Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)

1963-09-21 / 261. szám, szombat

A

közgyűlés befejeztével az elnök még egyszer szót kért. — Tóth János ügyével kell még foglalkoznunk. Lopáson értük. Döntse el a tagság, megmaradhat-e közöttünk. Valaki ísikuncog a hátsó sorokban. Mások közbekiabálnak. — Janival jól elbántak. — Így még minálunk senki sem járta meg. — Követ lopott kukorica helyett. Az elnök felszólítja Tóth Jánost, hogy mondjon el mindent, ami tettére magyarázatul vagy mentségül szolgálhat Tóth János 40 éves, zömök termetű, ritkás szőke hajú parasztember, feláll a helyéről, s egyik kezében kalapját szorongatva, kicsoszog az elnöki emelvény elé, és bíborpirosra gyúlt ábrázattal szembelordul a tagsággal, tátható, hogy valósággal elborítja a szégyen, szinte a sírással küsíködik. Szólni szeretne, üe a közgyűlés nevet, ő pedig dermedten áll, csak a gondolatai száguldanak rendszertelenül. Erős benne az elhatározás, hogy mindent őszintén elmond, de a nevetés és a gúnyos közbekiáltások •zéthessentik gondolatait. Lám, mégiscsak igaz, nem vagyok nagy luínen, gondolja keserűen. Nem jut •szembe, amit kigondoltam. Valósággal összeroskad, mert úgy érzi, hogy $3 a kinevettetés a legnagyobb rossz d világon. A gúny kegyetlen ostor, süvöltve csap le az emberre és véres csíkot hagy a lelkén. A nevetés mindjobban fokozódik. A kezdeti kis kuncogások összefolynak, beleümlenek egyetlen nagy hahotatengerbe, melynek hullámain egyedül ő hánykódik, ő Tóth János, a tolvaj. Mit is akart a tagságnak elmondani? Először is azt, hogy jelentéktelen kis ember volt világéletében, amilyenből tizenkettő egy tucat. De azelőtt nem lopott soha. És mondják meg, miért tette őt szerencsétlenné két esztendővel ezelőtt a főkönyvelő? Az a nagyhangú, gőzfejű ember, akit tavaly elkergetett a tagság. Mikor Tóth János belépett a közösbe, a főkönyvelő volt az úr a szövetkezeti portén, mert az elnököt iskolára vitték. S ez a dölyfös ember élt is a hatalommal. János azzal a kéréssel állott elő, hogy osztaná be öt állatgondozónak, mert világéletében szerette a Jószágot. A főkönyvelő végignézett rajta, és tíz-tizenöt ember jelenlétében azt mondta neki: — Hallja-e? Maga nem látszik valami nagy lumennak. De kocsisnak talán megjárja majd. Nem látszok nagy lumennak? Mi a csoda az a lumen? Tóth Jani először hallotta ezt a kifejezést. És azt is hallotta, hogy a körülállók közül néhányan felnevetnek, a főkönyvelő pedig ügy mustrálgatja, mint egy selejtes állatot. Hirtelen valami görcsös félelem, rossz sejtés szállta meg. Mit jelenthet az a lumen? A jelenlevőktől szégyellte megkérdezni, riadtan sietett haza, és először feleségének adta fel a kérdést. — Mit tudom én! — hessentette el magától az asszony a bolondságot. A fia se tudta, pedig az elvégezte a nyolcadikat is. Végül a kocsmában kötött ki. Fújva prüszkölve törtetett oda, mint egy megsebzett vadkan. Ritka vendég volt a pult előtt. Hetenként, kéthetenként egyszer; ha betért egy savanykás kisfröccsre. De akkor két féldecit hörpintett fel egymás után. Hamar megártott neki. Mikor Dudás, a törzsvendég betoppant, ő már rózsaszínben látta a világot. — Még egy féldecit — intézkedett Dudás, és Tóth János lenyelte a harmadik pohárral is. Dudás, bár rátarti és módos, de valójában kalandor lelkű ember volt mindig. Húszéves korában feleségül vett egy gazdag 40 éves özvegyet, és azzal tartatta el magát. Jól élt, evettivott, a vagyont elúsztatta, az aszszonyt megverte, ha ellenkezett. Csak egy kis szőlője maradt, s a pince. Azt kapta meg háztájinak. Végül ott kötöttek ki a pince mélyén. Tóth Janit még sohasem érte olyan tisztesség, hogy egy gazdaember a pincéjébe meghívta volna. Meghívni csak olyat szokás, aki viszonozni tudja. Ezért nagy tisztelettel emelte fel a poharat, amikor