Új Szó, 1961. december (14. évfolyam, 333-362.szám)

1961-12-29 / 360. szám, péntek

Fölfelé is haladhatnának „Csúszunk lefelé, mint hegyről le­gördülő fa" — ezzel a nem éppen reményt keltő szavakkal fogad Far­kas Lajos, a váhovcei szövetkezet elnöke. Kutatom, kémlelem ez el­nök arcvonásait, és sehogyan sem tudom megállapítani, vajon tényleg olyan rosszul áll-e a szövetkezet, mint ahogy mondja. — Szerencsétlen a ml határunk, a legszerencsétlenebb fekvésű az egész járásban. Az Idén az árvíz is kárt okozott, de ugyanakkor másutt aszály pusztított, öt hőnapig egy szem eső sem esett. Tavaly járási viszonylatban negyedikek voltunk, az idén a 22-ik helyre estünk vissza. Milyen más az ábrahámovcei határ I Ha esik, ha nem esik, mlnden év­ben négy mázsával nagyobb hektár­hozamot érnek el, mint mi. Külön­ben is — fejezi be az elnök — fél óra múlva termelési értekezletet tar­tunk, itt lesz valamennyi vezető em­berünk, feleletet kaphat mindenre, amire csak kíváncsi. Farkas Lajos nyolc évig a helyi nemzeti bizottság titkára volt, ami­kor a járás kommunistái átvették a legnehezebb és felelősségteljes funk­ciókat, ő a szövetkezet elnökségét vállalta. Minden igyekezete a ter­melés fellendítésére irányul. Tettre kész, igazmondó embernek ismertük. Az egyórás termelési értekezlet világosságot derített a szövetkezet árnyoldalaira. Takács István mező­gazdász nyitja meg az értekezletet. A tágas előszobában 12 embert szám­lálok. Itt vannak az összes cso­portvezetők, s Bakó István, a párt­szervezet elnöke is megjelent ezen a fontos összejövetelen. Az első meg­állapításom az, hogy a váhovceiek együttesen vezetik a szövetkezetü­ket. A VASMŰ RÉSZÉRE (ČTK) — A ledeči Kovo-Finiš tízem dolgozói e napokban feje­zik be az előkészületeket egy elektrolitikus acéllemeztisztltó­berendezés gyártására. Ez a Ke­let-Szlovákiai Vasmű számára megrendelt berendezés a henge­relt acéllemezeket megtisztítja minden szerves és szervetlen ve­gyülettől. Teljesítőképességével felveszi a versenyt a hasonló leg­kiválóbb külföldi berendezések­kel. Az üzem dolgozói a jövő év első felében elkészítik a beren­dezés gépsorának egyes részeit, amelyeket Košicén állítanak össze, majd a jövő év végéig üzembe is helyeznek. — Miért késtek a tördeléssel — kérdezem Takács Istvánt, hiszen a kukoricának november végén már a szárítóban a helye. — Ez Igaz — válaszol a mező­gazdász — de számításba kell ven­ni azt ls, hogy 93 hektáron cukor­répát termeltünk, és ennek beta­karítása hosszabb időt vesz igénybe. — Hogyan fizetett a cukorrépa — faggatom az elnököt. — 270 mázsa hektáronként. Nem éppen sok, de nem is kevés, különösen Ilyen aszályos esztendő­ben, mint az idei volt. — Öntözték? — Ha öntöztük volna, több ter­mett volna — válaszolja az elnök. önkéntelenül is a kertészetre gon­dolok. Milyen eredményt értek el? A kertészetben ls pusztított az aszály? Az elnök válaszol: — A kertészetben nem árthatott, mert öntöztünk. Annyi zöldségünk termett, hogy alig bírtuk értékesí­teni. A felvásárló üzemmel szerző­dést kötöttünk, de ennek ellenére nem vették át a meghatározott meny­nyiséget. És tudja hol adtuk el? Farkasdon, a zöldség hazájában. Az idén ott kevés zöldség termett. A kertészet az idén kissé kihúzott ben­nünket a bajból. A tervezett bevé­telt magasan túlszárnyaltuk. A váhovcei földművesek közel ezer hektáron gazdálkodnak. Szerte a környéken ügyes embereknek isme­rik őket. Határuk tényleg a Iegmos­tohábbak közé tartozik, és az elemi csapások sokszor kedvüket szegik. Sem Farkas Istvánnak, a szövetke­zet elnökének, sem Takács István mezőgazdásznak nem mondunk sem­mi újat, ha az öntözéses gazdálko­dás előnyéről beszélünk. Adva van erre minden előfeltétel. A kerté­szetnek az aszály nem ártott, mert öntöztek. Miért nem lehetne a cu­korrépát is öntözni? Mennyivel töb­bet termelhettek volna? Mindezzel tisztában vannak a szövetkezet ve­zetői is. Valamit azonban nem ér­tünk 1 Ha tisztában vannak az ön­tözéses gazdálkodás előnyeivel, miért nem valósítják meg? Hiszen akkor nem kellene lefelé csúszniok a lejtőn. F. J. Žiar nad Hronomban az elmúlt napokban adták át rendeltetésé­nek a közép-szlovákiai kerület egyik legszebb kultúrházát, amely­ben 680 látogatót befogadó nagy­terem, több klubhelyiség és szé­pen berendezett kávéház áll a dolgozók rendelkezésére. Képün­kön : az új kávéház. (V. Pŕibyl felv. — ČTK) A dolgozók szakképzettsége - fontos tényező A HARMADIK ÖTÉVES TERV négy év alatti teljesítése a mezőgazdaság­ban megköveteli, hogy megteremtsük a mezőgazdasági káderek előkészíté­sének a feltételeit. Pártunk rendsze­resen kiemeli, hogy a szocialista ter­melés gyors ütemű fejlődésének leg­fontosabb tényezője az ember, a dol­gozók szakmai és politikai fejlettsé­ge, elméleti és gyakorlati Ismeretük, tapasztalatuk és szervezőképességük. A CSKP KB határozata szellemében, amely a dolgozók szakképzettsége nö­velésének kérdéseivel foglalkozik, a galántal járásban ls valamennyi párt­alapszervezet rendkívüli tagsági gyű­léseken tárgyalta meg a jelenlegi helyzetet ezen a téren és kidolgozta 1970-ig a távlati terveket, amelyek­nek alapján hathatós javulást akarunk elérni a dolgozók szakképzettsége emelésének szakaszán. A káderek szakképzettsége terén a helyzet járásunkban nem a legjobb. A legnagyobb hiányosságok a mező­gazdaságban mutatkoznak. A pártszer­vezetek által végzett elemzés alapján nyilvánvalóvá vált például az, hogy az EFSZ-ek által megművelt 16142 hektárra csak 16 mérnök jut, továbbá 40, középiskolai végzettséggel ren­delkező szakember. Ez azt jelenti, hogy 4703 hektár föld esik egy mezőgazdasági mérnök­re és 1528 hektár egy középiskolát végzett szakemberre. Nem sokkal jobb a helyzet járá­sunk területén az állami gazdaságok­ban sem. Itt 15 773 hektár földre 8 mérnök és 15 középiskolát végzett szakember jut. Ezen a szakaszon is 2629 hektár mezőgazdasági terület jut egy mérnökre és 1048 hektár egy középiskolát végzett szakemberre. Ezek a számok szemléletesen ta­núskodnak arról, milyen nagy felada­tok várnak a galántai járásra ezen a szakaszon. Ha például el akarjuk érni azt, hogy minden 600 hektár mezőgazda­sági területre egy főiskolát végzett szakember kerüljön és minden 150 hektár mezőgazdasági területre egy mezőgazdasági technikumot végzett szakember, akkor rövidesen 92 sze­mélyt főiskolára, 495 hallgatót pedig mezőgazdasági technikumra kell kül­deni. EZ NEM KIS FELADAT. Mezőgazda­ságunk szakkádereit részben a fő és szakiskolák készítik elő. Szükséges azonban, hogy ezekre az iskolákra minél több szövetkezeti tag jelent­kezzen. De nemcsak fő és középfokú szakkáderekre van szükségünk. Ez magában véve nem lenne elégséges és nem fedezné minden tekintetben a káderek hiányát. Például a galántai járás a harmadik ötéves terv végéig kb. 1044 új traktort kap. Ez azt je­lenti, hogy szükségünk lesz újabb 2000 traktorosra. A járás szakiskolái az ötéves terv végéig csak 590 traktorost — mechanizátort tudnak kiképezni. Ezért az EFSZ-eknek és az állami gazdaságoknak határozottabban kell hozzáfogniuk dolgozóik képzettségé­nek gyarapításához, mégpedig külön­böző tanfolyamokon a foglalkozás megszakítása nélkül. HELYESEN KEZDTE MEG ennek a feladatnak a teljesítését a 3547 hek­tár földön gazdálkodó vlőanyi EFSZ, ahol jelenleg csak egy főiskolai vég­zettségű szakember van. A pártszer­vezet az EFSZ vezetőségével együtt elemezte a szövetkezet dolgozóinak szakképzettségét, s felülvizsgálta az egyes gazdasági dolgozóknak és funkcionáriusainak szakképettségét is. Ennek az elemzésnek az alapján e pártszervezet és az EFSZ vezetősége kidolgozta a szövetkezeti tagok és funkcionáriusok szakképzettsége nö­velésének konkrét tervét, amelyben lefektették, hogy az EFSZ dolgozói egy bizonyos részének meddig és mi­lyen szakképzettséget keli szereznie. Például a terv világosan kimutatja, hogy az 1962—65. évben főiskolára — vagy mezőgazdasági technikumba hány dolgozót fognak küldeni. Ez a terv szám szerint van kidolgozva 1970­ig. Nem feledkeztek meg a szövetke­zeti munkaiskoláról sem. Ezt a ter­vet ls 1965-ig dolgozták ki és a hall­gatók száma évről évre emelkedő irányzatú. Például még az 1961—62. évben a növénytermesztés szakaszá­ról 140, az állattenyésztésből 90 ta­nulóval számolnak, addig 1965-ben már a növénytermesztés szakaszáról 190, az állattenyésztés szakaszáról 130 tanuló látogatja majd a szövetkezeti munkaiskolát. Más szakiskolákat is terveznek pl. kombájnosok és trakto­rosok részére. 1962—65-ig további traktorosokat képeznek ki, akik a megalakítandó komplex gépesített brigádok pillérei lesznek. PARTSZERVEZETEINKNEK a dolgo­zók szakképzettsége emelésére tett intézkedései azt bizonyítják, hogy tu­datában vannak társadalmunk terme­lőerői gyors ütemű fejlődésének, me­lyet főképpen a tudomány és az új technika ismereteinek a népgazdaság­ban való érvényesítése jellemez. Mindez az összes dolgozó szakmai és technikai színvonalának állandó eme­lését követeli meg. Hiszen végered­ményben az emberek teremtik meg az új technikát, ők sajátítják el és szer­vezik meg ennek legjobb felhaszná­lását a termelés folyamatában. A kulturális forradalom igazi tar­talma a magas műveltség, szakmai képzettség és a kulturált munka. Pár­tunk Központi Bizottsága joggal emeli ki, hogy a kulturális forradalom fő tartalma most a kommunista nevelés, mely magas műveltségű, a jelenkori tudomány és technika ismereteiben kiválóan jártas, a termelékeny szak­munkára felkészült embert alakít ki, aki tudatosan építi, s megvédi a kommunista társadalmat. SZIGETI IŰZSEF, az SZLKP galántai járási bizott­ságának titkára. „Mi közöm hozzá?" H ruscsov elvtárs a XXII. kong­resszuson igen szép hasonlat­tal élve a kommunista társa­dalmat egy nagy kaptárhoz hasonlí­totta, amelybe — mint a méhek — a társadalom minden egyes tagja bele­hordja azt a mézet, amit munkájá­val termelt. „Társadalmunkban — mondotta Hruscsov elvtárs — min­denkinek a maga munkájával kell gyarapítania az egész nép gazdag­ságát és akkor idővel kielégíthetjük az emberek minden szükségletét." Valóban, lehetne-e találóbb és jel­lemzőbb hasonlatot találni a szocia­lista társadalomra, mint egy nagy kaptárhoz hasonlítani? Egyrészt azért jó és találó ez a hasonlat, mert eb­ben a nagy szocialista kaptárban csak az van, amit a dolgozók, a tár­sadalom tagjai munkájuk révén és munkájuk gyümölcseként belehorda­nak, belegyűjtenek, másrészt pedig azért, mert hiszen amit ebbe a kap­tárba belegyűjtöttek, az csak az ő ér­dekeiket szolgálja, az összegyűjtött mézet — ki-ki érdemei szerint — ők használják fel, ők élvezik. Márpedig mi következik ebből? Csak az. hogy a társadalom minden egyes tagjának legelemibb érdeke, hogy ebbe a nagy szocialista kaptárba minél többet be-, gyűjtsön, mert hiszen adni és osz­tani csak ott és abból lehet, ahol és ami van. Ismeretes az a népi szólás­mondás, hogy ahol nincs, ott ne ke­ress. Ezt lényegében tudja minden­ki, mégis, vannak még arra hajlamos emberek, akik bár mit sem, vagy leg­alábbis nagyon keveset hordtak a kö­zös kaptárba, viszont annál inkább szeretnének onnan kapni, méghozzá minél többet. Ez persze összeegyez­tethetetlen a szocializmus elvével és mint ahogy a méhész sem tűri a kap­tárban élősködő heréket, éppúgy a szocialista társadalom sem tűrheti a dologtalan parazitákat, az örökké csak kapni akarókat. A szocializmus emberének a dolgos méh szorgal­mához hasonlóan azon kell fáradoz­nia, hogy a nagy közös kaptárba munkája gyümölcseként minél többet begyújtson s akkor mi is el fogunk jutni abba a társadalomba, amely­ben mindenki szükségletei szerint ré­szesülhet a közös javakból. Az a kérdés most már, hogy az az ember, aki becsülettel helytáll a munkában, aki képességei és tudá­sa szerint valóban mindent elkövet annak érdekében, hogy a közös kap­tárba minél több kerüljön, vajon ele­get tett-e már a társadalom iránti kötelességeinek? Ogy is kérdezhet­nénk: ha az ember rendesen elvégzi a munkáját, mondhatja-e azt, no, én megtettem a magamét tisztességgel és becsülettel, mi közöm a többihez, csi­nálja mindenki úgy, ahogy jónak lát­ja. Helyes és elfogadható álláspont ez? Első pillantásra úgy látszik, hogy igen, mert hiszen az előbb azt ír­tuk, az a lényeg, hogy mindenki, a társadalom minden egyes tagja tu­dása és képességei szerint hozzájá­ruljon az élethez szükséges javak elő­teremtéséhez. De hát éppen ez az, ar­ról van szó, hogy mindenki járuljon hozzá a javak előteremtéséhez, vi­szont nagyon jól tudjuk, akadnak társadalmunkban még olyan emberek, akik kezüket csak arra szeretnék használni, hogy mit lehetne a zse­bükbe tenni, viszont a munkát kerü­lik, mint macska a forró kását. Per­sze, erre most azt mondhatja az a bizonyos becsületesen dolgozó em­ber, hogy mennyiben érinti az őt, ha a másik nem dolgozik, vagy hogy rosszul dolgozik. Márpedig hiába, minden látszat ellenére is érinti, méghozzá igen érzékenyen érinti, mi­vel — maradjunk csak a kaptár ha­sonlatánál — a nagy közös kaptárba csak keveset, vagy semmit sem visz be, viszont onnan kap. De kiéből kap? Azokéból, akik oda behordták. És ha kap, ha érdemtelenül többet kap, mint amennyi érdeme szerint járna neki, akkor azokét és azok elől viszi el, akik azt oda behordták s akik tulajdonképpen többre volná­nak jogosultak. Vajon az a szövet­kezeti tag, aki a közös gazdaság minden ügyét-baját a magáénak vall­ja, s aki mindig és mindenütt a munka nehezebbik végét fogja meg, mondhatja-e azt, hogy miatta a töb­biek csinálhatnak azt, amit akarnak, ő elvégzi a magáét és mi köze ah­hoz, hogy mások mit és hogyan csi­nálnak? Dehogy mondhatja, dehogy lehet közömbös! Mert ha úgy véleke­dik, hogy mindenki csinálhat, amit akar, csupán azt tartja lényegesnek, hogy ő rendesen helytáll a munká­ban, mégis, különös módon, éppen ő, a becsületesen dolgozó issza meg a levét annak, hogy mások csak tes­sék-lássék módra dolgoznak. Ez vi­lágos és logikus is, mivel ha a rosz­szul dolgozók nem is kapnak annyi munkaegységet, mint ő, mégis, végső soron a munkaegységek értékét a szövetkezet jövedelme határozza meg, márpedig aligha lehet nagy a szövet­kezet jövedelme — s ebből kifolyólag a munkaegységek értéke —, ha a tag­ságnak csak egy része veszi ki be­csülettel részét a munkából, a másik része pedig mit sem törődik azzal, hogy a közös gazdaság földjel terem­nek-e, vagy pedig a gaz veri fel őket. F eltehetjük most már újra a kérdést: — Elégséges-e a bol­doguláshoz, az előrehaladás­hoz csupán az, ha az ember arra az álláspontra helyezkedik, hogy ha én tisztességesen elvégzem a munkám, akkor miattam a másik csinálhat, amit akar? Amint látjuk, nem elég. Nem elég, mivel a kötelességtudatnak szervesen és elválaszthatatlanul páro­sulnia kell a társadalmi felelősségtu­dattal. Ez a társadalmi felelősségtu­dat