Új Szó, 1962. január (15. évfolyam, 1-30.szám)

1962-01-11 / 10. szám, csütörtök

Vagyim Kozsevnyikov: ^ ^ \ bugyankal kolhoz cserépedé** nyei régóta nagy hírnévnek örvendettek. Elég volt ránézni azokra a cseréptálakra, ahol a csodálatos üveges mélységben, mint a tóban vízililiomok lebegtek mozdulatlanul — és az ember máris jókedvre derült. A bugyankai kolhozt* felszólították, küldje be készítményeit egy nemzetközi kiállításra. Jegor Grizlov, a gelencsér, átérezte a felszólítás teljes felelősségét, így szólt: Az olyan népek művészetét, amelyek sok ezer évvel előttünk éltek, egy-egy agyagcserépből ítélik meg, éneKem pedig egész tárgyakat kell beküldenem! Mi más ez, mint hatalmunk tárgyi bizonyítéka! Grizlov tudniillik a legjobb fazekasművész volt Bugyankában. Ez a magas, kissé görnyedt tartású, zárkózott, komoly ember, akinek egyszerű kissé széles arcából csak figyelmes tekintete világított, kérlelhetetlen szigorúsággal ítélte meg önön munkáját. Amikor kivette a kemencéből a még forró edényt, alaposan végigvizsgálta és jó előre keze ügyébe készített bottal szétverte, ha csak a legkisebb hibát is észlelte rajta, olyat, amit csupán ő egyedül vett észre. Utána pedig mogorván, kétségbeesetten járkált. Olyankor tanácsosabb volt, ha nem is közelítettek hozzá, mert rosszkedvében akárhányszor ck nélkül is megbántotta az embereket. ITanem amikor aztán elgondolta a dolgot és munkához látott, nem volt senki, aki jobban élvezte volna a munkát. Keresve sem lehetett volna nála kedvesebb, boldogabb, derűsebb embert találni. Amikor aztán a munka vége felé járt, Grizlov kedve is alábbhagyott. Megint goromba lett. Minden semmiség fölingerelte. S mire az edény elkészült, a gelencsér végképp elhervadt: közömbösen otthagyta munkáit: alig vetett rájuk egy-egy bánatos pillantást. És utána megint töprengésbe, keresésbe kezdett. Valahányszor munkához látott, azt remélte, hogy olyat csinál, anýhez foghatót még ember szeme nem látott, és a munkába mindig belefektette teljes erejét, Igyekezetét. Néha érthetetlen dolgoknak tudott örülni. Ha például az égetőkemencéhez talált valami vacak cserépdarabkát, amin a ráéget máz színjátszón csillogctt-villogott. mintha élne, mintha napsugár égett volna bele. Grizlov úgy örült, hogy madarat lehetett vele fogatni. Ügy őrizte a cserépdarabkát mint a drágakövet. Felírta egy darab papírra a máz receptjét, belecsavarta a cserepet és gondosan eltette. A szobájában már alig lehetett megmozdulni az efféle kincsektől. A siker pillanatában Grizlov ^ szívesen elmélkedett fennszóval a tudományáról: — Agyagból olyan pulykát csinálni, mint az igazi, az nem nehéz. De ez nem elég. Mutasd meg, hogy különb pulykakakast tudsz fabrikálni, mint amilyet a természet kitalált. Kelj versenyre a természettel, bizonyítsd be, hogy okosabb vagy nála. A tárgyakban, amiket létrehozunk, magunkat kell megmutatni, nem valami mást, ami már volt. A tárgy nem hazudik. Az mindjárt elárulja, kiféle-miféle vagy. A tárgy az mindig valódi. Szaggatottan, mérgesen bökte ki az efféle gondolatait, szinte már előre sértődötten, pedig senki sem vitatkozott vele. Most is bezárkózott Grizlov a szobájába. Az agyagot kikészítette már, de a legfontosabb még hiányzott. Hiányzott az ötlet, az elgondolás, amely a maga céltudatos erejével isteni formát adna a készséges anyagnak. Grizlov gyötrődött, töprengett. De figyelmét sehogy sem tudta a munkára összpontosítani. Gondolatai másfelé kalandoztak. Ezt a lelki hasadást jeleňa II

