Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-17 / 195. szám, szerda

A KKP KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK JÚNIUS 14-1 LEVELE (Folytatás a 11. oldalról) Amint a fentlekből látható, Marx és Lenin alapvető tanítása az, hogy a proletariátus diktatúrája elkerülhetetlenül tart a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet egész történelmi időszaka alatt, vagyis az egész időszak alatt, amíg meg nem szűnnek az összes osztálykülönbségek, és el nem érkezünk az osztály nélküli társadalomba, a kommunista társadalom magasabb szakaszához. Mi fog történni akkor, ha fele úton kijelentik, hogy nincs többé szükség a proletariátus diktatúrájára? Vajon az ilyen kijelentés nem alapvetően ütközik-e Marxnak és Leninnek a proletárdiktatúra államáról szóló tanításával? Vajon az Ilyen kijelentés nem engedély-e arra, hogy kifejlődjék „ez a ragály, ez a pestis, ez a fekély, amelyet a szocializmus a kapitalizmustól örökölt"? Más szóval, ez rendkívül súlyos következményekhez vezetne, és kizárttá tenne bármiféle átmenetet a kommunizmusba. Létrejöhet-e „az egész nép állama"? Lehetséges-e a proletárdiktatúra államát „az egész nép államával" helyettesíteni? Ez nem egy bizonyos ország belső ügyelt érintő kérdés, hanem a marxizmus-leninizmus egyetemes igazságát érintő alapvető probléma. A marxisták—leninisták nézete szerint nem létezik olyasmi, mint osztály nélküli vagy osztályok fölötti állam. Amíg az állam állam marad, addig osztály jellege kell hogy legyen. Amig az állam létezik, nem lehet „az egész nép" állama. Mihelyt a társadalom osztály nélkülivé válik, nem lesz többé állam. De hát akkor miféle lenne „az egész nép állama"? Akinek csak alapvető fogalmai vannak is a marxizmus-leninizmusról, megértheti, hogy az úgynevezett „egész nép államában" semmi új sincs. Kiemelkedő burzsoá személyiségek a burzsoá államot mindig is „az egész nép államának", vagy olyan államnak nevezték, amelyben „a hatalom birtokosa az egész nép". Egyes emberek azt mondhatják, hogy az ő társadalmuk már osztályok nélküli társadalom. A mi válaszunk erre ez: nem, kivétel nélkül minden szocialista országban vannak osztályok és van osztályharc. Mivel léteznek még ott a régi kizsákmányoló osztályok maradványai, akik megpróbálják visszahódítani a hatalmat; mivel szüntelenül új kapitalista elemek keletkeznek ott; és mivel még mindig léteznek ott paraziták, spekulánsok, naplopók, huligánok, állami pénzek elsikkasztó! stb., ugyan miként lehet azt állítani, hogy nem léteznek többé osztályok és nincs osztályharc? Hogyan lehet azt mondani, hogy nincs többé szükség a proletariátus diktatúrájára? A marxizmus—leninizmus arra tanít bennünket, hogy az ellenséges osztályok elnyomásán kívül a proletariátus diktatúrájának történelmi feladatai a szocializmus építése Idején szükségképpen magukban foglalják a munkásosztály és a parasztság kapcsolatainak helyes irányítását, politikai és gazdasági szövetségük megszilárdítását és azoknak a körülményeknek megteremtését, amelyek lehetővé teszik a munkás és a paraszt közötti osztálykülönbség fokozatos megszüntetését. Ha a szocialista társadalom gazdasági alapját vizsgáljuk, azt találjuk, hogy kivétel nélkül minden szocialista országban megvan a különbség az össznépi tulajdon és a kollektív tulajdon között, továbbá, hogy létezik még egyéni tulajdon is. Az össznépi tulajdon és a kollektív tulajdon a tulajdon két formája és kétféle termelési viszony a szocialista társadalomban. Az össznépi tulajdonban levő üzemek dolgozói és a kollektív gazdaságok parasztjai a szocialista