Új Szó, 1961. október (14. évfolyam, 273-302.szám)

1961-10-19 / 291. szám, csütörtök

A Szovj

etu

nió Kom

munista Pártjának programjáról (Folytatás a 3. oldalról] sabban növekedhet a gazdaság, mint más kapitalista országokban. A kapitalista termelési viszonyok azonban egészben véve egyre jobban fékezik a korszerű termelőerők fejlődését. Jelenleg fejlődésük mércéje a szocialista államok termelése növekedésének üteme. Míg az utóbbi évtizedben a kapitalista gazdaság növekedésének átlagos évi üteme nem haladta meg az 5 százalékot, a szocialista világban csaknem 14 százalékot tett ki. Az imperializmus ideológusai és politikusai szorgalmasan igyekeznek bizonygatni, hogy a kapitalizmusnak állítólag még mindig nagy lehetőségei és „tartalékai" vaunak a fejlődésre. A jobboldali szocialisták s az imperializmus más védelmezői a tőkés gazdaság új jelenségeivel spekulálnak s a helyzetei úgy festik le, mintha a kapitalizmus megváltoztatná jellegét s szinte a szocializmus irányában fejlődne. Mindez természetesen értelmetlenség. A valóságban ezek az új jelenségek teljes világossággal erősítik meg az imperializmus lenini elemzését. Megmutatják, hogy a kapitalizmus semmiféle „átalakulása" nem megy végbe, ez a folyamat egyre nagyobb mérvű gyengülését, az ellentétek kiéleződését jelenti, a kapitalizmus erősödő rothadásának és élősdi voltának a folyamata. Miben reménykednek tulajdonképpen az imperializmus védelmezői? Mindenekelőtt az állami monopol-kapitalizmusban. De az állami monopol-kaprtalizmus, mint ismeretes, nem tegnap keletkezett. És mit mutatott a gyakorlat? Megerősítette, hogy az állami monopolkapitalizmus egyáltalán nem jelenti a kapitalista fejlődés valamilyen új, az imperializmustól eltérő szakaszának keletkezését, nem jelenti azt, hogy a burzsoá állam pártatlan bíróvá, valamilyen osztályfeletti erővé alakul át, amely egyforma mértékben őrködik a magán- és a társadalmi érdekek, a munka és a tőke érdekei felett. Az állami monopol-kapitalizmus a monopóliumok és az állam erejét egy gépezetbe egyesíti, amely a nemzet életének valamennyi területét a pénzoligarchiaérdekeinek rendeli alá. A gazdasági élet alapja a monopóliumok maradnak, mégpedig nemcsak egyes országokban, hanem az egész kapitalista világ viszonylatában is. Elegendő, ha azt mondjuk, hogy a világ kapitalista termelésének csaknem egyharmada mindössze 200 legnagyobb monopólium kezében összpontosul. A monopóliumok óriási polipként egész országokat s világrészeket fontak körül csápjaikkal és szipolyozzák a nemzetek életnedvét. Az állami monopóliumokra való áttérés, az állam egyre nagyobb beavatkozása a tőkés újratermelés folyamatába természetesen lehetővé teszi, hogy bizonyos befolyást gyakoroljanak a termelőerők fejlődésére, hozzájárul a forrásoknak a pénzoligarchia érdekeivel összhangban történő mozgósításához. Az utóbbi években az állam beavatkozásának a gazdasági kapcsolatokba a monopóliumok érdekében bizonyos jelentősége volt a termelés bizonyos fokú emelkedése és az alaptőke megújítása szempontjából. A monopolista burzsoázia tudja, mily borzalmas szociális következményekkel járhatnak az olyan méretű gazdasági válságok, amilyen az 1929— 1933-as évek válsága volt és ezért állami szabályozó beavatkozásokkal igyekszik meggyengíteni azon gazdasági megrendülések pusztító erejét, melyek a kapitalizmus velejárói. De az állami monopol-kapitalizmus nem törli el és nem is törölheti el a kapitalizmus gazdasági törvényeit, nem küszöbölheti ki a termelés ösztönösségét és anarchiáját, a gazdasági válságot, sem a kapitalista rendszer egyéb hibáit. Az USA-ban az állami monopolista kapitalizmus magas fejlődési fokot ért el. És mit hozott az országnak? Éppen itt használják ki legkevésbé a termelési kapacitásokat. Míg a kapitalista világban óriási néptömegek éheznek, az USA a vetésterületek korlátozását és a mezőgazdasági termények termelésének csökkentését anyagilag támogatja. Az agyondicsért „teljes foglalkoztatottság" helyett a munkanélküliek és a részben foglalkoztatottak sokmilliós állandó hadserege él az országban. Nyilvánvaló tehát, hogy semmiképpen sem indokolt az állami monopol-kapitalizmusban, mint az Imperializmus mentő eszközében