvatorrest gyilkosságért vonták felelősségre. Az esküdtek ugyanarra a bányavidékre való emberek voltak. Kettő bányamunkás volt, egy aknafelvigyázó, a másik pék volt a faluban, a következő pedig kantinos, majd egy ács a bányából. Egy másiknak cipőüzlete volt. Valamennyiüknek csak olyan emberre volt szükségük, aki dolgozik, pénzt keres; egyiküket sem érdekelte az olyan ember, aki börtönben üldögél, s nem költ egy fillért sem. Mindezek ellenére valamennyinek érdeke volt, hogy az igazság érvényesüljön, amennyire ezt az emberi lelkiismeret lehetővé teszi. Valaki ezt tanácsolta Salvatorresnek: — A törvényszéki teremben az egész idő alatt tartsd csukva a szádat. Ne szólj egy szót sem, s ha mégis megszólalsz, mindig csak azt feleld: „Nem tudom". Salvatorres ehhez tartja magát. Ogyis mindegy. Ha elítélik és kivégzik, az is jó lesz, ha felmentik, az is jó lesz. Cigarettát sodor, és pihenőnapot tart a tárgyalóteremben. Dohányoznak az esküdtek is, mert ha megtiltanák nekik, inkább hazamennének, s itt állnának esküdtek nélkül. Az ügyész tiszta, világos ügyet képviselt, számára nem is volt feladat. Az egyik esküdt az elnök közbenjöttével kérdést intézett Salvatorreshez: igazán bevallotta-e a gyilkosságot? — Nem tudom — felelte Salvatorres. Ezzel leült és tovább szívta cigarettáját. Egy másik esküdt azt a jegyzőkönyvet kívánta látni, amelyen Salvatorres aláírása bizonyltja, hogy a tisztviselő előtt nem tagadta el tettét. — A jegyzőkönyvet csak a tisztviselő Irta alá, mert Salvatorres nem tud sem olvasni, sem írni. De a vallomást megtette, szavát adta rá, és a jegyzőkönyvet Író tisztviselő becsületes férfiú. Az ügyész kissé ideges lett. Egy harmadik esküdt tudni akarta, hogy ők, az esküdték, miért ajándékozzák meg több bizalommal és hitellel azt a tisztviselőt, aki fizetésért szolgálja az államot, mint Salvatorrest, aki megdolgozik azért, hogy életét fenntarthassa, s nem a néptől szedett adóból él. A negyedik esküdt art kérte, hogy itt, az esküdtek előtt vállalja a gyilkosság elkövetését, különben nem látja, hogy milyen bizonyíték alapján lehetne kimondani Salvatorres bűnösségét. — Elismeri bűnösségét? — Nem tudom. — Salvatorres ismét leült és egy újabb cigaretta sodrásához kezdett. A vád képviselője kijátssza utolsó ütőkártyáját. Felvonultatja a tanúkat. Elvirát és szerelmesét, s a másik három emberkét, aki akkor este a kunyhóban tartózkodott. Mindegyikük tudja, amit az egész falu tud, és nem is kételkedik senki,' hogy Salvatorres túl sokat ad a becsületre, s mindenki előtt világos, hogy a hűtlen asszonynyal akart elbánni. A tanúk egyhangúlag azt vallják, hogy nem látták, ki dobta a bombát. Arra a kérdésre pedig, hogy szerintük Salvatorres lehetett-e, ismét egyhangúlag jelentették ki, hogy az ugyanúgy lehetett Guennelné asszony előző szeretője is; ez ugyan már egy fél éve Parralban lakik egy asszonynyal együtt, de hát nagyon féltékeny természetű volt. Elvira még hozzátette, hogy ő jól ismeri Salvatorrest, hiszen a felesége volt s nem tartja képesnek arra, hogy bombát dobjon, különösen egy olyan asszonyra, akit nem is ismert. Az ügyész számára a vád úgy szétmoizsolódott, mint valami ritkaszép sütemény. Az esküdtek visszavonultak, és negyedórai tanácskozás után kihirdették Ítéletüket: „Salvatorres egyhangúlag ártatlan". Salvatorrest rögtön szabadlábra helyezték. Karonfogva ment a tanúkkal, Elvirával s új szerelmével a szomszédos bárba, hogy megigyanak egy palack tequillát s egymás után emelik szájukhoz az üveget. Salvatorres még aznap dolgozni kezdett a bányában. Másnap este tánc van. Ott van Salvatorres ls. Oj asszonyt talált magának, nagyon csinosát, s még az éjjel haza is vitte. A következő nap délutánján a nő eltávozott, hogy holmiját régi szállásáról új otthonába vigye. E

