Új Szó, 1962. szeptember (15. évfolyam, 241-270.szám)

1962-09-08 / 248. szám, szombat

HA KÖZVÉLEMÉNY­KUTATÄST ren­deznénk és megkérdeznénk olvasó­inktól, ki mit részesít előnyben, a többkötetes nagy regényeket vagy a kétszáz oldalt meg nem halad kisregényeket-e, a vélemény aligha­nem megoszlana. Az idősebb olvasó bizonyára szívesebben nyúl'a teste­sebb kötetek után, amelyek teljes­ségét, átfogóbb világot és részletek­re kiterjedő gondosabb jellemrajzot, sokféle szálazó bővebb mesét ígér­nek. A fiatalabb olvasónak már más az életritmusa, zaklatottabb és he­vesebb, gyorsabban akar mindennek a végére érni, az olvasmánynak is. A nagy regény teljessége' helyett be­éri a részlettel, az élet kisebb darab­jával, olyan történettel, amely több­nyire néhány nap alatt lepereg, könnyen áttekinthető és néhány ívbe sűríthető. Az irodalom igen érzékeny, spon­tán módon szá-mol ezzel az új igény­nyel; az utolsó években ezért egyre szaporodnak a kisregények, melyek­nek értékét természetesen nem az oldalak száma, hanem a megformálás művészi ereje, a mondanivaló újsze­rűsége és hitele dönti el. A Szlová­kiai Szépirodalmi Könyvkiadó is több ilyen rangos kisregényt jelentetett meg, amelyek megérdemlik teljes fi­gyelmünket. A ma negyven esztendős Nyikolaj Jevdokimov, a Bűnös leány írója ah­hoz a szovjet írónemzedékhez tarto­zik, amely a Nagy Honvédő Háború EGRI VIKTOR Olvasónapló KISREGENYEKROL • • • • • • e Az évadnyitást kővetően két magyar­országi színészt láthattunk a bratislavai Nemzett Színház színpadán. Házy Erzsé­betet és Ilosfalvy Róbertot. Mind az Anyegin előadáson, mind a Bohémélet­ben nagy közönségsikereik. voltak. Képünkön: Házy Erzsébet B. Hanák­kal, az Anyegin előadás egyik jeleneté­ben. (J. Here.c felv.) alatt ért emberré és a háború után vált íróvá. Mint Antonovot, Kuznye­covot, Nagibint, Nyilint, Dugyince­vet, Akszjonovot és többi kortársát, őt is elsősorban a szovjet fiatalság problémái foglalkoztatják. Noha erős szellemi rokonság köti össze velük, eddigi legjobb művében, a Bűnös leányban mintha más utat taposna, olyan konfliktust állít írása központ­jába, amilyet eddig szovjet író nem érintett: a szocialista humanitás és a vallási fanatizmus összecsapását. Már az első oldalak felfigyeltetnek. Hiteles volna ez a képmutató, sötét és gonosz világ, amely olyan ember­telenül és képmutatóan elferdíti a fiatal Kszenyija érzés- és gondolat­világát? Hiszen ez nem ártalmatlan hitbuzgalom, aminek tanúi vagyunk, hanem minden egészséges életérzést megölő középkori fanatizmus? Nem kétséges — döbbenünk rá —, hogy ilyen ragályt lehelő pünkös­dista közösség még létezhet a szovjet élet tengerében, ahogy nálunk is akadnak szombatosok és egyéb szek­tások. Jevdokimov kitűnő ösztönnel tapogat szét ebben a képmutató, sö­tét világban, amely megakadályoz­za, hogy Kszenyija kövesse szíve és ösztöne parancsát. Közte és a söfőr Alekszej közt a vallási fanatizmus korlátai merednek, a szülők és a pünkösdista „közösség" eltiltják sze­relmétől, megtörik akaratát, s ej kell fogadnia férjül a szánalmas Mihailt. Alekszej hiába követeli szerelmét, Kszenyija iszonyattal visszautasítja ugyan férje közeledését, de ennél több nem telük erejéből. Talán az meg­menthetné, ha az egész falu határo­zottan melléje állna, de nem tudni miért, ilyen megmozdulás nincs, ta­lán mert elfogultak és gyengék, sen­ki sem mer erős kézzel, éber szel­lemmel a vallásos érzülettel össze­kapcsolt problémához nyúlni és ez a lány tragédiája. Az élet, a kínál­kozó szerelem és a babonák malom­kövei közt