Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)

1963-09-08 / 248. szám, vasárnap

Méliusz Józs

ef' 3ütépM napMapad JÍLIUS FUČÍK IDŐSZERŰSÉGE r rpr ~ ~~ —i wmmmm Július Fučík neve ma már világszerte ismert. A világ számtalan nyelvére lefordították műveit, melyeknek mondanivalója ma is teljes mértékben időszerű. Szeptember 8-án emlékezünk halálának 20. évfordulójára, s ebből az alkalomból közöljük MÉLIUSZ JÓZSEF neves romániai magyar írónak az Igaz Szóban megjelent írását. Julius Fucík tragikus és hősies optimista, a halál árnyékából ls győzelmet sugárzó Írása, a Riport az akasztófa tövéből, (Nálunk: Üzenet az élőknek — szerk.) jónéhányszor bejárta a földkerekséget, számtalan kiadást ért meg a világ minden Irodalmi nyelvén. De vajon miért jelenik meg még mindig újabb és újabb kiadásokban ez a terjedelmére nem nagy, de annál elemibb hatású mű, amely óhatatlanul magával hordozza Fučík korábbi Írásait ls, riportjait hazájáról és a Szovjetunióról, publicisztikai munkáit, megannyi a harc legmagasabb hőfokán fogalmazott vallomást és kordokumentumot? ábrándok megvalósításának, e században Immár harmadszori megkísérlésére aligha kerülhet sor. Nem engedhetjük meg, nem engedheti meg senki, akinek drága az élet, az öröm, a szabadság és az Igazság. A kapitalizmus még inkább bukásra és pusztulásra van ítélve, mint előző szakaszában, amikor az elszigetelt és bekerített Szovjetuniónak még nem állt módjában, hogy megakadályozza a huszadik század második világégésének a kitörését. De a Szovjetunió legyőzte ellenfelét, és ma a szocialista világrend élén képes féken tartani a fenevadat: a béke erői hatalmasabbak, mint a háború erői. A monopoltőkével viharos házasságban élő fasizmus teljes csődjét csak a végsőkig elszánt harc vívhatja kl, az éberség, a kitartás, a békepolitika tántoríthatatlan következetessége: a Szovjetunió, szövetségesei és a mindenüttvaló kommunisták vezette békeküzdelem, amely zászlai alá von mindenhol mindenkit, aki elveti a háborút, a fasizmus pusztító embertelenségét, és akit elborzasztanak az emberiség ellen elkövetett bűntettek fokozottabb megismétlődésének szörnyű lehetőségei. Ennek a Harcnak a lényegéről szól Fučík börtönnaplója ős ez hatásának titka, ezért jelenik meg mindig JÚLIUS FUČÍK 1930-BAN, FRUNZEBA ÉRKEZÉSEKOR A PISPEKI VASÚTÁLLOMÁSON A válasz nem lehet más, mint az, hogy a veszély, amely ellen Fučík maradéktalan kommunista emberségével és ezt az emberséget tökéletesen tükröző írásaival harcolt, nem hogy elmúlt volna, de mind baljóslatúbban, mind leplezetlenebbül fenyegeti a békét; gúzsba köti a föld jelentős területein a gondolatot, a szó, az emberi és a társadalmi cselekvés szabadságát —, megismétli a második világháborúban leterített fasizmus útjait és módszereit. A hidegháborús arcvonal Iegelőretoltabb állásában, a Német Szövetségi Köztársaságban a hitlerizmusból a mába „étnőtt" fasiszta militaristák nem is leplezik, sőt nyíltan kifejezésre juttatják, hogy folytatják a hitlerizmus egyszer már csütörtököt mondott kísérletét. Téves az a szóhasználat, amely a fasizmus „újjászületéséről" beszél. Hiszen nem születhetik újra a bűn, amit gyökeresen kl nem irtottak. Az amerikai monopoltőkének pedig gondja volt rá, hogy keletre vicsorító vérebeit minél nagyobb számban átmentse. E monopoltőke és a német fasiszta militaristák szodomlsta frigye folyamán pedig mi sem „természetesebb", mint az, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a MacCarran törvény megszavazása a kommunisták ellen csak külszínre különbözik a hitleri lágerekből ismert tetoválástól, de