ste — Salvatorres már rég hazatért a munkából —, miközben a frijolét az asztalra helyezte, a padlón hirtelen megpillantott egy konzervdobozt, rajta a sziszegő gyújtózsinórral. Csak annyi ideje volt, hogy kiszaladjon. Saivatorresból azonban nem maradt más, csupán egy nadrággomb, amelyet a gyászoló özvegy aztán könnyeivel öntözhetett. Flórifin László fordítása MOYZES ILONA: Jflliada Október eleje volt. őszi csend ülte meg a várost, csak a városszéli udvarokban gágogtak szomorúan a libák. Milada lassan lépegetett. A járda kőkockáit nézte anélkül, hogy látta volna őket. Gondolatai má*utt jártak. Tegnap megjött a nővére. Szép barnabársony ruhát hozott ajándékba. — Próbáld fel. Jól fog lllent a hajadhoz, teljesen olyan a színe. Milada levetette széles, ráncos pongyoláját. — Hát te veled mt van? — szörnyedt el Lídia nővére. A fiatalasszony zsinos, vékony alakfa bizony már gömbölyödött. Hamisítatlan jelet az anyaságnak. Milada szótlanul sápadtan állt, mint maga az ősz. Szemét lesütötte, mintha nagy bűnére jöttek volna rá. — Megint? — hallatszott a kérdés. — Megint, — suttogta Milada alig hallhatóan. — Jézus Mártám! — tördelte kezét Lídia, ö, maga sohasem szült gyermeket. Egészen fiata

1 korában elvesztette vőlegényét, akit nagyon szeretett. Nem ts volt egyelőre szándékában férjhez menni, mert női ruha és fehérnemű varrással szépen megkereste a kenyerét, de húgának párhónapos kisfiát imádta. A második anyjának vallotta magát, ajándékokkal halmozta el. Nem állhatta a sógorát, aki könnyelmű, szélcsap ember volt és szép ftatal feleségét az első pillanattól fogva csalta. — Még csak ez kellett, Ilyen embernek gyermekét szülni. Csőstüll Egy szélhámosnak! Tehetetlen! Miért nem mentél orvoshoz?, — Szégyellem! Lárifárll Miből neveled fel? — Pénzem sem volt. — Nem? Hát én ml vagyok, ml? Nem tudtál írni? Persze én senkísem vagyok, ha kiteszem a lábam. Vagy talán nincs £/» törvény a szocializmusban? Van bizony, te mafla, de te talán erről sem tudsz. Leszámolok ezzel a nyomorulttal. — Milada nem tudott védekezni, érezte súlyát az Igazságnak. Bizony nem volt egy boldog pillanata. De a gyermek az más. •— Meg gyilkosság is az — érvelt és érezte, hogy összeesik. Az már él, ember... fejezte be és lehanyatlott a díványra. Szeme előtt elsőtétült minden. Mélységekbe zuhant és nem látott maga körül semmit. Köd vette körül, amely sűrű volt és nedves. Nem tudott lélegzeni. Nedves rongyot talált homlokán, amikor feleszmélt. — Holnap elmégy az orvoshoz, érted? Ha nem segít az úf törvény, majd segít a pénz! Megfizeted. Van négyezer koronám. •—< Négyhónapos .., annyi pénzből még fel is nevelnénk .., — nyögte. De nem volt kegyelem. Este hazajött a férj. Persze délután kellett volna, de Milada hallgatott. Dehogy szólt volna Lída előtt. Egyszerre csak bizonytalan foltokat vett észre a felöltőjén. — Csak nem vásároltok? Közelebb ment — Bógáncs ... suttogta hang nélkül, csak úgy befelé, önmagának. A férft tekintetét kereste, de az elkerülte a szemét. Tolvajként akasztotta szegre a kabátját. Milada egész éjjel gyötrődött. Most már egészen biztosra vette, hooy csalja a férfe. Egyszer megtalálta őket a lánnyal a folyóparton, mégis képtelenségnek tartotta, hogy ... Pedig így van, nem álltatja többé önmagát. Szája kiszáradt, a feje szédült. Egő gyűlölet lett úrrá egész lényén, mintha a szívében haragos angyal gyújtott volna tüzet. — Csal! Hát még ez is a durvaságán és a pénztelenségen kívül?... és egyfedél alatt kell vele élnem? Hallgatni a lélegzését. Undorral nézte duzzadt ajkát. Az asztalon egy kés feküdt. Vacsora után maradt ott. Eles volt. Az apja valaha disznóölésre használta. Nézte a kést, mintha sohasem látta volna. Aztán a férfire esett a tekintete. Az Inge kl volt gomb^lw és ktssé félrecsúszott a szíve tálán. Bele kéne mártani és meqforgatní benne. Akkor talán minden elmúlna. — Megborzadt, ö, aki egy egeret, de még egy pókot sem ütne agyon, mert sajnálja az életüket. Hangosan, fájdalmasan jelzokogott. Belefúrta arcát a párnába, hogy meg ne hallják. Most a kórházba ballagott, A kőkockák véget értek. Idegesen nyomta meg a kapu csengőjének gombját. A portás kissé nehézkesen döcögött, hogy beengedje. Ügy érezte, hogy a pokol kapuját nyitja előtte ez a vén ördög. — Az egyik Idáig üldöz, a másik sarkig nyitja előttem a kaput. 