felőrlődik és feltartóztat­hatatlanul bekövetkezik a vég: a ha­lálba menekül. JEVDOKIMOV IRÄSA igen őszinte, alakjainak lélekrajza is kitűnő, né­mi hiányérzésem mégis marad, ami­kor ezt a szépen megírt kisregényt leteszem. Talán nem elég, hogy ránk, olvasókra bízza mondjunk ítéletet a középkori babonák penészes világá­ban vergődő fanatikusok felett. Talán nem csupán Kszenyiján, hanem a fa­natizmus vakságával vert szektáso­kon is segíteni kellene. Jevdokimov csupán figyelmeztet és ez kevésnek tűnik. A MÁSIK KISREGÉNY, Sós György Végtisztesség című írása ugyanennek a szocialista humánumnak a jegyé­ben fogant. Voltaképpen egy ismert hangjátéknak, az Igaz legendának prózai változata a könyvecske. A leg­nagyobb dologidőben, aratáskor, ami­kor minden munkaképes férfi kint dolgozik a határban, meghal egy tel­jesen magára maradt öreg zsidó­asszony. Férje, gyermekei, unokái mind elpusztultak, nincs egy fia ro­kona, aki vállalná a temetés gond­ját, pedig úgy illene, hogy a vég­tisztességet megadják neki az ősi ritus szerint, ahogy kívánta. Bakosné, a szomszédasszony, el­indul a falu tanácselnökéhez, hogy megkérje, intézkedjen a temetés dol­gában. Molnár elvtárs, az elnök vál­lalja, ám csakhamar kiviláglik, hogy nem éppen könnyű a feladat. Hon­nan teremtsen elő zsidó papot? És éppen ő szervezzen egyházi temetést, ő, a kommunista, aki előadást tartott arról, hogyan alakult ki a vallás, az istenhit, az egyház. Egy sereg ember azt fogja hinni, hogy elvesztette az „ideológiai talajt" a lába alól. Falu­járó útján azonban találkozik egy Seres nevű legénnyel, szóba kerül a múlt, hogyan vitték el lepecsételt, szögesdrótos marhavagonokban a szerencsétleneket, és Seres éretlen, hányiveti magatartása rádömmenti, hogy a történetekért őket is terheli a felelősség. Róza nénit tehát el kell temetni az ő hite szerinti imával, dönti el. „Nem is neki van rá szüksége, hanem nekünk." Felhívja a járási tanácsel­nököt, hogy megkérje, szerezzen Sternbergerné temetésére papot, de üzenet jön: zsidó papjuk nekik sin­csen. így indul el Molnár, a kommu­nista tanácselnök a falu evangélikus lelkészéhez. Ű talán segíthet, bizo­nyára tud valamit héberül, hiszen a képzőbén a keresztény papok héberül is tanulnak. Róza néni végül is megkapja a vég­tisztességet héber imával, a tisztele­tes ámenjével és Molnár megindító búcsúszavával: „Nem hoztunk koszorút, mert nem illő, és sötét kalapot tettünk mind­annyian, mert így szokás. Szégyenke­zünk, mert régi dolog, hogy a bűnö­sök helyett azok szégyenkeznek, akik megvetik a bűnt, és tizenöt évvel a háború után ismét elborzadunk, mert B. Zsilitye f Szovjetunió J Fiatalság című linóleum-metszete a gyilkosok helyett mindig azok bor­zadnak el, akik temetnek." Külön ki kell emelnem Sós György lírai hangvételű, tiszta és érzékletes stílusát, amely a kisregényt igen él­vezetes olvasmánnyá teszi. Ján Proházka Zöld látóhatár című kisregénye a kritika szerint az utol­só évek cseh prózájának egyik ki­emelkedő alkotása. Figyelmünket el­sősorban az elbeszélő hang és a szo­katlan külső forma ragadja meg; Pfocházka a történet fonalát sűrű visszapillantásokkal, belső monoló­gokkal szakítja meg — anélkül, hogy ez zökkenőket okozna, amellett a stílusával is megfog a könyv; a fia­talság kissé fanyar, de mindig erő­teljes, férfias íze érzik benne. PROCHÁZKA AZT vallja könyvéről, hogy igaz történetet írt meg benne, és az embereknek egymáshoz és a környezethez való viszonya érdekel­te 'elsősorban. Hozzátehetem, hogy ezt jórészben sikerült is elérnie. Ondrej, a kisregény