Új Szó, 1962. november (15. évfolyam, 302-331.szám)
1962-11-18 / 319. szám, vasárnap
NYUGAT-IMMBM J/ÍRTUNK Az imént tértünk vissza az ötödik világrész előszobájából. Tegnapig még Holland Oj-Guineának bívták és egyetlen zászló, a háromszínű holland lobogó lengett fölötte. Mostanától fogva a neve NyugatIrián, és egyszerre néhány zászló Is lobog fölötte. Egyikük még mindig a holland. Hivatalosan odakerült melléje az Egyesült Nemzetek jelvényét hordozó kék lobogó, nem hivatalosan a piros-fehér indonéz zászló, és egész szabálytalanul, minden engedély nélkül, mégis a legszámosabban megjelent a pápua zászló is, vörös mezőben ötágú fehér csillaggal, hat fehér és hét kék csíkkal. Négy tenger fölött repültünk, amelyeknek a neve (Jávai, Szunda, Banda és Ceramij megint ugyanolyan exőtlkusan csengett a fülünkben, mint valamikor régen az iskolapadban. A lázas programmal zsúfolt nyolc nap alatt még arra is jutott fdőnk, hogy megfürödjünk a Csendes-Óceánban, a Szuadja-foki gyönyörű strandon, s megcsodáljuk a háromnegyedes halásznadrágokban pompázó fiatal pápua lányokat, meg a tejfölösszájú holland katonákat, akik abban versenyeztek, hogy melyikük tör össze több pilzeni sörösfiaskót a kora llok csipkézte sekély tengerfenekén. Az ellentétek országából tértünk vissza. Valaki elkeresztelte elvarázsolt édenaek. Mások úgy hívják: fekete emberek és fehér hegyek országa. Az Egyenlítőtől négy fokkal délre — a legtűzőbb trópusi hőségben — a hegyeket örökös hó borítja. (Ha majd jöv"re május elsején az Indonézek kezükbe veszik NyugatIrian ügyeinek igazgatását, egy csapásra háttérbe szorul Indonézia eddigi legmagasabb hegye, a 3805 méter magas Kerintji és helyét a Naszszaui-hegység óriásai foglalják el; a Carstensz hegy magasságát például 5030 méterben állapították meg.) itt tenyésznek a világ leggyönyörűbb pillangói, de van több mint ötven fajta kígyó is, egyharmaduk rendkívül mérges. A kiviteli statisztikában a negyedik helyen szerepel — mindjárt a kőolaj, szárított kókuszdióbél és szerecsendió után — a krokodilbőr, amelynek legnagyobb fogyasztója Szingapúr és a divatnak hódoló Franciaország. Az ország postabélyegein hosszú farktollú, színpompás madarat láthatunk, a trópusi paradicsommadarat (vagy nyolcvan fajtája él a szigetenI), de ugyanannyi joggal leprás betegeket vagy maláriát terjesztő anopheles szúnyogot is megörökíthetnének a postacímkéken. Hollandia városában (amely nemsokára szintén új nevet kap: Kota Barnak hívják majd) azt mesélték, hogy a sziget belsejében élnek emberek, akik a közéjük látogató" idegent hangos „béke veled" kiáltással köszöntik, s köbén műszabadgyakor-. latot mutatnak be, amely abból áll, hogy térdeiket szaporán összeveregetik. Szerencsére hozzáférhetetlen hegyvidéken élnek, ezért nem kerülhettek 1516-ban a sziget első fehérbőrű látogatója, a portugál De Menenez szeme elé, mert a jámbor felfedező ősi szokásukat nyilván úgy értelmezte volna, hogy citerázik a térdük a fehér ember láttán. Alighanem keservesen ráfizetett volna tévedésére, mert ezek a derék békeszerető emberek még egy jó szokásukkal tűnnek ki: levágják a fejét mindenkinek, aki csak hozzá mer nyúlni az asszonyaikhoz. Az ország, ahonnan visszatértünk, háromszorta nagyobb köztársaságunknál, egy kilométer vasútvonala sincs, országútja is mindössze 700 kilométernyi hosszú, ebből alig 200 kilométer aszfaltburkolatú. A legnagyobb hatással azonban nem a felsorolt ellentétek vannak az emberre, hanem az a puszta tény, hogy a sziget térképe tele van fehér foltokkal. A hozzáférhetetlenség pólusát tehát ne Antarktisz jeges földjén keressük, hanem például a fővárostól, Hollandiától