Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)

1963-09-07 / 247. szám, szombat

A KORSZERŰ REGÉNY Tizenöt ország részvételével augusztus elején Leningrádban négynapos tanácskozásra jött össze az Európai Írószövetség. Lapunk csütörtöki számának „Visszhang"-ja — a Literárni noviny alapján — már ismertette JiH Hájek beszámolóját. Az alábbiakban — az ELET ES IRODALOM-ban megjelent cikk kivonatos közlésével — e jelentős tanácskozással foglalkozunk. VÉGIGOLVASVA AZ ÜLÉSSZAK felszólalásait, az eredményeket mérlegelő első nyilatkozatokat, kommentárokat, bízvást állithatjuk: igaza van a moszkvai Lityeraturnaja Gazetta szerkesztőségi cikkének, amely „A regény, az ember és a jövő" címmel összegezte az ülésszak tanulságait. Nemcsak fontos politikai tény volt, de jelképként is értelmezhető az a gesztus, hogy már a megnyitó ülésen az Iróközösség elnöksége nevében G. Vigorelli főtitkár a spanyol és a portugál fasizmus ellen tiltakozott, mivel az illető kormányok nem engedték el a Pireneusi félsziget íróit Leningrádba. Nem kevésbé említésre méltó az a nyilatkozat, amely Solohov, Sartre, az olasz Paci, a svéd Lundkvlst, Vigorelli és Szurjtov javaslatára született és amelyéen Európa írói az éppen azokban a napokban Moszkvában aláírt atomcsendegyezményt köszöntötték. Igen, mindez jelkép is: szimbóluma annak, hogy Európa írói érzik felelősségüket, az írástudó ember figyelmeztető szerepét értik és vállalják. „Vessek gabonát avagy sem?" Mihail Solohov, aki a szovjet írószövetség nevében köszöntötte a tanácskozást — erre a feladatra figyelmeztetett: „Itt, a hölgyeket kivéve, éltessebb férfiakat látok — kezdte Solohov rövid beszédét —, írókat, kritikusokat, feltétlenül nagy élet- és irodalmi tapasztalattal rendelkező embereket. Ezért nem leszek naiv: ez a magas megtiszteltetés —, hogy elsőként köszönthetem önöket — nem az én ősz hajszálaim tisztelete, korántsem irodalmi érdemeim elismerése, hanem, mert Alekszej Szurkov barátom és a szovjet írószövetség más vezetői is megveszekedett vitatkozóként ismernek, elhatározták: „adjuk meg a szovjet írók közül elsőnek a sjót Solohovnak, ő majd üdvözli a kedves vendégeket és később már kellemetlen lenne számára a mások felszólalásait bírálni..." Ennek ellenére úgy érzem, jogom van hozzá, hogy szót emeljek az ellen, ha ezen a tanácskozáson netán a deszkákat kezdenék válogatni ahhoz a koporsóhoz, melyben a regényt temetnék el... Számomra nem az a kérdés: „lesz, vagy nem lesz regény", mintahogy a paraszt ember sem kérdezheti: „vessek gabonát, avagy sem?" Ezt a kérdést bárki csak úgy teheti fel: „hogyan vessünk és arassunk, hogy a termés minél nagyobb legyen?' Ugyanígy számomra, a regényíró számára csak az a kérdés létezhet: „miként írhatok jobb regényt, hogy becsülettel szolgáljam népemet, olvasóimat..." Realisták és kísérletezők Ezekhez a bevezető szavakhoz kapcsolódott Konsztantyin Fegyin felszólalása, .amelyben a modern regény ,,sorsát" kísérte figyelemmel — mégpedig az egész sajátos szemszögből, láttatva a kísérleteket és az eredményeket: az író és a közönség kapcsolatát vizsgálta. Bevezetőben az orosz regény történetének nagy alakjaira figyelmeztetett: hangsúlyozta, hogy az orosz próza fő vonulata mindig realista volt. Az októberi forradalom nemcsak az irodalom életében nyitott új lapokat, hanem megváltoztatta a közönség összetételét is. A szovjet Irodalom első nemzedéke például tevékenyen részt vett abban a küzdelemben, amelynek célja egy új olvasóközönség nevelése volt, kezdve a legelemibb feladaton: meg kellett az ábécére tanítani az