Új Szó, 1963. február (16. évfolyam, 32-59.szám)

1963-02-23 / 54. szám, szombat

Fučík szava IRTA: VOJTECH DOLEJŠI ma is éberségre int Julius Fucílc arca úgy él emlékezetünkben, ahogy Max Švabínský megrajzolta, aki személyesen ismerte őt, és ahogy számtalan fennmaradt fényképről ismerjük. Fiatal, rokonszenves férfi nyílt, őszinte arca, mindenütt jé kedvet, biztonságot, bizal mat keltett. Ismertem Fučíkot, naponta néhányszor találkoztunk a szerkesztőségben, s igazolhatom, a fényképek nem hazudnak. Fučíkot csakis fiatalemberként tudjuk elképzelni. Pedig Július Fučík e napokban — február 23-án — már hatvan éves lenne Idén, szeptember 8-án már hatvan éves lenne. Idén, szeptember 8-án már húsz esztendeje lesz annak, hogy a náci hóhér bárdja a berlini börtönben lesújtott rá. Fučík akkor néhány hónappal múlt negyven éves. Mint köztudomású, Fučlkot leginkább az Ifjúság kedvelte. Nemcsak nálunk, nemcsak a Szovjetunióban, hanem az egész világ haladó szellemű fiataljai szeretik őt. S joggal Fučík az ifjúság képviselője, a kommunizmus győzelméért, a világ fiatalságáért harcolt. Ma már az egész világon ismerik a nevét. A Szovjetunióban aligha akad ember, aki ne tudná ki volt Július Fučík. Ám a tőkésvilágban is Fučík jelenti a haladó gondolkodású emberek szemében a bátorság és becsületesség példáját, amely harcra lelkesít a pusztulásra ítélt régi világ hatalmai ellen. .Fučík ezt a helyet méltán- kiérdemelte halhatatlan Üzenetévé amely hetvenkilenc nyelven jelent meg és a világon mindenütt olvassák. Egyetlen cseh szerző műve sem terjedt el ily széles körökben. julóra, fiatalos arcára emlékezve alig tudjuk elhinni, hogy ma már hatvan éves lenne. Nem tudjuk őt elképzelni hatvan éves, ősz hajú férfiként... Számunkra Fučík a kommunizmus eszményéért harcoló nemzedéket képviseli, jelképe azoknak a csehszlovák kommunistáknak, akik elestek a nácizmus ellen vívott harcban, közel huszonötezren, sokuk ne vét nem is ismerjük. Pedig ők ls ugyanolyan bátor, derék harcosok voltak, ugyanolyan odaadással viseltettek eszméink iránt, mint Fučík. Fučík hasonlóképpen jutott el a kommunizmushoz, mint mi, nemzedékének többi tagja. Már tizenhét éves diákként a szociáldemokrata ifjúsági szervezet tagja lett, s tizennyolc éves korában az újonnan alakult kommunista párthoz csatlakozott. Azt is tudjuk, hogy akárcsak mireánk többiekre, az ő világnézetének kialakulására is óriási hatással volt Lenin Állam és forradalom című könyve, amely válaszolt az akkor oly időszerű kérdésre, miért kell árulásba torkollnia a jobboldali szociáldemokrácia hirdette „fejlődéses, evolúciós" útnak, miért vezet kapitulációhoz a burzsoázia előtt. Fučík meggyőződéses kommunista lett, s a kommunistának az a tulajdonsága, hogy harcol meggyőződéséért, melynek igyekszik megnyerni minden helyzetben a becsületes embereket. Hol teheti ezt a leghatásosabban? Kétségtelenül a sajtóban, ahol egyszerre nem tucatnyi, néhány száz emberhez szól, mint egy népgyűlésen, hanem ezrekhez, talán tízezrekhez is. Fučík mindig újságírónak tartotta magát. Már tizenkilenc éves korában írni kezdett a lapokba, s attól kezdve élete egész letartóztatásáig, 1942 áprilisáig egybefonódott a sajtóval. Életében, mint *naga írja az Üzenetben, „sok kulturális és politikai cikket, riportot, irodalmi és színházi tanulmányt és beszámolót írt..." A harmincas években azonban leginkább a Szovjetunióról írt riportjaival vált ismertté. Hadd emlékeztessünk az akkori helyzetre. A Csehszlovák Köztársaság 1934-ig jogilag netn Ismerte el a Szovjetuniót, nem tartott fenn vele diplomáciai kapcsolatot. A csehszlovák sajtóban akármilyen kiagyalt rágalmak megjelenhettek a Szovjetunióról. A polgári lapok éltek is ezzel a lehetőséggel. Hogy milyen módon befolyásolták a közvéleményt, megállapítható abból is, hogy száz megjelent