társadalomban a dolgozók két különböző kategóriájába tartoznak. Ezért munkás és paraszt között osztálykülönbség van kivétel nélkül minden szocialista országban. Ez a különbség nem tűnik el mindaddig, amíg meg nem valósul a kommunizmus magasabb fokára való átmenet. Jelenlegi gazdasági fejlődési szakaszukban az összes szocialista országok még messze, messze vannak a kommunizmus magasabb szakaszától, amelyben a gyakorlatban megvalósul a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint" elv. Ezért hosszú, hosszú időre lesz szükség ahhoz, hogy megszűnjön az osztálykülönbség munkás és paraszt között. Amig ez a különbség meg nem szűnik, lehetetlenség azt állítani, hogy a társadalom osztálynélküli, vagy hogy nincs többé szükség a proletariátus diktatúrájára. Amikor a szocialista államot „az egész nép államának" nevezik, vajon ŰI SZÖ 12 * 1963. július 17. a marxista-leninista államelméletet próbálják-e felcserélni a burzsoá államelmélettel? Vajon a proletariátus diktatúrájának államát próbálják-e felcserélni egy más jellegű állammal? Ha így van, akkor ez nem egyéb nagy történelmi visszafejlődésnél. A társadalmi rendszer degenerálódása Jugoszláviában súlyos lecke. 19. A leninizmus tanítása szerint a proletariátus pártjának együtt kell léteznie a proletariátus diktatúrájáv?l a szocialista országokban. A proletariátus pártja nélkülözhetetlen a proletárdiktatúra egész történelmi időszaka számára. Ennek az az oka, hogy a proletárdiktatúrának harcolnia kell a proletariátus és a nép ellenségeível, át kell nevelnie a parasztokat és más kisárutermelőket, szüntelenül szilárdítania kell a proletariátus sorait, építenie kell a szocializmust és meg kell valósítania a kommunizmusba való átmenetet. Ezek közül egyik sem valósítható meg a proletariátus pártjának vezetése nélkül. Létezhet-e olyan párt, amely „az egész nép pártja"? Lehetséges-e azt a pártot, amely a proletariátus élcsapata, egy olyan párttal helyettesíteni, amely „az egész nép pártja"? Ez szintén nem olyan kérdés, amely egy bizonyos párt belügye lenne, hanem a marxizmus—leninizmus egyetemes igazságát érintő alapvető probléma. A marxista—leninisták nézete szerint nem létezik osztály nélküli vagy osztályok fölötti politikai párt. Minden politikai pártnak osztályjellege van. A pártszellem az osztályjelleg koncentrált kifejeződése. A proletariátus pártja az egyetlen párt, amely képes az egész nép érdekelt kifejezni. Éppen azért képes erre, mert a proletariátus érdekeit képviseli, annak eszméit és akaratát összpontosítja. Azért tudja vezetni az egész népet, mert a proletariátus végső soron csak az egész emberiség emancipálódásával képes önmagát emancipálni, mert a proletariátus sajátos jellege képessé teszi pártját arra, hogy a problémákat a maga jelenlegi és jövőbeni érdekelt tekintve vizsgálja, mert a párt véghetetlenül hűséges a néphez és az önfeláldozás szelleme hatja át. Ebből fakad demokratikus cenralizmusa és vasfegyelme. Ilyen párt nélkül nem lehetséges fenntartani a proletariátus diktatúráját és képviselni az egész nép érdekelt. Mi fog történni, ha a kommunista társadalom magasabb szakaszához ^yezető út közepe táján kijelentik, hogy a proletariátus pártja „az egész nép pártja" lett és ha megtagadják ennek a pártnak proletár osztályjellegét? Vajon, ez nem áll alapvetően ellentmondásban Marxnak és Leninnek a proletariátus pártjáról szóló tanításaival? Vajon ez nem fegyverzi-e le szervezetileg és ideológiailag a proletariátust és az összes dolgozókat és vajon nem egyértelmű-e a kapitalizmus helyreállításának elősegítésével? Ilyen körülmények között a kommunista társadalomba való átmenetről beszélni vajon nem hasonló-e ahhoz, mint „dél felé haladni úgy, hogy a szekeret észak felé hajtjuk"? 