Új Szó, 1962. március (15. évfolyam, 59-89.szám)

1962-03-17 / 75. szám, szombat

A Hlohoveci Ruhagyár dolgozói szabad idejük nagy részét a korszerűen berendezett üzemi klubban töltik. Számos érdekkör működik itt, például színdarab-, ének-, tánc-, zene-, szavaló- és fényképészkor, amelyek már tíz éve gazdagítják nemcsak az üzem, hanem az egész város kulturális életét is. Felvételünkön a táncegyüttes két tagját, Valéria Vybiralovát és Darina Bednarikovát láthatjuk, akik népi táncokat gyakorolnak. (M. Slosiarikova — ČTK — felv.) Az európai írók kongresszusa tét, valósággal égette az Ingen keresztül is a hátamat, s mintha a gyárkapuig követett volna. Egy hét telt el. Semmi sem változott. Hallottuk, hogy más gyárakban szolidaritásból sztrájkot kezdtek, de a rendőrgyűrű egyre szorosabbá vált körülöttünk, s a padróne egy lépést sem hÄrált. A nyolcadik nap közölte velünk, hogy ha kell, akár nyolc évig vár, de kipucol bennünket a gyárából. Némelyek már rákezdték, hogy engedjünk, egyezzünk bele a csökkentett bérbe, ha a padroM nem bocsát el bennünket. Vitatkoztunk, és én olyan hevesen kiabáltam, hogy észre sem vettük, valami történt. Valaki berohant a terembe, nem értettük a szavát, de aztán mindenki rohant ki az udvarra. Űriási tömeg nyomult a gyár felé, az emberek áttörték a rendőrkordont, kilökték a kapuk szárnyait, egyesültek velünk. A tömeg élén menetelő, borostás arcú férfi megszólalt: — Veletek vagyunk. Ha elbocsátanak benneteket, senki sem fog dolgozni ebben a gyárban. K

is városunk hatszáz munkanélkülije jött hozzánk feleségestül, gyermekestül. Összeölelkezünk velük, úgy örvendeztünk, mintha lagziban lennénk és nem sztrájkban állnánk. Bort hoztak, ittunk, megkínáltuk a rendőröket is: no, nem félünk a szuronyoktől 1 Előjött a padrona. Elvesztette a játszmát, de úgy tett, mintha nem haragudna, barátainak nevezett minket, erősítgette, hogy , nem ragaszkodik a bércsökkentéshez. Rohantam haza, izgatott, vajon Stefi miért nem jött a többiekkel a gyárba. Talán annyira megbántottam? Szerettem volna megcsókolni, hiszen úgy éreztem, hogy hosszú hónapok óta nem láttam ... Felteszem a nya-, kára a láncot, gyönyörködni fogok benne, igazi férfinak érzem magam, aki betartotta a szavát, aki együtt küzdött társaival, aki képes harcolni, győzni és ajándékozni. O

tthon kiáltottam neki. Nem válaszolt. A konyhában találtam meg, a konyha sötét sarkában, s amikor meg akartam ölelni, eltolt magától. — Tudod, Paolo, meg kell mondanom valamit. Nagyon kedves, vagy, de... Sírvafakadt. Mi az ördög, miért sir? Megfogtam az állát, a szemébe néztem. — Miért sírsz? Hol van a pénz? — Megtaláltam — felelt alig hallhatóan. — De odaadtam Aristodemo feleségének. Esküszöm, rettenetesen kellett neki. Minek nekem a nyaklánc?... Megfogta a kezem, a vállára tette, hozzám simult, mintha azt akarta volna mondani, hogy az én szerelmem drágább minden dísznél. Fordította: K. J. Vasárnap Firenzében megkezdődött az Európai írók Társulatának ülése. A kongresszuson, amely az íróknak a filmmel, rádióval és a televízióval való együttműködéséről tárgyal, mintegy 400 író, film-, televízió- és rádió-dolgozó vesz részt. A csehszlovák küldöttség tagjai Marié Majerová nemzeti művész, Ivan Skála, a Csehszlovák írószövetség első titkára, Ján Drda, Ján Otčenášek és dr. Jaroslav Pokorný írók. Az ülésen részt vesznek az európai kultúra legkimagaslóbb képviselői, így Bažan, Szurkov, Tvardovszkij, Quasimodo, Ungaretti, Laxness,* Andrič, Nazim Hikmet, Putrament, Iwaszkiewicz, Brzechwa, Makszimovicsova írók, valamint Csuhraj, Visconti, Felírni rendezők. A kongresszus egyes ülésein részt vesz Gronchi, az Olasz Köztársaság elnöke, Fanfani minszterelnök és La Pira, Firenze polgármestere is. E Jelentős nemzetközi kulturális találkozónak sajnos már az első napját megzavarta a nyugati hatalmak nyugat-berlini hatóságainak döntése, amellyel az NDK-beli írók küldöttségét meggátolták az olasz vízum átvételében és így a kongresszuson nem vesznek részt. A vízumot ugyanis Berlinben az olasz konzulátuson kellett volna átvenniök. ÜJ SZÖ 6 * 1962. március 17, 1 M