szellemében nem. Nyugat-Németországban rehabilitálták az SS rhartalóchadak tisztjeit és legénységét, valamint a hitlerista háborús apparátus jelképeit és kitüntetéseit. Bonni miniszterek fenyegetőző beszédei, generálisok fegyvercsörtetése, fasiszta díszszemlék, náci nyilatkozatok, új, nagyméretű börtönök építése, „közép-keleteurópai" bizottságok, minisztériumi osztályok, különleges szervezetek és kémközpontok működése, atomtámaszpontok, horogkeresztet még ki nem tűző, de a zsargonja szerint horogkeresztes sajtó, nyílt revansagitáció, területi igények hangoztatása, provokációk és uszítás a Szovjetunió és szövetségesel ellen, az első német szocialista állam elleni kihívások —, minek nevezzük mindezt, ha nem a hitlerfasizmus nyílt állampolitikává meztelenült folytatásának? Ám a gyilkos német Imperialista újra és újra. Ezért a század egyik legidőszerűbb irodalmi alkotása a Riport az akasztófa tövéből. Jla „a könyveknek megvan a maguk sorsa", ha igaz a latin mondás, hogy habent sua fata libelli, akkor Fučík megrendítő vallomásának ős végérvényes tanulságokat megfogalmazó számvetésének a sorsa abban teljesedett ki, hogy a veszéllyel szemben a mártír író élet-, ember-, nemzet- és hazaszeretete, erkölcse ős lelki tisztasága, helytállása a halálig —, olvasóiban mindig újra és újra kihajt: megsokszorozza önmagát. íme, egy író, íme egy ember — egy kommunista ember —, akinek a művében egybeötvöződik író és forradklmár, jellem és művész, a legrezdülékenyebb érzelem a legteljesebb tudatossággal, a személyiség a kollektív sugallattal, az egyéni sors a fellebbezhetetlen általános igazsággal. Az olvasók tömegére gyakorolt hatás előidézője éppen ezért nem az alkotás körülményeit meghatározó páratlan helyzet, hanem az erkölcsi nagyság, a kápráztatóan világos eszmélet, a megindító érzékenység, amellyel az író ezt a végletes helyzetet, s e helyzettel az ellenfeleit legyőzi. Túl egyszerű és túlontúl kevés lenne csupán arra hívni fel Fučíkkal az olvasót, hogy emlékezzék. Csak emlékezni még nem tett, egyszerűen csak nem felejteni még nem cselekvés. Fučík ennél mérhetetlenül többre tanít. Arra int, hogy emlékezve körültekintsünk és előre nézzünk, tehát, hogy éberek legyünk, hogy az emlékezés harci eszközzé váljék a fasizmus ellen. Arra tanít, hogy a fasizmus embertelenségére visszapillantani a felelősségnek csak egyik fele, a másik fele: a fasizmus vesztét biztosító emberiességre és cselekedeteire visszatekinteni, belőlük példát és erőt meríteni a cél eléréséhez, a folytatódó fasizmus megfékezésére és megsemmisítésére. A fasiszták előző történelmi vereségükből semmit sem tanultak, és Fučík írása ma nemcsak bennünket, őket is figyelmezteti: a fasizmus legkövetkezetesebb ellenfelel semmit sem felejtenek. Az eltüntetett romok, a hajdani börtönök, a lágerek, a tömegsírok és harcterek színhelyeiről szüntelenül ránk mered a fasizmus arca, reánk néz emlékeinkből. És emlékeztetnek a tanúságtevő ős vádoló könyvek, de talán egyetlen egy sem olyan hitelesen és olyan mozgósító erővel, mint a vég tudatában harcoló Fučík írása, ö arra hívja fel figyelmünket, hogy mit kell tennünk a harcoló közösségen belül személy szerint is, hogy emberibb emberré kell válnunk magunknak is, hogy a legmagasabb erkölcsi mértéket kell önnön magunk és eszmetársaink elé szabnunk — csak így kezeskedhetünk harcunk hitelességéért. Mert ml a bűnük azoknak, akik ellen a fasizmus szervezkedik, mi volt a bűnük azoknak, akiket a hitleristák tömegével legyilkoltak, Európa színe-virágának? Mindenekelőtt az, — írja Fučík —, hogy bűntelenek