Új Szó, 1963. augusztus (16. évfolyam, 210-240.szám)

1963-08-29 / 238. szám, csütörtök

Rajtaütés — megtorlással EMLÉKEZÉS 1944-RE ISMERŐSÖK JÖTTEK Marosvásártčl... Egykori iskolatársam öccse érkezett Bratislavába, hogy másnap tovább utazzék családjával a Magas-Tátrába. A román néphadsereg nyugalmazott őrnagyának, jelenleg a Marosvásári Fafeldolgozó Kombinát csöndes dolgozójának ma is még csaknem leányos arca csupa jóságot sugároz.- Ki hinné, hogy a cingár kis emberke a Szlovák Nemzeti Felkelés kitüntetett hőse! Az évforduló megünneplésének előestéjén zászlódíszbe öltözött a város, amikor Miska barátom megérkezett. Meg ls kérdezte tréfásan, vajon az ő tiszteletére lobogózták-e fel az állomás környékét? így elevenedtek fel benne a csaknem két évtized előtti emlékek, amelyekről azután a Devín-szálló éttermében beszámolt: — Meggyőződésem ellenére lettem Horthy katonája. Szülővárosom, Marosvásárhely ' akkoriban Magyarországhoz tartozott, s mint ottani illetőségű, kénytelen voltam a nagy vérontás vége felé bevonulni. Esős őszi napon, 1944. október 15-én — pontosan emlékszem a dátumra — megtudtuk, hogy Magyarországot megszállták Hitler martaiócai és Szálasi ragadta magához a hatalmat. Az első kínálkozó alkalommal harmadmagammal átálltam a magyarországi partizánokhoz, akiknek egyik csoportL. SNOPEK: HARCBA! ja egy általunk ismert, közeli erdőben táborozott és Nógrádi Sándor partizán-törzsparancsnok utasítását várta. Nógrádi, miután visszatért az obarovi és szvjatoszinói kiképző táborokból, szorosan együttműködött a Voljanszkij szovjet százados vezényelte Banská Bystrica-i és zvoleni felkelőkkel. — A keleti arcvonalról visszaözönlő német hadosztályokon áttörni egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Ezért nekünk is meg kellett várnunk Nógrádi törzsparancsnok útiparancsát, vagyis az erdőben rejtőző partizándandár felkerekedését. Amikor azután egy a terepviszonyokkal ismerős bizalmink hírül hozta, hogy .útra készül a tábor, elszántan nekivágtunk a koromsötét éjszakának. Többet bukdácsolva és hason csúszva, mint két lábon járva, hat órai keserves út után elértük az ali& öt kilométernyire fekvő erdőt. Szegény bajtársunk, az erdélyi származású Vértes Kelemen azonban egy német golyószórótól szitává lőve hanyatlott szemünk láttára az árokba, amikor az SS tábori csendőrök elöl futásnak eredtünk. — Ha megfogyva is, de éppen jókor értük utói elvtársainkat, akik még sebtében eltüntették táborozásuk nyomait. Kellő igazoltatás után a kettéosztott dandár azon feléhez kerültünk, amely Nógrádi parancsához mérten Keleti Ferenc vezetésével észak felé vonult a hegyekbe. A felkelők frontja akkor Losonctól 4 kilométernyire északra húzódott. Hoszszadalmas volna ecsetelni azokat az emberfeletti fáradalmakat és megpróbáltatásokat, amelyek néha a kétségbeesés határára sodortak bennünket a Čierny Balogig terjedő úton, a náci lesipuskásokkal vívott ádáz küzdelmekről nem is szólva. Érzékeny veszteségek árán végre mégis elértük úticélunkat, a partizánok legendás hírű fellegvárát. — Mindez akkor történt, amikor már hétre emelkedett a Szlovákiába vezényelt német hadosztályok száma. Akkor, amikor a szlovák felkelők tartotta községeket és városokat sorjában visszafoglalták az országbitorlók. Csupán a Čierny Balog körüli hét település, a környékbeli erdészlakok és a balogi hegyek képeztek egyetlen nagy katonatábort, amelyen megtorpantak a fasiszták ismételt támadásai. Ide húzódtak vissza az elvágott vagy szétszórt partizánalakulatok maradványai, ide hordták a megcsappant hadianyagot és itt nyújtottak gyöngéd kezek gyógyító írt a sebesültek sajgó sebeire. — De a közeli Breznón úgy szaporodtak a bosszúra éhes, vérszomjas Wehrmacht- és SS-pribékek, mint a legyek. A balogi táborba viszont a szlovák, szovjet és francia partizánokon kívül egyre több harcedzett magyar antifasiszta érkezett. Medved'ovón megalakult az első magyar partizánszövetség, amely csakhamar kezdeményezően avatkozoit be a harci cselekményekbe. Eltorlaszolták a táborba vezető hegyi ösvényeket, megszervezték a járőrszolgálatot, majd felvették a kapcsolatot a Breznón hemzsegő németek közé ékelt magyar csapattesttel, s többeket sikerült a felkelők számára megnyerniük. Mire nyílt harcokra került sor, derekasan verekedtek szlovák bajtársaik oldalán és számos német foglyot ejtette!'.. — Kár, hogy azt a jelenetet, amelyet befejezésül még elmondok, nem filmezte akkoriban valaki — folytatta elbeszélését Miska barátom mosolyogva. Arra már nem emlékszem, ki volt az az ismeretlen partizán, akit megmentettünk, de pontosan tudora, hogy 1945. január 29-én történt. Azért, mert ezen a napon született öt évvel később Mihály fiam. Szóval a jánošovkai ütközet után egy szlovákmagyar vegyes járőrünk lélekszakadva jött jelenteni, hogy a kanyaron túli völgykatlanba visszavert németek sírját ásatják valakivel. Tudtuk, mi következik: ha kész a sír, odacsődítik a falubelieket és „elrettentő például" tarkón lövik a szerencsétlent. Futásnak eredtünk tehát és a helyszínre érkezve sikerült a gaztettet megakadályoznunk. A röhögő hat SSharamia még fel se ocsúdott a meglepetésből, amikor ötöt közülük már elintéztünk. A hatodik pedig ijedtéhen egy arra haladó vízhordó fiatalassszony szoknyája mögé bújt. De a kardos menyecske se volt rest, megpenderítette a vízzel telt vödröt és úgy fejbe kólintotta a megszeppent harcost, hogy az a lejtős talajon tehetetlen bábként pontosan begurult e sírgödörbe, mintha csak neki készült volna. — Tente, tente, szépen... — szólalt meg erre magyarul a kötelékétől megszabadított partizán és felkapva egy gazdátlanná vált géppisztolyt, sorozatot eresztett „helyettesébe". BEFEJEZÉSÜL és a törénelmi hűség kedvéért megemlítjük, hogy a hitleristáknak mindvégig nem sikerült felszámolni a partizánok balogi fellegvárát. Mert amikor a szlovák szabadságharcosok elkeseredetten védték a községbe vezető utakat az óriási túlerővel szemben, és már-már a felmorzsolás veszélye fenyegette őket, az előbbi harcok után átcsoportosított magyar partizánalakulat oldaltámadást intézett a „Sicherheitsdienst" egységei ellen anélkül, hogy tudomása lett volna a másik oldalról előretörő szovjet előcsapatok frontális hadműveletéről. A győzedelmes Szovjet Hadseceg azután egyszer s mindenkorra megkímélte Čierny Balogot a pusztuiéstól, amelynek dicső földjét nem szennyezte be fasiszta csizma. K. E. A Szlovák Nemzeti Felkelés 19. évfordulójának alkalmából a prievidzai járásban Dolné Vestenicén vasárnap, augusztus 25-én leleplezték Július Bad'ura szobrászművész alkotását - egy Dartizáncsoportot ábrázoló emlékművet. A felkelés napjaiban e községben volt a felső-nyitrai és a Ján žižka partizánbrigádok parancsnoksága. ANDREJ PLÁVKAt -G^yiek a hősről Hív az erdőm, hív a rétem, testvérem a harcba vár — szabadságért forr a vérem, szívem izzó tűzben áll. Legényszemek lángja lobban, acéllá lesz az ököl, hol ellenség jár, fellobban tüzünk, s egyre tündököl. Megvédjük e hazát, jertek! Igazságért vért adunk. Mozdulnak a hegyek s völgyek, győzelmesen száll dalunk! Rabok többé nem leszünk már apa, fiú, rajta hát, fizd a germánt, ne borítsák sírhantok e szép hazát. Emberbőrbe bújt sátán, a koponyádat széttöröm, hulljon csontod száz szilánkra, féreg hízzék bőrödön. Haragjukban dúlnak-fúlnak hegyeink, s a föld remeg, ezer tüzes csóva gyullad, lángolnak a fellegek. Hallom, felnyögsz, drága földem, add még egyszer csókodat, sose múlik el szerelmem: Harcra, fiúk! Szél, riadjl Farkas fenő fordítása É

szakkeleti szél kerekedett, amikor naplementekor a bratislavai Duna-parton őgyelegtem régi kenyeres pajtásommal. — Tudod-e, Emil — szólt hozzám a múlt emlékei között turkálva —, hogy holnapután, csütörtökön lesz tizenkilenc éve annak, hogy megszólalt a Banská Bystrica-i leadó? Mondd csak, volt rá eset a ti osztagotoknál, hogy németek is átszöktek hozzátok? — Hogyne! — válaszoltam a valóságnak megfelelően és eszembe is jutott a következő történet: 1944-ben, úgy november vége felé lehetett, amikor a parancsnoksághoz hivattak. Nem mondhatnám, hogy különösebb lelkesedést ébresztett bennem ez a parancs, mert éppen meggémberedett tagjaimat készültem kiegyenesíteni a „zemljankában" (kifelé álcázott földvájatban). Osztagunk akkoriban a prievidzai járásban, Omasta község határában egy völgytorkolat fölött feküdt. — Németet fogtunk! — újságolta a küldönc olyan hévvel, mintha ő lett volna a nap hőse. Sötét hajú, borostás állú fiatalemberrel találtam magam szembe a parancsnokságon, aki a német Wehrtncht zöldesszürke tábori egyenruháját viselte, gallérján ezüst hajtókával. — Szóval tolmácsnak hívtak ide — kaptam észbe. — Az „ezeréves birodalom" polgára közben olyan sunyi bizakodással mosolygott rám, mintha zsenge gyermekkorunk óta puszipajtások lettünk volna és tőlem várná megváltását. — Heinz Ullrich altiszt — mutatta be nekem a .vigyorgó németet Klokov szovjet kapitány. — Most mér mulass te vele, én eleget törtem a nyelvemet! — tette hozzá megkönnyebülten. A felderítő csapatnak mellettem álló vezetője azután elmondta, miképpen zajlott le a különös találkozás. EMIL KNIEZAí HEINZ ULLRICH ATALLOTT Hat emberből álló járőrkülönítménye kártevő tevékenységet folytatott egy Nyitra környéki vasúti pályatesten, majd észrevétlenül visszahúzódott az erdőbe. — A bozót- és avarlepte sűrű szlovákiai erdőségek hű szövetségesei voltak a partizánoknak, de néha bizony árulójukká is váltak. Ez az íratlan törvény késztette őket óvatosságra akkor is, amikor Nitrianske Rudno magasságában német katonára bukkantak egy kis tisztáson: megtorpantak és visszafojtott lélegzettel figyelték ellenfelük minden mozdulatát. De a német meg se moccan, csupán feszülten fülel nyakát nyújtogatva abba az irányba, ahonnan az imént hangfoszlányokat és az avar zizegését vélte hallani. Azután zsebkendőjét kezdi lengetni. — Partizánok! — kiáltja oda németül még mindig gyanakvó fiúknak. — Jó barát vagyok, nem hitlerista! — jól van már, no! — kiáltott viszsza a kis csoport vezetője. — Majd elválik. De jaj a germán istenednek, ha kelepcébe akarsz csalni! Erre szétrebbent a felderítő osztag, akár a felriasztott madársereg, mindegyikük más-más irányba. Miután szélesebb körzetben bejárták a terepet anélkül, hogy valami gyanúsat észleltek volna, visszatértek a német katonához és lefegyverezték. Az pedig váltig hangoztatta, hogy a partizánokhoz akar átállni. A felderítő osztag vezetője befejezte rövid tájékoztatását, mire hozzáfogtam a német katonaszökevény kihallgatásához. Klokov kapitánnyal egyetemben valamennyien érdeklődéssel hallgatták tolmácsolásomat a vallomás tartalmáról. Emberünk valahonnan Thüringiából származott. Megjárta Lettországot és Litvániát, önkéntelen szemtanúja volt az ottani borzalmas vérfürdőknek, nők, gyermekek és aggok kíméletlen legyilkolásának. Már ott megcsömörlött az „úri nemzet" embertelenségé.től, de még nem nyílott alkalma a szökésre. Most azután elérkezettnek vélte az időt, hogy portyázás ürügye alatt kereket oldjon és átálljon hozzánk. Csak arra kér — úgymond —, ne zavarjuk vissza csapattestéhez, ahol a legjobb esetben kötél vár rá. Másrészt jogos aggodalmai támadtak, vajon honfitársainak tengernyi gaztettei után meg tud-e győzni bennünket becsületes szándékáról? Minden reményét abba a biztos tudatába helyezi, hogy a partizánok igazabb emberek a náciknál... Minden szem fürkészően meredt a jövevény arcára, minden lefordított mondat után síri csend támadt a parancsnoki fedezékben. Mindenki mérlegelt, latolgatott, bizalmatlankodott. Nem csoda, hiszen nem egy jóhiszemű bajtársunkat galádul lépre csalták hasonló mézesmadzaggal. De ez a Heinz ... úgy látszik ... őszintén beszél. Végre Klokov kapitány lassan felemelkedett ültéből s csak annyit mondott, hogy: „Harasó". A tapasztalt szovjet tisztet még nem hagyta cserben emberismerete. Egyszeriben felengedett a feszült légkör és Heinz Ullrich altiszt „menedékjogot" nyert a Szlovák Nemzeti Felkelés földjén. • • • Fölös óvatosságból Heinz eleinte csak „konyhatündéri" teendőket végzett, ami kissé elkedvetlenítette, mert mindenáron tettekkel akarta bebizonyítani harci készségét a vérben gázoló szörnyetegek ellen, jóllehet jómagam is megbíztam beniie. Csakhamar azonban alkalma nyílott erre is. Mielőtt kenyértörésre került sor, bűnbánóan bevallotta nekein, hogy „merő véletlen" folytán egy szovjet gyártmányú géppisztolyt „sajátított ki" magának. Rőzseszedés közben akadt rá az erdőben egy ledobott anyagszállitó ejtőernyő közelében. Engedjem meg, hogy megtarthassa, mert... — Riadó! Riadó! — hangzott fel a sziklaperemen felállított őrszem figyelmeztető kiáltása. — Az összekötők szerepét vállalt falubeliek hírül hozták, hogy a németek nagyszabású „tisztogatási" akciót terveznek. Erős egységek máris útban vannak az Omasta-völgy torkolata felé. Mivel a körülzárás veszélye fenyegetett, a november 30-ról december l-re virradó éjjelen sebtében elhagytuk/ föld alatti szállásainkat. Előzetes beosztásom szerint rám háramlott a kötözőhely kiürítésének és 18 sebesültünk fedezet alatti elszállításának feladata. Arra már nem futotta az Időből, hogy Heinzet „illetéktelen fegyverhordás" miatt felelősségre vonjam. Ezért őt bíztam meg azzal, hogy sebesültszállító csoportom és partizánbrigádunknak elöl haladó zöme között fenntartsa a kapcsolatot. Így időnként szemmel tarthattam, vajon nem sántikál-e rosszban. Az elővigyázatosság nem árthat. Közvetlen közelünkben aknák csapódtak be, de Heinz halálmegvető bátorsággal teljesítette feladatát. Keménykötésű legénynek látszott. Szerencsénkre egyre sűrűbb köd ereszkedett a vidékre, majd nagy pelyhekben megindult a havazás, amely csakhamar tomboló hóviharrá fajult. A jótékony hófüggöny védelme alatt veszteség nélkül folytathattuk fáradságos utunkat. Heinznek is része volt abban, hogy csapattesteink között az ítéletidő ellenére sem szakadt meg az összeköttetés. Tízszeres túlerejének tudatában • az ellenség ezúttal az erdőbe is bemerészkedett. Erős felderítő osztagot menesztett nyomunkba az országúton, amellyel előbb-utóbbmeg kellett ütköznünk. Heinz most már önként jelentkezett nálam — a hidegtői és a lelkesedéstől kipirulva —, hogy a hozzánk ugyancsak átállott két belgával együtt megkísérli az alkalmatlankodó nácik feltartóztatását. Közben tüntetőleg és szeretettel simogatta az „illegális" szovjet géppisztoly agyát. Mire az elcsigázott nácik lőtávolságra megközelítették teherhordó alakulatunkat, golyózápor fogadta őket. Vagy tizenketten hanyatt vágódtak a hófödte lejtőn lefelé gurulva, a többiek a „rugalmas" visszavonulás útját választották. Pirkadat előtt elértük a Rokoš-hegy gerincét. Az ellenség másnap sem mert újabb támadásba kezdeni, lezárult a Szlovák Nemzeti Felkelés egy dicső szakasza. És Heinz Ullrich német altiszt is sikeresen átesett a partizán-tűzkeresztségen. Fordította: G—k ŰJ SZÖ 4 * 1963. augusztus 29.