jtnyisna Kutuzova okozta, a kolhoz elnöknője, csinos, fürge teremtés, de érdes szavú, hajthatatlan jellemű — noha ajka gyengéd, duzzadt, mosolygós, nyaKán pedig mazsolaszemecskére emlékeztető anyajegy ingerkedik. A kolhoz tagjai csak „Iljinyisná"nak nevezték, s ez a megszólítás kedveskedőn s egyben tiszteletteljesen hangzott. Jelena Iljinyisna vattabéléses zubbonyban járt, lábára bagariabőr-csizmát húzott. Lóháton közlekedett, hátaslovával keményen, férfiasan bánt. Aratáskor néha huszonnégy óráig nem szállt le a nyeregből. J

elena azonban néha fölismerheretlenül átváltozott Selyemruhában, magassarkú, hegyes cipellőben, parfűmösen érkezett a klubba. Sebtében felsütött haja icipicit égésszagú volt. Emelkedett hangulatában mindenkivel táncolt, válogatás nélkül, amikor „postát" játszottak, levélkéket írt, és pirulva hallgatta a bókokat. Az estély véget ért, valamennyien kitódultak az utcára, vidáman, megélénkülve, s tovább tereferéltek, udvarolgattak. Jelena Iljinyisna azonban hirtelen elkomolyodott, nem engedte magát hazakísérni, másnap ismét régi ruhájában jelent meg, orra töve felett gondterhelt ráncocska komolykodott, bejárta á gazdaságot, és úgy lehordta azt a férfit, akinek bókjaitól néhány órával azelőtt még szinte szerelmesen pirult, hogy annak minden bolondság egyszeriben kiszállt a fejéből. A bugyankai kolhoz első volt a tervteljesítésben. Na ős azonkívül, mint mondottuk, híres volt művészi cserépedényeiről. Jelena Iljinyisna elnöki minőségben mindenért felelős volt, ami a kolhozban történik, következésképp a művészetért is. Tanulmányozta a fazekasmesterséget, és sokat foglalkozott a gelencsérekkel. De a gelencsér, mint minden művészféle, roppantul önérzetes és ideges teremtmény. Valahányszor belépett Grizlov műhelyébe, Jelena Iljinyisnának inába szállt a bátorsága, orcája lángba borult, s a máskor oly fesztelen, erélyes mozgású nő egyszerre zavarba esett, azt se tudta, hová tegye a kezét. Elfogódottan mosolygott, kerülte Grizlov pillantását, fölvett egy-egy köcsögöt, gyengéden tartotta kezében, mint a csecsemőt, és meghatottan hebegett valamit, fojtott, vékony hangjára maga sem ismert rá olyankor. Grizlov is fecsegett, amikor Jelena Iljinyisna meglátogatta. Egyszer, ahogy egy kis vázáért nyúlt, véletlenül megérintette Jelena Iljinyisna kezét, megremegett és elejtette a vázát .A váza összetört, Jelena Iljinyisna leguggolt, felszedegette a cserepeket és amikor Grizlov a szemébe nézett, olyan bánatot látott benne, hogy a lelke belesajdult. Később, néha Jelena Iljinyisna arcát fürkészte, amikor az elnöknő a gyűléseken felszólalt, kereste benne azt a kifejezést, de soha többé nem találta. Most azonban csak a munkájára akart gondolni, a gyengéd emlékek csak zavarták volna, el is hessegette magától mindegyikét. |Z ugyinov, a gelencsér azonban mégis behatolt hozzá. Kugyinov esküdött az agyagra. Azt szokta mondani, agyagból mindent meg lehet csinálni, ami csak kell az embernek az élethez. Megpróbált agyagból bútort formálni, sőt lövedékhüvelyt. Végeérhetetlenül kísérletezett, és az egész udvart teleszórta öntött vashoz hasonló, kemény, fekete agyagcserepekkel. Végül már anynyi lett a cserép, hogy kikövezte vele az egész utcát a tanácsházától a kapujáig. Kugyinov most apró léptekkel szaladgált fel-alá Grizlov műhelyében, minduntalan