voltak. A bűnnek, az emberiség elleni bűnnek és az emberiességnek, azaz a bűntelenségnek világméretű összeütközésében maradt alul 1945-ben a hitlerfasizmus. Fučík ezekre a végső kérdésekre Irányítja tekintetünket. „Csak a puszta alany és állítmány maradt — írja naplója egy helyén a helyzethez illő egyszerűséggel: — a becsületes ember helytáll, az áruló elbukik, a kispolgár kétségbeesik, a hős harcol". Ez a végletes képlet mégsem puszta egy# szerűsítés. A becsületes ember, a kis-' polgár, a hős mindenekelőtt ember. Ember még az áruló ls. Elvégre az őruló, akiről Fučík arcképcsarnokában megemlékezik, az emberi feladat véghezvitelébe bukott bele, mert nem bírta el a kínzást, mert félt a haláltól, amelyet mégsem kerülhetett ki. Az árulás okát emberi mértékkel, a félelemmel magyarázni lehet, de megbocsátani soha. Az áruló az elárultak pusztulásáért felelős: minden elpusztult élet egy darab a mozgalomból. „Minden emberben — olvassuk — van erő és gyengeség, bátorság és félelem, szilárdság és ingadozás, tisztaság és szenny". Fučík és harcostársai helyzetében azonban csak az egyik változatnak marad helye. „Választani kellett. Vagy — vagy". Ember a harcosok közösségétől távoli cseh börtönőr ls, akiben elegendő égy szemernyi nemzeti érzés, hogy átváltozhassék a kommunisták legértékesebb segítőtársává. Az ember fogalmán kívül reked viszont a fasiszta nemember, az emberi nemből magát kirekesztő zoológiai lény, ez a bottal, vasdoronggal, pisztollyal, ölőszerszámokkal felszerelt fenevad, akinek az egyetlen törvénye a bűn. Az ő akasztőfájuk tövében szült csodát az emberiesség, a kommunisták helyzetet és embert változtató lelkiereje és vonzása: megteremtődött az alkalom ennek az egyedülálló könyvnek a megírására —, egy cseh börtönőr tette lehetővé a kézirat létrejöttét és mentette meg az utókornak. Valóban nem elég emlékezni De emlékezni ls kell ahhoz, hogy a mai világban körültekintve meglássuk, hogy az ember ellenségei, a fasiszta tömegmészárlás helyett egy mindezek összességénél mérhetetlenebb veszélyt tornyosítottak az emberiség fölé: az atomháború veszélyét. S ez a fenyegetés már nem tízmilliók, de száz- és százmillió bűntelen fölé veti rémületes árnyékát. És a veszély a militarista téboly egy olyan fokán Jelentkezik, amelyen a merényletre készülők már azonos mértékű tulajdon pusztulásukkal sem vetnek számot. A kegyetlenség az embertelenedett anti-ember tulajdonsága, a fasiszták legjellemzőbb vonása. Mint Fučík írja, kegyetlenségükben „saját gyönyörűségükre kínoztak és öltek". így lényegültek az ember ellentétévé, az emberellenesség bűnének beteljesítőivé Európában, a dehumanizált civiJULIUS FUCÍK lizáció és technika huszadik századi szintjén. De annak a bűnnek, amit a szövetkezett amerikai, angol, francia imperialisták a német fasisztákkal egyesülve egész népek halálául előkészítenek, annak még nincs neve, nincs rá szó az emberi nyelvek szótáraiban, s a nem létező szónak megfelelően találó Jelzője sincsen. Már nem is kegyetlenség ez. Nincsen arra kifejezés, amit a bűn e tervezői magukban hordoznak. Először fordul elő az ember történetében, hogy egy kialakult fogalomnak nem tud nevet adni, és talán azért, mert képtelenség az emberiség száz és százmilliós tömegeinek a pusztulásban hinni. Nem elég nem hinni az emberiség pusztulásában. Tenni is kell az atomveszély ellen. Épp mert oly mérhetetlenül nagy a veszély, az emberiség túlnyomó része a megelőzéséért harcol, s legjobbjai a fučíki bátorsággal, szilárdsággal és tisztasággal küzdenek a bűn lehetősége ellen. A győzelem pedig, a kialakult