20. Az elmúlt néhány évben bizonyos személyek megsértették Leninnek a vezetők, a párt, az osztály és a tömegek kölcsönös kapcsolatairól szóló átfogó tanításait, és felvetették a „személyi kultusz leküzdésének" kérdését. Ez helytelen és káros dolog. A Lenin által hangoztatott elmélet a következő: a) a tömegek osztályokra oszlanak; b) az osztályokat rendszerint politikai pártok vezetik; c) a politikai pártokat általános szabály szerint többé-kevésbé szilárd csoportok irányítják, amelyek a legmértékadóbb, a legbefolyásosabb és a legtapasztaltabb párttagokból tevődnek össze, akiket a legfelelősebb tisztségekre választanak meg és vezetőknek neveznek. Lenin hangsúlyozta, hogy „mindez alapvető". A proletariátus pártja a •proletariátus főhadiszállása a forradalomban és a harcban. Minden egyes proletárpártnak a demokrácián alapuló centralizmust kell megvalósítania és erős marxista—leninista vezetést kell létrehoznia, mielőtt szervezett és harcra kész élcsapattá válhat. A „személyi kultusz leküzdésének" kérdését felvetni valójában annyi, mint szembeállítani a vezetőket a tömegekkel, aláaknázni a párt egységes vezetését, amely a demokratikus centralizmusra alapozódik, gyengíteni harci erejét és megbontani sorait. Lenin bírálta azokat a téves nézeteket, amelyek szembeállítják a vezetőket a tömegekkel. Ezeket a nézeteket „nevetségesen képtelennek és ostobának" nevezte. A Kínai Kommunista Párt kezdettől fogva helytelenítette az egyén szerepének túlzott hangsúlyozását, következetesen gyakorolta és szorgalmazta a demokratikus centralizmust a párton belül, előmozdította a vezetés és a tömegek kapcsolatalt, hangsúlyozva, hogy a helyes vezetésnek tudnia kell, hogyan összpontosítsa a tömegek nézeteit. Bizonyos személyek, miközben nagyhangúan harcolnak az úgynevezett „személyi kultusz" ellen, a valóságban minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy lejárassák a proletariátus pártját és a proletárdiktatúrát. Ugyanakkor nagymértékben eltúlozzák bizonyos egyének szerepét, minden hibát másokra hárítanak és minden érdemet maguknak tudnak be. Ennél is komolyabb, hogy bizonyos személyek a „személyi kultusz elleni harc" ürügyén durván beavatkoznak más testvérpártok és testvérországok belügyeibe, arra kényszerítenek más testvérpártokat, hogy megváltoztassák vezetésüket, és Ily módon akarják rákényszeríteni a maguk helytelen vonalát ezekre a pártokra. Mi ez, ha nem nagyhatalmi sovinizmus, szektásság és szakadár magatartás? Mi ez, ha nem felforgató tevékenység? Legfőbb ideje, hogy komolyan és átfogóan terjesszük Leninnek a vezetők, a párt, az osztály és a tömegek egymáshoz való kapcsolatáról szóló átfogó tanítását. 21. A szocialista országok közötti kapcsolatok új típusú nemzetközi kapcsolatok. A szocialista országok közötti kapcsolatoknak — legyenek ezek akár nagy, akár kis, akár gazdaságilag jobban vagy kevésbé fejlett országok — a teljes egyenlőség, a területi Integritás, a szuverenitás és a függetlenség tiszteletben tartásának elvén, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén kell nyugodniuk, s ezenkívül a proletár nemzetköziséggel összhangban, a kölcsönös támogatás és a kölcsönös segítségnyújtás elvére kell felépülniük. Minden egyes szocialista országnak elsősorban saját magára kell támaszkodnia az építőmunkában. Saját konkrét viszonyainak megfelelően minden egyes szocialista országnak elsősorban a saját népe