nyolcvan kilométernyire délnyugatra, ahol a térképen ez áll: UNEXPLORED MOUNTAINS — < Ismeretlen hegyvidék. Elszálltunk más tájak fölött, alattunk a legvadabb dzsungel burjánzott, amit csak ember elképzelhet, őserdők, a folyók fantasztikus meanderekben tekeregtek, mintha önmagukat fojtogatnák, vissza-vissza tértek ugyanoda, ahol egyszer már áthaladtak, bizarr hurkok fordították vissza folyásukat 360 fokkal, fölülről nézve olyan volt, (mintha csillogó köröket és elipsziseket szórtak .volna szét a sötét erdőségben. Az ország déli részében, közvetlenül az ötezer méteres óriások lábánál akkora földdarab terül el, hogy Csehszlovákia fele elférne rajta. A milliós léptékű . repillőtérképen (egyébként ez a kapható legrészletesebb térkép), csak Itt-ott találunk falunevet. Egyébként tucatnyi névÍRTÁK: ZIKMUND és HANZELKA telen kis karika mellett csak az áll: VILLAGE, VILLAGE, VILLAGES - falu, falu faluk. Egyszer egyes számban, máskor többesben. Az első ébresztő, amellyel a földnek ezt a zugát az ember kizökkentette kőkorszakbeli nyugalmából, gránátok robbanása volt. Előbb a japánok szórták, aztán az amerikaiak. Nem is olyan rég. A történelmi korszakot úgy hívták: második világháború. Csakis ekkor került közelebb a világhoz ez a darab föld, amely addig az élet és a tudás peremén kallódott. A föld urai, a hollandok ls rájöttek, hogy nem ls olyan istenhátamögötti ország ez. Egyéb értékei meílett még hadászati jelentősége is van. Ez tizenhét esztendeje volt. Most pedig el kell búcsúzniuk a szigettől. A dolog nem ment olyan könnyen, talán hangsúlyozni sem kell. A búcsúzkodás melankólikus volt, egy kis nosztalgia ls vegyült belé. Szeptember harmincadikán, este hat órakor, amikor a Nap már-már lebukott a Magdolna szigeti Jerramoh-hegy gerince mögé, Platteal holland kormányzónak nyilván más gondja volt, mint nézni, hogyan vonják be a rezidenciája előtt emelkedő árbócról a holland zászlót, amely utoljára lengett önmagában, társtalanul e furcsa föld fölött. A kormányzó ugyanis már harmadik napja távol volt, elutazott, zsebében a- királynő sajátsezű aláírásával ellátott köszönő oklevéllel. Ezért maradt el a katonai parádé is. Csak szívszorongató, alkonyi csend borult a térre. Aztán leszállt az éj, forró és párás éjszaka, a tenger felől üdítve, hűsítőn fújt a szél, fenn a hegyoldal magasabb részein, ahová a hollandusok rakták villáikat és bungalóikat, még szúnyogok sem muzsikáltak. Ez volt az utolsó hollandus éjszaka 0jGuineában. ZULOK, ,,. f -.EE VELŐK 1 lopasMam o sziilo-lálogatásolon ROBINSONNÉ ÉS A ROBINZONOK Eljutni Nyugat-Iriánba egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint az ember hinné. A kiinduló pont, Djakarta Itt van az orrunk előtt, benne ülünk. De kitől kapunk vízumot? A hollandoktól? Szó sem lehet róla, más gondjuk is van, mint lepecsételni a belépőjegyet egy országba, ahonnan éppen kivonulnak. Az indonéz kormánytól? Attól sem. Egyelőre még nem érezheti magát otthon Oj-Guineában, majd csak 1963 május elsejétől döntheti el, kit ereszt be a szigetre és kit nem. Hát akkor kitől? Természetesen az Egyesült Nemzetektől. Szeptember huszonkilencedike, szombat volt, tizenkét nap telt el azóta, hogy más újságírókkal együtt kitöltöttük a kérdőíveket és két fotográfiát csatoltunk hozzá, hogy repüljenek el New-Yorkba az üdvözítő bélyegzőért. De válasznak még híre sincs. Déli tizenkét órakor sem, amii kor Rasjidné asszony kulcsra zárja az iroda ajtaját a Djalan Kebon Sirlh téren, és bocsánatkérő mosollyal azt mondja, Sorry, sajnos, még semmi sincs az önök számára, de jöjjenek el holnap, bár vasárnap van, hivataloskodni fogok. Délelőtt