Dudás koccintásra szólította fel. — Te is kocsis vagy, én is kocsis vagyok. Kocsis itt már az atyaúristen ís. ö vallásos ember lévén, tiltakozott. — Az istent csak ne keverje bele. — Én keverem őtet? — kérdezte vissza Dudás. — Hát ő minket mibe kevert bele? Tóth Jani nem tudott tovább vitatkozni. Zúgott a feje az italtól és egyébként is más izgatta őt. A tüske, amit a főkönyvelő belébökött. — Mi az a lumen, tudja-e? kérdezte Dudástól hirtelen. — Lumen? — Nekem azt mondták, nem vagyok nagy lumen. Mit jelenthet az? — Nem vagy nagy lumen? — Dudás fuldokolva nevetett. — Buta embernek tartanak, testvér. Kimondottan buta embernek. A tüske akkor fúródott csak bele Igazán. Mintha méreg forrt volna a hegyén. Dühös, gonosz tüske volt, csípte, marta, nem tudott szabadulni tőle. Amikor ez a lumen eszébe jutott, elsötétedett előtte a világ, szeretett volna futni, ameddig a lába bírja. Rendszerint a kocsmáig Jutott el. Dudás, az újdonsült cimbora teli pohárban nyújtotta felé az enyhülést. A lopásra is Dudás szedte rá egy novemberi estén. Megrakott szekérrel hajtottak hazafelé, s a kiserdő melletti szérűnél Dudás ledobott a a szekérről egy zsák csöves kukoricát és betemette a kazal alá. — Mi tesz maga? — Hiszen ez lopás. — Mindenki így csinálja, te talán nem? — Én még soha. Dudás méregbe gurult. — Mert te buta ember vagy. Neked hivatalosan is megmondták. Nem is buta vagy, hanem hülye. Tökhülye. — Az elnök már itthon van, ő nem tart annak. — Egykutya. Csak ők az okosok. A kocsis az buta. S másnap Tóth Jani is elrejtett egy zsák kukoricát. Azután a másikat, a harmadikat... Máig sem tudja, hogyan jöttek rá a titokra. Az egyik estén, amikor a szérűhöz óvakodott, s a zsákot vállára kapta, rátörnek hárman. Sötét volt, az arcokat nem lehetett látni. De az egyik, a vaskos termetű, széles karimájú kalapban, mintha az elnök lett volna. — Tolvaj! — kiáltották és megindultak feléje. Egy szemhunyásig dermedten állt, majd úgy határozott, hogy eldobja a kukoricát és futásnak ered. De mintha az ördög incselkedett volna vele. Valami arra ösztökélte, hogy ne hagyja ott a zsákmányt. Ne adja üldözői kezébe a bűnjelet. Futni kezdett a kukoricával. Pedig tudta, hogy reménytelen küzdelem. Már az első lépéseknél majd megfojtotta a teher és többször is felvillant benne a gondolat, legjobb lesz eldobni a zsákot és megadni magát. Hátha szót érthetne az emberekkel. Nem ^csapnának lármát egy zsák kukoricáért. De eszébe jutott, hogy bizonyára régóta figyelik. Tudják, hogy ez már nem az első zsák. Rendőrök jönnek majd érte, és a börtönbe kerül. — Istenem segíts. Miatyánk, kl vagy a mennyben — mormolta maga, elé, és futott lélekszakadva. Már azt se tudta, hogy a két lába nehezebb-e vagy a teher a vállán. Mintha az égbolt s az egész világ őrá nehezedne. Elhagyta minden ereje, kétségbeesetten hátratekintett. De mi történik? Az üldözök elmaradoztak. Nem bírnák talán szusszal? Ö a teherrel jobban fut, mint azok szabadon? Diadalmas öröm hatalmasodott el rajta. Nem vagyok nagy lumen, azt mondtátok? Hát most megfizettem. Kijátszottalak benneteket. Otthon kimerülten dobta le a zsákot. De csak néhányat szusszantott, máris kapaszkodott tel a padlásra, hogy a többihez öntse a csöveket. Hátha mégis követik üldözői. S ahogy önti ki a zsákmányt, megfagy a vére. A zsákból csak néhány cső kukorica hull a halomra, a többi apróra vágott fahasáb, kődarab. És egy levél. Vastag papírlapon tintaceruzával: „Máskor ügyesebben lopj, Tóth jani. Vagy legjobb, ha nem lopsz. Ami ebben a zsákban van, azt megtarthatod. De a többi zsák kukorica holnap délig a közösben legyen." Idáig ért gondolataival, amikor visszazökkentette a valóságba egy gúnyos felkiáltás: — Azt hitte, nem érik utói. — Kibabráltak vele. — Csend legyen — kiáltott közbe az elnök. — Tóth János szólni akar. Akar, de nem tud. A szépen megfogalmazott vallomásból csak ennyire futja: — Másképp kellene élni. — Kellene? — kérdezi az elnök. Hát akarsz, vagy nem akarsz másképp? — Ha lehetne, még akarok. Ez a lehetne még mélyről és őszintén felbuggyanó kérésféle, és Ígéret is. — Mindig lehet — hallja a választ. — Ha használt a lecke. A

lecke. Meddig feketéllik majd a homlokán ez a szégyenbélyeg? Hogyan támaszthat ő ezek után a két kezével, jó szándékával olyan záport, mely ezt a jegyet lemossa róla. Körülölte zúg, zsibong a terem. Már nem nevetnek Ok is gondolják, használt a lecke. ffi. Benka nemzeti művész 75 éves 1888. szeptember 21-én született Martin Benka nemzeti művész, a szlovák képzőművészet kimagasló alakja, akit a cseh Josef Máneshez, vagy Mikuláš Alešhez hasonlíthatunk. A szlovák nép nemzeti öntudata ébredésének történelmi Időszakában született a művész, de csak kerülő úton jutott el a művészethez. Eredetileg Hodonínban, majd Bécsben szobafestősegéd volt. Csak húsz éves korában A. Kalvoda műtermében ismerkedett meg az impresszionista tájkép-festészettel. Ennek hatására ő maga is több tájképet fest jellegzetesen élénk színekkel. (Szivárvány 1918). Az első világháború után szorosabb kapcsolatot teremt szülőföldjével, Szlovákiával, s ez művészetére is kihatással van. Alkotásaira ebben az időben már az átgondolt mondanivaló, az egyéni művészi kifejezési mód, a fegyelmezettség jellemző. Benka, a két háború közötti időben Prágában élt, ahol módjában állt műveit a legjobb cseh festőművészek alkotásaival összemérni. Itt festette legjelentősebb képeit, melyeknek témáját egytől-egyig szlovákiai élményanyagából merítette. Talán éppen az vitte a művészt a szlovák nép és a szlovák vidék heroizálása felé, hogy sokáig távol élt imádóit szülőföldjétől. Benka sokoldalú tehetsége az olajfestményekben teljesedett ki. A huL. MITNYICKIJi 6zas években főleg a drámai elemek jellemzik képeit, melyek sajátosan egyéniek ugyan, de még a valósäg optikai szemlélésének nyomait viselik. Ebben az időben festette A liptói havasokon, Úsz a Szepességben, Hegyvidéki paraszt című alkotásait. A harmincas évek elején Martin Benka művészetében végérvényesen túlsúlyba kerül az expresszív elem, amely az értelmi valóságot kristálytiszta művészi valósággá költi át. A művész erről így nyilatkozik: „A természetben nem tudtam dolgozni, mint ahogy nem tudtam közvetlenül a valóság szerint festeni sem. A természet és a valóság csak a közvetítő szerepét töltöte be nálam. A legszívesebben egyedül, bezárkózva, tanulmányaimmal és jegyzeteimmel körülrakva dolgoztam." Ez a folyamat már az 1931-ben készült Salatini favágók című kéj>én is észlelhető, de teljesen a Két nő (1934) és A földeken (1934) című olajképein érvényesül. A szlovák nép egész életét, zenei, Irodalmi és képzőművészeti gazdaságát — sűrített formában — tükrözik ezek a művek. A nép minden fájdalmát, szépségét, melankóliáját, különösen azonban ősi ösztönös erejét sűríti a képek egyes alakjaiban, • ugyanezt sugározzák tájképei is. Martin Benka, 1939-ben érett művészként érkezett Szlovákiába, hogy Martinban e festői környezetű kt]lturális központban telepedjék le. Ott él ma ls. A második világháború éveiben festett képei (Piac, 1S43) előző alkotásaihoz kapcsolódnak, de fokozatosan mind erősebben kifejezésre jut műveiben a nép nagyságának és erejének hangsúlyozása, ami különösen a Szlovák Nemzeti Felkelés Ihlette alkotásaiból látható. (Bajtársak, A háború nyomai stb.) A felszabadulás után a nagy művész alkotásai a nemzet felvirágzását, e társadalom fejlődését megörökítő művekkel gazdagodtak (Múlt és jelen, 1952). Martin Benka nemzeti művész nagy érdeme, hogy festészetünkben meghonosította azt az áramlatot, amely nem külföldön, hanem itthon kereste és találta meg művészi mondanivalójának értelmét, s ezzel az ifjabb nemzedék példaképévé vált. -skaAz értekezlet végé n A szakszervezett bizottság faliórája öt perc híján tizet mutatott. Az asztal hosszában és körülötte, ahol székek voltak, üldögéltek a műhelybizottságok elnökei, a szakszervezett fejesek és egyéb aktivisták. — így tehát, elvtársak — mondta a szakszervezeti bizottság elnöke, a hamutartóba nyomta a csikket, jelhúzta a szemöldökét, mintegy mutatván, hogy esze ágában sincs bárkivel is komázni. A rendelkezésünkre álló értesülések szerint hárman jelentéstételre távoztak, heten szabadságon vannak. Igazolatlanul távol tizenegyen. Mi mindenkit értesítettünk, elvtársak. Okmánybélyeges kérvényt nem küldtünk senkinek. Elvtársak, önök mindnyájan tudják, de tudja az a távollétével jeleskedő tizenegy is, hogy napirendünk egyetlen pontja a munkafegyelem kérdése. Önök, elvtársak, mindnyájan értik, hogy jelen körülmények közt ez a legizgalmasabb, leghalaszthatatlanabb kérdés. Ezért, úgy gondolom, nem várakozunk a meg nem jelentekre. Ha ezeket az elvtársakat a munkafegyelem kérdése hidegen hagyja, akkor, elvtársak, véleményem szerint mi magunk is meg tudjuk tárgyalni ezt a kérdést. Egyben megbeszéljük ezeknek az elvtársaknak az ügyét is. A munkafegyelem kérdése, elvtársak, a mi vál lalatunkban... Gyorsan átlapozott néhány oldalt a noteszében, megtalálta a szükséges számadatokat és adatokat; s amint feloldódott a figyelme, látta, hogy az egyik jelenlevő az asztal végén felemeli a kezét. — Miről van szó, elvtárs? — kérdezi az elnök kelletlenül. Boszszantotta, hogy megzavarták magasröptű szónoklatában. Vita a beszéd után lesz. — Szabad egy megjegyzést? — kérdezte a feltartott kezű. — Megjegyzések és nyilatkozatok személyes ügyekben az értekezlet végén, kedves elvtársam! — vágta el a szavát a szákszervezeti bizottság elnöke. És a számok és az adatok felé irányítva figyelmét, folytatta: — ... Elvtársak, szégyen és gyalázat, hogy milyen lemaradás van a mechanikai műhelyünkben. A kovács és az öntőműhelyben még a ma! napig sem teljesítették a tervüket. Es mit látunk a részlegeken és a brigádokban? Már vannak, elvtársak, egyes mutatók, de nincsenek még... Az asztál végén ülő elvtárs másodszor ts szót kért. Nem adták meg neki. Az értekezlet tovább folyt. A szakszervezeti bizottság elnöke ércesen, csengő hangon beszélt az egybegyűlteknek arról, hogy az „übének" esze ágában sincs támogatni a léhűtőket, a rendbontókat és a termelés kártevőit. — Elvtársak, egyetlen munkaórában sem engedhetünk meg panamázást Es az asztal végén ülő újra felemelte a kezét. — Várj sorodra a megjegyzéseddel szólt mérgesen az elnök. — Hadd fejezzem be. Azután majd az emberek hozzászólnak... Megmondtam: a megjegyzéseket legutoljára! Az értekezlet tovább folyt. A szakszervezeti elnök után felszólaltak a műhelybizottságok elnökei, azután a szakszervezetek képviselői, majd szót kértek az aktivisták. Végül az egybegyűltek megtárgyalták a határozat tervét. Utána elfogadták a határozatot, előbb egészében, majd részleteiben. Legeslegvégül rákerült a sor a megjegyzésekre. — Csak a legrövidebben, elvtárs! — figyelmeztette az elnök. . Rövid leszek — bólintott az elvtárs. — Két szót. Csak annyit akartam mondani, hogy a munkafegyelem tárgyában munkaidő alatt tartunk értekezletet s ezzel megsértjük a munkafegyelmet. Mióta is ériekezünk? Három órája és tizenkilenc perce. A munka áll, mi pedig itt ülünk. Bizony. Ennyi az egész. • — Az egész? — kérdezte a szakszervezeti elnök tárgyszerűen. — No ugye, hogy maga is sorra került az észrevételével. Nem kell semmiségekért izgulni. Mindent a maga idejében. Észrevételek az értekezlet végén. Ez a rend. Punktum. Oroszból fordította: Pagonyi Antal ÜJ SZÖ 6 * 1963. szeptember 21,