rágyújtott és a csikkeket erre-arra hajigálta. Azt ajánlotta Grizlovnak, hogy a kiállításra készítsen fürdőkádat, melynek oldalait a kolhoz életéből vett domborművek díszítik. A fürdőkád a civilizáció jelképe — mondta — a parasztok még külföldön sem fürödnek kádban. — De nálunk sem! — Majd megtanítjuk őket — vágott vissza Kugyinov. — Meg aztán, gondold csak meg, mennyi hely van rajta az ábrázolásra I Akkora nagy tárgyon a kolhoz egész élettörténetét ki lehet formázni. — Hagyd ezt a hülyeséget! — ripakodott rá Grizlov, olyan hangon, hogy Kugyinov azonnal elődalgott. ľke Grizlov gondolatait megakesztotta; hiába ment el, a boszszúság ottmaradt utána. Grizlovnak sehogy sem sikerült elmélyednie. S amikor valami már alakult volna a képzeletében. Jelena Iljinyisna jelent meg nála. Látszott az arcán, hogy beszélgetni szeretne, elüldögélni akár egy órát is. De Grizlov hivatalos, rideg hangot ütött meg. Iljinyisna, mintha leforrázták volna, rögtön föl is ugrott, s már ki is repült az ajtón. Odakinn rákiáltott a lovára. A kiáltást hallva, Grizlov öszszerezzent. S hiába töprengett, nem jutott eszébe egyetlen értékes ötlet sem azon a napon, sem a következőn. Négy nap múlt el a megbízás óta, s még mindig nem tudta, mit cselekedjen. Szinte állandóan a műhelyben kuksolt, de az anyag esetlenül forgott kezében, izzadt, odatapadt, és ha él, bizonyosan elkínzottan felnyüszít, mint a kutya, amikor nem érti, gazdája mit kíván tőle Az egyik este elhatározta, hogy most már nem vár tovább, lesz, ami lesz, amíg hozzá nem fog valamihez, nem fekszik le addig. Sárga, beesett arccal ült korongja előtt, ujjait az agyagba mélyesztette és merően nézett maga elé. Sokat dohányzott mostanában, mindenféle cigarettavégek hevertek szanaszéjjel. Valami gyümölcsöstál félét kezdett el formálni. De alig kezdte el, megállította a fazekaskorongot, megnézte művét, aztán felemelte öklét, és szétlapította, amit csinált, mint pár nappal ezelőtt a többi munkáját is. Élőiről kezdte, újra meg újra. Nyikorgott a korong, nyikorgott az agyag Grizlov ideges ujjai alatt. Azután megint a levegőbe lendült az ökle, megint semmivé lapult a nedves agyag. Grizlov a kezére ejtette fejét, arccal a nyirkos, vizes szagú agyagba borult. Egyszer csak kinyílt a műhely ajtaja. A hideg, ragyogó holdfényben ott állt Jelena Iljinyisna. Egyszerű kartonruha simult alakjára, lábán magas sarkú cipő, nyaka köré pedig finom csipkegallér simult, olyan könnyű, áttetsző, mintha zúzmarából készült volna. Tétován megállt a küszöbön. Grizlov felemelte fejét, rámeredt, aztán epésen megkérdezte : — Ellenőrzés? — Nem, csak úgy — suttogta Jelena Iljinyisna. — Benéztem hozzád ... Grizlov a ládára mutatott, ahol az agyag hevert, és keserűen, élesen folytatta: — Megszokta, hogy tribünről szónokoljon. Ott a tribün, tessék ... Jelena Iljinyisna szófogadóan leült az agyagos ládára, és tágranyílt szemmel nézett Grizlovra. Arcára halványkék fényt vetett a hold világa. Aztán egyszer csak megszólalt, csendes, tűnődő hangon. Ügy beszélt, mintha nem is Grizlovhoz szólna, hanem magamagához. — Tudom, sokan gorombának tartanak ... Az uram elesett, egyedül maradtam... S a kolhoz is: magad is tudod, mit küszködtem, amíg erőre nem kapott... De téged mindig csodáltalak. Elnéztem a munkádat és azt gondoltam: mennyi gyengédség, mennyi szeretet van ebben az emberben. És most. — Elakadt, majd alig hallhatóan