Új Szó, 1963. március (16. évfolyam, 60-90.szám)

1963-03-12 / 71. szám, kedd

Ä művész felelős a nép előli Elvtársak! Üjra összejöttünk, hogy folytassuk az eszmecserét irodalmi és művészeti kérdésekről. Az 1962. december 17-i beszélgetés olyan érdekes és tartalmas volt, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov az eszmecsere folytatását javasolta. Ogy gondoltuk, mindjárt Ojév után sikerül ismét találkoznunk. A körülmények azonban másként alakultak, a szünet jobban elhúzódott, mint feltételeztük. Hiába, az a szólásmondás Járja, hogy nincs olyan rossz, amelyből ne származna valamilyen jó is. Ugyanis az események közben úgy alakultak, hogy lényegében nem is volt szünet. Mintegy három hónapon át élénk vita folyt nálunk a szovjet művészet fejlődésének legégetőbb kérdéseiről. A párt és a kormány vezetőinek a moszkvai képzőművészeti kiállításon tett látogatásával és a dei cember 17-i eszmecserével kapcsolatban megkezdődött vita túllépte az alkotó szövetségek kereteit, kibővült a vitázók tábora és a vita lényegében országos vitává terebélyesedett. Ez egyáltalán nem meglepő, hisz olyan kérdésekről van szó, amelyek közel állnak a néphez és mélyen érdeklik a szovjet embert. A művészi alkotás fejlődési útjairól, arról folyt a vita, kinek az érdekeit köteles szolgálni a művészi alkotás, milyen eszményeket kell ápolnia, vagyis arról van szó, hogy a művész felelős a nép előtt. Leonyid lljicsovnak, az SZKP KB titkárának beszéde a párt és a kormány vezetőinek, valamint az irodalom és a művészet dolgozóinak találkozóján I. Ml mindannyian a népért élünk és tevékenykedünk, ezért számunkra az a legfontosabb, hogyan fogadták a szovjet emberek a párt gondoskodásét a szovjet művészet és Irodalmunk továbbfejlődéséről Vélekedésük viszonylag egyöntetű volt, mint ahogy azt vártuk is. Sok levél, távirat, cikk, visszhang, megjegyzés érkezett az SZKP Központi Bizottsága, a Szovjetunió Minisztertanácsa, a lap- és folyóiratszerkesztőségek címére. íróik — munkások, kolhozparasztok, tudósok, mérnökök, képzőművészek, frók, diákok — helyeslik és lelkesen támogatják a párt küzdelmét a szovjet művészet és irodalom életigazságáért, kommunista eszmeiességéért, magas színvonalú művésziességéért. Érdekes volna egymás után átlapozni a leveleket, hatásos képet nyernénk. Ez azonban túl sok időt venne Igénybe. Néhány levélírót azonban mégis meg kell neveznünk. Idézem önöknek F. Bogdanovszkij, J. Gagarin, G Lamocskin, V. Petriscseva és mások levelét, melyet a Komszomolszkaja pravda közölt. Ezek az elvtársak világosan kifejtették negatív viszonyukat egyes képzőművészek, költők és zeneszerzők formalista különcködéséhez. Azokról Írnak, akik egyes esetekben üres nyilatkozatokkal álcázott olcsó szenzációt hajszolva értelmetlen színkombinációkkal tűnnek fel kiállításokon, vagy ugyanolyan értelmetlen kompozíciókat bocsátanak világgá az éter hullámain, sőt „újításnak" nevezik tákolmányaikat. A levélírók kinevetik az álújítókat, akik szalonifjak maradi csoportjára hivatkozva azt állítják, hogy „mögöttük az ifjúság".. A levélben ez áll: „A szovjet Ifjúság mindenkor ellenezte és ellenezni fogja a hamis újításokat, az értelmetlenség és az Individualizmus hirdetését, ellene lesz azoknak, akik gátolják a fiatalokat az élet megértésében, szilárd életszemlélet kialakításában, a tények és a múlt jelenségek helyes értékelésében". A kommunizmus fiatal építőinek lelkes hangja feltétlenül lelkébe