1 forrásból elfolyik a víz, patak lesz belőle, aztán folyó a természet rendje szerint. Az én gyermekem meghal! Belépett a rendelőbe, ahová az ügyeletes nővér tessékelte. Bár jóleső meleg volt bent, neki minden Jéghidegnek tűnt. Csillogó, idegtépő, észbontó fehérség. Kis üveg szekrényben százféle éles szerszám tolakodott a szeme elé. Gúnyosak voltak, fényesek, hidegek. Arcuk nőtt, kezük, lábuk. Kegyetlen vinyorgással indultak feléje. Már érezte éles, kemény pengéjüket. Hányinegere támadt. — Gyilkosok! — sikoltotta. Hideg verejték gyöngyözött homlokán. Valahol nagyon messze nyílt egy ajtó. Valaki nagyon messziről közeledett feléje. Megfogta a kezét. Meleg, megnyugtató hangon szólt hozzá. — No, no! Hol vannak azok a gyilkosok fiam? Hadd bániunk el velük. Jóságos barna szemek néztek rá. Az őszes hajú, de kissé sápadt és nagyon rokonszenves vonásokkal megrajzolt arc bizalmat ébresztett a fiatalasszonyban. Nagyon boldogtalan vagyok doktor úrI — Beteg?, <— Nem. — Akkor talán lehet segíteni, — Gyermeket várok, de még a másik is kiest. Nem akarom megszülni, az uram csal, rossz ember, ott akarom hagyni. Négyezer koronám van doktor úr... — Az kevés. — Itt a két gyűrűm és az aranyláncom. — Így is kevés. •— Van egy perzsa szőnyegem. Nincsen több értékem, könyörüljön meg rajtam főorvos úr. Mit csinálok egyedül két gyermekkel? Itt a pénz. — Kevés! — Hát mit akar? — zokogott föl hangosan a asszony. — A gyereket! — A gyereket? •— kérdezte remegő hangon hitetlenül. Egy ember, aki az ő gyermekét akarja. — De doktor úr, a törvény... az új törvény? — Nem segít már itt az sem. Késő van. Ez a gyermek legalább négyhónapos. Talán több ts valamivel. Pár nap múlva megmozdul. Gyilkosság ez fiam. — Gyilkosság! U gye-e gyilkosság? Bizony az ... Kapott a szó t Milada. — A törvény értelmében csak három hónapig jöhet szóba a beavatkozás. De. tegyük fel, hogy megtenném és maga belehalna. Elveszteném a diplomámat. De az magán már, nem segítene. Nem támasztaná fel. En így is megkeresném a kenyeremet, sőt a családom részére is, még abban az esetben is, hogyha követ kellene törnöm, bár nem szoktam meg a nehéz testi munkát. Az ordító lelkiismeretem azonban sokkalta nehezebb lenne ettől, Nyomná az elvesztett élet. Maga fiatal, szép is. Megtalálja helyét az életben. Fel ts nevelt őket becsülettel. En bízom magában. Meglátja, hogy fog örülni annak a másik kisfiú-> nak ls. Mert bizonyára az lesz. Nekem öt van. Az egyik ran-> koncátlanabb mint a másik, Mégse adnám őket a világ minden kincséért sem, Vannak pillanatok, amikor, hihetetlen gyorsasággal működik az agy és másodpercek alatt behozza hónapok mulasztását. Milada lelkében hirtelen a bölcsőde körvonalai rajzolódtak kí. A hatalmas, gyöt nyörü villa a park végében, Látásból ismeri a fiatal vezetőnőt. Látta magát reggelenként a gyárba sietni. Arcát megcsapta az iroda meleg levegője és ránevettek a régi arcok. De hogy ez mind nem jutott eddig az eszébe! Közelebb ment az orvoshoz. A könnyek még ott égtek a szemén, az arcán, de az orvosra már egy reményteli szempár nézett. — Doktor úr maga a legjobb ember a világonl KöszönömI — mondta. Az ajtó halkan becsukódott mögötte, Ü] SZÖ 6 * -1963. november 2& l