agam sem tudom, mi a fontosabb ebben az elbeszélésben, a sztrájk vagy a nyaklánc, talán mind a kettő. De valószínű, hogy mind a sztrájk, mind a nyaklánc csupán ürügy, s a valóságban ez az olasz lélek története, amelyet Paolo Radice 37 éves olasz munkás, jóképű, nős, gyermektelen férfi beszélt el nekem. Talán azért történt így, mert nincs gyermekünk. Öt-hat évig még csak bizakodtunk, aztán többé nem is gondoltunk gyermekekre, azaz jobban moindva, nyugtattuk magunkat, de a hétköznapi elcsépelt magyarázkodásokban valami kimondhatatlan bánat rejtőzött. Ismered Stefániát, nagyon nyugodt asszonynak tűnik, de a külső nyugalom mögött csalódás húzódik meg. Én azonban nem tudtam magamra ölteni a felszínes türelem álarcát: bármi elkeserít dühbe gurulok, minden áldozat eszembe juttatja, mi mindent kellett már korábban feláldoznom. Mért ne volna ez hihető, hiszen 36 éves ember vagyok és nem tudom biztosan, holnap lesz-e munkám?! Azt mondod, hogy most dolgozom... Rendben van, de én egy vagyok a dolgozók közül, dolgozom, a többi egészséges munkaképes férfi pedig a gyárkapun kívül áll és Irigyen szegzi ránk a szemét. Aztán, hogy megtartsuk a munkához való Jogot, úgy kell dolgoznunk, mint a rabszolgáknak, automatákká kell válnunk. A tulajdonosnak, a padronenak mindig igaza van. Ha eszébe jut, hirtelen meggyorsíthatja a futószalagot, s nekünk ugyanazért a fizetésért tizenöt százalékkal többet kell termelnünk. S amikor az ember hazamegy, olyan fáradt, hogy még enni sincs ereje. Bosszúságomat Stefin töltöttem ki. Ingerelt, hogy olyan hallgatagon tudja elviselni a bajokat, bár tudtam — s talán éppen ezért, mivel tudtam —, hogy hallgatásával le akarja csillapítani megfeszült idegeimet. Ogy tűnt, hogy alázatosságában szemrehányás van: nem teljesítettem az egyik ígéretemet, amelyet még esküvőnk előtt tettem. Szertefoszlott vidámsága, csüggedt és alázatos lett. A gondok terhe alatt megroggyantak vállai, a gyermektelenség asszonyi életének kudarca volt, és minden újabb ránc megjelenése egy-egy reménytől fosztotta meg. Mind ritkábban tekintettem rá szerelmes szemmel. Mind gyakrabban hozott ki sodromoól alázatos bánata, felingerelt végtelen türelme. Éjszakánként néha hallottam, hogy a párnába fúrja fejét, halkan sír, és tudtam, hogy az elveszett szerelmet siratja, de ügy tettem hogy alszom, pedig alig bírtam visszatartani dühömet. Egyszer azonban kitört. — Hadd abba I Ne panaszkodj 1 — kiáltotta. — Azt hiszed hogy nekem könnyű? Még az esküvőnk előtt megígérted, hogy veszel ajándékba egy njakláncot. Azóta tíz év múlt el és hpiba várom. Mégsem panaszkodom. Olyan tekintetet vetettem rá, htígy megértette, milyen mélyen megsértett. Akkor határoztam el, hogy megveszem a nyakláncot, bármibe kerül. Meg kell adnom neki az adósságomat. Ogy véltem, ha nem teljesítem Ígéretemet, hasonlítok a vőlegényre, aki felbontva az eljegyzését, vissza adja a karikagyűrűjét. Valahogy sikerült félretennem pénzt, hogy megvásároljál^ azt az átkozott nyakláncot, amely a szememben a világ elleni bosszú Jelképe lett. Éppen akkor történt, hogy a padronenk váratlanul leszállította a fizetésünket. — Ha valakinek nem tetszik — Jelentette ki szárazon — az mehet: odakint van elég munkanélküli, hogy a maguk helyébe álljon. A bratislavai Nemzeti Színház J. Budský rendezésében, a közelmúltban mutatta be Peter Karvaš: Antigoné és a többiek című drámáját. Felvételünkön a darab egyik jelenete látható. (J. Herec felv.) NÉGY KÖTET nem sok és nem is kevés egy írói-portré felvázolásához. Felvázolásához csupán, mert a négy kötet viszonylag rövid idő alatt látott napvilágot, 1955—1961 között, ami nem jogosítja fel az olvasót szilárd értékelő és értékmérő állásfoglalásra. Mács József mint irodalmunk majd! minden művelője a faluból indult,tematikája mindvégig a falu maradt, akkor is, amikor írásainak díszleteit gyárkéményekből, szerelőcsarnokokból és darukból állította össze. A falu jelentkezik mind a négy kötetében, amelyek között a különbséget az egyes időszakok társadalmi-politikai helyzetének alakulása, másrészt az író tartalmi és formai szemléletének, technikájának kristályosodása adja. Érdekes végigkísérni nagy vonalakban a falu fogalmának tartalmi sajátosságait, összetevőinek változásait a négy kötetben. A VÉGNÉLKÜLI GYŰLÉS merev, erőszakolt hangmegütésével riportkönyvnek indul, aztán az ötvenes évek első felében szokásos, sablonos, a valósághoz nem mindig közelálló „tipikus", agitatív novellasorozattá válik. A kötet nagy része a falu szocializálásával foglalkozik, és a „minden út a szövetkezetbe vezet" jelszó eszmei alapja. A parasztember először nem akar belépni, aztán hogy-hogy