hőse, érdekes, ízig-vérig mai fiatalember, aki min­den rokonszenvünket megérdemli. A nagyvárost otthagyja, mert egy­hangúnak találja ottani munkáját, a határvidékre megy, egy állami gaz­daság elhanyagolt tanyájának veze­tését vállalja. Itt lényegesen nehe­zebb, de lényegesen érdekesebb kö­rülmények közt küszködik és keresi, amit a hozzá hasonlatos egyenes jel­lemű, szociális érzésű, lelkes fiata­lok keresnek: az élet értelmét, pró­bákat megálló barátságot és szerel­met. Nem bánja, hogy a város nyúj­totta kulturális előnyökről le kell mondania, nehezebben bírja el, hogy sok értetlenség veszi körül, harcol­nia kell a funkcionáriusok bürokra­tizmusa és közönyös munkatársai el­len, s úgy tűnik, hogy érzelmi életét is csalódás fenyegeti. Már-már meghátrál, amikor három alárendeltje oktalan haragjában meg­támadja és olyan sebeket ejt rajta, hogy azokba csaknem belehal. Meg­mentik és az író nem hagy kétségben minket, hogy a szerelmében csaló­dott fiatalember a nála sokkal fiata­labb Janában megtalálja igazi szerel­mét. így hát küzdelme, verítéke és vére hullása nem volt hiábavaló: „Az ember fölébe kerekedhetik az egész nagy mindenségnek s vágyat és szükségletei szerint alakíthatja. Igen, az ember képes erre." PROCHÁZKA KÖNYVE érdekes be­pillantást enged, hogyan formálódik körülöttünk az új társadalom; érde­me, hogy nem él szólamokkal, elem­zései hitelesek és a környezet rajzá­ban is gondos. Talán hősének ma­gánya, elhagyatottságának érzése vari a kelleténél erősebben kidomborítva, ami már a realitás kárára megy. A magánynak ez a kihangsúlyozása egyébként ellentétben áll annak a nyilatkozatnak, amit Procházka köny­ve elé fűz, mely szerint az emberek nem olyan rosszak, mint amilyenek­nek látszanak és „úfra és újra tudnak lelkesedni sok mindenért, bár azt hangoztatják, hogy nem nekik váló már az ilyesmi." Hubik Isván fordítása híven adja vissza Procházka stílusának eleven­ségét és intellektuális szépségeit. tíi'iőiniy M ár régóta egye­dül ültem a padban, mivel Iván beteg volt, kórház­ban feküdt. Vele szoktam kicserélni a gyufacímkéket, vele szoktam sug- Irhatok bármiről, amiről csak dolózni az óra alatt, — s most akarokl — visszhangzott a fülem­mindennek vége. Ezenkívül még ben. s ok mindent nem tehettem meg Tekintetem a mellettem lévő nélküle, és ezért haragudtam is üres helyre vetődött, s máris Ivánra, hogy ilyen hosszú időre tudtam, hogy mit fogok írni. megbetegedett. \Tagyon lassan írtam, majd Az egyik napon azt mondta a csakne m rajzoltam minden tanító néni: egyes be ta Cskét. Amikor befejez­- Gyerekek, örömet kellene te m_ úgy tCnti mlntha a papír 0. szereznünk Ivannak. Írjunk neki, mat kicse réi t e volna valaki, jó? Rossz lehet neki ott nélku- 01yan szép írás volu Körinné z. tem, hogy látják-e, de senki sem ügyelt rám, mindenki írt vagy rajzolt. Ojra a papírosomra néztem. S lám, még mindig ez volt ott szép betűkkel ráírva: lünk l Tiszta papírt osztott szét kö­zöttünk, s még főtanáccsal is szolgált, 'hogy miről írjunk. Pél­dául arról is lehet, hogy mit lát­tunk a tyúkfarmon, mit tanulunk most, és még sok egyébről. A gyerekek hangos beszédbe IVÄN, kezdtek, mindenki előre meg- NAGYON SZERETLEK, SZERVUSZ! mondta, mit ír. Igor, aki mögöt- MILÁN, tem ül, elővette a színes ceru­zákat, hogy lerajzolja azt az au- Néhány pillanatig még gyö­tóbuszt, amelyikkel a tyúkfarmra nyörködtem benne, aztán odavit­mentünk. tem a tanító néninek. Nagyon Nekem nagyon közönségesnek óvatosan vittem, mert féltem, tűnt ez, hiszen Iván látott már hogy gömbölyded betűim