Új Szó, 1962. január (15. évfolyam, 1-30.szám)

1962-01-18 / 17. szám, csütörtök

s i zámunkra csak a hó volt, a hó. S az éjszakák. Nappal a ház zaja, a sok lármás órjihang, anyám szövőszékének csattogása eľlankasztott. Az emberek a frontról beszéltek, s hallgatva őket éjjelenként ijedten rebbentem fel: úgy sejlett, hogy Georget, az unokatestvéremet felakasztották, mert nem akart a harctérre menni Nyolc ?ves voltam akkor, és beteg. Fejem elnehezült, torkom kiszáradt. A nappal gyö'rő látomás volt számomra, éjjel kellett hát pihennem ... Es ilyenkor láttam a havakat! Ágyam az ablak mellett volt. Felágaskodtam, s hátam megtámasztva párnákkal, a hóDelyhek zilált hullóngását figyeltem. Máskor elébukkant a Hold, s a kékes, hideg takaró, amely elfödte a falut, a világot, megborzongatott. Minden fehér volt, s megnyugtató. Könnyűnek éreztem magam, meredt szemmel álmodtam, s úgy tűnt, mintha a hatalmas, kék havak fölött libegjék Es a havak a lelkemig hatoltak és jólesően hűsítettek, csillapítottak. Másnap aztán ismét hallottam a szövőszék csattogását, anyám síró hangját, s a házunk újra tele lett férfiakkal: férfiakkal, akik káromkodtak, mert a frontra kell men»iök... S én csak vártam az éjszakákat, vártam a havakat. Egyik napon Medena toppant be hozzánk, ügy tűnik, vasárnap volt, s ő azért jött, hogy megmelegedjék, vagy csak úgy, mivel odahaza unatkozott. De az is lehet, engem akart látni... Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy arcomon könnyű, puha kezecskét éreztem, és az a kezecske dédelgetett. Hűvös volt és dédelgetett. Fölpatt int ott am a szemem és reánéztem: ő volt, Medena^ harmattól pirosló arccal, fehér bekecsben. Kebléből almát vett elő, s nekem adta. Kihúztam a kezem a pokróc alól, csöndesen, csodálkozón elvettem, s félretettem. Aztán ismét előrenyújtottam a kezem, és Medena sokáig tartotta az övében. Lehunytam a szemem. Könnyű, puha, hűvös tenyere volt, s ezt szerettem. Aztán kisvártatva felemelte egyik kezét az enyémről, bematatott a bekecs zsebébe, s ismét egy almát nyújtott felém. Elvettem ezt is, és félretettem. Majd újra odacsúsztattam a kezem, s Medena ismét hosszan tartotta az övében. Medena mosolygott ... Miután elment, lehunytam a szemem, s úgy éreztem, még mindig mögöttem áll, egyenesen, fehér bekecsbe öltözve Megsimogattam a kezem, és nem akartam hinni, hogy ez a kéz nincs az övében. Hiszen még éreztem a könnyű tenyér hűvősségét. Lassan éjszaka lett. Es nekem, ahogy ott jeküdtem, párnákkal feltámasztva, és kibámultam az ablakon, nem tudom miért, úay tűnt, hogy őt látom a holdfényben, a nagy, kékesen szikrázó havakon. Út. Medenát, libegőn, rohanva, nevetősen. Aztán eljött a nappal is. De Medenát nem láttam. S nem láttam azután sem. Végül, harmadnap ismét eljött. Ugyanabban a fehér bekecsben volt, guzsályt hozott, és fonni kezdett. Újra az ágyamra ült, és almát Vasile Rebreanu: Később kiegyenesedett és tovább fonogatott. Néha-néha pedig anyámnak segített, aki örvendezően menyemnek szólongatta őt. Medena kacagott, én hallottam a nevetését, és fájdalom mart belém. Mindazonáltal a napok teltek, s én az esküvőnkre gondoltam, a menyegzőre. Láttam az esküvőmet, amely fehér, aká- a mosoly, vagy a havak. Es mindem tancolt p. végtelen fehérségben. Medena, a bekecse, az almák és én is. Aztán a havak elvörösödve lángralobbantak ... Éreztem, amint anyám ,ismét borogatást tesz rám. — Medena a menye lesz, ugye? Es akkor nálunk marad, igaz ? ... Anyám