bízni. A világkapitalizmus védelmezőjének és megmentőjének szerepére az amerikai imperializmus tart igényt. Felesleges emlékeztetni arra, hogy az USA a' kapitalista világ leggazdagabb és legerősebb hatalma. De egyre jobban a kapitalizmus gazdasági nehézségeinek központjává válik. Ezenkívül említésre méltó a következő tény is: már teljes tíz éve, hogy az USA részaránya a kapitalista világtermelésben és kereskedelemben szüntelenül csökken. Az amerikai kapitalizmus már túlhaladt zenitjén és a hanyatlás időszakába lépett. Fennáll itl még egy ok, amely előidézi az USA azon számításainak tarthatatlanságát, miszerint vezetésével sikerül „egyesíteni" az egész kapitalista világot. Ez az imperialista államok közötti áthidalhatatlan gazdasági eltérés. A nemzetközi állami monopolista szervezetek, amelyek a kapitalista országok egyesítésének, a piacok problémája enyhítésének jelszavával keletkeznek, a valóságban a kapitalista világpiac újrafelosztásának újabb formái, amelyek az éles súrlódások és konfliktusok tűzfészkeivé válnak. Az imperializmus táborában két irányzat hat tárgyilagosan és keresztezi egymást: az egyik az imperializmus minden erejének egyesítésére igyekszik a szocializmus ellen, a másik viszont az imperialista hatalmak között, valamint a közöttük és a kapitalista világ többi állama közötti ellentétek növekedését szorgalmazza. Az Egyesült Államoknak nem sikerült és nem sikerül a második irányzatnak áthidalása. Az USA pénzoligarchiája nem rendelkezik sem erővel, sem eszközökkel arra, hogy igényt támasszon a kapitalizmus megmentőjének feladatára és még kevésbé a világuralom meghódítására. Elvtársak! Minél élesebben lép fel a kapitalizmus kizsákmányoló lényege, népellenes eszmei és erkölcsi alacsonyodása, annál hangosabban kísérlik meg a burzsoázia ügyvédjei a kapitalizmus dicsőítését. De mit ad a kapitalizmus az emberiségnek? Megcsonkítja az emberek alkotó lángelméjét és ellenük fordítja azt. A felszabadult atomerőt az emberiség veszedelmévé tette. A kapitalizmus minden technikai haladást szembe állít az emberrel. Az egyes országok gazdagsága számos további nemzet nyomorán alapszik. Sőt még a tudomány tündöklő fénye — hogy Marx szavaival éljünk — a kapitalizmusban nem világíthat másként, mint a tudatlanság sötét hátterében. A milliárdosok és milliomosok maroknyi csoportja nemcsak minden ellenőrzés nélkül rendelkezik a kapitalista világ gazdagságával, hanem egész nemzetek életével üzérkedik. Az imperialisták egy nemzedék ideje alatt két világháborút robbantottak ki. Mintegy 80 millió halott és nyomorék — nem szólva a felmérhetetlen anyagi károkról — ez az ár, melyet az emberiség az imperializmus politikájáért fizetett. Egyes tudósok számításai szerint a XX. század első felében (1900—-1953-ig] a háborús kiadások és a háború előkészületei az egész világon valóban csillagászati számot — több mint 4 billió dollárt értek el. Nézzük csak meg, mit lehetett volna ezért a pénzért tenni az emberiség javára. Egy fél évszázadon át ingyen lehetett volna kenyérrel ellátni földünk egész lakosságát. Ezért a pénzért 500 millió család vagyis a világ lakosságának kétharmada számára komfortos lakások épülhettek volna. Az imperializmus most arra kényszeríti az emberiséget, hogy katonai célokra minden évben legalább 100 millió dollárt áldozzon. Ha ezen összegnek évente csupán 20 százalékát fordítanák negyedszázadon át a gazdaságilag elmaradott országok megsegítésére, összesen 230 millió kW kapacitással rendelkező villanyerőműveket és olyan kohászati üzemeket lehetne építeni, amelyek évi 185 millió tonna acélt gyártanának, több mint 100 millió hektár föld öntözése válna lehetővé és sok más jótéteményt lehetne cselekedni a népek életének javítására. Mindez ismét azt mutatja, milyen időszerű a nemzetek számára a leszerelésért folyó harc. Ha összefoglalnék a világ fejlődésének fő eredményeit, kijelenthetnénk: a történelem a Marx és Lenin által megjövendölt irányban fejlődik. A szocializmus erői, a világhaladás erői egyre növekednek, a nemzetek mind határozottabban tépik szét az Imperializmussal fennálló kapcsolataikat. Az imperializmus bukása és a szocializmus győzelme világméretekben elkerülhetetlen. programot