embereket. A szovjet irodalom éppen ezekből az élményekből merített. Fegyin a szovjet „új regény" születését a húszas évek derekáról keltezi. Ezeknek a műveknek alapvető tulajdonsága az volt — mondotta —, hogy témájukat a jelenkor történeti tapasztalataiból merítették. Ez természetesen formailag ls meghatározta ezeket az alkotásokat, hiszen a forma nem konfekció-öltöny ..." Fegyin nem feledkezik meg az orosz regény kísérletezőiről sem, annál is Inkább, mivel — mint várható volt — ezen a konferencián nagy hangsúllyal vitatták meg a regény új lehetőségeit, szóltak az előzményekről: Kafkáról, Joyceról, Proust-ról és Igen sokat a francia „új regényről", melynek legjelentősebb képviselői az ülésszak munkájában is részt vettek. Fegyin szkepszissel vélekedik a nyugati regényírók minden olyan kísérletéről is, amely elszakadást jelentene a realizmustól. „Nyugaton csaknem mindenütt Joyce, Proust és Kafka regényeiŰ| SZÖ 8 * 1963. szeptember 7. nek tradícióját emlegetik. Ml nem értünk ezzel egyet. Nem hisszük, hogy újdonság lenne _ ehhez a dekadenciához való visszatérés. Ez a visszautasítás egyáltalán nem homokra épül. Talán kevesen tudják, hogy nálunk kiadták Proust összegyűjtött munkáit. Ha ezt a kiadást nem követte különösebb hírnév — ez nem valamiféle izolálás következménye. De, ha a szovjet széppróza Proust útjait követte volna — úgy saját poraiba hamvadt modernistát kellett volna feltámasztania... Gondolom, Joyce, ugyanígy titok a mi regényíróink számára. Kafkát, azt hiszem, nem sokan Ismerik nálunk. Én még Németországból, az első világháború idejéből ismerem őt, amikor a dadaizmus épp támadni kezdte a német expresszionizmust és a' francia szürrealizmust. Azt hiszem, azóta sem kerestem', a könyveit. Kafka természetesen nägy formakészséggel írt, volt személyes igazsága, de ez az olvasók szélesebb rétegei számára nem volt igazság .. Hallgattassák meg a másik fél is A tanácskozáson sokan védelmükbe vették nemcsak Kafkát, hanem a francia „új regény" alkotásait is. Elsősorban maguk az érdekeltek szóltak erről. A francia Robbe-Grillet például kijelentette: „én azért írok, hogy megtudjam, micsoda kívánság ösztönöz engem az írásra ..." Ugyancsak a francia „új regény" képviselői emlegették sűrűn Dosztojevszkij nevét, mint akinek életműve az ősforrást jelenti, s voltaképpen ezzel kezdődne a modern regény története. Nem hiányzott ezekből a felszólalásokból egyfajta „magakelletés" sem — ahogy Tvardovszkíj mondotta —, mert mi másnak lehetne minősíteni például azt a szintén Robbe-Grillettől származó mondatot, miszerint Dosztojevszkij munkásságában a legértékesebb Raszkolnyíkov szobájának leírása. Joggal felelte erre Ehrenburg: „De hiszen ez a leírás csak azért hat reánk annyira, mert tudjuk, ki az a Raszkolnyíkov ..." Néhányan vitatták a szocialista realizmus létjogosultságát, sőt egyáltalán a realizmus jogosultságát. A francia Nathalie Sarraut arról beszélt, hogy a realizmus meglehetősen kétes fogalom, hiszen az író azt sem tudhatja biztosan, hogy az az eszme, az a cselekmény, melyet ábrázolni kíván — tudatában tükröződik-e, avagy tudatalattiként jelentkezik. A nyugatnémet Hans Magnus Enzesberger a szocialista realizmus dogmatikus magyarázóival vitatkozott, azokra a logikai törésekre mutatott rá, amelyek az elmélet és a megvalósulás kőzött fennállnak. Mindezt olyanféleképp fejezte ki, mintha a marxizmussal lenne vitája, mintha a marxizmus Igazi eszméivel nem értene egyet. Üjra Ehrenburg volt az, aki szővátette ezt a tévedést. „Felszólalt itt — mondotta Ehrenburg — korunk egyik