újságpéldányból kilencvenhét polgári vagy kormánypárti szocialista lap volt, — amelyek csak úgy hemzsegtek a hazugságok tömkelegétől — s csupán három példány esett a kommunista sajtóra. Emellett a kommunista lapokat rendszeresen elkobozták, hogy az újságolvasók három százaléka se ismerhesse meg a való igazságot. Manapság, amikor tízezer számra utaznak az emberek a Szovjetunióba, aligha képzelhető el, hogy akkoriban a Szovjetunió meglátogatását egyszerűen megtiltották. Ilyen viszonyok közt utazott el a Szovjetunióba Július Fučík, hogy igaz riportjaival szembeszegüljön az újságírói hazugságok özönével. Két ízben látogatott el a szovjetek országába, s mindkét esetben, mint megTibor Kavecký: Február (gipsz, 1962.) írta, a határ átlépésével egyidejűleg át kellett hágnia a törvényeket is, mert titokban, útlevél és engedély nélkül kellett utaznia. Ily körülmények között születtek Fučík riportjai a „drága földről" az országról, ahol „a holnap már a múlté". Ezek a riportok erőt adtak a kommunista sajtó olvasóinak harcukban, s mindmáig sem vesztették el hatásukat. A kommunista sajtót akkoriban elsősorban a munkások olvasták. Fučík nagy érdemeket szerzett abban is, hogy a kommunista, eszmék gyökeret vertek értelmiségünk soraiban. A haladó értelmiség jól ismerte nevét. Gyakran állt elő olyan helyzet, amikor a kulturális élet Ismert személyiségeinek fel kellett emelni szavukat a forradalmi mozgalom üldözése, később a fasizmus ellen, a demokrácia és a köztársaság védelmére. Fučlknak akkoriban leginkább nyílt lehetősége arra, hogy a neves kulturális tényezők aláírását megszerezze az efféle tiltakozó nyilatkozatokhoz. Ne képzeljük, hogy a helyzet ilyen egyszerű volt. A kulturális élet több neves személyiségéről köztudomású volt, hogy kommunista, aláírásukkal mit sem vesztettek. Akadtak azonban ingadozó művészek is, akik engedtek az anyagi vagy lélektani nyomásnak. Ismeretes például, hogy Karel Čapek elvből nem volt hajlandó semmit sem aláírni. Ma már nehezen képzelhetjük el, mily nehézségeket kellett leküzdeni, s mennyire örült Fučík, amikor ennek ellenére sikerült olyan aláírást szereznie, amely nagy súlylyal esett latba. Az értelmiség körében végzett munkája a megszállás éveiben hozta meg dús eredményeit. Akkor már az értelmiség nagy része közvetlenül támogatta a kommunista párt harcát. Jól emlékszem 1938. október 20-ra, amikor a müncheni kapituláció után betiltották a CSKP tevékenységét, a Rudé právo további megjelenését. Mialatt búcsúzkodtunk, František Kfížek szerkesztő odaszólt Fučlknak (mindketten nagy tisztelői voltak Hašeknak és híres könyvének, a Svejknek): „Viszontlátásra a háború után este hatkor a Kehelyben". Mindnyájan jól tudtuk, hogy Csehszlovákia feláldozásával nem mentették meg a békét, ellenkezőleg, meggyorsították a háború kitörését. A háború után nem találkozhattak a híres prágai kiskocsmában sem Fučík és Kríže k, sem a Rudé právo sok más munkatársa. Fučík sorsát halhatatlan Üzenetéből jól ismerjük. Kommunista létére elkerülhetetlennek tartotta a harcot minden körülmények között, még a náci megszállás súlyos feltételei közepette is. A CSKP II. illegális Központi Bizottságának tagja lett, Irta és kiadta az Illegális Rudé právot, s etartóztatása után is folytatta harcát. 