Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-12 / 282. szám, szombat

I assan döcög a helyiérdekű. Hő™ tunk mögött a prágai külvárosok tipikus sárgára festett, hárum-négyemeletes házal, balkonjaikkal ése uborkásüvegekkel, melyek valamilyen, számomra érthetetlen oknál fogva, még mindig az ablakokat díszítik. Előttünk tenyérnyi síkság. Amerre csak a szem ellát, nagy a nyüzsgés, megkezdődött a cukorrépa betakarítása. Majd nagyhlrtelen megváltozik a táj arculata. Hepehupás, dombos vidék következik. Lent jobboldalon feltűnik a Vltava ezüstkék szalagja. Nagy kanyarokat véve el-elrejtőzik, majd újból felbukkan. Itt, a rőt bozótú dombok aljában még boldogan, hableányként nyújtózkodik. Élvezi az őszi verőfény lágy simogatását és időnként ködfátyollal takarja karcsú testét a túl kíváncsi pillantások elől, majd, Ismét pucéran andalog Mélník felé, hogy egyesüljön az Északi-tenger felé tartó Labe hullámaival. És ezúttal is — mint már annyiszor máskor — azon tűnődöm, hogy az itteni táj . vizel mind északi irányba törnek maguknak lihegve utat, míg nálunk a folyók délre futnak nagy vidáman — a Feketetengerbe. De további tűnődésre nincs idő. A fékek éktelen csikorgása azt jelzi, megérkeztünk Roztokyba, az ismeretlen cseh kisvárosba, amely csupán egy macskaugrásnyira van Prágától. Takaros kis állomáspn ugrom le a vonatról. Mindenütt virág, rend és tisztaság. Az utcán ráérő nénikék ballagnak teli kosarakkal. Szívesen adják meg a kért felvilágosítást. Ütba ls igazítanak. A városka egyik fele fent van a dombon, míg a másik fele lent bújik meg a domb tövében, zöld lombok között, a Vltava közelében. Az egykori híres roztokyl cseresznyefasort ugyan már rég elvitte a cica, meg a városszabályozás, de az új utcákon, és a Dubečnlce lejtőin vagy ezer fiatal cseresznyefát ültettek ki a szorgos kezű helybeliek. A cseresznyének, még a japán cseresznyének, — a szákurának ls, itt nagy a hagyománya. GÉSÁK A VLTAVA PARTJÁN Joe Hlouchának, eltűnt a milliomos prágai spekuláns, és a gátlás nélküli orvos valahol Brazília őserdőiben gyógyítja a bennszülötteket. De az ls lehetséges, hogy kábítószerrel kereskedik. Kihalt a pagoda, majd a háború folyamán új lakókat kapott. A Harmadik Birodalom szétbombá zott városaiból a Hitler Jugend durva, öldöklésre nevelt suhancai kerültek ide. Japán lányok után német legények, az embernek akaratlanul ls a Berlin—Tokió tengely jut az eszébe! Aztán ezek is menekültek, mégpedig fejvesztetten — a vörös hadsereg páncélosai elöl. Negyvenötben szomorú lakókat kapott a roztokyi Szákura. A náci koncentrációs táborokból menekült fogCSERESZNYEVIRÁG A VIHARBAN avagy Egy cseh kisváros 1963-ban gyárban, azóta még több „ágyrajáró tér vissza esténként Prágából Roztokyba. Ml viszont térjünk csak vissza a kultúrához, és mindahhoz, amit őszintén Irigyeltem: a zeneiskolához, a Vrchllcký nevét viselő műkedvelő színjátszó csoporthoz, a helybeli honismereti szakkörhöz. A kórháztól alig 200 méternyire, a vasúti aluljáró mögött találom meg a minden büszkeség nélkül strázsá 16 kör alakú reneszánsz várkastélyt, amely valaha vízvár volt és fontos kereskedelmi ösvényt védett a Vltava partján. Aztán egy barbár földbirtokos lakta, aki a régi freskókat olajfestékkel mázoltatta be. Most a helyi honismereti szakkör székháza. Belépek a várkapun. Az árkádok alatt virágok és valahol egy rádió vagy gramofon Beethoven IX. szimfóniáját játsza, oly halkan és fájón, mint amikor „ősz húrja zsong, zajong, búsong a tájon..." Ünnepi hangulat lesz úrrá rajtam, megállok — majd lábujjhegyen lépkedve megyek be a kasztellánus