szorgalmas munkájára és tehetségére kell támaszkodnia, teljes mértékben és tervszerűen fel kell használnia a rendelkezésére álló összes erőforrásokat és egész potenciálját a szocializmus építésének szolgálatába kell állítania. Csak így képes eredményesen építeni a szocializmust és gyorsan fejleszteni népgazdaságát. Ez az egyetlen mód minden egyes szocialista ország számára ahhoz, hogy növelje az egész szocialista tábor hatalmát és fokozza azt a képességét, amellyel segítségére lehet a nemzetközi proletariátus forradalmi ügyének. Ezért annak az elvnek az alkalmazása az építésben, hogy az ország főleg önmagára támaszkodjék, egyértelmű a proletár nemzetköziség konkrét alkalmazásával. Ha bármely szocialista ország csupán egyéni érdekeiből kiindulva egyoldalúan azt követeli, hogy más testvéri országok vessék alá magukat az ő szükségleteinek, ha az „egyedül menés" és a „nacionalizmus" ellenzésének ürügyén megakadályoz más testvéri országokat abban, hogy építőmunkájukban alkalmazzák a főleg önmagára támaszkodás elvét és népgazdaságukat a függetlenség alapján fejlesszék, sőt ha odáig megy el, hogy gazdasági nyomást gyakorol más testvéri országokra, akkor ez a nemzeti önzés legtisztább megnyilvánulása. Feltétlenül szükséges, hogy a szocialista országok megvalósítsák a kölcsönös gazdasági segélynyújtást, az együttműködést és a kölcsönös cserét. Az ilyen gazdasági együttműködésnek a teljes égyenlőség, a kölcsönös előnyök és az elvtársias kölcsönös segélynyújtás elveire kell alapozódnia. Nagyhatalmi sovinizmus lenne tagadni ezeket az alapvető elveket és „a nemzetközi munkamegosztás" vagy a „szakosítás" címén rákényszeríteni egyesek akaratát másokra, sértve ezzel testvéri országok függetlenségét és szuverenitását vagy kárt okozva ezen országok népeinek. A szocialista országok egymás közötti kapcsolataiban önkényes eljárás lenne a haszonszerzés gyakorlata mások kárára, vagyis az a gyakorlat, amely a kapitalista országok kapcsolataira jellemző. Ugyanígy önkényes eljárás lenne olyan messzire menni, hogy példának tekintsék a „gazdasági integrációt" és a „közös piacot" — amit monopolkapitalista csoportok hoztak létre piacok megszerzésére és profitszerzésre —, olyan példának, amelyet a szocialista országoknak követniük kell gazdasági együttműködésük és kölcsönös segélynyújtásuk terén. 22. Az 1957. évi Moszkvai Deklaráció és az 1960. évi Moszkvai Kiáltvány lerakja a testvárpártok egymáshoz való kapcsolatainak vezérelveit. Ezek a szolidaritás, a kölcsönös támogatás és kölcsönös segélynyújtás, a függetlenség és az egyenlőség, a tanácskozás útján kialakuló összhang elvei — mind a marxizmus—leninizmusra és a proletár nemzetköziségre alapulnak. Megjegyezzük, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága március 30-1 levelében azt Írja, hogy nincsenek „felsőbbrendű" és „alárendelt" pártok a kommunista mozgalomban, továbbá, hogy valamennyi kommunista párt független és egyenlő, és hogy ezeknek a pártoknak a proletár nemzetköziség és a kölcsönös segélynyújtás alapján kell kiépíteniük egymás közti kapcsolataikat. A kommunisták értékes tulajdonsága, hogy tetteik összhangban állnak szavaikkal. A testvérpártok közötti egység megőrzésének és megszilárdításának egyetlen helyes módja, hogy őszintén tartsák magukat a proletár nemzetköziség elvéhez, és ne sértsék meg azt — továbbá, hogy őszintén megtartsák — és ne aknázzák alá — a testvérpártok kapcsolatainak vezérlő elveit, mégpedig úgy, hogy mindezt ne csak szavakban tegyék, hanem — ami sokkal fontosabb — tettekben is. Ha elfogadjuk a függetlenség és az egyenlőség elvét a testvérpártok kapcsolataiban, akkor megengedhetetlen bármely párt számára, hogy magát mások fölé helyezze, beavatkozzék más pártok belügyeibe és patriarkális eszközöket használjon a velük való kapcsolatokban. Ha elfogadjuk, hogy a testvérpártok kapcsolataiban nincsenek „felsőbbrendűek" és „alárendeltek", akkor megengedhetetlen, hogy saját pártjuk programját határozatait és vonalát más testvérpártokra kényszerítsék, mint a nemzetközi kommunista mozgalom „közös programját". Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a testvérpártok kapcsolataiban tanácskozás révén kell kialakítani az egyhangúságot, akkor ne hangsúlyozzák azt, hogy „kinek van többsége", vagy „ki van kisebbségben", és ne támaszkodjanak az úgynevezett többségre annak érdekében, hogy keresztülerőszakolják a maguk téves vonalát, s szektás és szakadár politikát folytassanak. Ha egyetértünk abban, hogy a testvérpártok közötti nézeteltéréseket pártközi tanácskozáson kell rendezni, akkor ne támadjanak nyilvánosan más testvérpártokat, megnevezvén azokat a maguk vagy mások pártkongresszusán, ne támadják őket pártvezetők beszédeiben, határozatokban, nyilatkozatokban stb., és még kevésbé terjesszék ki a testvérpártok közötti ideológiai nézeteltéréseket az államközi kapcsolatok területére. Az a véleményünk, hogy a jelenlegi körülmények között, amikor a nemzetközi kommunista mozgalomban nézeteltérések vannak, különösen fontos hangsúlyozni, hogy szigorúan ragaszkodni kell a testvérpártok egymás közti kapcsolatait vezérlő elvekhez, amelyeket a deklaráció és a kiáltvány rögzített. A testvérpártok és testvéri országok kapcsolataiban ez idő szerint kiemelkedik a szovjet—albán kapcsolatok kérdése. Itt az a kérdés, hogyan kell helyesen bánni egy testvérpárttal és egy testvérországgal; meg kell-e tartani a testvérpártok és a testvérországok kapcsolatait vezérlő elveket, amint azokat a nyilatkozat és a deklaráció leszögezte. Ennek a kérdésnek a helyes megoldása elvi jelentőségű a szocialista tábor és a nemzetközi kommunista mozgalom egységének megőrzése szempontjából. Az egyik kérdés az, hogyan bánjanak a marxista—leninista, testvéri Albán Munkapárttal. Egészen más kérdés az, hogyan bánjanak a marxizmus-leninizmust eláruló jugoszláv revizionista klikkel. Ezt a két, egymástól lényegében különböző kérdést semmi esetre sem szabad közös nevezőre hozni. Az Önök levele hangoztatja, „nem adják fel a reményt, hogy az SZKP és az Albán Munkapárt kapcsolatai megjavlthatók", de ugyanakkor továbbra" ls támadják az albán elvtársakat azért, amit „szakadár tevékenységnek" neveznek. Ez nyilvánvalóan ellentmondás és semmilyen vonatkozásban sem járul hozzá a szovjet—albán kapcsolatok problémájának megoldásához. Ki az, aki szakadár tevékenységet folytat a szovjet—albán kapcsolatokban? Ki az, aki a szovjet és az albán párt közötti ideológiai nézeteltéréseket kiterjesztette az államközi kapcsolatokra? Ki az, aki a szovjet és az albán párt közt, valamint a két ország közt felmerült nézeteltéréseket nyíltan az ellenség elé tárta? KI az, aki nyíltan az albán pártás állami vezetés megváltoztatására' hívott fel? Mindez egészen világos és nyilvánvaló a világ előtt. Lehetséges talán, hogy az SZKP vezető elvtársai valóban nem érzik magukat felelősnek azért, hogy a szovjet—albán kapcsolatok ilyen komolyan elromlottak? Ismét kifejezzük azt az őszinte reményünket, hogy az SZKP vezető elvtársai megtartják a testvérpártok, S testvéri országok kapcsolatait vezérlő, Irányító elveket és kezdeményező lépést tesznek annak érdekében, hogy keressék