legu­rulnak a papírosról. Amikor a gyerekek már mind átadták a papírokat, a tanító né­ni így szólt hozzánk: — Iván örülni fog, ha majd megkapja a leveleket. Amikor majd visszatér közénk, elmondja, hogy melyik levél tetszett neki a leg­jobban. ilyen autóbuszt eleget. Ilonka balett-táncost rajzolt a papírra, pedig Iván tudta, hogy balettiskolába jár. A kislány na­gyon büszke volt erre, akárkivel szóba sem állt. Már mindenki írt és rajzolt valamit, még Emil is, akinek a füzetében rendszerint több a pa­ca. mint a betű. ,, , . En csak tekingettem és egyre T" án n? há mJ ľíif h?.V azon törtem a fejem, vajon mi 1 ŕ s, 1 e" a kórházból. Már is örvendeztetné meg Ivánt, úgy nem-volt sárga, pedig sárgasága igazán. Leírhatnám azt is, ho- vol t- ..... , „ ,, ....,.,„. gyan jártunk fokostáncot az iskola- iskolában köréje eldűltünk udvaron május elsejének előesté- mindannyian kiabáltánk és kér­jén. Szakadt az eső, de mi nem D?' o n , l e» , , bántuk, csak roptuk a táncot. A hä t° m e'í"* te t~ közönség tapsolt, de mi nem tö- sz e/ r ™*W e gJ,°t'! a n; rődtünk sem az esővel, sem a tapssal, mindent eltáncoltunk, amire csak a tanító néni megta­nított bennünket. De arról jobb lesz, ha nem írok. Ivánt bizonyára elszomorí­taná, hogy nem volt fokosa, meg sem ázott, hanem a kórházban kellett feküdnie. Egyesek már átadták a papír­jukat a tanító néninek, nekem pedig mégcsak egy árva paca sem volt a papíroson. Elhatároz­tam hát, hogy most már én is nem lehet az enyém I Hogy ír­hattam én egyszeriben legszeb­ben az egész osztályban? A tanító néni így szólt: — Add azt a levelet padról padra Iván, hadd olvassák el a gyerekek. A levél tehát padról padra vándorolt. A gyerekek sugdostak, hangosan olvasták. A mi padunk­hoz ért legutoljára. A tanító néni a végén még megkérdezte: — Gyerekek, valóban ez a leg­szebb levél? Mindenki Igent kiáltott. Iván kiabált a leghangosabban. Csak én ültem csendben, és nagyon, de nagyon örültem, hogy az én szófogadatlan kezem és rossz tol­lam írta a legszebb levelet. VÉRCSE MIKLÓS fordítása. Tudod-e ? .. . HOGY a zsiráf hangja so­káig titokzatos volt a zoológusok előtt. Nem voltak benne biztosak, hogy van-e egyáltalán valamiféle hangja, mivel nagyon fejlettlenek a hangszalagjai. Megállapították, hogy a zsiráf gargalizáláshoz ha­sonló alig hallható hangot hal­lat. A zsiráfanya sípolással hívja magához kicsinyelt. XÉNV/A f AGP A: i S s A tanító néni is üdvözölte Ivánt, és én alig győztem ki­várni, hogy mikor kezd már be­szélni a levelekről. — Hát a levelek? — böktem meg türelmetlenül Ivánt. Le­het, hogy észrevette az én szép betűimet! — gondoltam. Iván rámnézett, de nem blgy­gyesztette el a száfát, mint ahogy máskor szokta, ha vala­mit nem értékel valami nagyra. A táskájából egy halom levelet húzott elő, s közülük egyet a írok Valamit*"szépek kell megír- magasba emelt: nom, figyelmeztettem önmagam, — Ez a legszebb t hiszen már le tudok írni minden Nagyon hasonlított az enyém­betűtl hez. Majdnem megijedtem. Ez Megsápadt az aranypettyes, sötétbársony égi kárpit, hajnalderű zárja le a csillaglurkók szempilláit, felneszel a kerekerdő, fodrot vet a patak habja, nyújtózik a korareggel, aranyhaját fonogatja, szőlőtöke fürtöt hintál, kikirics a szirmát nyitja, alma érik s pufők arcát fényecsettel pirosítja. Nyújtózik a korareggel, kiskakasok kurjongatnak, tágranyitja fényes szemét, konyhaajtó, szobaablak, A disznó és az ele fánt AFRIKAI, NfiGER MESE A dlsznő elment egyszer az elefánthoz és megkérdezte tő­ié: — Mit eszel te, hogy ilyen nagyra nőttél? Az