szobájába. Közvetlen, kedves ember Steyer elvtárs, a „várnagy". Imádja Beethovent, ő az, akinek kezében megszelídült a helyi adó hangszórója és oly bársonyos Intimséggei sugározta a „Kilencediket"! Steyer elvtárs különben a honismereti szakkör egyik vezetője. — Több mint 300 (háromszáz!) tagja van a szakkörnek, mondja Jo/# A kórház jaz egykori Nagy Szákura j Élt Roztokyban a húszas-harmincas években egy Joe Hloucha nevű lyok tízezreinek menete vonult át a (Barsi I. felvételei) író, akinek ugyan a becsületes cseh neve Jozef volt. A romantikus, vagy talán még inkább az üzleti szellem Joet csinált belőle, Joe Hlouchát, az városkán. És a tífuszos, hlmlőkiütéses betegeket, csontvázakká fogyott élőhalottak százait ápolták a környék orvosai és önkéntes ápolói éjjel-napeiotikus, messze egzotikus tájakon pal — hónapokon keresztül. Sokulejátszódó szerelmes történetek sikeres művelőjét. Hősei rendszerint kon már nem lehetett segíteni — ezeket — cseheket, osztrákokat, maa távoli Japánba vetődött fehér úri- gyarokat szerbeket és görögöket a emberek voltak, hősnői pedig a szerelem japán papnői — a gésák. A kispolgárok unatkozó asszonyai falták Joe Hloucha „regényeit", főleg régi szláv — pogány temető után elnevezett szomszéd Zalov községben temették el. A nagy pagodából pedig kórház lett. Most is az, 70 férőhea slágernek, vagy ahogyan ma mon- lyes belgyógyászati klinika, ahol a danók a best sellernek számító „Cseresznyevirág a viharban" című könykörnyék betegeit gyógyítják. Érdekes, hogy Joe Hlouchát a mai vét. A Cseresznyevirág sok pénzt ho- roztokyi fiatalok már nem ismerik zott a házhoz és Mister Joe Hloucha gondolván magában egy nagyot, útrakelt a felkelő nap országába. Pénze volt, meg szerencséje ls. Gazdag japán asszonnyal tért haza, és huaz öregek viszont nem akarnak róla beszélni, legalábbis azok, akiket megkérdeztem. Pedig voltak Ilyenek jó néhányan! Ha valaki azonban a kórházat keresi, a helybeliek apszonnégyben ő ls hozzálátott a ka* raja-nagyja így felél: „A Szákura? pitalizmus megszilárdításához. A roztokyi domb aljában felépítette pagoda stílusú villáját, a „Kis Szákurát". Akinek sok pénze van, az rendMenjen balra az állomástól...! BEETHOVEN A VÍZVÁRBAN szerint még többre vágyik. Így volt A fenti közjáték kétségtelenül érez a mi Joe Hlouchánkkal is. Egy dekes, de mégsem az, amit a derék helybeli orvossal és egy prágai spekulánssal társulva felépítették Roztokyban a „Nagy Szákurát", a másik pagodát ls. Drága japán vázák, faroztokyi polgároktól Irigyelhetnénk. Ez a cseh-kisváros, amelynek Žalov községgel történt egyesülése után is aligha van 6000 lakosa, azonkívül, ragványok, távoli barbár istenek és hogy a rend, a tisztaság és az urbahősök vigyorgó maszkjai díszítették a helyiségeket. És mindenütt lampiónisztlkus építkezés példaképe, egyben a környék kulturális centruma nok. A kertben is, ahol egzotikus bok- ls. Annak ellenére, hogy lakosainak rok, Japán hidacskák várták a látogatókat. A fényűzően berendezett fllagórlákban igazi japán gésák szolgálták kl a bőpénzű vendégeket. Mert a Nagy Szákura nemcsak szálloda volt, a prágai gazdagok találkozóhelye, hanem örömház is, ahol egy része öreg, nyugdíjas, míg a másik, a Jóval nagyobb része naponta távozik otthonától — Prágába jár munkába. Reggel a városka kiürül, és délután, meg este a vonatok csak úgy ontják a munkából hazatérőket. — Prága „éjjeli menedéke" vaszerencsétlen japán lányok teste volt gyünk, mondja mosolyogva Václav a bűnös szerelem ábécéje. A világháború vihara megtépázta Novák, a 66 éves nyugdíjas. — Főleg azóta, amióta a penicilín gyártását a japán cseresznye virágait. Tönkre elvitték tőlünk Slovenská Lupčára, tette a nagy bizniszt. Nyoma veszett teszľ hozzá — ezúttal kevésbé mosolyogva. Rövid ittlétem alatt ezt már jó néhányszor mondották nekem szelíd szemrehányással hangjukban asszonyok és férfiak, mintha én lennék az illetékes tényező, aki ezt a döntést hozta. Tény azonban, hogy a penicilín gyárból kísérleti intézet lett, ahol a különféle, újfajta antibiotikumokkal kísérleteznek. S mivel egy kísérleti intézetben nincsen szükség annyi dolPogány isten maszkja vigyorog a ktszáradt díszkút felett gos kézre, mint a gos büszkeséggel. — Ebben önálló munkát fejtenek ki az archeológusok, a történészek és a természettudósok csoportjait. A csoportok élén rendszerint komoly tudós professzor áll, aki nem egy esetben a Csehszlovák Tudományos Akadémia dolgozója, vagy esetleg levelező tagja, amíg a többiek amatőrök. Diákokból, hivatalnokokból és munkásokból, sőt szövetkezeti parasztokból tevődnek öszsze a csoportok, nem ls szólva a nyugdíjasokról. Rendszeres munkát végeznek, városi rangú múzeumot rendeznek be éppen, ásatásokat, preparálásokat végeznek. És nagyon fontos feladatot teljesít a honismereti szakkör keretében újjonnan megalakult és modern felszereléssel ellátott fényképészeti csoport is. A honismereti csoport archeológusainak nagy részük van a küzell Levý Hradecen megtalált román rotunda és a žalovi pogány szláv temető feltárásában is..., fejezi be magyarázatát a várkastély rokonszenves gyámja. Azt hiszem, ennyi elég is. Ezt a 300 embert nem a tanfelügyelő, vagy a járási párttitkár vette rá, hogy lépjenek be a honismereti kör különböző munkacsoportjaiba. Nem valószínű, hogy a ČSAD Igazgatója kényszeríti Kríž elvtársat, az üzem segédmunkását, hogy ornitológiával foglalkozzék. A tudásvágy, a haza és a kultúra szeretete a mozgatóerő, amely aktivitásra serkenti őket. Amatőrök ők a szó legnemesebb értelmében, és még csak nem ls dilettánsok! Hiszen Kfíž elvtárst, a CSAD segédmunkását a Csehszlovák Tudományos Akadémia, mint az ország egyik legkiválóbb ornitológusát, madártani szakosztályának minden ülésére meghívja. Prága felé, a vonatban szomorú összehasonlítást tettem a mi városaink és városkáink, meg e cseh kisváros rendezettsége, tisztasága, de főleg kulturális élete kőzött. Nam a „szákura", nem ls az eredményekkel büszkélkedő zeneiskola, hanem a honismereti szakkör komoly, mély tudományos munkássága, az, melyet 1963 őszén a Vltava menti cseh kisvárostól őszintén irigyeltem. No, meg a régi vízvárat, a reneszánsz tornyával, amelyről kisütötték, hogy nem is torony, hanem csak erkély, éppen olyan mint a miskolci vár erkélye. Mert mind a két várat egy és ugyanaz az építész — valószínűleg a fortifikációs építkezések egyik kiváló olasz mestere, vagy annak csak tanítványa építette 1385ben. Miskolciak és roztokyiak pedig váraik közös eredetének feltárása óta szoros baráti kapcsolatokat tartanak fenn. BARSI IMRE. DUBA GYULA: Hófehér pulóvsres, kihajtott ing nyakú fiatalember ült le az asztalom hoz és feketét kért magának, rum mái. Előzőleg ugyan megkérdezte, hogy szabad-e a hely, de úgy láttam, a kérdésnek nem tulajdonított nagyobb fontosságot, leült, mielőtt még bólinthattam volna neki. A magabiztos f tataiember a közepestől alacso nyabb volt, feltűnően széles vállú és vastag nyakú. Birkózó lehet, gondoltam. Néztem a kávéház közönségét és rá ügyet sem vetettem. Kissé faragatlan, gondoltam, semmi kedvem beszélgetni vele ... Azért néha rápillantottam és láttam, hogy az arca napbarnított és közönséges, orra kissé