a szovjet—albán kapcsolatok hatékony megjavításának útját. Röviden: komolyan kell venni azť a kérdést, hogyan kezeljük a testvér pártok és a testvéri országok kapcso" latait. A testvérpártok és a testvéri országok kapcsolatait vezérlő elvek szigorú megtartása az egyetlen lehetőség arra, hogy határozottan visszautasítsuk az olyan rágalmakat, mint amilyeneket az imperialisták és a reakciósok „Moszkva kezéről" terjesztenek. A proletár internacionalizmus követelmény kivétel nélkül minden egyes párttal szemben, legyenek akár nagyok vagy kicsinyek, akár hatalmon levők, akár nem. A nagyobb pártok és a hatalmon levő pártolt azonban különösen súlyos felelősséggel tartoznak ebben a vonatkozásban. Az az egész sor zavarba ejtő fejlemény, amely az elmúlt időszakban a szocialista táboron belül bekövetke* zett, nemcsak az érintett testvérpártok érdekeire nézve káros, hanem az illető országok néptömegeinek érdekeire nézve ls. Ez meggyőzően bizonyítja, hogy a nagyobb országoknak és pártoknak szem előtt kell tartaniuk Leninnek azt a figyelmeztetését, hogy sohase essenek a nagyhatalmi sovinizmus tévedésébe. Az SZKP elvtársai azt Írják levelükben. hogy „a Szovjetunió Kommunista Pártja sohasem tett és a jövőben sem tesz egyetlen olyan lépést sem, amely ellenséges érzületet kelthetne országunk népében a testvéri kínai nép, vagy más népek iránt". Nem kívánunk itt visszatérni számos kellemetlen eseményre, amely a múltban történt, és felsorolni sem kívánjuk azokat, csak azt óhajtjuk, hogy az SZKP elvtársai jövőben cselekedeteikben szigorúan tartsák magukat ehhez a kijelentésükhöz. Pártunk tagjai és népünk az elmúlt néhány év alatt a legnagyobb önmérsékletet tanúsította egész sor súlyos incidenssel szemben, amelyek a testvérpártok és a testvéri országok kapcsolatait vezérlő elvek megsértését jelentették. A ránk erőszakolt sok nehézség és veszteség ellenére a kínai kommunisták és a kínai nép proletár nemzetköziségének szelleme kiállotta a szigorú próbát. A Kínai Kommunista Párt rendíthetetlenül hű a proletár nemzetköziséghez, támogatja és védelmezi az 1957. évi Moszkvai Deklarációt és ai 1960. évi Moszkvai Nyilatkozat elveit, amelyek a testvérpártok és a testvér^ országok kapcsolatait vezérlik, oltalmazza és erősíti a szocialista tábor és a nemzetközi kommunista mozgalom egységét. 23. A testvérpártok által a nemzetközi kommunista mozgalom számára egyhangúlag elfogadott közös program végrehajtása érdekében megalkuvást nem ismerő harcot kell vívni az opportunizmus minden formája ellen, miután az opportunizmus elhajlás a marxizmus—leninizmustól. A nyilatkozat ős a deklaráció rámutat, hogy a revizionizmus vagy más szóval a jobboldali opportunizmus a fő veszély a nemzetközi kommunista mozgalomban. A jugoszláv revizionizmus a modern revizionizmus megtestesítője. A nyilatkozat a többi között rámutat: „A kommunista pártok egyhangúlag elítélik a nemzetközi opportunizmus jugoszláv változatét, a modem revizionista »elméletek« sűrített formájú változatát." A nyilatkozat Így folytatja: „Miután elárulták a marxizmus—leninizmust, amelyet elavultnak neveztek, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének vezetői a maguk antilenlnista revizionista programját szembehelyezték az 1957. évi deklarációval, szembeállították a Jugoszláv Kommunisták Szövetségét a nemzetközi kommunista mozgalom egészével, elszakították országukat a szocialista tábortól, függő helyzetbe hozták az Egyesült Ália^ moktól és más imperialistáktól kapott úgynevezet segítségtől..." A nyilatkozat a továbbiakban a kö(Folytatás a 13. oldalon)