markol azoknak, akik a nagy művészetet formalista triikkcsinálásra. absztrakt mázolmányokra, szívtépű gitárkíséretfl dekadens versikékre változtatnák. Annak ellenére, hogy egyes képzőművészek lenézően fogadják az „egyszerű emberek" nem „szakvéleményét", a dolgozók nagyon érett gondolatokat vetnek fel a művészet helyzetével kapcsolatban. Nagyon helyesen emelik ki azt, hogy a formalista hangulatok korántsem olyan ártalmatlanok, mint azt egyesek szeretnék elhitetni, hanem az eszmei-művészet! és politikai eszmeiesség elvesztését jelentik. Idézem V. Kovai Lúganszk területi tanító levelét. „Megdöbbentő, mennyire élesebb a burzsoá ideológusok osztályérzéke, mint egyes művészeti és irodalmi dolgozóinké." A burzsoá képzőművészek mindig jól tudták, kit szolgálnak, és sohasem vértezték fel magukat más osztályok Ideológiájával. Nálunk viszont akadnak egyének, akik „az újító szellem" leple alatt ezt teszik Ha ez újítás, akkor mit nevezzünk a szocialista realizmustól való eltávolódásnak? „A szocialista realizmus nem kitalálás és nem felfedezés, — írja a továbbiakban Kovai elvtárs. — Ezt a módszert maga az élet, az életben megtestesült eszmék szülték. Nem lehetett más neve és nem is lehetett más,. mint eszköz az új társadalom létrehozásában." Nagyon éles és okos megfigyelési Ogylátszik, a szovjet olvasó és né ző nem olyan „együgyű", mint az egyes irodalmi és művészeti dolgozók nak tűnik. Nem a személytelen, időn és osztályon felül álló „abszolút igazság", hanem a mi szovjet, kommunista igazságunk híve. Nem érti meg és nem is teheti magáévá a „jelzőtlen realizmusról" hangoztatott kétes véleményeket. Világszemléletét, nagyfokú honpolgári öntudatát csak a szocialista realizmus művészete képes kifejezni. A szovjet ember szereti és érti a művészetet, világosan megkülönbözteti az |gazi művészi értékeket a hamisaktól, bármilyen nagy reklámot is csapnak neki. Amikor a formalisták, az absztrakt művészek ..az igazságszeretök", „Igazságkeresők", „újítók", „a szépség egyedüli védelmezői" dicsőségére áhítoznak, -— nyilatkozataikat egyszerűen úgy fogadják, mint valamilyen alaptalan becsvágyat, mint kísérletet valamilyen idegen, őket nem megille tő dolog bitorlására. A szovjet emberek méltán mondják a szemükbe, hogy eszközeik és lehetőségeik elégtelenek. Olyasmit kísérelnek meg kisajátítani, ami nem Illeti meg őket. Csak a szocialista realista művészet, az élet megújhodásának művészete nevezhető méltán, lényegében újító művészetnek, csak ez az igazi művészi világszemlélet lehet a szépség kifejezője a művészetben. Az alkotó szervezetekben és a kívülük kibontakozott vita általában megmutatta művészi értelmiségünk eszmei érettségét. Ami különösen fontos. — a párt gyógyító eszméinek hatása alatt az aŕkotó viták légköre Is megváltozott. Egyes alkotókban megszűnt a „védtelenség" érzése, az emberek hallatták hangjukat és szilárdan támogatták a művészet pártosságát és népiességét, a szocialista realizmust és nem féltek attól, hogy maradiknak és konzervatívoknak bélyegzik őket. Mindennek megvan a maga helye. A Szovjetunió Képzőművészeti Szövetsége titkárságának bővített ülésén, melyen Sz. V. Geraszimov, a szov|et festőművészet nagy mestere elnökölt, a részvevők teljes megértéssel és helyesléssel fogadták a párt útmutatásalt és élesen elítélték azokat, akik individualista anarchiát akarnak meghonosítani művészetünkben. A titkárság határozata elítélte a moszkvai művészek kiállításán