tömpe, mintha valamikor szétverték volna, és keskeny bajuszka ül vastag szája felett. Lábán, még ezt is megnéztem, vastag talpú, fehér fonallal körülvarrt cipő. Kézíclpész munka, jó drága lehetett. Látszott, hogy a fiatalember nagy súlyt fektet az eleganctájára — nagy feketeköves pecsétgyűrűje és hosszú, bár ápolatlan körme ts ezt mutatta —, de az ízlésével látntvalóan baj van. Egy sötét utcában sem szeretnék vele találkozni éjfélkor, gondoltam, nem én... Hallgatagon ültünk egymás mellett és Iszogattunk. Aztán fizettem és távozni készültem. — Igyon meg még egy konyakot — mondta váratlanul —, megfizetem! Meghökkentem. Semmi szükségem a konyakjára. — Van pénzem — mondtam kitérően —, köszönöm. Nagyon kedves, de nem látom be, hogy miért fizetne nekem. — Csak úgy — mondta —, sok a pénzem. Ma kaptam fizetést és mindig fizetek valakinek, ha gubát kapok. Hát fizess, gondoltam, ha sok a gubád! Semmi jónak az elröntója nem leszek... Két konyakot kért, magának is, nekem is. Koccintottunk. — Polgár vagyok — mondta —, Polgár Béla. Én ts bemutatkoztam. Beszélgettünk. Bőbeszédű legény volt, három perc alatt megtudtam tőle, hogy egy éve szerelt le a katonaságtól, egy építkezési vállalat vezetőjének a sofőrje, szeret verekedni — bunyózkodnl, mint ő mondta — és tegnap hajnalban megpofozta a főnökét. — Erre ma kirúgták — mondtam együttérzően. — Azt nem — biztosított. — örül az ipse, hogy ma már békén hagyom. Ügy tesz, mintha semmire nem emlékezne, de a szemembe nem mer nézni a piszok .. .1 Erre kíváncsi lettem. Egy sofőr, aki megpofozza a vállalat vezetőjét nem mindennapi dolog. Rendeltem még két konyakot és kértem, hogy mesélje el az egészet. —Nagy „elvtárs" az én vállalatvezetőm. — mesélte Polgár Béla —, de valójában végtelenül szemétember. En Ismerem a legjobban, én tudom csak igazán, hogy milyen szemét ember. — Elém tartotta a tenyerét. — Látja ezt... így ismerem öt, mint a tenyeremet! Fél ts tőlem az ipse, nagyon ... Uram — mondta ünnepélyesen —, én minden hónapban prémiumot kapok. Öt-hatszáz koronát, mikor hogyan...! — Ez szép — mondtam elismerően —, ez igazán nagyon szép. — Öt-hatszáz koronát — folytatta —, néha még többet ls. Mikor hogyan ... Rámnézett, hogy mit szólok még ehhez. . — Szép — mondtam még egyszer —, szép pénz, jóformán egy kisebb fizetés. — De beszélni... azt tud a pasas — Ismerte el Polgár Béla —, meg kell adni, esze van neki. Ne higgye, hogy csak úgy dobálództk a szavakkal meg a politikus kifejezésekkel! Vannak vezető emberek, akiknek minden második szavuk „öntudat", meg „elvtársak, a szocialista munkaerkölcs", meg „államérdek"... Hiszen tudja. Ö nem ilyen. Feleslegesen nem puffogtat ilyen szavakat, de aztán ha mégis kimondja... uram, annak szaga van ... beszélni tud, az az egy biztos. Hallgattam és vártam, hogy folytassa. — Elhallgatom néha, amikor kollaudációkor meggyőzi a pasasokat, hogy azok a hibák az épületen, nem ts hibák tulajdonképpen. Hát azt hallani kell! Tudja mi az a kollaudáció? Elkészült a ház és át kell adni a megrendelőnek. Esküszöm, uram, néha majd halálra röhögöm magam. Az épületet egész bizottság, csupa szakember veszt át, a főnök meg egyedül. Minden sarkot megkopogtatnak, hogy nem hull-e a vakolat ha hozzáér az ember, mindent átnéznek és... a végén nem találnak semmit. En meg röhögök. Maga is röhögne, ha tudná, amit én. Sokat tudnák én mesélni azokról a beszélgetésekről, amiket az autóban hallok. Mert van ott baj elég, uram! A főnököm egyszer olyan lakásokat adott át, ahol fordítva szerelték össze a panelokat és a vécét a konyhában kellett elhelyezni. Bizony, a