anyagi és tudati erőviszonyok, a valóság és a történelem törvényei szerint, csak Fučík igazságáé lehet. A népek és az egyes ember az imperialista atomveszéllyel szemben a szocialista világrendszeren belül és a szocializmus határain kívül egyaránt, az atomháborús fenyegetés alatt, szüntelenül a fučíki helyzet küszöbén él és választani kényszerül. „Választani kell. Vagy-vagy". És ez a választás szüntelenségében ma már világméretekben eldöntöttnek tekinthető: a kapitalizmus és a fasizmus körül egyre szűkül a kör. Ügy, ahogyan a minden ízében leninista Fučík iránytűje mutatta. Azért nagy és élő írói mű tehát esztendőinkben is Fučík könyve, mert húsz esztendővel a megírása után, változott körülmények között ls, változatlan érvényességgel hat és nevel. A döntés, amelynek ml és a nagyvilág békét akaró túlnyomó többsége szüntelenül részesei vagyunk, azt jelenti, hogy akárcsak Fučík szellemében és erkölcsében, éberen őrködik bennünk az élet törvénye: szeretjük J. FUCÍK INTERHELPOI BESZÉLGETÉSE 193Q-BAN az életet, szeretjük az embert, nem engedjük megbolygatni a szocialista holnap örömteli építését. Fučík, akárcsak meg nem törő kommunista és a kommunistákkal tartó társai, ott a Pankrácban és szerte az egész letiport és feldúlt Európában, már akkor döntöttek, amikor a kommunista párt szenvedélyes Igazságát elfogadták. A cellafalak között a kommunista Fučík ezért írhatja a halál tornácáról: „Szerettem az életet, a szépségért mentem a harcmezőre... Az örömért éltem, az örömért halok meg". Majd egy másik helyen ezt írja: „Tizenhárom hónapig küzdöttem a magam és a mások életéért". Nyugodtan hozzáfűzhette volna, ha nem fél attól, hogy ezek nagy szavak: az emberiség életéért harcoltam. ö nyugodt lelkiismerettel leírhatta volna ezt a mondatot, hiszen valójában ezt tette. Ezt teszik írásai mindmáig, mindaddig, amíg a bűntelenek száműzik a fasizmust a világból. Fučík rendkívüli egyszerűségében egy helyen arra Inti önmagát, hogy még tömörebbnek kell leqnle: az emberekről kell vallania. Semmi általánosság, semmi frázis, semmi közhely vagy elvontság, de csupa konkrétum. S e konkrétság kulcsa az, hogy az írói munka központi kérdése mindig és egyedül csak az ember. A század irodalmának legremekebb lapjait teszi ki Fučík tipológiája. (Micsoda regényíró lehetett volna.) Nem csupán leírja egy pontos rendszerben elhelyezett alakjait, társadalmi, lelki helyzeteiket, történetüket és jellemüket, hanem érzékletesen kihántja ellentmondásos benső vonásaik közül azokat, amikre a harcnak, a pártnak, a,holnapnak számítania lehet és számítania kell, még ha modelljei az írás pillanatában az akasztófa alatt élnek ls akárcsak ő, mert az élet a szép és jó emberi vonásokban folytatódik, s épül jövővé, az értelem céltudatosságában helytállássá és hősiességgé. Fučík bízik az emberben, ez leninista erkölcse, eme bizalom segítségével marad mindvégig ura a helyzetnek, nyilván a napló utolsó sorain túl is, a halál pillanatáig. Egyik mozgalmi társáról írja: „Élénk, vidám, bátor maradt, akkor is a szebb jövő távlatát tárta az élet elé, amikor előtte már csak a halál távlata állt". Milyen megdöbbentően azonosak a kommunisták! Magát Fučíkot nem lehetne tömörebben és teljesebben jellemezni. Végrendeletében ls azt kéri, ne tapadjon gyász a nevéhez: „Nem illik síromra a gyász angyala". Utolsó mondatait milliók és milliók ismerik és idézik. Ismételjük el őket ml ls: „Emberek, szerettelek titeket. Legyetek éberek". Igen, Július Fučík, szerettél bennünket és mi is szeretjük az embereket. Éberek vagyunk. 1963. szeptember 8. * (*TJ SZÖ 5