nem, meggondolja magát, a lusták megjavulnak és kitűnő dolgozókká válnak; a háttérben uszít a kulák, nehezíti a munkát a bürokrácia és a funkciótól kissé megszédült vezetők önkritikátlan önkritikája. A Végnélküli gyűlés teljes mértékben magán viseli szocialista irodalmunk gyermekbetegségének tipikus kórisméit, ami nemcsak Mácsra és a prózára, hanem minden akkoriban működő írónkra és a költészetre is jellemző. A korszakot nem ítéljük el, mert szükség volt rá, tehát Mács Józsefet sem, ha pedig bíráljuk, akkor a korszak művészeti stílusával, irodalompolitikai irányzatával együtt bíráljuk írónk alkotását is. Mács ekkori prózájában az idealizált falu-kép jelentkezik, papírfigurák mozognak, és a 21 riportnovella vagy prózai novella-csasztuska közül legalább a fele a szövetkezetbe való belépés kétes hitelű himnuszává alakul. (Két mulatság, Mokány Kis, Tavasz, Aki fiatalítani akarja magát stb.) Néhány művészi jellemábrázolás üde színfoltot jelent a szürkeségben — sajnos éppen azokban az írásokban, amelyek nem a-szövetkezeti gondolatot szolgálják közvetlenül. Ott kerül közel az író a falu valóságához, ahol nem akar mindenáron „nevelni", hanem tréfás hangon jellemezni az embereket. (Szekérvásár, Káderozom a szerelmem.) Ha ez az életteli lényeglátás kapcsolódott volna a „szövetkezeti" témához, akkor egyik a másikat szervesen kiegészítve sikerült hatást és művészi egészet hozott volna létre. A Végnélküli gyűlés egyébként nagyszerűen példázza a témaválasztás egyhangúságából fakadó sablonveszélyt, ami ma is kísért irodalmunkban — más formában. A sablontól való menekvés sablonjának nevezhetnénk ezt a Jelenséget, amely az összetett jellemábrázolás helyett mást nem tud, csak az ötvenes évek elejének hibáit pellengerézni. Az 1957-ben megjelent TÉLI VILÁGOT, mindössze néhány motívumrokonság köti össze a „Végnélkülivel". A Téli világ ugyanis óriási színvonalbeli, tartalmi és formai gazdagodást jelent az előző kötethez képest. Ám ez a színvonalemelkedés az író — és egész irodalmunk — sajátos maiságának gyökerét is magában rejti, mégpedig azt, hogy a színvonalemelkedés a múltból vett témák szaporodásával egyenes arányban történik. A Téli világ a Horthy-korszak élethű ábrázolásának szánt novellákkal kezdődik. (Téli világ, Nagyapám igazsága, Örök villongás, Ösi bűn stb. J, amelyek már a Kamasz kisregénnyé érlelődő darabjait sejteti. A múltábrázoló novellák őszinte hangvétele némileg hat a kötet „mai" írásaira is, különösen a cigányprobleroatika kidolgozására. Befejezett művészi egész a Hímes tojás című novella, a Gitta és a Mács műveiben különleges helyet elfoglaló Egyedül című hosszabb elbeszélés. Ez az írás is a szövetkezetről, a közösről szól, de nem „szövetkezeti". A kötet szerkesztése — a múlt élethű ábrázolása már hangulatot teremt mai életünk igazságának hiteles megláttatásához — és emeli művészi értékét, de inkább az író — ne féljünk a szótól — fejlődése mutatkozik. A Végnélküli gyűlés 10 belépési novellája nem ér annyit, mint ez, amelyben a cselek-, mény csak szolgálja a mondanivalót; ahof a szövetkezeti elnök sem szent, és az indulatok végtelenségig feszülése mint formai eszköz eléri a kívánt hatást: nem könnyű a szocializálás, emberek töprengése, harca, lelkitusája, nemegyszer tragédiája jelzi az út buktatóit — de ha sebesülten is, győz a gondolat, és ez az, ami ilyen formában már magával ragadja az olvasókat. A Téli világban megtaláljuk a faluval, a Faluval együtt élő és gondolkodó Mácsot, mert olyan novellát, mint a Harangzúgás csak a falu lelkének ismerője képes írni. A TÉLI VILÁG művészi színvonalát mutatja a kötet műfaji és nyelvi egysége is. Az író itt már nem kísérletezik a riport és a novella közötti középműfajjal — minden középműfaj felületes megoldást meggyőződésben gyengeséget Jelent — hanem novellákat fűz csokorba, amelyek nemegyszer Jövendő regények magvát alkothatják, mint a kötet első két írása a Kamaszét. A műfaji egység nyelvi egységgel Jelentkezik ; Kevés nyelvjárásos elemet használ az író és a népiséget inkább alakjainak gondolkodásmódjával érzékelteti — sokkal határozottabban, mint első kötetének sokszor bosszantó betűnépieskedésével. Az újabb Mács kötet, a PIPAFÜSTBEN érdekes módon a Végnélküli gyűlés „modernebb" formájú ismétlődését Jelenti, tehát nem éri el a Téli világ művészi színvonalát, de magasan felülmúlja az első kötetét. A Pipafüstben is riporttal kezdődik, ez azonban riport a Javából, ám a kötet többi darabja ismét a középműfa] felé közelít. A díszletszerű, nemparaszt tárgyú riport-elbeszéléseken kívül jó néhány írásban igyekszik A Végnélküli gyűléstől a Kamaszig MÁCS JÓZSEF ÍRÓI ÚTJÁRÓL M