bizottság morgott, de a főnök azt mondta: elvtársak, az építészet nehézségekkel küzd. A feladatok nem arányosak... Es átvették. A lakók majd a helyére szereltetik a WC-t, mondták, örüljenek, hogy laknak ... Hát nem nagyon örültek, tudom, mert jártam ott azóta. Káromkodtak mint a jégeső. — Elhiszem — mondtam —, maga is káromkodna, ha a konyhájában lenne a vécé. Nagyon nevettem. — Röhejes lehetett, képzelje csak el, hogy hogyan használták azok .. .1 Váratlanul mint egy parancsszóra komoly lett, mint amikor valakit hirtelen pofonvágnak. — Komolyan mondom, egészen megutáltam, amiért minden sikerül neki. Igaz, a gubát nem sajnálja, igazi gavallér ami azt illeti, és jól fog a ceruzája, ha a prémiumot írja. Mégis megutáltam. Akárhogyan is nézzük, szemét ember. En sem vagyok angyal, igaz, verekedni nagyon szeretek, de amit ő csinál, azt nem tudnám megtenni. Nem én .. .1 — Miért pofozta meg? — Szemtelenkedett... Velem mert szemtelenkedni, képzelje! Megörült az ipse... Elmondta az esetet. Tegnap egy új hatemeletes szövetkezeti lakóházat adtak át a lakóknak. Reménytelen esetnek látszott, a vállalatnál mindenki azt hitte, hogy nem sikerül átadni, mert a központi fűtése alulméretezett. Vékonyak a csővezetékek, az első erősebb fűtésnél megrepednek. Sokan tudták ezt, de nem beszéltek róla. S az öregnek sikerült átadnia, a bizottság nem vett észre semmit. Este aztán nagy mulatást csaptak és a főnök berúgott, mint egy disznó. — Nézze — mondta Polgár Béla —, én Ismerem magamat, tudom mennyit ihatom. Négy-öt felet' nyugodtan elbírok, a főnök meg egyre csak motyog; Béla, ne igyál, Béla, te még vezetni fogsz ma... és egyre csak nyavalyog. Már komolyan ideges voltam. — Tartsa már a száját, — mondtam neki halkan, hogy más ne hallja, m^rt orron verem!... De láttam, hogy nem ts nagyon érti, olyan részeg. Haza kellett öt vinnem a kocsival. Es most figyeljen! Már az ts szívesség vele szemben, hogy hazaviszem, mert fekete fuvart csinálok. En felelek a kocsiért, örüljön, hogy hazaviszem, hát nincs, igazam? — De — intettem —, Igaza van. Láttam az arcán, hogy még most is dühös, ahogy visszagondol az egészre. A kapujuk elé érünk, kinyitom az ajtót és szépen azt mondom neki: Tessék, Boros elvtárs, itthon van. Szálljon ki! Erre elkezd lármázni, hogy ő még nem megy haza, mulatni akar. Vigyem vissza! Ügy elfutott a méreg, alig bírtam türtőztetni magam, de továbbra ts szépen beszéltem vele. Boros elvtárs, mondom, mindjárt reggel lesz. Igazán ideje lenne lefeküdni, menjen szépen haza! Nem és nem, csak dadog és integet, hogy ö a főnök, ő parancsol, menjünk vissza. Ejnye, a fene egyen meg, mondom, fogod be a szád! Kirántottam az autóból. Tántorgott előttem, mint egy kerge birka és nem bírt talpon állni. Vissza akart mászni a kocsiba. Mit tehettem egyebet, lekentem neki egyet... Nekidőlt az autónak, úgy szomorkodott. Boros elvtárs, beszélek hozzá türelmesen, ne hozzon kí a béketűrésből! Legyen esze! Nem hagy magának beszélni, csak mászna be az autóba. Pirkfldat előtt éppen a legsötétebb éjszaka volt, még a csillagok sem látszottak. Lekentem én még egyet neki. Uram, azt nem lehetett már kibírni, én sem vagyok fából, hogy Ilyesmit kibírjak ...! Erre térdre esett és sírni kezdett. Béía, motyogta, Béluskám, hát miért bántasz...? Nem bántom én, mondtam neki, csak viselkedjen tisztességesen ... Aztán behurcoltam a lakása elé, becsöngettem és otthagytam. Rendesen viselkedtem vele szemben, nem igaz? Becsületes voltam vele szemben ... — Az — mondtam —, becsületes ... Még egy jó félóráig konyakoztunk. 1383. október 12. * (J] SZŐ 5