mellettem állt, és szomorúan pislogott. Valami nagy, belső fájdalom sötétedett a szemében. Éjjel aludtam, de hajnal körül felébredtem, és kinéztem az ablakon. A havakat azonban már nem láttam. Csupán a fehér bekecs, s a kéz tűnt elém. A könnyű, puha, hűvös kezecske. Vártam a nappalt, vártam Medenát. Vártam az almákat, s a mosolyt.., Ö pedig egyre sűrűbben jött hozzánk, s mindig hozott almát. — Honnan veszi Medena az álmát, anyám ? — Fontuéktól kapja. — Mi dolga neki velük? — Hát hiszen, Grigor.e kedves fiú. játszott, hogy elfelejtette régebbi kérdésem, s ez mindennél fájóbban sajgott bennem ... E M *P|j|MÍ|ni|e ItP Mprlenn n nnniňi c „ H Molnár Elemér rajza A következő esztendőben Medena Fontu menye lett. En gyakran jártam hozzájuk, és segítettem ezt-azt a ház körül. Szegények voltunk, nem kellett volna oda járnom, de Medena miatt mégis jártam. Es ő álmát adott és nevetett, mint régen. Csakhogy most hűvös árnyékú házban élt, vastagfalú kőházban. Egyik reggel, mikor beléptem, zokogott. Arca duzzadt volt, inge szakadton csüngött. Hozzámentem, csöndesen megérintettem a vállát, és síradott nekem, akárcsak az első na-. ni szer

ettem volna. Olyannak tűnt, pon. En pedig dédelgetően meg akartam simogatni, de nem tudom, miért, a kezem egyszer sem ért el az övéhez. így csak a fehér bekecset simogattam lassan, lassan ... Lantos László—Sebes Tibor: Román táfák, román emberek A két fiatal újságíró csaknem nyolcezer kilométeres romániai útjá-i na k egybegyűjtött élményeit tartalmazza ez a könyv. Érdekes riportok emcberekről, tájakról, hipermodern szállókról, üdülőkről, ámuló külföldiekről. Szemünk elé tárul az ezeregyéjszakába illő királyi kéjlak a Kárpátok csúcsai között; megismerjük a kislányát búzatábla szélén megszülő jobbágyasszonyt — és a kislányt, aki már büszke és gazdag szövetkezeti parasztlány. Elénk tárul Olajország, Fenyőország, és a hegytetőn megjelenő tenger. És százéves öregek, akik nem néznek ki többnek hatvannál. Végül hűséges beszámoló a Székelyföldről, a Román Népköztársaságban élő magyarokról, akiknek éppúgy ez az elmúlt tizenöt esztendő hozta meg az igazi felszabadulást és felemelkedést, mint a románoknak. szászoknak és a Román Népköztársaság többi nemzetiségének Ez a riportkönyv nvújt első ízben áttekinthető beszámolót a mai Romániáról. Megjelent ^ KOSSUTH KÖNYVKIADÓ-bar mint akit megtéptek: mint egy komor szakadék, amely beomlott. Aztán mégiscsak nevetett, a padlásra ment, és almát hozott. — Eredj a kertbe, s ott edd meg. Nem akarom, hogy ő lássa! — Es te mindig ilyen leszel? — Milyen.? — sóhajtott fel. — Hát ilyen jó, hogy almát adj... — Igen, mindig. Dehát tudsz is te valamit. Néha rámtör a harag, s szeretném felgyújtani ezt az egész vagyont! Minek nekem? Hisz úgyis itt hagyom, s megyek, amíg látok. En a kertbe trappoltam, hogy megehessem az almát... Aztán eljött a tavasz. Fcmtunál mind több napszámos szorongott. Es akkor történt velem valami különös és érthetetlen Medena főzött a munkásoknak, de az étel, amelyet kihordott a mezőre, fordult ki a számból. Az inge most piszkos volt, keze cserepes, s kissé otromda. Kijött úgy déljelé, de hozzám sem szólt. Megebédeltem hát, és nekifeküdtem a többiekkel a munkának. Medena pedig, aki elsőként emelkedett jel, belépett a szántóföldre és nagyszájúan rikoltozott. — Gyorsabban, jóemberek! Gyorsabban! s nekem úgy tűnt, hogy Oz, aki parancsol, nem Medena, s hogy a telt, érdes hang nem az ő hangja. Mindai hányszor