tlz órától. Ha számításba vesszük, hogy Djakarta és az új-guineai Hollandia helyi ideje között két óra a különbség, pontosan hat óránk maradt addig a pillanatig, amikor a holland zászló utoljára siklik le az árboc hosszán, és húsz óránk addig a percig, amikor az újságírók fényképezőgépeinek pergőtüzében felvonják az EN&Z lobogóját a néhai holland birodalom utolsó bástyájának fokára. Érthető, hogy vasárnap délelőtt Oleg Szkalkinnal, a Pravda munkatársával és Borisz Ivanovval, a TASZSZ tudósítójával együtt türelmetlenül vártuk, mikor jön végre a hivatalnoknő, aki jogosult kiállítani a vízumokat. — A vízumok Itt vannak, — mondta Rasjidné asszony, — feltéve, hogy közben nem érkezett távirat, amely hatálytalanítja Rikhey dandártábornok hozzájárulását. De nagyo-bb baj lesz az utazással. Meg az ellátással. Hivatalos kötelességem figyelmeztetni mindnyájukat, hogy semmi felelősséget sem vállalunk önökért, még a lakás és élelmezés tekintetésben sem. Talán legjobb lesz, ha minél több konzervet visznek magukkal. Esetleg ha sátruk van ... Nagyszerű, valóságos Robinzonok leszünk. Vademberek a dzsungelben. — Mi bajuk van Roblnsonékkal? — szólalt meg a háttérben egy hölgy, akinek mély dekoltázsát még mélyebb ráncok díszítették. — Én vagyok a Robinson. Mrs Ethelbert Robinson, how do you do? Jöjjenek a vízumaikért. Odafirkantotta névét az ENSZ nyomtatott bélyegzője alá, és írógéppel megörökítette teljes titulusát: Deputy Resident Representatíve of UNTAB, Deputy Director of Special Fund Programmes in Indonesia and Acting Director of UN Information Centre Djakarta. — Érezzék jól magukat a vadonban! Legszívesebben magukkal tartanék! ELŐJÁTÉK Ä nemrég felépült Indonesia szálló előtt (a hotel tulajdonosa egyébként-japán) Kör aíakú tér van, mely még néhány hete olyan volt, mint a frissen feltört ugar, gödreiben megmegbillentek a teherautók és a diplomaták személygépkocsijai, amelyek gazdáikat Kebojaranból vitték délelőttönként a hivatalba. A betjakok hátulról nekifeszültek a két-utasos kerékpáros riksáiknak, mert ahhoz nem voltak elég erősek, hogy kétkerekű járművüket a tehetetlenség erejével huppantsák keresztül a sok gödrön. Ma ugyanott véget nem érö autófolyam kígyóziji a sima aszfalton, megkerüli a betonmedrű tavacskát, amelynek tükrén kis szigetek a virágzó lótuszok, aztán tovább suhannak a kocsik vagy az újonnan épült házak sora között Djalan Tamrin felé, vagy a csatorna mentén Djalan Gresik és a szomszédos hivatali negyed irányában. Pontosan szemben az Indonesia , szállóval egy másik modern épület látható, amelyből még friss vakolat szaga árad. Itt székel a KOMANDO TERTINGGI A. P. R. I. PEMBEBASAN IRIAN BARAT, az Indonéz Köztársaság fegyveres erőinek Nyugat-Irian felszabadítását irányító legfőbb parancsnoksága. Este kilenc óra, három óránk volt még hátra a két különrepülőgép Indulásáig, de a tágas előcsarnok már megtelt poggyásszal. Valahonnan édeskés tánczene hallatszott. Connie Francis búcsúzott a kék egyenruhás fiúktól fno meg tőlünk, újságíróktól), és jobb ügyhöz méltó kitartással c«Cpögtetétt optimizmust mindazokba, akik a dzsungelba készülődtek „Csókolj meg szerdán, csütörtökön, pénteken, de szombaton is lehet...") A bejárat előtt kis széken egy fiú ült, térdén apró láda, benne szegfűszeggel illatosított cigaretta, nem sokat adott el belőle, mert az európai újságírók nem szívják ezt a furcsa bűzű holmit, az indonézeknek pedig legfőbb gondjuk az» volt, hogy megörökíttessék magukat a világoskék egyenruhás legények társaságában, mintha őket is tagjai közé fogadta volna a BRIGÁDE PEMBANGUNAN, az Ojjáépítő Brigád, amely elsőnek lép hivatalosan a