elefánt éppen Jókedvében volt, és így válaszolt: — Ha jól viselkedsz, neked is hozok belőle, hogy nagy­ra nőj, mint én. — Azzal el­tűnt a bozótban. Amikor visszatért, egy nya­láb falevelet hozott az ormá­nyában és letette a disznó elé. De nem árulta el, hogy hon­nan hozza. Ettől kezdve min­dennap megkapta a disznó a maga porcióját, és rövidesen gyarapodni kezd itt tőle. — Ejha, — mondta elégedet­ten — nemsokára utolérem a« elefántotl Egy este elszaladt az erdőbe, hogy vacsorát keressen magá­nak, s miközben a földet túr­tfizhely lapján lábas zörren habzó tejjel telis-tele, zubog, a te], mérgeskedik a bőrébe nem fér bele. Kávé csurran, kenyér omlik, gyUrkéjében, karajában csupa-csupa kalászbontfi nyárillatü napsugár van. Csingi lingi, óra csenget, Csingi-lingi — itt a reggeli Ébredj, Kati! Kelj fel, Kati fénylő szemmel, vidám kedvvel j friss vizecske záporozzék, hadd csobogjon hűvös habja, szemedből az álommanőt csudagyorsan kiugrasztja. Hess, el, fnss el, álommanó! Ne jöjj vissza vacsoráig! Te helyetted ész duzzassza gondolatok vitorláit. Csingi lingi! Cseng az óra, vár az osztály, kréta, tábla, szeptemberi korareggel siess Kati iskolába! ta, gyökereket keresgélve, azt képzelte magáról, hogy máris nagy és hatalmas állat. Fúj­va, csámcsogva, fogát csattog­tatva csörtetett a cserje kö­zött, hogy akik hallották, mesz­szire elkerülték. Az elefánt ls meghallotta a nagy zenebonát, de nem ijedt meg, hanem hangosan älkiáltot­ta magát: — Hahói Ki Jár ott, a sűrű­ségben? — Röf, röf, aki hatalmasabb az elefántnáll — röfögte a disz­nó fennhéjázón. — Ejha — mondta az ele­fánt, — sohasem láttam még nagyobb állatot az elefántnál. Ezt már igazán meg kell néz­nem. — S hatalmas lábával be­gázolt a bozót közé. Hát kit látott ott? A kis nyeszlett ma­lacot, fülig sárban. — Ügy? — mondta nevetve. — Hát így áll a bál? Én etet­lek téged, hogy kivakarjalak a koszból, te meg azzal hencegsz, hogy nagyobb vagy az elefánt­nál? Tudd meg, hogy vége a barátságunknak, egyél azután, amit éppen találsz és maradj csak olyan, mint eddig voltál. Ezért van az, hogy a disznó orra, füle, szeme, foga olyan mint az elefánté, d 3 nagyság­ban soha nem tudja utolérni, akármennyit eszik is, és bár­hogy igyekszik utánozni az ele­fántot. TÓWaKÍÉD EZT KÍVÁNJUK MIND NYÁJATOK NAK: VÍZSZINTES. 1. Kí­vánságunk első része (zárt betűk: S, S, U). 7. Kérdőszó. 8. A va­dász Igéje. 9. Rét mássalhangzói. 10. Arany János legna­gyobb elbeszélő költe­ménye. 11. Orosz igen. 12. Ételízesítő, névelő­vel. 13. Ebédet készít. 14. Az egyik nem. 16. Trombltahang. 18. Nem régi. FÜGGŐLEGES. 2. Eszes. 3. Súlyegység:' 4. Ilo­na becézve. 5. Építő­anyag. 6. Fás terület. 10. Kíván ságunk második része (zárt be­tű: B). 13. Növény. 15. A dere kad veszi körül. 16. Személyes névmás. 17. Orán mássalhangzói. (Beküldte: Kecskeméty Ottó, Vei. Cetín) MÜLT HETI FEJTÖRŐNK MEG­FEJTÉSE: 1. Éljen a szovjet űrrepülés két új hőse. 2. Laci a szünidő alatt 36 na­pot dolgoz*** 4. 2> 3. 4­5. 6 \ • r. • » 3. \ 10 • -l-l. • a ( <5 • 1b. n • V. * • Al KIK NYERTEK A múlt héten nyertesek: 1. Bartos Erzsébet, Moldava n. B., 2. Józsa Mária, Calovo, 3. Bögi Erzsébet, Bohelov, 4. Bndai Már­ta, Mufa, 5. Sipka Béla, Pribeta. Az elmúlt két hétben megje­lent fejtörőink megfejtői közül könyvjutalomban részesülnek: 1. Demeter Éva, Uzovská Panica. 2. Füle Franciska, Bre­zová, 3. Klemász lózsef. Kame­nín. 4. Szűcs Attila, Malý Horel 5. Frejkor Kornélia, Mafovce. űl SZÖ 8 * iflRZ. •"^entemher 8.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents