Új Szó, 1961. október (14. évfolyam, 273-302.szám)

1961-10-27 / 299. szám, péntek

'A Szovjctnniff Kommniiista Pártjának XXII. hongrcssznsa BÜSZKÉK VAGYUNK PÄRTUNERÄ Kedves küldött elvtársak! Azt hiszem, általános véleményünket fejezem ki, ha azt mondom, hogy kongresszusunknak e csodálatos napjaiban, amikor lenini pártunk új programját fogadjuk el, az életet, az egész szovjet nép életét valami különös és új tartalom tölti meg. Friss, üdltö szél fuvallata csapja meg arcunkat, amikor messzi, kéklő és hivogatő távlatok tárulnak fel tekintetünk előtt, könnyen, teli tüdővel, mélyen lélegzünk, s tisztán látjuk annak a vágyva-vágyott jövendőnek körvonalait, amely húsz esztendő múlva fel létlenül elkövetkezik számunkra. Hogyne mondanánk hát szívünk mélyéből fakadó köszönetet azoknak, akik e program megalkotásán fáradoztak, azoknak, akik a nép álmait és sóvárgó vágyait világosan kitűzött feladatokba öntötték, lenini módon előre látva közeli és távoli jövendőnket, azt az oly vágyott jövendőt 1 És hogyne mondanánk forró köszönetet legelsősorban u program fő alkotójának: a mi Nyikita Szergejevics Hruscšovunknak?! Kedves Nyikita Szergejevics, mondanék én önnek melegebb szavakat is, de az a személyes barátság, az a mély tisztelet, amely önhöz fűz — ugye megérti —, valahogyan zavar engem, s az adott esetben határozottan akadályoz. Meg aztán, ön is tudja, a férfias, baráti szeretet egy kicsit mindig hallgatag. Ha meggondoljuk, milyen akadályokat győzött le, mit végzett a mi hatalmas pártunk, s mit kell még véghezvinnie, becsület szavamra, valami szorongatja a torkomat: mégiscsak hallatlanul nagy dolog ez! S hogy őszintén kimondjam, titokban bizony nagyon-nagyon büszkék vagyunk pártunkra, szovjet népünkre, s önkéntelen lelkesedéssel, kicsit talán nyers gyöngédséggel, ahogyan legközelebbi hozzátartozóinkkal beszélünk, ezt mondjuk magunkban: az ördögbe is, van benned tehetség, én drága népem 1 Tudjuk valamennyien, a történelem rótta ki ránk, hogy meredek magaslatot foglaljunk el a kommunizmus útlán. Nagyon jól tudjuk azt ls, hogy időnként az út bizony nehéz lesz. és fáradságos is, s nemegyszer cserepesre szárad a szánk az erőfeszítéstől. De micsoda — eddig soha nem látott — távlatok tárulnak fel előitünk e magaslat csúcsáról, s milyen éltető és gyógyító forrásból csillapítják szomjukat a fáradt, s mégis mindig jókedvű utasoki Ami pedig e nem könnyű utat illeti, ez nem csupán nahéz, hanem dicsőséges is, s igazi világtörténelmi jelentősége szempontjából nagy is, mint ahogyan nagy az a cél is, amely felé haladunk. Amdct nagy népnek nagy az útja is, miként a nagy hajó is messzi útra megy! És semmiféle viszontagság, semmiféle nehézség nem rettenti vissza bölcs kommunista pártunk vezette, félelmet nem ismerő bátor férfiainkat. A kommunizmusba megyünk, bárhogy ármány kod jana k is ellenségeink bármily búsongóan siránkozzanak is a kicsinyhitűek. Záloga ennek az, hogy a jövőbe vivő utat munkában és hadban egyaránt nagy népünk tízmilliós kommunista élcsapata töri számunkra! Azok, akik felépítik a földön a kommunizmust, ezzel valóban megdönthetetlen emlékművet alkotnak — amelyeu nem fo^ az idő, sem a természeti >srúk —, örökkön élőt, mint amilyen szent s örök számunkra Lenin nsve. S még életükben övezze dicsőség a kommunista társadalom valamennyi építőjét! Amikor a pártra, barátainkra és elvtársainkra gondolunk, akaratlanul is eszünkbe jutnak Gogol szavai. Emlékeznek rá, a Tarasz Bulba című elbeszélésben, amikor az öreg Tarasz csatába indtil Dubno városa mellett, ezt mondja a záporozsjei kozákoknak: „Nincs szentebb a bajtársi köteléknél! Az apa szereti gyermekét, az anya szereti gyermekét, a gyermek szereti apját és anyját. De ez nem az igazi, barátaim: szereti kőlykét az állat is Ámde lélekben, nem pedig vér szerint rokonná válni, csupán az ember képes." Biztsten, taiáló szavakI Bennünket, kommunistákat, Marx—Engels—Lenin eszméje tett rokonokká, az az eszme, amelyért élethalálharcot vív a kommunista párt, s számunkra nincs szentebb e párt elvtársiasság kötelékénél! Mi is szeretjük gyermekeinket, asszonyainkat, de — Taraaz mondta így — „ez nem až igazi, barátaim!" S ne haragudjanak meg ránk sem gyermekeink, sem asszonyaink. Mit is tehetnének, bele kell nyugodniuk ebbe, ennyi az egész. Itt aztán valahogy mindjárt meg is akadok ... Világos dolog, asszonyaink, elsősorban azért sértődnek meg, mert az elvtársi kötelék szentebb számunkra, mint az, amely hozzájuk fűz bennünket Itt azonban bizonyára egy kis nyelvbotlást követtem el, sőt, talán baklövést is, amikor önkényesen szóba hoztam az asszonyokat Tarasz bizony egy szóval sem említi őket. Most tehát, amikor kiástam ezt az idézetet Gogol halhatatlan művéből, nyilvánvaló, én leszek az első, akire lesújt a családi csapás. De mégsem szeppenek meg. HRUSCSOV: — Mihali Alekszandrovics, ha a kedves felesége, Marija Petrovna megengedi, szívesen segítek önnek, hogy enyhítsem, bogy úgy mondjam, feltartóztassam a csapást, ha ő mégis lesújtani készülne önre. SOLOHOV: — Köszönöm. Ámde, nem félek, mert erős és nagy az önök együttérzése, kedves nős testvérek és elvjársak, ez lelket önt belém Kész vagyok elviselni a legsúlyosabb megpróbáltatásokat ls, amelyek a családi tűzhelynél várnak rám. Csak aztán el ne felejtsék, Jó szóval emlékezzenek meg rólam, mást semmit sem kérek 1 Persze, másképp értelmezzük az összefogás M. Solohov elvtárs felszólalása érzését mi ls, meg a kapitalisták is. Élénken szemlélteti ezt 0. Henry amerikai író Két út című elbeszélése. Meséje egyszerű: három bandita kirabolja az amerikai expressz postakocsiját. A kocsikísérő megöli az egyik banditát, kettő pedig száguldva menekül a rablott dollárokkal. Útközben az egyik bandita lova elhullik, a vad vágtatás közben eltöri mellső lábát. A két lovasnak összesen egy lova marad. Ennek az egy lónak neve: Bolivár. Az erős állat elvinné hátán mindkettőjüket, de gazdája, akinek ez a jellemző neve van: Dodson, a Cápa, másképp határoz: „Bolivár nem bír el kettőnket" — mondja — s hidegvérrel lelövi clnkos'át. A rablott pénzből Dodson, a Cápa meggazdagszik, tekintélyes polgárrá lesz, s ügynöki irodát nyit. Amikor barátját, egy másik pénzügyi főkolompost, valamiféle okból csőd fenyegeti, Dodson ugyanazzal a hidegvérrel, amellyel valamikor lelőtte barátját, elpusztítja ezt a cimboráját is, a már ismert kísérő szöveggel: „Bolivár nem bír el kettőnket." Ez a bandita — vagyis kapitalista — „bajtársiasság" farkastörvénye! A mi véleményünk szerint ugyanis ez egy és ugyanaz semmiféle elhatároló vonalat nem húzhatunk közé, s nem is tudjuk, hol végződik a banditizmus és hol kezdődik a kapitalizmus. A bandita „bajtársiasság" és a kapitalista ,.bajtársiasság" egyszerűen sziámi ikrek, külsőleg és belsőleg egyaránt elég undorítók az egészséges emberi társadalom számára. Akik a kongresszuson előttem felszólaltak, sokat beszéltek a frakciósokról, azokról, akik