felszabadult Irian területére. Az egyenruhások között voltak fiatal mérnökök, agronómusok, építészek, gépészek, elektrotechnikusok, öt-tíz hónapra szóló szerződést írtak alá, s most nekigyürkőzve készülődtek a szigetországba, ahol a hollandusok távozása után. közigazgatási vákuum következik be. Fél órával éjfél előtt még senki sem.tudta, mikor Indulunk és hová repülünk. — Állandóan kapcsolatban állok arepülőtérrel, — mondta Zuwlr Djamal a külügyminisztérium sajtóosztályáról, — az a baj, hogy az elektragép nem szállhat le Hollandiában, a repülőtér nem bírná el. Ezért alighanem Biakon keresztül repülnek, az elektra és a herkules is. Senkinek sem volt kedve még egy Coca-colára, pedig kiszáradt a szánk a szomjúságtól. Harmadliter hűtetlen limonádéért a pincér hatvan rúpiát számított, ami megfelel egy munkás háromnapi bérének, vagy fél angol fontsterlingnek, aszerint, hogyan számítja át az ember. Szerencsére rúpiában is fizethettünk, nem csupán kemény valutában, mint a szemközti japán Indonesia szállóban. Lényegében ez volt az iriani kirándulás rövid, de sokat sejtető előjátéka. Osztályfőnök vagyok a nyolcadik osztályban Szeretnék egyetmást az olvasók elé tárni a szülő és a tanító kölcsönös együttműködésének fontosságáról. jelenlegi munkahelyemen csak néhány hónapia vagyok, s így még csak most tudtam valóban tiszta képet alkotni tizennyolc növendékem testi és lelki életéről, munkájáról, jelleméről. Mindjárt a kezdet kezdetén észre vettem, hogy az osztályban valami nincs rendjén. Megállapítottam, hogy a tanulókból a legfontosabb, az akaraterő, a tudásszomj, s a rendszeresség hiányzik A tanítás számomra ezek után Valahogy nehezen ment. Elkedvetlenedtem, de azért nem csüggedtem el. Eddig még nem csalódtam módszereimben, s bíztam abban, hogy most sem fogok csalódni. Igyekeztem színessé és érdekessé tenni a magyarázatot, mégsem tapasztaltam, hogy lelkesednének azt megérteni, elsajátítani Nekik mindegy, csak leteljen a tanítási idő, s mehessenek ki, el az iskola légköréből, ahol embert akarnak faragni belőlük! Szigorú vagyok hozzájuk és következetes. Ezért haragszanak rám. Ok egyszerűen „nem akarnak" tudni. Kellemetlenül hatnak rájuk rendreutasító szavaim. Ok már felnőtteknek gondol]úk magukat. Sajnos, gondolkodásmódjuk még gyermekcipőben jár. ' Gyakran megtörténik, hogy kollégáim is panaszkodnak: többet várunk ezektől a gyerekektől, akik egy év múlva már a pályaválasztás határára érnek. Hiába akarok oda hatni, hogy megváltoztassam a tanuláshoz, s általában az iskolához való aktív viszonyukat; ez nem nagyon sikerül. Gyakran előfordul, hogy szemtelen hangnemben beszélnek az órán. A szidás ilyen esetben nem használt, lepereg róluk A merészebbje befelé még meg is mosolyogja. Ennyi hiányosság észlelése után keresem a bűnösöket. Ki a hibás? Mi okozza mindezt? — Tanulóim négy faluból járnak be. Naponta megtesznek 20—26 kilométert. Ennek ellenére idejében hazaérnek. Ez tehát nem akadály a tanulásban. Elhatároztam, hogy most, midőn már tisztában vagyok gyermekeim jellemévei és munkájával, meglátogatom a szülőket, megfigyelem otthoni életüket, taegvizsgálom a környezetet, mely őket eddig ilyenné formálta. Tudatában vagyok sok szülő helytelen nevelési felfogásának, amikor is a gyermek nevelése a tanítóra van bízva. A szülő nem törődik saját gyermekével, mert hisz ,arra való az iskola, meg a tanítók, neveljék azok!" Nagyon téved az a szülő, aki így gondolkodikl A családi látogatás mindennek megadta a magyarázatát. A szülőnkéi való beszélgetés, teljes bizonyítékát adta a tanulók iskolai magaviseletének és munkájának. Az egyik tanulóm — A. Z. —; Sápadt és növésben lemaradt a többitől, sok esetben álmatlan szemmel, gyűrött arccal lép az Iskolába. Meglátogattam középkorú özvegy édesanyját. Tőle tudtam meg, hogy mivel ,nincs férfi a háznál", az ő lakása az ottani középiskolás fiúk „találkozó helye". Nála gyülekeznek a legénykék, hogy a délutánt eltöltsék a számukra oly hasznos pénzre való kártyajátékkal. Nem is csoda, ha aztán sorba panaszkodnak az anyák, hogy hiányzik a család kasszájából. Én a hallottakra csak hülledeztem, mert erre nem számítottam. A. Z. édesanyját megdorgáltam, hogy anya létére hogy engedhet meg ilyet. „Nem hallgatnak" mondta „Hiába mondom, hogy menjenek haza — nem mennek." Ezen elgondolkoztam. A gyenge édesanyának, aki nem tud 13 éves fiának parancsolni, tanácsot adtam fia további nevelésében. A kártya esetet szépen megvilágítottam mindenütt. Tudtukra adtam, mert bizony sok szülő nem kíváncsi rá, hogy gyermeke hol és mivel tölti sza md idejét. Még azt is megtudtam, hogy (az illető) A. Z. édesanyja életmódja ugyancsak kifogásolható. S ennek tulajdonítható, hogy fia nem tiszteli benne a jóságos, mindenben példamutató szülőt, édesanyát Mit kívánhatunk egy ilyen gyermektől? G. J.-nél az édesanya azért haragudott, mert az ő fia nem tart a többivel. — Mindig itthon ül. Olyan mint egy könyvmoly, állandóan csak olvas. Hiába küldöm „kártyázni", nem megy a többihez? — panaszkodta el egy szuszra. Megkönnyebbültem, hogy ilyen tanuló is létezik ebben a faluban, aki nem kártyás. Az édesanyának szintén megmondtam, amit meg kellett. Ezek után három olyan helyre •kellett ellátogatnom, ahol a szülők leányaiknak nem akarták engedélyezni az iskolai ünnepélyeken a szereplést. Szabályszerűen könyörögnöm kellett, hogy engedjék el a három leányt, mert akkor hiába fáradozunk, a csoporttáncot nélkülük nem tudjuk bemutatni. Hogy miért nem akarták őket engedni? — Kinevetik őket a községben élő „hivők", akik így ls világiaknak nevezik azokat, akiknek a gyermekei részt vesznek a kulturális munkában, s aki gyermeke kezébe valamilyen szórakoztató könyvet mer adni — mondták mély keserűséggel a szülők. — Mi pedagógusok nem aszerint értékeljük tanulóinkat, hogy hívők-e vagy templomjárók, ateisták e, vagy mohamedánok, — mondtam, hanem aszerint, hogyan teljesítik az iskolával szembeni kötelességüket. Vitatkozásunk elég sokáig tartott. Hivatkoztam anyai büszkeségükre, s tudtukra adtam, hogy az is kitüntetés, ha gyermekük jól szerepel Meggyőztem őket. Bizalmasak lettek Az ünnepélyre őket is nieghívtam, s megígérték, hogy elkísérik gyermeküket, mert az autóbusz csak a késői órákban megy ismét falujukba. E délután még felkerestem háromnégy szülőt, s a látogatások alapján megállapítottam: A szülők vallásos szellemben nevelik gyermekeiket. Mi tanítók pedig oltogatjuk beléjük a tudományos világnézet alapjait. A tanulók nem tudnak kinek hinni? Ogy gondolják, hogy itt valaki hazudik. Azért van az, hogy nem őszinték és sokszor a szemünkbe is hazudnak. A két világnézet az, amely mint egy mély szakadék, elválasztja a szülők egy részét az iskolai munkától. Mit tegyünk ilyen esetben mi pedagógusok? Hogyan formáljak át a szülőket? Mily módon hassunk oda, hogy célunk egy legyen: a felnövekvő tanulóifjúságunkból igazmondó, becsületes, dolgos, szocialista szellemű embereket neveljünk, akik képesek majd a kommunizmus felépítésére hazánkban. A feleletet szülőnek és nevelőnek egyaránt meg- kell adnia, éspedig a tettek, a valóság nyelvén. Mindkettőjük célja egy lehet: becsületes embereket, a szocializmus építőit nevelni. S ezen naponta kell munkálkodniuk. N. D. Mielőtt elindultunk Hollandiába 1962. november 18. * SZÖ S I