Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-27 / 205. szám, szombat

JOSEF ŠKVORECKÝ I — Az elvtárs még a vendéglőben Ss tanul, — mondta a zömök férfi. Gutaütéses képe régi orvosi könyvek ábráira emlékeztetett. A mellette ülő fiatalember képe ementáli sajtra emlékeztetett. Tele volt ragyával — himlőtől vagy mitől. Előbb megpróbáltam észre sem venni ügyetlen ismerkedési próbálkozását, de az alacsony ember újra kezdte: — Mondom, az elvtárs a vendéglőben is tanul. Nem volt mit tenni. — Nem tanulok, — mondtam. — Dolgozom. — Min dolgozik? — kérdezte a fiatalember és kissé szemtelenül az irataim fölé hajolt. — Fordítás? Németből? ; _ Angolból, — mondtam. — Csak .szerkesztem. — Hát az elvtárs szerkesztő? — szólalt meg újból a zömök emberke. — Akkor főiskolára is járt, ugye? — nézett rám, s eres szeme sok-sok felhörpintett pohárról tanúskodott. De valami erő áradt belőle. A sörházi kocsisok bikaereje. — Akkor hát tanácsot adhatna, szerkesztő úr, — mondta, feleletre sem várva. — Tudja, én csak munkás vagyok. A CKD Sokolovo gyárban dolgozom. A faterom is munkás volt, a nagytatám is. Érti. Három nemzedék csupa munkás. Csupa nulla, érti, szerkesztő úr. Csupa nulla. Kezdtem kínosan érezni magam. Bizonytalanul köhintettem. — Miről van szó? — Azt mondom, érti? Csupa nulla. Közönséges napszámosok. Az apám napszámos, a nagyapám napszámos, én is az vagyok. Csupa hó-rukk-ember. — Na jól van, — mondtam. — MiTől van sző? A zömök fickó felhajtotta a korsó sörét, odakiáltott a pincérnek: — Még egyet. De jó erőset. — Aztán folytatta: — Nulla vagyok. Közönséges nulla. — Csak ki vele, — szólt rá a társa. — Mondd meg neki. Gyerünk. Ezt már hallottuk. A zömök ember bólintott, rám meresztette véreres szemét, arca hirtelen fájdalmasan, siralmasan eltorzult: — De a fiamból mérnök lesz! Az lesz, ha én mondoml Hozták a friss korsó sört, ivott. Megkérdeztem: — Miért ne lehetne belőle mérnök? Ha jól tanul? Szinte ordított: — Még ha jól tanul! Kitűnően tanul! Csupa kitűnő föntről le az egész bizonyítványon! Isten tudja, kitől örökölte a fejét. Tőlem nem, annyi szent. Én marha vagyok. Az apám is marha volt, a nagyapám is. Félbeszakítottam: — A gyerek jól tarml, maga nem kapitalista, hát akkor hol a baj? — Hát tudja... káderezni szoktak ... — mondta tétován. — De hisz maga már a harmadik munkásnemzedék! Politikai malőrje talán csak nem volt? — Hogy lett volna? De tudja — kirúgtak a szocialista munkabrigádból. —• Ogy? És miért? Felém nyújtotta vörös lapátkezét, az írásokra ejtette, mert addig ért csak az asztalon. — Hát — én igyekeztem, szerkesztő úr. Már csak a fiam miatt is. Elmentem még arra a — filharmóniára is. Csakhogy ... Elhallgatott, aztán bütykös ujjával a félig teli sörös korsóra mutatott maga előtt, és szomorú, szinte tanítósan ingatta fejét. Elkámpicsorodott szemébe néztem. — Ez az egy nem ment? — mondtam. — Nem ment, — mondta elkeseredetten. — Azt mondták, reménytelen eset vagyok. — Mintha a fölötte kimondott ítéletet akarná megerősíteni, egy kortyra magába döntötte a korsó tartalmát, aztán bütykös ujjával az asztalhoz intette a pincért. — Hát, — mondtam, — ez ugyan hiba, de aligha döntheti el a fiú dolgát. Tulajdonképpen mivel van baja? — Kérdezd mér meg, — szólt rá megint az ementáli képű ifjú. — Nekem nem hiszel, kérdezd meg tőle. — Hát hisz kérdezem én, — mondta a zömök és elhallgatott, mert éppen kikötött előtte a friss korsó sör. — Egy gulyást, főúr, — kiáltott