nehezen ismertem rá. • Közben teltek a napok, s ő egyre szótlanabb lett. Arca komor, pillantása súlyos, s valahogyan idegen volt. C Kicserélte Medena a hangját, s a szeme sem a régi — gondoltam csüggedten —, de ő maga nem változott meg. Nem ragadt hozzá a gazdagság. Nem, nem! Ez lehetetlen! Medena!... Medena!... Miért nem olyan már a szavad sem, mint régen, és miért parancsolgatsz?... Nyár végén, egyik reggel kinyitottam a kaput, és beléptem Fontuhoz. — Hát mi?! Tán azt hiszed, mehetsz a fejed után?! Itt gazdaság van, te! Erted-e?! — hallottam Medena hangját. — Részegségre adod magad. Kocsmákban szórod b pénzt! Hát azért töröm magam, te?! Azért, hogy leihasd magad?! Ekkor Grigore arcul csapta, oly erősen, hogy csattant. Pofonütötte, kétszer is. Majd hirtelen megérezte, hogy ott állok, s többé nem nyúlt hozzá. Ö pedig makacsul hallgatott, nem sírt, nem szólt semmit. — Mit mereszted itt a szemed, te? Ugorj a szekérre, egy kettő! Rohantam, és fölkapaszkodtam a kocsira. Nemsokára ő is mellém ült. Mentünk szántani. Mikor a mezőre értünk, letettem az ekét, kifogtam a lovakat, és eléje kötöttem. — Hajtsál! Dühösen ütöttem a lovakat. — Hajts gyorsabban! Ismét közéjük csaptam. Vertem őket, ahogy csak tudtam, és úgy éreztem, minden ostorsújtás Grigore arcán csattan. Aztán belémvillant, ahogyan ő pofozta Medenát, s csak ütöttem, véresre vertem a lovakat. — Estig be kell fejeznünk, hallod? Gyorsíts, a krisztusodat! Erre még erősebben csapkodtam, gyűlölettel csepültem a lovakat, s újra elképzeltem, hogy ütéseim a férfira zuhannak. — Estig be kell fejeznünk, te! Délben, miután ettünk, Grigore felpattant az egyik lóra, s elvitte itatni. En a szekeren maradtamMedenára gondoltam. Egyre többet gondoltam rá, és láttam ,ahogy ott ül, miközben az ember az öklével csapkodja. Es akkor... Akkor támadt bennem az a gondolat... Elővettem a franciakulcsot és kezdtem fellazítani az eke csavarjait. Lassacskán mind leszereltem. Csak egy-kettő tartotta még valamennyire, ezeknek a barázdák között kellett hullaniok. Miközben ott buzgólkodtam, minduntalan Medena járt az eszemben. Aztán felkaptam a kulcsot, messze szaladtam vele, és behajítottam a gaz közé. Majd. visszajöttem, leültem az eke mellé, és vártam Grigoret. • Nemsokára meg is érkezett. Ismét hozzákezdtünk a szántáshoz. — Hajtsál csak, mert estig megleszünk! Én biztattam a lovakat, s dobogó szívvel vártam a férfi üvöltését. Egyik barázda a másikra fordult, a lovak szinte rohantak, s egyszerre csak Grigore ordítását, káromkodását hallottam. Szóval a csavarok elhulltak! < a gyertya — Örömömben kiabálni szerettem volna. £ fjjst, korom Megállítottam a lovakat, ő ezalatt szitkozódva a szekérhez ment, hogy megkeresse a franciakulcsot. Boldo gan szökdécseltem a lovak mellett, s néztem, amint beborítja a szerszámo kat a szekérbe. Mivel nem talált semmit, reám tá madt, engem kezdett korholni. En pedig alig tudtam visszatartani a neve tést, s ahogy észrevette ezt, rögtön felém iramodott. Egészen megvadult n haragtól. Otthagytam h'át a lovakat, és száladtam keresztül a mezőn, egyenesen a falu felé. „Most pedig mindent elmeséltek Medenának! Elmondom, mi történt, hadd örüljön! Nevetni fog, és ismét ad almát!" Megérkeztem hozzá. — Medena!... — kiáltottam belép ve a kapun. — Medena! — kezdtem elfulladva. 0 kilépett a tornácra és egy óriási almát harapdált. — Medena' Tudod, amiért megvert, tudod, én szétszereltem a csavarokat az ekéből!. . . Es behullottak a barázdák közé, és most ölheti a méreg miatta'.. .. Igen. így volt! A franciakulcsot pedig elhajítottam!. . . Nem, többé soha nem tafálja meg!. .. — mondtam lelkendezve. '-hen nem vettem le róla a tekintetem. Vártam, hogy nevessen, vártam az almát. De ő hallgatott. És amíg beszéltem, az arca megmerevedett, s piros lett a gonoszságtól. Egy ránc szigorúan öszszehúzta a homlokát. Miközben tekintetem kerülte ezt az idegen arcot, egyszer csak megakadt az almán. Mihelyt észrevette, hogy az almát figyelem, gyorsan a szálához emelte, és

t apró. szapora harapásokkal rágta, akár az egér. Aztán megfordult, és bement a hűvös, vastagfalú kőházba. „. BÁLINT TIBOR fordítása Filmművészetünk még sokkal adósa az emberábrázolásnak 9 Az ifjúság problémája örök téma, de feldolgozása több eredetiséget kíván A HAZAI FILMGYÁRTÁS szépen képviseltette magát a közelmúlt fllmműsorokban. Tučík megfilmesített börtönnaplóján kívül azonban a bemutatott cseh és szlovák filmek nem érik el azt a színvonalat, amelyet az előző években a hazai fesztiválokon örömmel állapíthattunk meg. Vonatkozik ez a nemrég bemutatott Híd, valamint az ugyancsak ifjúsági problémával foglalkozó Soha sem késő című szlovák filmekre is, mely színinövendékek életén keresztül veti elénk a fiatalság problémáit. A közönség és a kritika elmarasztalta a filmeket, mert valahogy elszakadtak az élettől, erőltetetten ábrázolták a fiatalok életét. Ugyanez a bírálat illetheti részben Jaroslav Mach, ismert cseh rendező Vándormadarak című filmjét is, mely elég zaios vitára adott okot. A téma központjában a becsületesség kérdése áll. Ügyes rendezői fogás volt szembeállítani az apát a fiával. Vojta Balvín, egy alagútépítkezésen dolgozó aknászcsoport vezetője, az a hős a fia szemében, aki alkot, átalakítja a természetet, az emberi társadalom legjobbjai között van. Pedig az apa közben a sok sikertől és ünnepléstől megszédül, későn jár a munkába, részegeskedik, szóval kicsapongó életet kezd élni, aminek híre haza is eljut. A konfliktus akkor bontakozik ki, ami-tor a kis Jenda iskolai dolgozatában dicsfénnyel övezi apja munkásalakját, társai azonban — hallván az apa viselt dolgairól — kigúnyolják. Indulásnak ez nagyon jó volna, de úgy érezzük, törés áll be a dráma további részében. A rendező — egyes sikerült epizódok ellenére — erőltetett, sokszor naturalisztikus jelenetekben próbálja elhitetni a nézővel, hogyan javul meg az apa, hogyan válik ismét példás dolgozóvá. Ám sehol sem látjuk az erkölcsi indokokat. Szükségtelen epizódként hat a film végén az alagút beomlása, melyből — épp olyan erőltetetten derülátó befejezésként —; épen szabadítják ki Balvínt. Az apa és fia találkozása sem hat meggyőző drámai erővel. Ebben persze nemcsak a rendezés, hanem a szövegkönyv is hibás. így Martin Ružek, Jaroslav Rózsival és Ján Skopcček vitathatatlan színészi teljesítménye nem tud érvényesülni az egész műben. A Vándormadarak, az építkezésről építkezésre vándorló munkások problémáit' boncolgató film alig éri el a megszokott átlagot. Kedvezőbb visszhangja volt egy kezdő cseh rendező, Antonín Kachlík ifjúsági tárgyú filmjének, a Júniusi napoknak. Kachlík is erkölcsi problémákat boncolgat. Filmjében a történet konfliktusát, a csínytevö, piajkos, de lényegében romlatlan fiatalok és a meg nem értett nevelő összeütközése képezi. Egy Kladno vidéki bányásztanonciskola a történet színhelye Hőse, Pavel Čejka nagy LEONYID MARTINOV: A múltam A mécs, 1tam { bizony, gyerekkorom tjevonta; s lenyomta vállam egykoron a bő, goromba birka-bunda. Ezek valának ím az ok: sajátos álmokért kutattam, s a kő, vas álma kínozott, szította lényem olthatatlan; s melyet nem olt ki semmi sem, nagy álma vert ezernyi fénynek, ez álmokért, hiszem, hiszem, hogy értük, értük őrzetém meg! S a múlt, a múltam így riaszt: — No, szaggatója rongyaidnak, legyőzhetel, való igaz, de megszeretsz bizonnyal egy nap! Csak árvaságomat tudod, fedezz föl ékeimben is, mert ma átadom neked, fogadd, mi kő, fa bennem — értesd, ismerd s mi futtatott, szegett azsúr ... Kit egy komor parasztvityilló nevelt, ma diccsel ittasulj: nagyúri sorsra most vagy ill'ő 1 Miiként az ősi templomok, lakod legyen csak oly pazar-tág, hol ünnepélyesen lobog nehéz aranykeretben orcád. Bojári módra nyestsüveg jutalma jutna fürtjeidnek; s üdítse, hűtse testedet: te délceg, ott a park, fürödj meg. De szólok én: — Ma sem hiszem, midőn lehetne, lásd; ne vess meg, csípős ízét a scsi-levesnek, s a rang sem érdekel ma sem; kínáld a nagykanálnyi szeszt, szeszét a kvász erős levének, te múlt, hiába szédítesz: nem erre — másra őrzetém meg! Hárs György fordítása ' jelenet a Júniusi napok című filmből tekintélynek örvend suhanctársai között és csínytevéseivel bosszúságot okoz az iskola igazgatójának és nevelőjének, aki szigorú megtorlással él. A fiú titokban udvarol egy falusi lánynak, akire nagyon féltékenyek a falubeli legények. Egy alkalommal körülzárják Sárkáék házát és Pavel csak reggel-sröküet vissza a tanoncotthonba. Természetesen rftönnek titkára és komoly erkölcsi váddál illetik. Az igazság azonban kiderül a kizárás veszélye is elhárul. Nagy drámai feszültség van a témában, ám a tapasztalatlan rendező nem tudta kihasználni a lehetősége, ket. így a főszereplő Pavel és Šárka ; alakján kívül a többi sokkal szür' kébb figurának tűnik. Egyes epizódoktól eltekintve zavaróan hatnak a ; nem természetesnek tűnő beállítások, a jellemábrázolásban is sokkal maradtak adósak a film alkotói. Ám dicséretükre legyen mondva, lelkes fiatalok első műve volt a film, mert ; a rendezőn kívül a Pavelt alakító Jifí Bednár, valamint a Sárkát megszemélyesítő Zuzana Shnoblingová ts először jutott filmben szerephez. Fiatalok műve, s említett fogyatékosságai ellenére is megüti az átlagot. (1. l-l Még nagyobb lendülettel A Nové Zámky-i járásban a Csehszlovák Vöröskereszt V. körzetének évzáró taggyűlésére szép számmal, több mint fél ezer tag jött össze. Taggyűlésüket a Nové Zámky-i CSEMADOK helyi csoport új kultúrtermében tartották. A Vöröskereszt V. körzeti szervezetének jó munkájáért a CSEMADOK helyi szervezete közel 120 perces műsorral tarkította az évzáró taggyűlést. Az V. körzet nem tekint vissza hosszú múltra, de szép eredményt tud már felmutatni. 1960-ban, az akkor 182 taggal rendelkező szervezet elhatározta, hogy a létszámot 240-re emeli. A valóságban 360 tagot nyertek meg. Ezt a számot a következő évben, tehát 1961-ben, az elmúlt napokban megtartott évzáró taggyűlésig 440-re sikerült emelni&k. Szépen működnek a szervezet utcai őrsei, amelyekből 20 fejt ki tevékenységet. Ivanicsné utcai őrse például már 35-ször nyújtott elsősegélyt. A körzeti orvosok együttműködésével a tervezett 5 névadó ünnepség helyett, 39 rrévadó ünnepséget rendeztek. Az új vezetőség megválasztása után most még nagyabb lendülettel fogják megvalósítani a rájuk váró feladatokat. Melisek Erzsébet, iöové Zámky ÜJ SZU 6 i-Síoi:. január 3í.