így fejezte be: — Meg kell értened, te igazán megértheted. ,. rizlov hasztalan próbálta kihúzni kezét az agyagból. S amikor — úgyszólván tétova léptekkel — megindult az asszony felé, Jelena Iljinyisna már fel is állt, s mintha csak meggondolta volna magát, az ajtóhoz lépett, s eltűnt, szinte elolvadt a holdfényben. — Jelena Iljinyisna! — kiáltott utána Grizlov, de az asszony nem fordult vissza. Grizlov kinn maradt még az udvaron, nézte a fényes, csillogó eget. S a nyárfák koronáját, amely mindmegannyi óriási vízinövény, imbolygott a szellőben, fenn a felhőket, amelyek úgy úsztak, mint a nagy halak. S csak most vette észre, hogy múlik már az éjszaka, keleten az ég lassan derengeni kezd. Hirtelen valami mozogni kezdett körülötte: egy hatalmas, tarka kakas, karmos-sarkantyús madárlovag, dölyfös, verekedős, nagy torkú ^tolvaj lebbentette meg a szárnyát, lábával a homokot kaparta, nekifeszült és nagyot kukorékolt. > Grizlov megvárta még, amíg a többi kakas is kiereszti a hangját, s csak aztán ment vissza. Nyomban forgatni kezdte a korongot, s keze alatt csak úgy égett a munka. Már alig néhány nap volt hátra az átadásig. Soványan, elcsigázottan dolgozott, s elfogódott és boldog volt az arca. l^gy hónap múlva megjött ^ Moszkvából a bizottság, hogy átvegye a nemzetközi kiállításra küldendő tárgyakat. A tér közepére asztalt állítottak, arra tették ki közszemlére a kiállítási tárgyakat. Végül Grizlovra került a sor. Az asztalra állította szalmába csomagolt művét. Levette róla a szalmát, és a körülállók szeme előtt váza jelent meg. Bíborvörös, karcsú, nyúlánk körvonalaival fiatal nő alakjára emlékeztetett, aki kezét mellére szorítva feszülten ágaskodik, mintha csak a szemünk láttára akarna elrepülni. A váza körül tudós művészprofeszszor járt körbe, ujjaival törölgette elhomályosult ókuláréját. A szeme ragyogott. Elragadtatottan mondta : — Igen, ez valódi művészet... Igazi mestermunka 1 A legkisebb képzőművészek nagy figyelemmel és érdeklődéssel ismerkednek meg a festéshez szükséges kellőkekkel. A gyermekélményekből fakadó tematikájú rajzok közvetlen Irányítója Jan Ŕepka festőművész. (Foto CTK — Dozort felv.) Biztató táv latok Az elmúlt napokban a Veiké Dravce-i szövetkezet irodájába nyitottam be. Már belépéskor szemembe ötlöttek az irodában levő szekrény tetején porosodó hangszerek és a későbbiek során az előcsarnokban a sarokba dugott nagydobot is észrevettem. — Csak nem a szövetkezeti tagok alakítottak zenekart, hogy ennyi hangszer van összehordva? — kíváncsiskodtam. — Dehogy a szövetkezeti tagok, — válaszolja Jacsmenyik Erzsébet elvtársnő, a szövetkezet csoportvezetője, akiről kiderült, hogy a Veľké Dravce-i Nőbizottság elnöknője. — Az elmúlt években a CSISZ-szervezet fiataljai alakítottak zenekart, tőlük maradtak itt a hangszerek. Sző szót követett s hamarosan a falu kulturális életéről beszélgettünk. Legelsősorban a „néhai" zenekarról. — Sajnos, ma már nem működik ez a zenekar, mert tagjai katonai szolgálatra vonultak be és nem rendelkezünk zenész-utánpótlással, — mondotta Jacsmenyik elvtársnő. — Pedig nem egy szereplésük bebizonyította, hogy a zenekart nemcsak a mi falunkban, hanem a környéken is megkedvelték. — Mit lehetne mondani a község jelenlegi kulturális életéről? — érdeklődőin. — Az elmúlt évben, sajnos, nem nagyon volt mivel dicsekedni, de karácsonykor végre megtört a jég, — veszi át a szót Kocsis