gátlástalanul lábbal tiporták a pártelvtársiasság szent kötelékeit. A kongresszuson újabb részletek jutottak tudomásunkra bűnös tevékenységükről. önmagától felvetődik a kérdés: ugyan meddig állunk vállvetve a párt soraiban azokkal együtt, akik a pártnak annyi helyrehozhatatlan kárt okoztak? Nem vagyunk-e túlságosan türelmesek azok iránt, akiknek lelkiismeretét a haza és a párt ezernyi elpusztult hű fiának élete, a legközelebbi hozzátartozóik ezernyi tönkretett élete terheli? A kongresszus a párt legfelsőbb szerve, hozza meg hát a frakciósokkal és renegátokkal kapcsolatban szigorú, igazságos határozatát. S hogy lezárjuk e kellemetlen emberekről folytatott kellemetlen beszélgetésünket, engedjék meg, hogy befejezésül idézzek Tarasz Bulba beszédéből, abból, amelyben a bajtárslasságról szól. Nyilvánvaló, hogy az öreg Tarasz annak idején szintén harcoii a frakciósok ellen, az akkori renegátok ellen. Halljuk csak mit mondott: „De még a leghitványabb is, bármilyen aljas legyen is, még ha meg is hempergett már szennyben, lealjasodásban, még az is megőrzött, testvérek, egy kis morzsát az orosz érzésből. S egy nap csak megmozdul benne, s kezével a boldogtalan a padlót csapkodja, a fejéhez kapkod, s hitvány életét hangosan átkozza, s kész lesz kínnal bűnhődni mag gyalázatosságát." Ám ezt a záporozsjei árulókról mondták, de vajon lesz-e bátorság e mai néhány renegátban, hogy „hitvány életét hangosan átkozza", rá tudja-e szánni magát „kínnal bűnhődni meg gyalázatosságát". Valahogy nem nagyon akarózik hinni ebben: nem afféle emberek. Ahogy mondani szokták: nem olyan fából vannak faragva. Különben, a jövendő majd megmutatja. Nem nehéz előrelátnunk, hogy a burzsoá sajtó nagy lármát csap majd : lám, lám, miféle írók ezek a kommunisták, ahelyett, hogy a hivatásukra kötelező humanizmust tanúsítanák, bosszúról beszélnek. Valami effélét írnak majd a mindig szolgálatkész burzsoá flrkászok Erre már eleve azt válaszolhatjuk a bértollnokoknak: „Csillapodjanak, nem jó urak, senki sem gondol Itt bosszúra, senki sem szomjazza a frakciósok cselszövő méregtől megrontott vérét, de a nép és a párt ellen elkövetett bűneikért felelniük kell és felelni is fognak. Ez általános emberi törvény." A humanizmust, akárcsak a bajtársiasságot, a kapitalisták is, meg az ő világnézetüket valló emberek is, másként értelmezik, mint mi: mi orvos módjára kihúzzuk az odvas fogat, amely zavarja az egészséges, erős, szervezet működését, s ezzel emberies cselekedetet hajtunk végre. Összehasonlításul pedig engedjék meg, hogy az „emberiesség" más példáját mondjam el önöknek: Olaszországban, Róma környékén átutazóban láttam egy fényűző külsejű épületet. Macskáknak berendezett szanatórium van benne. Persze, nem a sovány és vedlett macskákat ápolják ott, amilyenekkel a főváros külső negyedeiben a sovány, örökké éhes gyermekek, az alacsony fizetésű olasz munkások és a munkanélküliek gyermekei játszadozni szoktak, hanem az olasz és egyéb milliomosok és milliomosnok macskáit. A szanatóriumban az elhájasodástól és tétlenségtől beteg macskákat tapasztalt orvosok kezelik: szakképzett ápolónok dédelgetik, fürösztik, fésülgetik, s parfümökkel befújják, válogatott ínyencfalatokkal etetik ezeket az átkozott betegeket, sétálni viszik és minden módon kényeztetnek gondos macskadajkák. S a közvetlen közelben, a szemétgödrökben éhes gyermekek kotorásznak, s beesett szemük nem gyermeki, nagy szomorúsággal tekint a járókelőre. Ez szintén humanizmus? Nekem, aki hivatásom szerint író vagyok, az irodalomról kellene beszélnem, de én — akárcsak önök is — elsősorban kommunista vagyok, s csak azután író, éppen ezért is kezdtem azzal, ami jobban foglalkoztat, bár nagyon jól tudom, hogy az irodalom szintén része egyetemes pártügyünknek. Szóval, elnézésüket kérem a hosszú bevezetésért, s áttérek az irodalom problémáira. Alig van hozzáfűzni valóm ahhoz, amiről Furceva elvtársnő beszélt felszólalásában. Hogy úgy mondjam, számból vette kl a szót, de azért úgy látom, egy s másról beszélnem kell. Elsősorban hadd mondjam meg, hogy régóta álmodoztunk arról, hogy olyan miniszterünk legyen, amilyen Furceva elvtársnő. De végre-valahára ilyen minisztert kaptunk. A mi kedves Jekatyerina Alekszejevnánk mindennel megbirkózik : a saját munkáját kitűnően megszervezte, mert ismeri és szereti ezt, külsőleg is elbájoló és a kulturális élet személyiségeival való bánásmódja ugyancsak elbájoló. Márpedig találkozni és beszélgetni a kulturális élet és különösképpen a művészet személyiségeivel, sőt, irányítani is tevékenységüket egyáltalán nem könnyű dolog, mert ezek igen érzékeny lelkű — tömören szólva — elkényeztetett és szeszélyes emberek. Ha valamelyikre nem úgy mosolyogsz, a másikat nem úgy köszöntöd, a harmadikra nem úgy nézel, ahogyan szeretné, máris kész a sértődés, éspedig nemcsak egyszerűen sértődés, hanem halálos sérelem! A miniszternő mégis megbirkózik mindezzel, mégpedig amint látják, nem is rosszul. E tekintetben mind újabb és újabb jó tulajdonság nyilatkozik meg benne, nem győzünk csodálkozni, és örömünkben, ámulatunkban csak széttárjuk kezünket. Erről szeretnék most beszélni. Amikor miniszterünk a filmberendezések számáról beszélt, arról, hogy hány új öntevékeny csoport van az országban, minden könnyedén és simán ment nála, amint azonban a drámairodalomról szólt, rögtön megnyilatkozott nem mindennapi diplomáciai képessége is. Figyeljék csak meg, milyen nagyszerű lóugrást tett, amikor a diplomatikus «!<sAllgatás módszeréhez folyamodott. , Nem vagyok miniszter, s a legcsekélyebb diplomáciai képesség sincs bennem, ezért szeretnék csak úgy egyszerűen, minden elhallgatás nélkül beszélgetni Jekatyerina Alekszejevnával. Hát jó, ön azt mondotta, hogy az ország színházaiban bemutatott 1114 szovjet színdarabból 780 mai témával foglalkozik. Még százalékban is kiszámította, hogy ez — úgymond — több mint 70 százalék. Szeretném megkérdezni: ugyan hány százalék marad meg ebből a 70 százalékból a színpad deszkáin? De talán hagyjuk békében a százalékokat, s térjünk rá az abszolút számokra. Adja isten, hogy a 780-ból maradjon legalább 2—3 tucat vagy akár kevesebb is. A másik kérdésem: e 2—3 tucat darabból mennyi marad meg a nézők emlékezetében? Nem is használok olyan dagályos kifejezéseket, hogy hány hagy kitörölhetetlen nyomot a lélekben, hanem csak úgy egyszerűen: hány marad meg a néző emlékezetében, és hány kelt gondolatokat benne? Még ennél Is kevesebb! A drámaírók alkotói tehetetlenségéért a szegény nézőnek kell megfizetnie. Ez itt a nagy baj! Furfangos dolgok ezek a számok és százalékok, Furceva elvtársnő, az ember észre sem veszi, máris becsapják. Ezeknek a számoknak jó életük van valahol a központi statisztikai hivatalban, de talán még jobban éreznék magukat a művészetben. Nagyjából ugyanez történik a prózairodalomban is. Rengeteg olyan könyv jelenik meg, amely hamarosan — hogy úgy mondjam — „beolvasztásra" kerül. Hogy mi ennek az oka? Ezt mindenki jól tudja. Törvényszerűleg bekövetkezik a szakadás a termék gyenge minősége és az olvasó magas igényessége között. Már nem ilyen sivár azonban a helyzet az irodalom frontján, mint ahogy első és felszínes pillantásra tűnik. Igen örvendetes jelenség következik be: fiatal, valóban tehetséges írók egész koszorúja, akiket azelőtt csak a folyóiratokban megjelent elbeszélések szerzőiként ismertünk, válik a sző érett, sokat ígérő mestereivé. Jellemző ez nemcsak az orosz, hanem az összes nemzetiségű irodalmakra is. Nem akarok itt neveket felsorolni, ezeket elég jól ismerik az olvasók. Csupán annyit kívánok mondani: ezeket az írókat mindenképpen segíteni kell, hogy két-három esztendőn át is nyugodtan dolgozhassanak anélkül, hogy gondjuk legyen a holnapra, el kell érni, hogy folyamatosan tudjanak dolgozni nagy müveiken, amelyek elgondolása sokunkban már régen megszületett, és amelyekhez ezek az ít'ók kellő hozzáértéssel már eleven, jó anyagot gyűjtöttek. Jelentősen megsokszorozódik az ilyen írók száma, ha nemcsak a fővárosi íróknak segítünk, hanem a vidékieknek is, akik az írószövetség megállapítása szerint lgan sokan vannak. Ezeknek az íróknak a sokasága jól ismeri az életet, sokat tapasztalt, sokat látott és ami a fő, tehetséges. Sajnos, azonban nincs meg a lehetősége arra, hogy zavartalanul fogjon hozzá nemcsak terjedelemben számottevő művek alkotásához. Rájuk kell most építeni! Annyi bizonyos, legtöbbjük nem okoz majd csalódást — s ez nem kevés. Az egyik fő okát annak, hogy irodalmunk elmarad az élettől, annak, hogy közepes művek Jelennek meg, továbbra is abban látom, hogy írótársadalmunk megrögzötten elszakadt életünktől, és csak felszínesen ismeri a sebesen áramló és arculatát állandóan változtató valóságot. Annak az Írónak, akí a kolhozparasztokról vagy a szovhozok embereiről ír, véleményem szerint legalább olyan mezőgazdaségi ismeretekkel kell bírnia, mint a körzeti agronómusnak. Annak, akt kohászati üzemről, az üzemi munkásokról, mérnökökről és technikusokról ír, kötelessége legalább annyira ismerni a termelőmunkát, mint akármelyik magas képzettségű munkásnak. Annak, aki munkáját hadseregünk életének szentelte, legalább úgy kell ismernie a katonaságot, mint ahogy Kuprin és Lev Tolszttíj ismerte, különben csak légből kapott históriák és fércművek tellenek tőliik. Bizony gyakran van ez így. Ami a hűs vagy a hősnő szerelmét és szerelmi élményeit illeti, ezekről bárhol lehet írni, a dolog világos és nem kíván meg különleges ismereteket. A külföldi kritikusokkal szemben mi, szovjet Írók, nagyobb igényeket támasztunk mint a mieinkkel szemben. Ha a mi kritikusaink többsége nem ismeri az életet, e külföldi kritikusok nemcsak hogy nem ismerik, hanem még rosszul is értelmezik. Gyakran teljesen indokolatlan igényeket támasztanak velünk szemben. Azt mondják, hogy elfogultan Írunk. Mit kívánnak, hogyan írjunk? Tegyük fel, én a mi katonánkról, a számomra végtelenül drága, hozzám közel álló emberről írok. Hogyan írjak hát róla rosszat? f Hiszen ő az az enyém, egészen az enyém, a sapkájától, a kapcájáig és igyekszem nem észrevenni, mondjuk, a szeplőt az arcán, vagy jellemének néhány hibáját. Ha jjedig észreveszem, akkor igyekszem úgy írni, hogy az olvasó szintén megszeresse őt ezekkel a kedves szeplőkkel az arcán é a jellemében mutatkozó néhány hibájával együtt. Itt most előttem olyan emberek ülnek, akiknek jócskán vannak a mindennapi életben szerzett és egyéb tapasztalataik. Tudják, úgy szokott lenni, hogy a pisze orrú, igénytelen külsejű nő arcán a szeplők egyszerre drágábbak lesznek számunkra, mint bármilyen más, kifogástalanul tiszta, bársonyosan sima arc; és hogy olykor a szeretett nő szeme sarkában a fáradt redők kívánatosabbak számunkra, mint egy fiatal nő fehér fogú, gondtalan mosolya. Előfordul az ls, hogy látszatra jelentéktelen külsejű nő olyan legényt hódít meg, hogy az enfber csak bámul és szédül. Minden előfordul az életben, s ezt önök mind éppolyan jól tudják, mint én. Hogyan írhatna tehát az író — ha nem kontár — egykedvű közömbösséggel azokról az emberekről, akiket szeret? 1 Azt mondják, az írói alkotó munkáról Csehov mondta ezeket a szavakat: „Ha leülsz írni, 14gy hideg, mint a jég." Ez nem igaz 1 A művész nem lehet hideg, amikor alkot! A halvérü, a sztvelhájasodásban szenvedő író nem tud Igazi műveket alkotni, sohasem találja meg az utat az olvasó szívéhez. Én annak vagyok a híve, hogy forrón lüktessen a vére az írónak, amikor ír, annak vagyok a híve, hogy arca elsáj^adjon az ellenséggel szembeni fékezhetetlen gyűlölettől, amikor az ellenségről Ír, és hogy az író együtt nevessen ás sírjon hősével, akit szeret és aki számára kedves. HRUSCSOV: Helyes! SOLOHOV: Csak ilyen feltételek mellett lehet igazán művészit alkotni és nem a művészi utánzatát. Ez azonban már az alkotó műhelyét, vagy egyszerűen konyháját érintő kérdés, amely érdektelen az önök száméra. Áttérek a szovjet irodalom feladataira, s röviden kívánok foglalkozni velük. Sok mindenért harcolnunk kell és úgy vélem, mindenekelőtt azért, hogy hatással legyünk fiatalságunkra. Nagyszerű ifjúságunk van, az ország sokat köszönhet fiatalos lelkesedésének, hősi munkájának. Az ifjúságnak egy nagyon jelentéktelen része azonban lelkileg nyugtalan, a romantikát keresi hősi hétköznapjainkban, de nem találja. Pedig a romantika ott van előttük — csak ki kell nyújtaniuk kezüket érte; figyelmesebben kell nézniük az. életet. Nekünk ezt a fiatalságot ki kell vonnunk idegen befolyások alól, munkára, nagy tettekre kell vezetnünk könnyűnek nem nevezhető napjainkban. De nemcsak ez a probléma áll az írók előtt ma és áll majd holnap ls. A szovjet család, az új ember erkölcsi alkata, népünk titáni munkája — mindez művészi formákban testet akar ölteni, mindez parancsolóan megkívánja tőlünk igazi, nagy művek alkotását. Mi, művészek, mindezt jól megértjük és tudatában vagyunk a nép és a párt iránti felelősségünk egész súlyának. Befejezésül még a következőt akarom mondani : a jelenlevők között sok olyan küldött van, akit kedvesen „fáklyavivőnek" neveznek. Szép ez a szó, sok mindent magában foglal, Kérem azokat, akik munkájukkal világítanak, ne feledkezzenek meg arról, hogy nemcsak a saját szakmájuk vagy szakterületük emberei számára világítanak. A tudomány, a technika, az ipar, a mezőgazdaság „fáklyavivői" nekünk, művészeknek is világítanak. És mi nem minden irigység nélkül tekintünk rájuk, mivel alkotó munkánkban még nem értük el azt, amit ők elértek. Tüzük fénye azonban ránk is esik, bennünket is felmelegít ős az alkonyi órákban tündököl. Nagy, szívből jövő köszönet azoknak, akik világítanak ! Ugyanilyen köszönet azoknak ls, akik felhalmozzák a fáklyavivők energiáját, köszönet a rólunk való meleg gondoskodásért, amelyre talán nem szolgáltunk rá teljes mértékben, de szilárdan hiszem, hogy majd megszolgáljuk 1 ÜJ SZÖ 3 *1961. október 26.