szerepalt képek kiválasztásánál elkövetett hibákat. A kiállításon keveset, vagy egyáltalán nem szerepeltek figyelemre méltó realista művészek, például A. J. Arhlpov, N. A. Kaszatkin, M. V. Nvesz tyerov, K. F. Juon, I. E Grabar. V K Bjalinvickij-Blrulja és mások alkotásai, viszont nagyszabásúan bemutat ták a húszas évek formalista műveit és a jelenkori fiatal művészek bizonyos csoportjának alkotását. A Szovjetunió Képzőművészeti Akadémiáiénak nyilvános pártgyűlésén, az OSZSZSZK Képzőművészeti Szövetségének tanácskozásán, továbbá sajtócikkekbe számos kénzőművész teljes mértékben támogatta a pártnak irodaim! kérdésekben követett lenini Irányvonalát. Nagy alkotó megbeszélés színhelye volt a Szovjet Írószövetség titkárságának ülése. Neves és köztiszteletben álló szovjet irodalmárok a szovjet émberek millióinak követelését látták abban a küzdelemben, amelyet a párt a művészi alkotásban megnyilvánuló idegen irányzatok ellen folytat. Az ügy iránti lelkesedéstől mélyen áthatva beszéltek a formalizmus fényeiről, a burzsoá irodalmi „divatok" utánzásáról egyes szovjet írók és költők alkotásaiban. K. A. Fegyin, egyik legnagyobb írónk nagyon helyesen mondotta, hogy „a párt szinte lemezteleníti előttünk az ellenfelet", „üreg irodalmár vagyok, számomra az ellenfél nem új. Már találkoztunk vele, amikor az új szocialista művészetért és irodalomért küzdöttünk" — mondotta Knnsztantyin Alekszandrovics. Az SZKP Központi Bizottsága mel lett működő ideológiai bizottság ülé sén a fiatal írók. képzőművészek, zeneszerzők film- és színművészeti dolgozók, kritikusok jelenlétében behatóan foglalkoztunk eszmei, művészeti, alkotási kérdésekkel. A véleménycsere minden téren hasznos és nyílt volt. Mindenekelőtt az a tény volt örvendetes, hogy fia-, tal alkotóművészeink többsége a formalizmus és az absztrakt művészet igazi értékét ismerve félreérthetetlenül kifejezte negatív viszonyát a formalizmushoz és az absztrakt művészethez. Nyugodtan megvitatva a bíráló megjegyzéseket, szívvel-lélekkel átérezte pártunk szeretetteljes gondoskodását. A fiatal költők, festők, szobrászok, akik hibákat követtek el, helyesen fogták fel tévedéseiket. Elsősorban E. Nyeizvesztnij, E. Beljutyin és J. Jevtusenko nevét kell említeni. A. Vasznyecov fiatal képzőművész a Pravdába Irt cikkében felhívta magára a figyelmet. Komolysága és nyíltsága, alkotási hibái okainak megmagyarázására irányuló törekvése valóban megnyerő. Nagyon jó, hogy Vasznyecov és társai nemcsak szóval, hanem tettekkel igyekeznek válaszolni a bírálatra és már hozzá is fogtak új, alkotó elképzeléseik megvalósításához. Reméljük, hogy valóban valami új művészi dolgot látunk tőlük. Feltétlenül örömmel tölt el bennünket az, hogy a külföldön sok haladó ember helyesen viszonyul pártunk eszméihez. Mit Ír például Juan Marinello, az egyik legnagyobb kulturális személyiség: „...az absztrakt művészet végeredményben nyíltan reakciós eszmékhez és érdekekhez vezet. Ogy kell küzdeni ellene, mint a Szovjetunióban". A Paese Sera című olasz lap Hruscsov elvtársnak a képzőművészeti kiállításon elhangzott megjegyzésével kapcsolatban azt Irta, hogy az a néhány megjegyzés a szovjet emberek „tiltakozásának elméleti, velős kifejezése volt" a művészi torzszülemények ellen. A lap megjegyezte, hogy a nyugati abszfrakt művészek „enyhén szólva megnemértéssel" találkoznak, szovjet követőik pedig tévednek, ha azt hiszik, hogy a Nyugation „megértik őket". Amint