Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-26 / 143. szám, szombat

L Kerékpáron suhanok a szőke napsütésben A suhanást persze nem kell szó szerint venni, de — úgy vélem — tavasszal az effajta túlzás megbocsátható .. Balra akác- és tölgyfaerdős dombvonulat — az út Jobb oldalán rétek, melyeken szétszórtan füzek, meg galagonyabokrok reszketnek a könnyű szélben. A rétek és dombok találkozójánál kanyarog a poros, hepehupás dűlőút, majd az egyik göcsörtös fűzfánál kettéágazik: egyik ága a Nádas-dűlő felé, a másik a Forrás irányába fut .A fűzfától néhány méternyire sóskázó fiatalasszony hajlong. Fekete haját, lila. fehércsíkos szoknyáját lobogtatja a szél. Az utat kitűnően ismerem, most mégis majdnem eltévesztem. Hiába, mindig szerettem söskázni. Az utolsó pillanatban — szerencsémre — észreveszem az egyik galagonyabokor mögé pányvázott oldalkocsis motorkerékpárt, meg a gazdáját is, tájékozódási képességem hirtelen helyrebillen, s rákanyarodom a veszélytelenebb forrási útra. A tanya kihalt; régebben kutyák serege köszöntötte a vendéget, most csupán a szárítókötélre aggatott pelenkák, a családi boldogság lengő lobogói integetnek. A család amott sóskázik a réten. Teheti: a féq vincellér, a metszést idejében elvégezte. A Forrás után hirtelen emelkedni kezd az út. Egy ideig még kínlódva taposom a pedált, de a hegy magas és az út Is meglehetősen rossz. — Gyalog is felérek — gondolom. Leszállok. A dombról minden irányba nagyszerű a kilátás. Északon, a pótori szénbányák felett szürkés-fehér ködfátyol, lejjebb: Ebeck és Szklabonya. A két falu között fehér útszalag feszül. Valamikor Mikszáth Kálmán járt azon az úton... Nyugaton Karikás és Szőce nem kevésbé nevezetes hely. 1944-ben nagy csaták színtere volt mind a két tanya. A szovjet csapatok — a nácik legnagyobb meglepetésére — erről az oldalról — tehát nyugatról — támadtak. Keleten Övár és Zobor háborítatlan völgyekbe rejtve, elszigetelődve a „világ zajától". Az elszigételődés ma már persze nehezebben sikerül, mint egykor, aminek legjobban éppen az óváriak és a zoboriak örülnek ... Dé'en az Ipoly sötétszürke szalagja zárja le a láthatárt. Iami szokatlan nyugtalanság -és idegesség bújkál ebben az emberben, amit azelőtt nem észleltem nála. Vagy rosszul emlékszem? — Jól emlékszel, valóban, ideges, idegesebb vagyok, mint néhány hónapja voltam. ÍA tanítás véget ért, s miután a gyerekeket az utcai kapuig kísérte, most itt ül, szemben velem a fehér abrosszal takart konyhaasztal mellett). Aztán még hcfezáteszi: — lövőre nem fogok tanítani i csának mostani kijelentései. Mintha a gondolatom találná ki, így folytatja: — Ha azt látnám, hogy a párt vagy egyszerűen csak a pedagógia érdekei kívánták meg ezt az áthelyezést, nyugodt lehetsz: egy szavam se lenne ellene. — Megkérhetlek, hogy nyíltabban beszélj?... — Legyen hát! Annak a tanítónak, aki előttem itt volt, el kellett menhelyes! „A kétely — a bölcsesség alapja". Remélem, akkor azt is megmondták az elvtársak, mi a vélemé>nyük a JNB mezőgazdasági szakbizottságának néhány illusztris dolgozójáról, akik tüneményes taktikázással ugratták be őket tavaly. Balážik elvtárs leleményességének köszönhető például, hogy a szövetkezetnek most alig volt takarmánya. — Hogy-hogy? — Ogy, hogy az ő biztatására s Egy nap | as Ipoly mentén ii. Beleizzadok a nagy fékezésbe. Ha most elszakadna a hajtóláric, akkor minden bizonnyal a cseréptetőkön keresztül száguldanék be a losonci kórházba. A nagykéri cseréptetőkön ét, amelyek itt gubbasztanak alattam a völgyben, Fütyül a szél a fülem mellett, a hátam püföli a fényképezőgép, a libák gágogva hordják el magukat az úton. Csak bent a faluban sikerül szelídebb úgetésre bírnom a két megbokrosodott kereket. Rögvest le is szállok ... A falu szétriasztott nyájra emlékeztet. Utcái nincsenek: a házak egy dülőút mellé próbálnak felsorakozni, de valahogy kelletlenül. Az egyik ház előtt két leány beszélget. Tőlük tudom meg, hogy a helyi nemzeti bizottság irodája abban a sárga falú palatetős házban van. — Ott la... i — mutatják és csicsergik szépen. Palócosan. Az iroda itt van, csakhogy, az ajtaja kulccsal van bezárva. Amikor ismét kint állók az úton, az egyik leány felém kiált: — A titkárt keresi? Elment a juhakolhoz. Lassan bandukolok a poros úton a falu túlsó vége felé... Az egyik ház udvarán integet valaki. Fiatalember, ismerősnek tűnik. Mi az hogy ismerem! Pásztor István, az újfalusi tanító. Tavaly nyáron láttam őt utoljára. —Hát te hogy kerülsz ide? — kérdem kézfogás közben. — Miért? Ogy gondolod, ez itt a száműzöttek szigete? — Nem, azt nem gondolom. Azonban ha jól emlékszem, tavaly ilyenkor még azt mondtad, szeretnél huzamosabb ideig Újfaluban lakni. — Az tavaly volt. De ... kerülj beljebb ... ! Betessékel a konyhába. Közvetlenül a konyha mellett van a tanterem, ajtajái. halk mormogás szűrődik ki. — Magyar dolgozatot írunk. Ez az utolsó óra. Ha várnál tíz percet... Tudod... szalmaözvegy vagyok... Meg aztán, ha már itt vagy... mondanék neked egyet-mást..» Megvársz? Bólintok. Valószínűtlennek hangzik az a kijelentés Pásztor István szájából, anynyira valószínűtlenül, hogy el sem hiszem. Tréfával akarom elütni a nagy komolykodást: — Talán bizony nyugdíjaztatod magad? — Fülekre megyek dolgozni a zománcgyárba. Nézem az arcát, a szemét. Sötét és szomorú az egész ember. — De beszélj már — mi történt? — Semmi. Semmi különös Semmi olyan, ami túlságosan meglephet egy tanítót. No, de mindegy.Ezt a két hónapot már itt is kibítom. Tehát innen fúj a szél. Meg is kérdem : — Az áthelyezés miatt vagy így elkeseredve? Hét olyan rossz itt, hogy az új hellyel együtt magát a pedagógiát ls megúntad? — Tévedsz. A falut már egészeri megkedveltem, és a tanítást is örömmel folytatnám, ha ... Elakad. Várakozva nézek rá. — ... ha a járás iskolaügyi dolgozói (vezetőink) nagyobb figyelemmel kísérnék az életünket, a munkát, amit itt végzünk, ha az áthelyezések nem egyéni érdekeket, hanem a tanítás színvonalának emelését szolgálnák. — Ez súlyos vád és bizonyításra szorul. Kinek az egyéni érdekeit szolgálják az áthelyezések? — Nem vádaskodom. Hiszen legjobban a magam példájával bizonyíthatnám, hogy igazam van — ez pedig, jól,tudom — kevés. De a lényegen ez mit sem változtat: elegem van az egészből. Itt kell megjegyeznem, hogy Pásztor Istvánt én eddig nemcsak kiváló pedagógusnak, hanem jó kommunistának is ismertem, olyannak, aki egyéni érdekeit sohasem tekintette mérvadónak, ha kommunista szemszögből fontosabb érdekek is adódtak. Ezért tűnnek szinte érthetetlenül furnie. Hogy miért? Lehetetlenné tette magát a faluban. Ez nem titok: megmondhatja bárki, s legjobb lenne, ha mástól érdeklődnéd meg az ezzel kapcsolatos dolgokat. Tehát mennie kellett, dehát neki kikötései voltak: lakás, kert, igazgatói funkció. Újfaluban mindez megtalálható. Ezenkívül jobb az autóbuszjárat, forgalmasabb, kevésbé félreeső helyen fekszik, mint Ipolykér. Ezért kellett hát távoznom Újfaluból: nincsenek jól kiépített kapcsolataim a JNB iskolaügyi szakbizottságával... Mindezt nagyon elkeseredett hangon mondja. — Enyhén szólva — túl valószínűtlenül hangzik. A megbántott emberek gyakran túloznak. IV. Személykocsi áll meg az iskola előtt. Két fiatal ember lép ki az autóból. — A járási pártbizottságról vannak itt — mondja a tanító, s kimegy fogadni a látogatókat. — Elnézést kérünk a zavarásért — kezdi a magasabb, szőke elvtárs — sem a helyi nemzeti bizottság, sem a szövetkezet irodájában nem volt szerencsénk. Ügy látszik mindenki a határban dolgozik. Visszafelé majd benézünk még, de most sietnünk kell. Ám úgy gondoltuk, Pásztor elvtárs, te is tudnál nagy vonalakban tájékoztatni... — Miről? — Hol tart a szövetkezet a tavaszi munkákban. — Három nap'múlva befejezzük. — Ez biztos? — Ha kell, írásban adom. — No, nem fontos, anélkül is elhisszük. Egyébként ugyanezt mondták a szövetkezet vezetői is. — Hogy mit? Vagy úgy! — üt a homlokára Pásztor István. — S még hogy nem volt szerencsétek. Nagyon ígéreteinek felülve, tavaly 350 mázsa takarmányt adtunk be terven felül. Azt mondta, ha tavasszal takarmányhiányunk lesz, a járás segít rajtunk. S mi lett a vége? Balážik elvtárs jelenleg iskolázáson van, mi meg semmit sem kapunk. Az a 350 mázsa takarmány újig éppen kitartana. Ám, nehogy azt higgyétek, hogy... — Mit ne hijgyünk? ... — Nehogy azt higgye valaki: még többször is be lehet ugratni a kérieket. Mert először is több takarmányt vetettünk, mint tavaly, (csupán szemeskukoricát harminc hektáron, negyvenen lóherét meg lucernát, aztán egy csomó keveréket, cukorrépát stb.) másodszor pedig az idén mi magunk döntjük el, ho*y mennyi takarmányt adjunk be terven felül. — Elemedben vagy, Pásztor elvtárs, úgy látszik, megszoktad már az új helyet. El' sem képzeli az elvtárs— fordul felém — mennyit heveskedett ez az ember, amikor ide helyeztük. — Heveskedtem és heveskedni is fogok. És itt hagyom az iskolát. — Meggondolod még te azt, Pásztor elvtárs. Ismerünk mi téged. De mondd csak, hát olyan nehéz megérteni, hogy ide is kellett valakit helyezni? A járási pártbizottság annak idején örömmel hagyta jóvá ezt az áthelyezést. Végre — gondolták — Ipolykéren is lesz egy aktív tanító, aki összefogja a fiatalokat, irányítani fogja a kulturális tevékenységet, egy szóval: aki csinál valamit. S most örülünk, hogy így lett, hogy mi nem csalódtunk benned. Csak hagynál már fel az örökös zsörtölődéssel. No, de már megyünk is. Köszönjük a tájékoztatást. Minden jót. fekete fejkendőjét mélyen behúzza a homlokába. Gyakran tekint az utcára, mintha várna valakit. — Fiatalember — kiált rám —, nem látta a kenyerest? — A kenyérszállító autót? Sajnos nem. Jó napot kívánok. — Azt jól teszi, mert Igen rossz napom van. Hozzánk jön? — Ha ebben a házban Suchánskyék laknak, akkor igen. — Hozta isten. Maga az Új Szóból van? — Igen. A panaszlevél miatt jöttem. — Tudom. Már éppen ideje. Most is azon mérgelődünk, hogy lassan itt a dél, de kenyerünk még nincs. Oda az egész délelőtt. Most, ha a kenyeres megjön, akkor menjünk fel Kiskérbe, ami két kilométer, álljunk sorba, s lehet, hogy a végén nem is jut kenyér. A szövetkezetben meg áll a munka, az asszonyok nem dolgozhatnak, mert akkor lesz ebéd. Erről van szó. — No, de milyen megoldást javasolna, Margit néni? — Milyet, a nőbizottság panaszlevelében, amelyet maguknak küldtünk, benne volt: rendezzenek be itt Nagykéren is üzlethelységet. A Jednota vezetőitől is ezt kértük és kérjük. A helyi nemzeti bizottság helyiséget is tud adni erre a célra. Mire várnak hát? — Nos, mi már meglátogattuk ebben az ügyben Lučenecen a Jednota Fogyasztási Szövetkezet vezetőségét. Azt mondták: egy ilyen kis községben, amilyen Ipoly kér (Kiarov) nem rendezhetnek be két üzlethelyiséget. Amit megtehetnek: hogy a lakók többsége érdekében az üzletet Kiskérből idé helyezik át, Nagykérbe. Ha a lakosság beleegyezik, ezt rövid időn belül megteszik. Margit néni, mint a nőbizottság elnöke, mit szól ehhez a megoldáshoz? — Inkább azt kérdezhetné, mit szólnak majd hozzá a kiskériek. Hiszen akkor ők lesznek abban a helyzetben, amiben most mi vagyunk. Mindenesetre mi valóban többen vagyunk. Ipolykérnek 550 lakosa van. Ebből 350. lakik Negykérben. — Kiskérben tehát kétszáz...? — Kiskérben és a környező tanyákon. De hát mit mondtak, miért nem lehet két üzlethelyiség a faluban? — Mert nem kifizetődő... — Kinek?... — Természetesen a Jednotának. — Ejnye, ejnye... 1 VI. V. Suchánsky Margit nénit meglehetősen rossz hangulatban találom. Ruhát tereget a szárítőkötélre. Arca komor MGERETES INDULÁS o III. Ami Pásztor István életkorát illeti: fele úton lehet a harminc és negyven év között. Alacsony, sovány, mozgékony. Arcát eléggé megviselte az idő, vonásai élesek. Nyugodt hangját néha indulatok forrósítják át. Olykor a szeme is szinte lángol. VaI TÚRNA NAD BODVOU a karsztos ^ mészkőfennsík szélén terűi el. A vá^ ros és a mészkőhegység között emel^ kedő .közel négyszáz méter imagas ^ hegycsúcsról már több mint kétszáz ^ éve omló falakkal tekint le a tornai fc vár. A város panorámája a mészkö^ hegységbe ékelődő völgyek festői ^ szépségével vetekszik. ^ A Csemadok košicei járási titká^ rának tanácsára ebben a mezőváros^ ban kerestem a szocialista dráma ^ fesztiválja kelet-szlovákiai kerületi ^ seregszemléjének idei győztes szín^ játszó együttesét. ^ Legutóbb csaknem hét évvel ez^ előtt jártam e városban s ezért, mert ^ nagy időkülönbséggel néztem a vá^ nos fejlődését, szemmel láthatóan ^ elém tárultak a fejlődés mutatói. Az ^ első, ami megragadta figyelmemet, a ^ befejezés előtt álló Iskolaépület és ^ az új városnegyed volt. $ Az általános fejlődéssel párhuza^ mosan a kulturális élet is sokat fej^ lődött, ami kiváltképpen a színjátszó ^ csoport munkájában és elért si'kerei^ .ben nyilvánult meg. Több mint egy ^ évtizedes működésük alatt azonban ^ még egyszer sem értek el olyan si^ kert, mint az idén... ^ No, de nézzük, hogyan kezdődött. | Mindenekelőtt természetesen a Cse^ inadok helyi szervezetének tervébe ^ beiktatták: ekkor és ekkftr betanu^ lünk egy színdarabot, felelős ez és ^ ez, azaz a terv és a jegyzőkönyv sze^ rint a feladat végrehajtásával Nagy ^ Olivér elvtársat bízták meg, aki min^ denkor szívesen vállalta ezt a meg^ bizatást, hisz műkedvelő rendezői te^ vékenységét mér nem egy sikeresen í megrendezett előadás dicséri, sőt az ^ előző évek szocialista drámafesztiváil^ jain már nem egy ízben végeztek az ^ első három között. Az idén pedig i az elsők lettek. \ > ^ Amikor még a színdarabokban vá^ lógattak, a többéves szereplés ellené^ re sem gondoltak arra, hogy Barta ^ Lajos Zsuzsi című szerzeményével József helybeli postást, aki egy együgyű vasúti alkalmazottat alakított, állítólag, az egyik néző később bia szocialista dráma fesztiválja kelet- zalmasan megkérdezte: Maga tornai II í mr K ! rr.n >1 11 np 1 rí i c m Ovii O T f" iB Ľ1 szlovákiai kerületi seregszemléjén fel fognak lépni. A darab ugyanis nem szerepelt a fesztivál repertoárjába javasolt jegyzékben, ők azonban olyasféle? ugye, így bizonyosan ismeri azt, aki azt a mulya vasutast játszotta. Mondja, az a valóságban is valami Megtetszett Nem kell mondanom, hogy ezen az ^ kitartottak mellette, nekik, mivel a szereplők legnagyobb eseten maga Szenk elvtárs mulatott része úgy érezte, hogy a darabot le a legjobban. A Csemadok helyi szervezetének elnöke szerint a színészi teljesítményeket illetően csak az együttest mint egészet lehet kiemelni, mert mindegyik szereplő nagyszerű teljesítményt nyújtott. Barta Lajos színművét a Turňa nad Bodvou-i együttes a Komárnóban megrendezett országos seregszemlén újra tudná játszani, ösztönösen megérez- bemutatja. Újra felhangzanak majd a ték, hogy közel áll hozzájuk. Pedig csendőrkáplár gyűlöletes szavai, s még Káposztás elvtárs, a legöregebb Balog kőfejtő újra kimondja az íté— Ejnye, ejnye I — csóválja fejét Kanyó elvtárs, a helyi nemzeti bizottság titkára. — Hogy az a ... — fohászkodik Zatykó János, a helyi pártbizottság elnöke. — Hát igen... Nem rentábilis! Hát azzal ki törődik, hogy nekünk milyen a ráfizetésünk, ha az asszonyok ahelyett, hogy a szövetkezetben dolgoznának, félnapokat töltenek el a bevásárlással? — teszi fel a kérdést Dresser László zootechnikus. Négyesben járjuk a sertésistállókat, de még itt is az üzletről folyik a szó — mellettünk dundi kismalacok s a lehetetlenségig elhájasodott hízók röfögnek. Az istállók tiszták, gondozottak. Három ember lelkiismeretes munkáját dicsérik: Kristyan Júliáét, Zatykó Józsefét és Gyürki Lászlóét. — Szövetkezetünk tavaly 105,7 százalékra teljesítette a sertéshúseladás tervét — jegyzi meg Kanyó László. A zootechnikus pedig ezt mondja: Marhahúsból több mint ötven mázsát adtunk el terven felül. — Mi lenne, ha ilyesmit Is szem előtt tartanának az illetékesek, amikor a ml kérelmeinkről tárgyalnak? — kérdi Zatykó János. VII. A darab egyik jelenete szereplő is alig pár éves .lehetett, amikor a mű cselekménye lejátszódott —, és mégis. letet: „Micsoda világ ez, ahol a zsandárok csak így tehetnek a szegény Az idősebb szereplöknek még az emiékezelükben él, s a fiatalabbak Végül a fesztiválbizottság mégiscsak emberrel?" úgy döntött, hogy a Csemadok Turňa nad Bodvou-i szervezetének színjátszói is benevezhetnek a szocialista apáiktól tudják, hogyan végezték ki dráma fesztiválja kelet-szlovákiai ke- éPP

e" T

l»'

ňa nad Bodvou-ban 1919ben a város tizenhárom mártírját. Magyar és szlovák kubikosok, fuvarosok voltak, s mert szimpatizáltak FIGYELEMRE MELTu a seregszem- a vörösökkel, életükkel kellett fizetle értékele bizottságának egybehang- niök. rületi seregszemléjére, amelyet Rožňaván rendeztek. zó véleménye. Csaknem mindegyik bizottsági tag megegyezett abban, hogy e sz»imű szereplői oly tökéletesen azonosították magukat szerepeikkel, hogy szinte azt a benyomást keltették, mintha önmagukat alakították volna. MA MÁR CSAK emlék idézi a kegyetlen viszonyokat, s közvetlenül vagy közvetve, ez a generáció is tudja, milyen volt a inúlt, s mit jelentett akkor a Balogok számára — embernek maradni. — Talán ez is hozzájárult Barta Lajos színművének siEgy anekdotába illő esetről is meg- keres felelevenítéséhez. emlékeznek a rossz nyelvek. Szenk KOBÁK KORNÉL i Most a falu szélén, a nagy domb előtt, mielőtt még kezet szorítanék a titkárral, szóbahozom a tanítót! — Azt hallottam, hogy Pásztor elvtárs itt akar hagyni benneteket. — Csak mondja. Nem olyan ember ő. Egyébként el sem engednénk. Nem, az lehetetlen! Tudod, milyen munkát végzett itt ez az ember? Más faluban öt tanító se^csinál annyit. Hogy mást ne mondjak : január óta már a harmadik színdarabot mutatták be a kériek. Erre a hónapra irodalmi estet — könyvankétot tervez. A helyi hangszóróban minden héten — vasárnap — jutalomműsor a legjobb dolgozóknak. Ezt mind ő csinálja, illetve irányítja. És az iskolában: kár, hogy már menned kell. A szülőket is megkérdezhetted volna, mi a véleményük az új tanítóról... Beszél, beszél, háborog, zsörtölődik, de d c 1 g o z i k is — és ez a lényeg. Nyugodt lehetsz, ha jövőre is ellátogatsz hozzánk: Pásztort itt találod. Pásztor elvtárs: kommunista. Ezután kezet szorítunk s elválunk. Ő visszaballag a faluba, én meg a nyikorgó, öreg biciklin nekivágok a langyos, rózsaszínű tavaszi alkonyainak. ZSÉLYI NAGY LAJOS tJ] SZO 6 * 1962. május 26.