a pincér után, aztán megint hozzám fordult. — Nézze csak, szerkesztő úr. Én nulla vagyok, érti. A faterom is... — Ezt már elmondtad, — szakította félbe a társa. — Azt mondd meg, min rágódsz. — Hogy én min rágódok! — kiáltotta dühösen a zömök. — Azon rágódok, hogy nem tudom, mit csináljak! Rettenetes gondjaim vannak, uram! — meresztette rám a szemét. — A fiam idén végzi a nyolcadikat. Csupa egyes, föntről le végig. A tanító meg egyre azt hajtogatja, járassam középiskolába, aztán egyetemre, legyen belőle mérnök. Jó, jó, de mi lesz, ha nem veszik fel, ha azt mondják, már elég a mérnök? Az Olda meg rágja a fülemet, hogy írassam be az ipariskolába, onnan is mehet egyetemre. De a tanító meg azt mondja, hogy az ipariskolások műszaki középkáderek, hogy pénzt fektettek beléjük, és azért nem eresztik őket a főiskolára, csak kivételes esetekben. Ml lesz, ha éppen az én fiamat nem eresztik? — öklével az asztalra csapott. — Én azt akarom, hogy mérnök legyen! — Tudja, a tanítónak Igaza volt, — mondtam. — Ha a gyerek jól tanul, járassa középiskolába. Ha nem is vennék fel a műegyetemre — valószínűtlen, mert mérnökökre nagy szükség van — még akkor is bekerülhet más főiskolára. Elmehet mondjuk orvosnak. — Nem megy orvosnak! Mérnök lesz belőle! — öklével megint az asz-i talra csapott, akkorát, hogy megugrott a gulyással teli tányér meg a söröskorsó. — Érti! Eleget keresek. Két és fél ezrest havonta. És csak az az egy fiam van. Tanulhat ameddig akar, de azt akarom, hogy mérnök legyen belőle! Az apám napszámos volt... — kezdte rá megint. — Én azt mondom, írasd be az ipariskolába, — mondta az ementális ifjú. — És mi lesz, ha az ipariskolából nem veszik föl az egyetemre? — Az is megtörténhetik, — mondta közömbösen a fiatalember. A zömök férfi feljajdult: — No látod! Ha meg a középiskolába járatom, esetleg onnan se jut fel az egyetemre, és akkor mi lesz? Mi lesz akkor? — meresztette a szemét. — A középiskola semmire se jő. Elmehet hivatalnoknak a postára vagy firkásznak valami hivatalba, és ugyanolyan nulla lesz belőle, amilyen én vagyok. — Mondtam már magának, érettségivel felkerülhet akármelyik főiskolára, — magyaráztam. De a zömök félbeszakította. — Az istenét, maga sem érti, mit mondok. Én azt akarom, hogy mérízlik a jó ebéd a bratislavai Vasutas utcai napközi otthon pionírjainak. Ebben az esetben azonban nem az otthonban, hanem a természet ölén fogyasztják el. A napközi otthon ugyanis rendszeresen szervez kirándulásokat, s ilyenkor arról is gondoskodnak, hogy meleg ételben se legyen hiány. [Foto: Prandl S. felvétele) nők legyen! — ordította kétségbeesetten, és szavaiban ott sírt három munkásnemzedék minden elkeseredett elképzelése arról, hogy a mérnök áll a társadalmi ranglétra legtetején. Széttárta kezét. Ezt az egyet nem kellett volna megtennie. Az asztal szélén áiló félliteres söröskorsó a szomszéd asztalnál ülő úr ölébe esett. A zömök ember az utolsó pillanatban megpróbálta elkapni, s közben másik keze könyökével meglökte a tányér gulyást. A tányér mint valami diszkosz röpült egy asszonyság ölébe a helyiség túlsó végén. Az apró ember hirtelen feléje fordult, sóbálvánnyá dermedt rémületében. — Pardon, bocsánat, — szólította meg a hölgyet, s nyomban tanácstalanul a sörben fürdő férfihoz fordult: — Pardon, bocsánatl Aztán rám nézett: — Hát ez rettenetes! Pardon, urak, — hajolt le a hölgyhöz, megpróbálta piszkos zsebkendőjével letörülni a szoknyáját. A hölgy valamit mondott mindenféle disznó alakokról. A zömök férfi alázatos szemmel nézett rá. — Igaza van, nagysága, disznó vagyok, óriási nagy disznó. Teljesen igaza van. A faterom is söröshordó volt, a nagyapám is, de én azt akarom, érti, hogy a fiamból mérnök legyen, az istenért, értse meg Jött a pincér, ügyesen leszedte az asztalról a maszatos abroszt. — Főúr, — fordult hozzá a zömök ember, — összerondítottam a nagysága szoknyáját, de én... A pincér nem vett tudomást róla: — Pardon, szabad kérem, — tért ki előle és a hölgyhöz lépett. — Szíveskedjék befáradni a konyhába, megpróbáljuk kitisztítani forró vízzel. — Nagysága, — rimánkodott a zömök. — Nagysága, én megfizetem a kárát, nagysága. Veszek magának új szoknyára valót. Az istenért, ne haragudjon. Nem kuporgatom én a garast. Ha kárt okozok, megtérítem, szívesen. Itt van, — vette elő a pénztárcáját. — Itt van kétszáz korona, nagysága. Kevés? Itt van háromszáz, nagysága.... A nagysága szótlanul elvonult a konyhába. — Uram, — fordult a zömök a szomszéd asztalnál ülő úrhoz, akinek nyakába öntötte a sörét, — tisztelt uram! Űj nadrágot veszek magának! Itt van a pénz! Kárt okoztam, de jóvá teszem. Disznó vagyok, tisztelt úr, nagy disznó vagyok, de a kárt megtérítem. Itt van. Vegye el... — Inkább ered\ haza, — förmedt rá barátságtalanul a megkeresztelt úriember. — Lesz ne mulass, ha meglát az asszony! — Tudom én, — mondta elkeseredetten a zömök. — De az asszony már megszokhatta. Nem érdemlek meg olyan jó asszonyt, amilyen a feleségem. A fiamat sem érdemlem meg. De ha azt akarom, hogy mérnök legyen! És senki sem ad tanácsot ... — Menj mosakodni a vécére, — szólt rá az ementális fiatalember. — Aztán gyerünk. — Jól van, — mondta a zömök ember. — Mehetünk. Hát maga azt mondja, szerkesztő úr, írassam be a középiskolába, ugye azt mondja, doktor úr? — meresztette rá reménykedve szemét. — Feltétlenül. — Tehát középiskolába. — Töprengve lehorgasztotta fejét, elindult a mosdó felé. — De mi lesz, ha nem veszik fel? — jajdult fel hirtelen. — Az istenért, mi lesz aztán? Nerfi akarom, hogy olyan nulla legyen belőle, amilyen én vagyok... Tántorogva elindult az asztalok között, eltűnt szemem elől a helyiségben sűrűsödő cigarettafüstben. Felálltam. — Isten vele, — mondtam a fiatalembernek. — És Intse józanságra a főnökét. A fiút meg irassa be a középiskolába. Biztosan felveszik. A fiatalember vigyorgott. Mialatt kifelé tartottam a vendéglőből — a terem nagy nyomtatott Lalakú volt — megpillantottam a gondterhelt, zömök emberkét, egy halom néhai feketekávés csésze fölött állt, és bizonytalan mozdulattal nyújtott egy bankjegyet a felszolgáló pincérlány felé. A konyha ajtaja felől fenyegetőn közeledett a főpincér. Nem vártam kl a végét. Nem szívesen látom, ha embereket nyilvános helyen baj ér. Siettem ki a vendéglőből, a behavazott decemberi éjszakába, a tiszta friss levegő hamarosan kifújta tüdőmből a cigarettafüstöt, s fejemből a gondterhelt' emberkét. Csak másnap jutott megint az eszembe, amikor villamoson mentem el a vendéglő, mellett. A vendéglő még ott volt; a nem mindennapi családfájú emberke nyilván valahol máshol keresett megoldást problémáira. Fordította TŰTH TIBOR / Ä K. Szokolov, B. Guscsin, A. Arcibusev: Előre a kommunizmusért! (Részlet, linómetszet, 18B2.) Penlí Haapää

! PUSSINEN ANYŐ A falu végén lakik, korhadt fakunyhóban, amely akár emberi fészeknek is nevezhető. Körös-körül mocsár és láp, és sarjadó erdő, igencsak szigorú zord tekintetű táj: többnyire ilyen a szegény ember lakóhelyének környéke Finnországban. Pussinen anyó már java korabeli asszony, szikár termetű kunyhólakó, akinek arcára az idő felírta, amit felírt. Szája járása is olyan, hogy kiművelt ízlésű ember meghökkenne hallatára. De hát a faragatlan szóhasználat az égetnivaló kölyök koponyájának széthasításáról nem olyasfajta fenyegetés, amelyet a szó igazi értelmében, komolyan kellene venni. ö már olyan, amilyen, hajlott korú asszony, a legtiszteletre méltóbb emberi teremtmények közül való itt ezen a földön. Mindenekelőtt: ez a szigorú és fukar föld az ő jóvoltából bugyogtatta ki a Pússinenek sokaságát. Zsendülő ifjúkorának legnagyobb részében állapotosan jártkelt, szétvetett lábbal, ígéretesen gömbölyű hassal. Elete virágzó éveit elárasztotta a gyermekbüség és sivítás, a csecsemők ringatása, a szenynyes pelenkák mosása. Es azután idővel megtelt a föld Pússinenek sokaságával, azzal a jót ismert nemzetséggel, amelynek csattogó fejszéje és sivító fűrésze visszhangot ver Finnország erdeiben. Ugyanaz a nemzetség ez, amelynek sarjadékai eljutottak a dübörgő, füstös gyárakba is... Széles és hatalmas a Pússinenek nemzetsége. Es ez az öregasszony fontos személyiség volt a nemzetség gyarapításában. Több mint egy tucat Pussinen bizony nem kis eredmény a maga helyén, hát még ha meggondoljuk, hogy ezek legnagyobbrészt férfiak, egészséges és életrevaló fajta — egészen az anyjuk. Es hát persze, az apjukra is hajaznak, 'Pussinen apóra, hiszen az ő fejszéje és fűrésze, kapája és ásója erejével növekedett, izmosodott a Pússinenek serege. De bizony asszony is kell ehhez, mégpedig asszony a javából. A Pússinenek neveléséhez sok minden tartozik, annyi minden, hogy hirtelenében nem is lehet összeszámolni. Sok fazék kását kellett megfőzni és olyanféle tüzelővel, az erdőben nagysietve összekapkodott galyakkal és korhadt rönkökkel, amelyekről el lehetne még mondani egyet s mást, amikor a fa nem akart meggyulladni, mert hát a tűzhely befelé fújta a füstöt, míg végre aztán a rárakott gally ropogni kezdett. Megfőtt bizony ott jó sok krumpli, mert szája van mindegyik Pussinennek, ahová benyomakodik az ennivaló, ha meg nem eszik, olyan harsány hang tör elő belőle, hogy megtelik vele az egész világ. Hányszor ragadta meg ez a ráncos kéz a kávéskanna fogóját — az egyetlen tárgyat, amelynek ebben a kunyhóban fényűzés-szaga volt! Es az állatokról még nem ls beszéltünk. Az udvar sarkában volt az istálló — komor, sötét lyuk, dohos, mint a barlang —, benne két-három girhes tehén kérődzött és valami bárányféle jószág bégetett bágyadt hangon. Ezeket is etetni és gondozni kellett, mivel ezek az állatok csepegtették a tejet a kis Pússinenek bögréjébe. Pussinen anyó még kúpült is hébe-hóba, ahogy az már valamirevaló háziasszonyhoz illik, igaz, hogy csak mogyorónyi vajat, a szegény ember fehér vaját, sóval jó erősen megfűszerezett írós vajat. Aztán akadt még ráérő ideje, szöszt gerebenezni, meg fonni is: taposta a rokkát, ölében a legifjabb Pussinennel, aki nekikeseredve szívta-rágta anyja csecsét. Aztán stoppolt és foltozott Pussinen anyó, kiváltképpen az urára, később pedig a mindinkább növekvő Pussinenekre, akik aztán sorra benyoéultak Finnország téli erdeibe. Az apró csemetéken rongyokban lógott az ing meg a nadrág, mégsem fáztak meg soha: villámgyorsan jutottak dolgukat elvégezni a ház háta mögé ... Es hát, persze mosott is Pussinen anyó, mosott szakadatlan, pelenkákat és mindenféle más ruhadarabokat. Locsogott a víz, fröcsögtek a ruharongyok a markában, amely durva volt és repedezett. Volt mindig munka rogyásig. A Pussinen-nemzetség olyan fajta, amely sok piszkot választ ki és sok verítéket. Es aztán felmosta a kunyhó padlóját, a nyűtt gerendákat, amelyekből úgy dülledtek ki a görcsök, mint otromba békaszemek. Mert akárhogyan alakult is közben-közben az élet, Pussinen anyé sohasem veszítette el azt a hitét, hogy mégiscsak több a víz, mint a piszok... Dolgozott ő a kunyhón kívül is, a szabad ég alatt, füvet kaszált, szénát gereblyélt, lombos ágat tördelt, fenekét égnek fordítva kapálta a krumplit, sorlóval vágta az árpát a kis darabka földön, amely bizony annyi volt csak, hogy köténnyel leteríthette volna az egészet. Es azután nekivágott rőzsét szedni és rohant vissza a kunyhóba, ahol igencsak sivalkodtak a kis Pússinenek ... Es a sok lótás-futás még ezzel sem ért véget. Szakított időt arra is, hogy a szomszédoknak segítsen, egy kis ezért-azért. Mert a kicsinyek szája örökösen tátogott, mint az éhes verébfiókák csőre. Pussinen anyó eljárogatot dolgozni a környék gazdáinak szántóföldjeire, mosta a gazdagabb szennyesét, gyapjút gerebenezett, bogyót szedett és fűzfaháncsot tépdesett. Amint ott sürgött-forgott, hajlongott a fürge, féktelen és nyelves anyóka a friss füzesben, keresve sem találhatott volna senki nálánál nagyszerűbb emberi lényt a föld kerekségén. Kettétörte a fűzfát és erejét megfeszítve körmével húzta le a törzsről elváló háncsot, mintha csak valami elejtett vad bőrét nyúzná. Fehéren villogtak a nyúzott bokrok és a kis rosszcsont Pússinenek is ott lábalankodtak anyjuk körül, mintha segíteni akarnának neki. Anyjuk meg egyre csak tépkedte a faháncsot és szidta a mihaszna porontyokat, mint a bokrot. A kunyhóban a legkisebbek és legnyűgösebbek alig várták, mikor bukkan már elő anyjuk a zsenge füzesből. Es amikor végre megérkezett, ledobta hátáról a faháncsköteget, tűz fölé akasztotta a vizesvödröt és szoptatni kezdett. Olyan asszony volt ö az időtájt, hogy öröm volt nézni. A betegségnek nem sok dolga akadt az ő háztáján. A nyarakat mezítláb töltötte, még fagyos földön is így járt, mert a talpán úgy megvastagodott a bőr, hogy a tímár cserzőkádjából sem igen került ki keményebb talpbőr. Az őszi jégen is mezítláb lépkedett, kezében kimustrált fejsze, ezzel ütögette agyon a menyhalakat, hogy hallevest főzhessen a Pussineneknek ... Ilyen anya volt Pussinen anyó. Es amikor még java korában volt, csaknem szakadatlan állapotosan járt-kelt, szaladgált, szétvetett lábbal, ígéretesen gömbölyű hassal. Szakadatlan szoptatott. Es a szája is járt, csaknem szakadatlan. Erőteljes, kifejező finn nyelvétől visszhangzott a ház tája, és a szüntelen gyereksikongatás és munka közepette hányszor csendült fel vidám nevetése, a finn szegénységnek ez a kedves fűszere! Il/iondhatják egyesek, hogy az ő keze munkája, sütése, főzése, moif

J sása, foltozása, mind, mind olyan természetű munka, ami széthull és elenyészik. Hiszen a körme tépte faháncsok is már rég elrothadtak a tímár cserzökádjában és mezítelen talpán, melyet a szegénység cserzett vastagra és keményre, most is ugyanúgy kell lótnia-futnia, mint azelőtt. De másfél tucat Pussinen mégis csak másfél tucat. Élnek. Sok férfias fejszecsapás mennydörög le a szálfákra Finnország határtalan erdeiben. (Finn eredetiből fordította KÉPES GÉZAJ ŰI SZÖ 6 * 1983 július 27.