l, munkások gyűlést hívtunk egybe, hogy megbeszéljük a helyzetet. Sztrájkoljunk? Sikerrel tudJuk-e befejezni? Meddig tudunk kitartani — egy hétig, egy hónapig? De aztán ml lesz? Megoszlottak a vélemények. Én a sztrájk ellen voltam, először csak úgy ösztönösen, aztán hirtelen tudatára ébredtem, hogy a nyaklánc miatt. Ha nem vesztem el az állásomat azért, mert sztrájkolok, akkor is elvesztek nagyon sok munkanapot. A nyakláncra félretett pénzt a mindennapi szükségletekre kell költeni. Nem gondoltam a „bosszúra". Csak arra, hogy megvehessem a feleségemnek a tíz éve megígért ajándékot. De furcsa szerkezet az emberi lélek !... Stefi iránt gyengédség ébredt bennem, ami nyomban eltörölte önzés mázát és hirtelen úgy éreztem, hogy szolidaritásból fel kell áldoznom a nyakláncot. Én is felszólaltam és csatlakoztam a sztrájkot követelőzőkhöz, azt mondtam, hogy mi és családunk („gyermekeink" így csúszott ki a számon), meghozzák ezt az áldozatot, harcot kell hirdetnünk a padrone ellen, most vagy soha 1 Lényegében mindenki egyetértett velem. Sztrájkba léptünk. Fölhívtam telefonon az asszonyt és tartózkodóan közöltem vele: — Nézd Stefi, a komód harmadik fiókjában van a nyakláncra félretett pénz. Sztrájkolunk. Elfoglaljuk a gyárat és nem mozdulunk innen. Az utolsó pillanatban legyintettem erre az anyagi megfontolásra és úgy határoztam, lesz ami lesz. Stefi vegye meg a nyakláncot. Két napig semmi sem történt. Harmadnap a rendőrök körülvették a gyárat és ránk parancsoltak, hogy távozzunk, s ha önként nem megyünk, kiéheztetéssel távolítanak el bennünket. A' kiéheztetéstől nem ijedtünk meg, éjszakánként hozzátartozóink hoztak élelmet, a gyár kerítésén keresztül dobálták be az udvarra. Mástól tartottunk. A padrone nem annyira a csendőrszuronyokra támaszkodott, mint a munkanélküliekre. Elbocsáthatott bennünket, mindannyiunkat, mert hatszáz munkanélküli örömmel beleegyezik bármilyen feltételbe. V

elem egy házban lakott egy ilyen munkanélküli, egy Aristodemo nevű, 40 év körüli férfk Megértettem : három gyermeke van és a munkanélküli segély éppen csak egy darabka kenyérre és sajtra elegendő. Reggelente, amikor elmentem otthonról, magamon éreztem éhes tekinte-