1943. augusztus 25-én Berlinben összeült a náci „Volksgerichtshof", a fasiszta vértörvényszék, s halálra ^ítélte Fučíkot. A tárgyalást a törvényszék elnöke, dr. Roland Freisler vezette. A náci börtönökben az volt a szokás, hogy a kivégzést az ítélet kihirdetése után 100 nappal hajtották végre. Fučík esetében azonban sietős volt a nácik dolga. Halotti levelén hajszálhasogafő német pontossággal feljegyezték gaztettük óráját és percét: 1943. szeptember 8. reggeli 4 óra 55 perc. Mi történt a háború után Július Fučík gyilkosaival,*akik bírói talárban űzték véres mesterségüket? Dr. Freislerről, aki sok száz embert küldött halálba, tudjuk, hogy már 1944-ben meghalt, nem élte meg a náci harmadik birodalom összeomlását. De mi lett a többiekkel? Mit csinál ma dr. Schlemann országos jogigazgató, von Nordeck tengernagy, dr. Herzlieb miniszteri tanácsos, Ahmels városi tanácsos, akik Fučlkot halálra ítélték? Mi lett Noebel főállamügyészből, aki a halálos ítéletet oly vérszomjasán követelte? Bizonyosak lehetünk felőle, hogy amennyiben még ma is élnek, valahol Nyugat-Németországban megint ítélkeznek és vádbeszédeket mondanak, vagy a Harmadik Birodalom szolgálatában szerzett busás érdemeik fejében élvezik zsíros nyugdijukat. És persze szívesen küldenének ma megint halálba embereket, ha tehetnék, ezek a doktori címmel hivalkodó tömeggyilkosok. Láthatjuk, ma is időszerű Fučík Üzenete, amely mindnyájunkat éberségre int. I Bábi Tibor: y FE BR U A R Február van, február — a tavasz ízét, mondd, árzed-e. .. ? Egy dévaj, kis tündér incselkedik velem, a megláncolt folyó hátán jégtábla roppan, szél dúdol, ifjú vér muzsikál két karomban, s nem boldogság ez, nem is szerelem. Rádiót hallgatok, újságot olvasok napestig. Február: a milíciák dörgő lépte visszhangzik még a csöpp kagylóvá szűkült térbe,olyan kicsi, mégis nagy a világ — hazára lelt a hontalan. Február: hull a hó — ' sapkára, blúzra, nagykabátra, a Vencel-téri palotákra, fákra. Nem létező jó istenem, be nagy dolog: én garabonciás Sangháj és AŠ között gyalogolok nyári fűben a fáradt Ipoly mentén, s értek a fák, füvek és minden népek nyelvén Legyen hát, ami van: szabadság — szemem ragyog. Erős, kemény inú legény én így vagyok. Vállamra vettem a fiatal Köztársaságot, mint csépléskor a bekötött zsákot: Anyám! Hazám! Enyém ...! Tizenöt évét vállalom, minden fájdalma, terhe vállamon. Tél van, február, ágaskodnak a zord hegyek, ne sírj, anyám, veled megyek. Veled megyek, veled, parasztgyerek t őrölni a malomba. Jó búza, tiszta mag a garaton, ocsú hullott a zsákomba, rostáigatom... Š Február van, ^ február, a tavasz ízét, mondd, érzed-e...? //fSSSSSfSSSSSSS/SSSSSS/S///SS/SSSSS/SSSSrSSS//SSJSSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSS//SSSSSSSS/SS/SSSSSSS//SSS/SSS NAP A HÁLÓBAN ROHAMOSAN FEJLŐDŐ, változó életünk kétségtelenül a problémák sokaságát veti fel. S. Uher. legújabb filmjében a fiatal érzelmi életének izgalmas, s időszerű kérdését vitte vászonra. Ez a téma, mondhatni folyvást megújuló, hisz az ifjúság élete, erkölcsi arculata a maga sokrétű és szerteágazó problematikájával amolyan rendszeresen napirendre kívánkozó kérdéskomplexum. Éppen ezért ha értékelni akarjuk a rendező és az író — Alfonz Bednár — szándékát és filmbeli mondanivalóját, aligha mérhetjük ezt máshoz, mint magához a vállalkozás lényegéhez. Az ifjúság ma — ahogy mondani szokták — világprobléma. Egyik oldalon a kapitalizmus kilátástalansága, a másikon a szocialista társadalmi rend anyagi jóléte s az egyén boldogulásának sokrétű lehetősége kínálja a témakeretet. Felnövekvő nemzedékünk ma már csupán hallásból, s történelmi dokumentumokból ismeri a múltat. Elete mentes az anyagi gondoktól, az érvényesülés kilátástalanságaitól, mivel a szocializmus igazsága eloszlatta életük egéről a küszködés súlyos fellegeit. Az ifjúság nevelését illetően azonban — éppen a gondtalan életből eredően — szinte természetszerűleg következnek az új, sajátos problémák. Ezek közé tartozik az érzelmi élet, az erkölcsi arculat fejlődése és formálása éppúgy, mint a munkára és a közönségi életre nevelés. Csak dicsérendő, hogy a film alkotói ilyen nehéz fába vágták fejszéjüket. S hogy a mai íiatalság nem egyértelműen könynyelmű és léha, mégha külsőleg ebben a pózban tetszeleg is, ennek ábrázolására vállalkoztak a szlovák filmgyártás legújabb filmjének alkotói. Fajoló, a film főhőse — gondtalan diákévetben — két szenvedélynek hődol: a fényképezésnek (kezeket fényképez) és a tranzisztoros rádiónak. Barátnőjével, Bellával szemben érzéketlen, s csak a válás és a távollét pillanataiban jön rá, hogy kettőjük meghitt barátságát aligha helyettesítheti szenvedélye bármelyike ls. Az aratóbrigád napjai csak fokozzák ezt a felismerést, s Janával való kalandja még erősebb izzásúvá teszi ezt az érzést. A brigádmunka azonban nemcsak érzelmi életének gazdagodását eredményezi, hanem a munka megbecsülését is. S bár visszatérte után Bella időleges elpártolása miatt — szakításra kerül sor, mindketten észrevehető változáson mentek át, a legjobb úton vannak hogy ..a napot hálójukba fogják". Fajolo megtalálja az emberekhez vezető helyes útat. Bella pedig felkarolja egyéni tragédiájában magára hagyatott vak édes anyját. Maga a rövid tartalom ls sejteti, hogy a film erősen gondolati ihletésű. Célja: az érzelmi élet fejlődése mellett Ifjúságunk gondolkodásmódjának, életérzé sének ábrázolása ls. Az alkotókat ész revehetően az a szándék vezette, hogy a „rózsaszín szemüveg" és a fekete-fehéi ábrázolási mód helyett élővé, életsza gúvá tegyék a filmet. Érzékeltetni kl vánják, hogy a mai fiatalság nem szkeptikus életszemléletű, azonban a kész igazságok befogadása helyett önmaga akar meggyőződni a valóságról. Ez a jellemző egyébként a szerelemre ls érvényes. Érdekesnek, sőt izgalmasnak mondható ez a vállalkozás, észrevehetően az úgynevezett poétikus filmek közé kívánkozik. S bár az általános érvényű gondolati sugárzás nem éppen jellemzője a filmnek, a nézőt mégis arra ösztönzi, hogy elgondolkozzék éme életbevágóan fontos kérdésekről. Kétségtelen azonban az is, hogy az áttételes mondanivaló tagoltsága helyenként akadályozza a megértést. Érthető és elismerést érdemlő az alkotók szándéka, rangosak a rendezői eszközök, magas színvonalú az oparetőrl munka (Stanislav Szomolányi), s Jó alakítással tűnt ki Adam Jančo, (Blažej Bognár) és Jana Beláková (Bella szerepében), ennek ellenére azonban — egészében véve — a felvetett problémáknak nemegyszer csak a lehetőségei merülnek fel, mivel a tét csupán egy-egy epizód lezárásáig terjed. A Ilim cselekményszövését illetően kétségtelenül indokolt, hogy az ifjúsági probléma mellett a szövetkezeti, és családi kérdésekkel is foglalkozzon, érzésünk szerint azonban ebből a problematikából a kelleténél )óval többet markolt a film. S ez, valamint több kidolgozatlan figura (példaként a vak anya szerepét említhetjük, mely erősen a szentimentalizmusba hajlik) csak terheli és szerteszórja az érdeklődést, nehezíti a megértést, azonban a társadalmi és egyéni jellemrajz hézagossága mögül Is előmosoly.og az alkotói szándék tiszta és bölcs gondolata. Több esetben hiányolható a feszültség mértékének tudatos ritmusváltása. A Játék és a cselekmény maximális spontanltása helyett — bár a modern film kétségtelenül erre épül — az ellenkező előjelű alkotói szándék érvényesítése — több ízben — Javára szolgált volna a filmnek A BfRÁLÖ MEGJEGYZÉSEK ellenére sok értékes vonást, Stefan Uher rendezői egyéniségének jó jeleit, s az útkeresés helyes szándékát fedezhetjük fel a filmben. Stefan Uher meglátásai, életábrázolása általában helyesnek mondható. A gyorsan pergő filmképekkel sikerült érzékeltetnie változó, rohanó életünket, ugyanakkor falut ábrázoló jeleneteiben — bár a naturalisztikus vonások kiütköznek — szinte tempóssá válik a film. Különösen értékes az ifjúság iránti bizalom alapgondolatának kifejtése. Csak sajnálni lehet, hogy az életszerűség túlzsúfolása miatt a film alkotói megkísérelték ugyan a jó film készítésének rendkívül kedvező lehetőségét, de teljességében nem váltották be. Ennek ellenére, a hazai ľilmgvártás fejlődését illetően bíztató kísérlet a film. FÖNTI 70

T.TÄN 1963. február 23 * 0] S .0 5