legjobb német költője, a „47-esek" csoportjához tartozó Enzesberger. Haragos felszólalásában a marxizmus számlájára írta mindazt, ami a marxizmus vulgarizálólt illeti. Ha átnézzük Marx, Engels műveit, Lunacsarszkij néhány cikkét, Gramsci leveleit; ugyancsak azt találjuk, hogy semmi olyasmi nincs azokban, ami olyan haragra gyújtotta a fiatal német költőt..." A politikai közös nevező: az antifasizmus Enzesberger felszólalása egyébként még egy ponton nyújtott vitára alkalmat: a nyugatnémet költő, amidőn hangsúlyozta, hogy az Irodalomnak részt kell vennie az antifasizmus küzdelnjeiben, ugyanakkor állást foglalt az úgynevezett modern Irodalom mellett. Hans Koch vitatta ennek az eszmetársltásnak a jogosságát, többek között arra utalva, hogy a regény hatásának politikai funkcióját értékelve hasznosabbnak tetszenek Feuchtwanger, Heinrich Mann, Anna Seghers realista alkotásai. Elismerte azonban azt. hogy a nyugatnémet költővel a fasizmus gyűlölete közös táborba sorolja a keletnémet alkotókat is. Akárhány • melléktéma burjánzott fel az egyes felszólalások nyomán, végeredményben mégis a regény korszerűsége volt az alapvetően érdekes az eszmecsere minden részvevője számára. Különösen örvendetes, hogy egyes kiélezett személyes vélemények mellett, mások megtették a szükséges disztinkciókat. A felszólalók közül sokan támogatták Solohovnak azt a véleményét, miszerint lehetetlen a regény elhalásáról beszélni. Egy bolgár Irodalomtörténész, Pantyejev Zarev megállapította: „A regény válsága — a tartalom, a művész humanista álláspontjának válsága". Az olasz E. Paci szerint a válságot lényegében az okozza, hogy „elfeledkeznek egyesek az emberről". Oj írók törnek az élvonalba Alekszandr Tvardovszkij azzal kezdte felszólalását: „Kellemes érzés elmondani azt, hogy a regény már vagy másfélszáz évvel ezelőtt meghalt. Engedjék meg, hogy emlékeztessek erre a régebbi temetésre. Száz esztendővel ezelőtt a fiatal Turgenyev, az egészen ifjú Tolsztojjal egy fehér éjszakán ennek a városnak az utcáin sétálva arról beszéltek, hogy az orosz irodalomban nincsen egyetlen kimagasló alkotás sem, amely megérdemelné a regény műfaji meghatározását ... Ogy tetszik, Gogol Holt lelkek-jét nevezték meg példaképpen. Mint ismeretes, a szerző eléggé különös módon „poémának" jelölte meg e munka műfaját. Lermontov Korunk hőse című művét novellaciklusnak nevezték, s hasonlóképpen Turgenyev művét az Egy vadász feljegyzéseit, Tolsztoj önéletrajzi trilógiáját ls... Nem kételkedem abban, hogy a regény még néhány átalakulásának tanúi lehetünk..." Azok, akik nem értettek egyet a regény válságáról meghirdetett elmélettel — többnyire olyan művekre hivatkoztak, amelyek vitathatatlanul az élvonalba tartoznak már ... Tvardovszkij is és egy fiatal regényíró, Danyil Granyin is különös hangsúlylyal emlegették Alekszandr Szolzsenyicin nevét és művét. Tvardovszkij ezt mondotta: „ennek az írónak megjelenése rendkívül jelentős a mi szovjet Irodalmunkban ..." Grahyin a kísérletezések szükségességéről beszélt: „Kísérletezni kell, az' útkeresés tiszteletet érdemel; s minél határozottabb ez, annál nagyobb a remény a sikerre. Az egyik legjelentősebb siker, vagy mondhatnám: felfedezés az utóbbi időben számomra Saint-Exupéry műve volt. Exupéry azért szól, mert nem lehet nem beszélnie, elpusztulna, ha nem beszélhetne, számára ez élet és halál kérdése, önmagáról és a világról beszél... Ez nem önéletrajz, ez már a lélek életrajza. Ehhez hasonlítom a mi leningrádi írónőnk, Olga Bergholz — szerintem — nevezetes könyvét, a Nappali csillagokat. Számomra