látjuk, a hazai formalistáknak és absztrakt művészeknek sem nálunk, sem nyugati művésztársaik között nincs „hitelük". II. Természetesen más hangok is hallatszanak. Például attól tartanak, hogy a formalizmus és az absztrakt •művészet bírálata ne idézze elő az alkotás pangását, ne nyomja el az új utak keresését a művészetben, ne vezessen a naturalizmus igazolására és támogatására, „fényképezésre" stb. Kell-e sokat magyaráznom, hogy az ilyen aggódás teljesen alaptalan. A. A. Plasztov népművész a Lityeraturnaja gazetába írt cikkében nagyon találóan és helyesen a következőket mondotta: „Most olyan hangok hallatszanak, hogy miután elűztük a sáskákat a mezőkről, utat nyitunk egy 'újabb csapásnak — a sáskák helyére majd hollók telepednek. Néhányan azok közül, akik valaha Sztálin Idejében boldogan élték világukat, most felocsúdtak utóbbi éveik merevségéből, óvatosan szimatolgatnak, honnan fúj a szél. Mit válaszoljunk aggályaikra? Csak azt válaszolhatjuk: aggodalmaik teljesen indokolatlanok. Tudniuk és hinniük kell, hogy nálunk örök időkre megszilárdult a lenini irányzat, az életben, s ennek biztosítéka a párt Hruscsov elvtárs vezette Központi Bizottsága. [Taps.) Minden elfogulatlan ember megérti, hogy a formalizmus és az absztrakt művészet hfrálata nem jelenti azt, hogy megkegyelmezünk a naturalizmusnak. Nem, viszonyunk a lapos, szárnyaszegett naturalizmushoz továbbra is változatlan. Figyelmeztetnünk kell az olyan kísérletekre, melyeknek az a céljuk, hogy a naturalizmus ellen folytatott küzdelem leple alatt bunkózzák a realista művészeket, vagy olyan kísérletekre, hogy formalizmussal vádoljanak a realista művészetben új formákat kereső embereket. Hisz a szocialista realizmus jellege az új, a művészi szépség, az életigazság, a kommunista világnézet szempontjából helyes valami keresése. Előrelátható volt, hogy a formalizmusra, az absztrakt művészetre, valamint a szovjet művészetben megnyilvánuló helytelen irányzatokra mért csapás dührohamot kelt a reakciós burzsoá körökben. így is tör- tént. Mennyi mindent összefirkálnak eszmei ellenfeleink! Elmefuttatásokat találunk írásaik között a szovjet művészet állítólagos „válságáról" és „zsákutcájáról", azt állítják, hogy „csődbe jutott" a szocialista realizmus. Vannak itt mesék is a fiatal alkotóművészek „lázadásáról" az személyi kultusz idején magukat „kompromittált" apák ellen. Olyan meséket Is hallottunk, hogy a marxista-leninista ideológia teljesen összeegyeztethetetlen az alkotás szabadságával. Az ellenség arra oktat minket, hogy ha a művészetben meg akarjuk őrizni a szocialista realizmust, akkor „térjünk vissza a sztálini korszak" módszereihez. Szóval javasolják nekünk, hogy vessük el a szocialista realista művészetet. Milyen végtelen ostobaság és osztályvakság I Ellenfeleink a szovjet művészet helyzetének jellemzésére új kifejezést vezettek, be, „a fagyasztást", mely ellentéte ienne a kétértelmű „olvadás" fogalomnak, mely már régóta szerepel a burzsoá sajtó hasábjain. Ezzel az új szóval akarják kifejezni mindazt, ami alkotó életünkben ellentétben van a burzsoá művészeti elképzelésekkel. Például elég, ha bíráljuk az Ideológiára vonatkoztatott békés egymás mellett élés ártalmas eszméjét és máris kimondják — „fagyasztás 1" Beszéljünk a forradalmi hagyományokról, a szocialista kultúra nagy vívmányairól, ismét előállnak a „fagyasztással!" Mondjuk valakire, hogy eszmeileg éretlen, megfeledkezett a szovjet