pedig arra kötelezi a munkájukat becsületesen elvégző dolgozókat, hogy ne legyenek közömbösek a ha­nyagokkal, a munkájukat csak ím­mel-ámmal végzőkkel, tehát azokkal szemben, akik még nem tudatosítot­ták eléggé, hogy csak a becsületesen végzett munka jogosítja fel őket ar­ra, hogy az élethez szükséges közös javakból részesüljenek. Nem kétsé­ges, hogy csupán a társadalom nagy, emberformáló ereje képes arra, hogy az emberek mentalitását és magatar­tását megváltoztassa, s belőlük a tár­sadalmi érdekekért lelkesedő dolgo­zókat neveljen. A társadalmi felelősségtudattól el­választhatatlan a társadalmi tulajdon védelméről és gyarapításáról való gondoskodás. Sok szó esett már ná­lunk az emberek tudatában és maga­tartásában megnyilvánuló kapitalista csökevényekről, mint olyan dolgokról, amelyek gátolják előrehaladásunkat, a szocializmus megvalósítását. Be­szélünk és írunk az emberi önzésről, az individualizmusról, a pénzhajhá­szásról, a meggazdagodási vágyról, az emberek maguknak éléséről, mint olyan vonásokról és erkölcsi tulaj­donságokról és azok káros voltáról, amelyek a régi világ emberét jelle­mezhették, de nem lehetnek a szo­cializmus emberének jellemvonásai. Tény, hogy az emberek döntő több­s.ége megértéssel és helyesléssel fo­gadja ezeket a burzsoá erkölcs meg­nyilvánulásai elleni megnyilatkozáso­kat. Viszont az is tény, hogy az em­berek egy része — bár jóhiszeműen — úgy vélekedik, hogy ez minden embernek a magánügye, ha pedig va­laki valami törvénybe ütköző dolgot csinál, akkor úgyis az igazságszolgál­tatás kezére kerül és ott elnyeri mél­tó büntetését. Valóban így van ez? Lehetséges és szabad a dolgokat így leegyszerűsíte­ni? Az életfelfogás, a mentalitás és az életmód csupán magánügy ? Lássuk csak! jó egy hónappal ezelőtt az Oj Szó terjedelmes cikkben számolt be egy nagyszabású bűnügyről. Ar­ról volt szó, hogy Bratislavában a Perlička nevű vendéglő és falatozó alkalmazottai hosszú hónapokon ke­resztül lopták a raktári készleteket, a vevőket ott csapták be és rövidítették meg, ahol csak tudták. Romlott húst és más ételneműket lelkiismeretlen és bűnös módon mértek ki és adtak el, nem törődve azzal sem, hogy ezzel esetleg gyanútlan és jóhiszemű em­berek egészségét, sőt, mi több, az éle­tét veszélyeztetik. Felettes szerveiket, az ellenőröket, a vállalati igazgatót ajándékokkal és pénzzel lekenyerez­ték, s úgy látszott, bűnös életmódju­kat semmi sem veszélyezteti. Ámde, mint a közmondás is tartja: Addig jár a korsó a kútra... A csalás, a tolvajlás mégis csak lelepleződött s többnapos bírósági tárgyalás után a bűnösök elnyerték méltó büntetésü­ket. Azok is, akik loptak, s azok is, akik hagyták magukat megveszteget­ni, fedezték őket. I igazságos és megérdemelt volt a bírósági ítélet, ám ennek el­lenére, ha az ember olvasta az erről a bűntényről szóló beszámolót, akkor egyszerűen felforrt benne a düh. Emberek, akiknek megvolt a tisztességes munkájuk és megélheté­sük, a vezetők, akik jövedelmük foly­tán valóban gondtalanul élhettek, mi okuk lehetett arra, ml késztette őket a lopásra, más emberek becsapására, a társadalom megkárosítására? Egyi­kük sem nyomorgott, senkit se kény­szerített közülük a szükség a lopás­ra, egyikük sem volt olyan helyzet­ben — mert szocialista társadal­munkban nem ls kerülhetett ilyen helyzetbe —, hogy a nélkülözés vigye rá arra, hogy a máséhoz, a társada­loméhoz nyúljon. Mi hát az oka an­nak, hogy mégis erre az útra lép­tek? Itt és most jutottunk el a fel­vetett kérdéshez, a régi világ bur­zsoá erkölcséhez, — a munka nélküli pénzszerzéshez, a könnyen élés haj­(Folytatás az 6. oldalon) 0] SZÖ 5 * 1961. december 23.

Next

/
Thumbnails
Contents