Erzsébet segédkönyvelő. — Végre színdarabbal léptek fel a Veiké Dravce-i fiatalok. Ezúttal a Sokol-szervezet színjátszói „vágták ki a rezet", s meg kell hagyni, jól választottak. Lovicsek Béla, csehszlovákiai magyar író közismert színdarabját, a „Húsz év után"1 választották. A darabnak rendkívüli nagy közönségsikere volt és ez bátorította fel a Veľké Dravce-ieket arra, hogy esetleg más falukban is lejátszszák a darabot. Amint a csoportvezetőtől és a segédkönyvelőtől megtudom, a rendezés Mázik Gyula és Jacsmenyik Frigyes iskola-igazgató érdeme. A siker úgy látszik felbátorította a község színjátszóit, mert újabb színdarab rendezését tervezik. Ahogy hallottam, most az asszonyok akarnak valamivel „fellépni". S az élénkülő kulturális munka kimondott célja, hogy kultúrházuk berendezését, mely egyben a szövetkezeti klub is, az igényeknek megfelelően berendezzék. A színdarabok bevételét erre fordítják. Ezenkívül azonban nem feledkeznek meg, a kulturális munkába tevékenyen bekapcsolódók megjutalmazásáról sem. Mint az előző években, az idén is közös kirándulást szerveznek. Nem falrengető eredmények ezek, de mégis bizakodásra adnak okot. Bizakodásra abból a szempontból, hogy a Veľké Dravce-i kulturális élet újra a rendes kerékvágásba kerül. Jó jel az is, hogy a faluban a tömegszervezetek között már a versengés jelei tapasztalhatók, mely bU zonyára jó hatással lesz a falu kul^ turális életének fellendítésében. —AV^ AZ EGÉSZ VILÁG évi filmtermelése kétezer körül van. Japánban gyártják a legtöbb filmet, 1961-ben például 540-et. • • • FILMET AKAR KÉSZÍTENI Gottfried Reinhardt német rendező Thomas Mann regényciklusából, a József és testvéreiből. • • • A NÉMET MŰVÉSZETI AKADÉMIA hangversenyt rendezett Bartók Béla kamaraműveiből. A II. és VI. vonósnégyest az Ulbricht-k var tett, az Improvizációkat Gütner Kootz zongoraművész adta elő. RENATO GUTTUSO, a világhírű haladó festőművész az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja ötven éves. Születésnapján melegen üdvözölte a művészt Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt főtitkára. A MOSZKVAI Nagyszínház balettkara befejezte nagysikerű marokkói tendégszereplését és tunéziai vendégszereplésre indult. JEAN EFFEL műveiből kiállítást nyitottak meg Tbiliszi szépművészeti múzeumában. A nagy sikerrel fogadott kiállításon Effelnek több mint ötszáz műve szerepel. JEAN COCTEAU felkérte a párizsi egyetem három Írásszakértőjét, hogy fejtsék meg három éve, súlyos betegsége idején írt Requiem című kéziratát, amelyet képtelen elolvasni. A MOSZKVAI NAGYSZÍNHÁZ ez évben már a Kreml új kongresszusi PRUS FÁRAÖ című regényéből színes, szélesvásznú film készül Lengyelországban. A külső felvételeket egyiptomi tájakhoz hasonló vidéken forgatják. • • • DÜRRENMATT új drámáját A fizikust február közepén mutatják be Zürichben. OLASZ ÉS SZOVJET forgatócsoportok „Valami új keleten" címmel egész estét betöltő dokumentumfilmet készítenek a' Szovjetunióról. A filmet Nino Krisman rendezi. A forgatást húsz hétre tervezik. A forgatócsoport beutazza Moszkvát, valamint a szovjet köztársaságokat. IPf JrMBm, 1 f r^fvl ľpi^iSiä ftSte™ IftlKk -k MéWmm .V' mmÁ sÍ®ll 'Ä^ltJI A Szlovák Nemzeti Színházban, termében tartja előadásait." Az új decemberben bemutatott W. A. Mohelyiségben háromszor annyi néző zart: Don Juan. opera főszerepét B. tAth'^fia az plňafl^coV^t rntnt "Aoon S UJ SZÔ 6 *