nemzeti büszkeségről és behódolt a burzsoá divatnak, máris nagy hűhót csapnak a „fagyasztásról!" Elég, ha egyszerűen említést teszünk a szovjet művészet szent .elvéről — a művészet és a nép életének, a kommunizmusért folytatott harcnak szoros kapcsolatáról, ismét „fagyasztást" hallunk. Sajnos. — (erről is beszélni kell) — a szovjet művészet és irodalom egyes személyiségei is helytelenül értelmezték a művészi alkotásban mutatkozó helytelen irányzatok éles és igazságos bírálatát. Egyszerűen nem értették meg és makacsul tovább védelmezik téves nézeteiket. Egyesek igyekeznek a maguk szempontjának megnyerni másokat, a közöny falával körülvenni azokat a művészeket ls, i akik hallgatnak a bírálat józan szavára, „elvtelenséggel" és „megalkuvással" vádolják őket. Saját demagóg állításaikat pedig „az elvszerűség és elvi szilárdság" példájaként emlegetik. A helytelen nézetek különféleképpen jelentkeznek. Egyesek azt a benyomást akarják kelteni, hogy tulajdonképj>en semmi sem történt, valaki egyszerűen helytelenül tájékoztatta az SZKP Központi Bizottságát, valaki „megszervezte" a kiállítás látogatását, valaki „becsempészte" nézeteit stb. Mások azt állítják, hogy nálunk egyáltalán nincs és sohasem volt formalizmus és absztrakt művészet. Minden csak kitalálás és mese. Az előbbiek és az utóbbiak Is elégedetlenek azzal, ami történik, ugyanakkor elégedetlenségüket nem passzívan fejezik ki, hanem a maguk és mások idegeit is felkorbácsolják. Nincs elég tehetségük, hát teli torokkal kiabálnak, hadonásznak, valaki ellen folyton „harcolnak" ... Nincs egy eszméjük, nincs egy gondolatuk, nincs bennük őszinte törekvés, hogy a népet szolgálják (taps) i Az ilyen emberek bizalmatlanságot keltenek az ifjúságban a párt nagyon világos és pontos Intézkedéseivel szemben, melyekkel fellép a szovjet művészettől idegen irányzatok ellen. Ezek az emberek ifjúságunk szellemi „tanítóinak", szellemi „vezéreinek" adják ki magukat. Nálunk a népnek csak egy szellemi vezére volt, van és lesz, a mi nagy kommunista pártunk (taps). A moszkvai képzőművészek vezető szervei egyes tagjainak irányvonalát nem ismerhetjük el világos irányvonalnak. Sgyesek közülük tojástáncot jártak, az ütközéstompitók szerepét próbálták játszani a pártkritika és azon egyének között, akiknek alkotását és nézeteit igazságosan bírálták. A Képzőművész Szövetség moszkvai szervezetének néhány tagjáról, köztük N. Andronov, M. Nyefedov, I. Vilkovir, A. Gasztyev képzőművészekről és esztétákról, akik harcias helytelen nézeteket vallanak, elmondhatjuk, hogy még semmit sem értettek és tanultak meg. Általában a képzőművészek fővárosi szervezete, amelytől az eszmei, művészi elvszerűségben példamutatást várnánk, néha befolyásolni hagyja magát egyes felelőtlen demagógoktól. A komoly dolgokról folyó komoly vitában néhány képzőművész és irodalmár hangját nem halljuk. Tulajdonképpen kit akarnak megtéveszteni hallgatásukkal? A pártot, a népet? Talán csak nincs olyan irányzat az alkotó művészek bizonyos részénél, hogy bizonyos időben ne írjanak, ne komponáljanak, ne alkossanak? A kétlakiság méltatlan e szovjet emberhez. Megérthetjük — mondjuk — azt az iTót, aki sokáig dolgozik művén, egész értelmét és szívét beleadja, dolgozik, amíg verejtékezni nem kezd a tenyere — ahogyan egy irodalmár fejezte ki magát képletesen —, ám nem érthetjük meg azt ez Írót, aki sokáig hallgat. A hallgatás is jelent valamit, szintén kifejez valamilyen szempontot 1 Eddig főként a fiatalokról volt sz6. Néha azonban a szovjet kultúra jelentős személyiségei ls olyan szempontokat védelmeznek, amelyekkel nehezen értenénk egyet. Bizonyéra emlékeznek IIjá Ehrenburgnak leg-: utóbb itt elhangzott beszédére. Általánosításként ható több tételt fejtett kl. Nem először. Fő gondolata az, hogy tulajdonképi>en nincs miért vitatkoznunk a művészi ízlésről. Valakinek például tetszik R. Falk alkotása, másnak nem, de mit számltl Minden művész alkotásának egyaránt létjoga van. Ehrenburg szerint tehát mindig akad valaki, akinek a valóban újító jellegű művek nem tetszenek. A nagyérdemű szónok Leninre hivatkozott, akinek — szavai szerint — nem tetszettek Majakovszkij versei, de senkire sem kényszeritette rá nézetét, Ízlését. A szónok nem fejezte be gondolatát, nyitva hagyta. Ám mindenki „logikusan levezetheti". Ogy érezzük, mintha felszólítást kaptunk volna, vonjuk le azt a következtetést, hogy Lenin nem akart beavatkozni a művészi alkotás kérdéseibe, művészeti nézeteit nagy türelem, afféle „intellektuális liberalizmus" jellemezte, melyet nem ártana most is vallanunk. Ezt a magyarázatot nem tarthatjuk helyesnek. Ez eltérés a történelmi igazságtól, ez a lenini szempontok elferdítése. Bár Ehrenburg a művészetben ál-i landóan türelemre int, jómaga más állásponton van. Mint a Pravdában a képzőművészek helyesen megírták, dicséri például a formalista festőket, de semmi értékeset nem talál nagy realista festőinknél, a „peredvizsnyikeknél", Repinnél. Ehrenburg nem ismeri el a szovjet művészet eleven, szilárd kapcsolatát a realista hagyományokkal. A szovjet festőművészeinek a húszas évek után megindult fejlődését a naturalizmus, a civilizmus, az akadémiai formák, a szertartásosság, az egyszerűség és a hagyományos fotografizmus ellentámadásaként jellemzi, Ironikusan utal arra, hogy híve a XVI.— XVII. század bolognai akadémiai iskolájának. Sajtónk sokáig nem Irt Ehrenburg „Emberek, évek, élet" című emlékiratairól. Ami a régmúlt időket illeti, sok olvasó kész volt a szemtanú élő objektív tanúságtételeként fogadni az író emlékezéseit. Most azonban a közelmúlt eseményeket illetően a szerző szubjektivizmusa nyugtalanítja až embereket. Az olvasók leveleket küldenek a lapoknak és a folyóiratoknak és megírják, hogy nem értenek egyet Ehrenburggal. Ogy vélik, a szerző egy-: oldalúan írja le a szovjet valóságot, szűk csoportérdekeket védelmez, sok esetben elferdíti, így vagy úgy kiforgatja az eseményeket. A levélíróknak sokban Igazuk van. Ott, ahol Ehrenburg a személyi kultusz Időszakát Irta le, a „hallgatás elvét" védelmezte, mely állítólag ebben az időben szabály volt a szovjet emberek, és természetesen a szerző, viselkedésében. Akkor állítólag sokan tudták, hogy Sztálin visszaélt hatalmával, de más kivezető út nem volt, mint hogy „összeszorított foggal" hallgattak. Más kiutat nem láttak. Mindenki igyekezett menteni magát, mert bízott benne, hogy idővel minden megváltozik. Az Izvesztyijában V. V. Jermilov bírálta cikkében a „hallgatás" elvét. Elvtársak, nem érthetünk egyet ezzel a hamis- és helytelen „elmélettel". Ez a hamis elmélet elsősorban azokra a szovjet emberekre vet árnyat, akik lelkesen építették a szocializmust, és azt hitték, hogy Sztálin helyesen cselekszik, Ehrenburg szerint tehát ezek mind tudtak a leninizmustól való eltérésekről és elhajlásokról, de mentették a bőrüket (Folytatás a 4 oldalon! 1963. március 12. A 0] SZÖ 3