felfedezés volt Szolzsenyicín..." Az útkeresők felelőssége Konsztantyin Szimonov ugyancsak az új utak keresésének szükségességére hívta fel a figyelmet, egyszersmind az ilyesfajta kísérletekkel járó felelősséget ls kiemelte egy szellemes hasonlattal: „számomra az író felelősség egy kissé a pilóta felelősségére hasonlít, aki egy hatalmas utasokkal zsúfolásig tömött repülőgépet vezet a felszállástól a célt jelentő repülőtérig, ahogyan az Író kíséri olvasót a könyv elejétől a végéig..." Külön kell említenünk Leonyid Leonov felszólalását, amely — úgy tetszik — kevéssé kapcsolódott a vita általános menetéhez, legfeljebb annyiban, hogy az író humanista kötelességeit hangsúlyozta. Ennek ellenére az egész eszmefuttatás a legtartalmasabbak közül való, hiszen lényegében egy nagy író ars poeticájának, a nemzethez való tartozásáról, emberségének tartalmáról tett vallomásának tömör summázata. Ugyancsak ilyen „nyilatkozatszerű" volt Jean Sartre felszólalása ls a tanácskozás utolsó napján. Sartre inkább újra exponálta azokat a problémákat, amelyek — többek között — Leningrádban ls felvetődtek, szólt az olvasók és az frók viszonyáról, kifejtette gondolatait a valós tapasztalati anyag, illetve a művészi fantázia kapcsolatáról, valamint az író társadalmi felelősségének milyenségét és mértékét elemezte. A tanácskozás minden résztvevőle egyetértett azzal, hogy az eszmecsere hasznos volt: az irodalom, a világirodalom javát szolgálta. Ungaretti, az Európai Iróközösség elnöke, ezt így fejezte kl: ma meg kell keresni mindazt, amin a különböző világnézetű emberekben, különféle esztétikai rendszerekben, más-más nézeteket valló művészekben közös, azaz a humanitást, — s ezzel segíteni kell „megmenteni a világot", s „biztosítani a jövő művészetét..." (E. F. P.) ! i UMOR SZEMLÉLTETÉS — Papa, milyen a zsiráf? — Papa, milyen a zsiráf? — Ilyen! MARK TWAIN: (Krokogyil) Ádám — Éváról (AZ ELSŐ EMBER NAPLÓJÁBÓL) HÉTFŐ: Az új, hosszúhajú teremtmény folyton körülöttem lebzsel. Nem szeretem ezt. Magányhoz vagyok szokva. Miért nem keresi ez a furcsa lény a többi állat társaságát? ... Ma borús az ég. Keleti szél fúj. Azt hiszem, esőt kapunk... Kapunk? Honnan veszem így a szót? Igen, most jut eszembe, a hosszúhajú beszél mindig ilyenformán. SZERDA: Építettem magamnak egy hajlékot, amely megvéd az esőtől. De az új élőlénytől ott sincs nyugtom. Bebújt ő is, anélkül, hogy bármit kérdezett volna. Amikor ki akartam dobni ezt a tolakodó teremtést, a nézőkéiből hirtelen víz kezdett folyni. 'Borzalmas, elnyújtott hangokat hallatott, és mancsának külső oldalával törölgette a vizet. Csak már egyszer csendben maradnal De szakadatlanul fecseg, és mindig mindent a fülembe akar súgni. Ez nagyon zavar, mert csak olyan zajokhoz vagyok szokva, amelyek kisebb-nagyobb távolságokból jönnek. SZOMBAT: A hosszúhajű túl sok gyümölcsöt eszik. Ha ez így megy tovább, egy szép napon mindenünk kifogy. (Már megint többesszámban beszéleki 0 olyan gyakran használja, hogy már én is egészen megszokom.) Ma sűrű köd van, ezért inkább a hajlékomban maradok. De a hosszúhajű nyugodtan szaladgál a kertben, akármilyen az Idő, és sáros lábával összemaszatolja a hajlékomat. 0, milyen nyugalomban éltem azelőtti VASÄRNAP: Ma reggel rajtakaptam a hosszúhajút, hogy megrázta azt az almafátl HÉTFŐ: Azt mondta, hogy Éva a neve. No és? Ml közöm hozzá? Kijelentette: ezt kiáltsam, ha azt akarom, hogy odajöjjön hozzám. Erre csak azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem fogom őt hívni, a név tehát teljesen fölösleges. (A „fölösleges" szó láthatólag nagyon Imponált neki. Többször fogom ezt a szót használni.) KEDD: A hosszúhajú azt állítja, hogy őt az én oldalbordámból teremtették. Micsoda ostobaság! Egyetlen bordám sem hiányzik. SZOMBAT: Az új teremtmény tegnap beesett a tóba, amikor megint nézegette magát benne. Tudniillik pillanatonként ezt csinálja. Amikor nagy üggyel-bajjal kihúztam a vízből, sajnálkozni kezdett azokon a szánalomra méltó lényeken, akik kénytelenek a hideg tóban élni. Este egy sereg ilyen csúf teremtményt hozott a -hajlékomba, és mellém tette őket az ágyba, hogy ne fázzanak. Nincs kedvem még egy éjszakát ezeknek az undorító lényeknek a társaságában tölteni. Ha besötétedik, kiszórom őket. KEDD: „Éva" megismerkedett egy kígyóval. Roppant örülök, mert ez az állat tud beszélni. Végre megint lesz egy kis nyugalmam. PÉNTEK: Éva az Imént Idefutott hozzám, és elmondta, hogy a kígyó azt tanácsolta neki, kóstolja meg az almát arról a fáról. Állítólag, aki eszik belőle, az okos meg érdekes lesz, és még mit tudom én, micsoda. Hányszor magyaráztam neki, hogy akkor eljön a Földre a halált Megint EZ IS ÉRV! Két asszony beszélget: — Mondd, drágám — mondja az egyik —, miért váltok? — Mert a férjem hazudott nekem. — Ne möndd, és mit hazudott? — Azt mondta, hogy két napra elutazik, és váratlanul hazajött,

t

a » a lelkére kötöttem, hogy nagy Ívben kerülje azt a fát. Most jár a szája. Az az érzésem, hogy nagy vészt zúdít ránk nemsokára. Elővigyázatosságból emigrálni fogok a Kertből. SZERDA: Az éjszaka elszöktem lovon. Gyors ügetésre szorítottam, hogy Idejekorán biztonságba helyezzem magam. De már nem jutottam messzire. Vagy egy órával napkelte után elérkeztem egy virágdíszben pompázó, elragadóan szép völgybe, ahol nyüzsögtek a legelésző, szundító, és játszadozó állatok. Hirtelen borzalmas zűrzavar keletkezett. A négylábúak szörnyű üvöltéssel egymásnak estek. Rögtön tudtam, mi történt: Éva evett egy almát arról a fáról. És ettől kezdve halál ls volt a világon. A tigrisek szélsebesen felfalták a lovamat. Nagyon dühös lettem és felszólítottam őket, hogy legyenek olyan szívesek, hagyják ezt abba. De senki sem hallgatott rám. Ha még tovább is veszekszem a tigrisekkel, engem is felfaltak volna. De elrohantam, és nem messze a Kerttől kényelmes búvóhelyet találtam. Éva közben felkutatott engem. Az igazat megvallva, örültem neki, mert korgott a gyomrom, és ő hozott magával néhány szem almát. Bár elveimmel ellenkezett, ettem belőlük. Nem volt más választásom, mert éhes voltam. Ogy látszik, az elveket csak addig tarthatja tiszteletben az ember, amíg elegendő ennivalója van. Évának a távollétemben az az őrült ötlete támadt, hogy mindenféle ágakat és leveleket aggasson magára. Amikor megkérdeztem tőle, mit jelent ez az ostobaság, és leszedtem róla a sok zöldséget, Éva kuncogott és elpirult. A fülembe súgta, hogy majd észreveszem, miért tette. Igaza volt. Ámbár még mindig nagyon éhes voltam, letettem az almát (pedig a felét sem ettem meg, és nagyon Ízlett! ], s összekerestem azokat a leveleket és ágakat, amelyeket leszedtem róla. Azután magamat ékesítettem fel velük. Amikor elkészültem, elég szigorú hangon ráparancsoltam, hogy ne ugráljon körülöttem tétlenül, hanem inkább hozzon még néhányat a pompás almából. Tulajdonképpen nem ls olyan rossz, hogy együtt élek vele. Mindenekelőtt azért, mert azt állítja: felülről úgy rendelkeztek, hogy a Jövőben dolgoznunk kell. Majd én felügyelek rá. (Szirmai Marianne fordítása) — Hogyan? Elvált a feleségétől, és semmit sem hagyott neki? — Dehogynem. A gyerekeket... (Krokogyil)