sokkal nehezebben dolgozhattuk volna ki. A tervezet szellemében és egész tartalmában visszatükröződik a marxizmus-leninizmus elméletének és a kommunista építés gyakorlatának egysége és oszthatatlansága. A program konkréten megszabja a feladatokat az iparban, a mezőgazdaságban, az állam, a tudomány, a kultúra fejlesztésében és a kommunista nevelésben. Gondoljátok csak el elvtársak, milyen magasra emelkedett a szovjet ember, ha ily hosszú történelmi időszakra felvázolhatja a társadalmi fejlődés távlatait. A párt harmadik programja az egész szovjet nép programja. Amikor a párt jóváhagyta első programját, a párt mögött a haladó munkások kicsiny csoportjai haladtak. Amikor a második programot hagyta jóvá, a párt mögött felsorakozott a munkásosztály és a dolgozó parasztság. Most az egész szovjet nép halad a párt mögött. Népünk a párt programját saját ügyének élete legfőbb céljának tekinti. Az új program teljes mértékben megvalósítja a párt jelszavát: „Mindent az emberért, az ember jólétéért". A programban elsőrendű helyet töltenek be a nép kulturális és életszínvonala további emelésének, az emberi méltóság hangsúlyozásának kérdései. Ez mélységesen törvényszerű. A bolsevikok magasra emelték a forradalom zászlaját, hogy öröm, teljessé és boldoggá tegyék a dolgozó nép életét. A párt harmadik programja azon időszak kezdete, amikor a szovjet nép mindazokért a nehézségekért és szenvedésekért, amelyeket nagy ügyéért kiállt, százszorosan elnyeri jutalmát. A programtervezet az új nemzetközi feltételekből indul ki: A kommunizmus nem a kapitalisták körülzárásában épül, hanem a szocialista világrendszer, a szocializmus erőinek, az imperializmus erői feletti túlsúlya mellett, a béke erőinek a háború erői feletti fölénye mellett. Az imperialista államok természetesen mindenképpen akadályozni igyekeznek a szovjet állam gazdasági és társadalmi haladását azzal, hogy a Szovjetuniót arra kényszerítik, hogy jelentős eszközöket fordítson védelmére. Ha az nem lenne, fejlődésünk még gyorsabb volna. A szocializmus erőinek növekedésével és a világimperializmus gyengülésével gazdasági és kulturális építésünk egyre kedvezőbb feltételei alakulnak ki. Programunkat a szocialista nemzetköziség szelleme hatja át. A lenini párt mindig becsületesen teljesítette kötelezettségeit külföldi testvérei iránt. 1917 októberében a párt lángra lobbantotta a szabadság tüzét. Kitűzte a szocializmus fénycsóváját, amely megvilágítja minden nép előtt az új rendhez vezető utat. A lenini párt továbbra is magasra emeli az internacionalizmus zászlaját. Legfontosabb internacionalista kötelességét a párt most abban látja, hogy történelmileg rövid idő alatt felépítse a kommunizmust. A programtervezet a mélységes kommunista humanizmus okmánya. Áthatják a béke, a nemzetek közötti testvériség eszméi. Államunk egyre növekvő hatalmát a béke és az emberi haladás szolgálatába állítjuk. Ha majd a Szovjetunió lesz a világ első ipari nagyhatalma, ha majd a szocialista rendszer végérvényesen a világ fejlődésének döntő tényezőjévé válik, ha még inkább megsokszorozódnak a béke erői világszerte, akkor a mérleg végleg a béke erőinek javára billen és a nemzetközi viszonyok bárométere azt mutatja majd: „Derült idő. A világháború veszélye mindenkorra megszűnt." t Elvtársak! A kommunizmus örök idők óta az emberiség vágya. A dolgozó tömegek bíztak benne, hogy a rabság és a függőség, az önkény és a nyomor, az egy falat kenyérért folytatott könyörtelen harc, a népek között dúló háborúk helyére végre olyan társadalom lép, amelyben béke, munka, szabadság, egyenlőség és testvériség uralkodik. A tömegek ösztönös mozgalmából születtek a jövendő aranykort valló utópista elméletek. Az utópista szocializmus képviselői élesen bírálták a kizsákmányoló rendszert és visszáságait. Megfestették a jövendő társadalom képét. De az utópisták közelebb jártak az igazsághoz akkor, midőn arról beszéltek, mi nem lesz e jövendő társadalomban, mint akkor, amikor a szocializmushoz vezető utat igyekeztek vázolni. Az eszményi társadalmi rendről festett képek fantasztikus fátyla alatt mégis megtalálhatjuk a lángeszű meglátások, gondolatok csíráit még ma is. Elismeréssel emlékezünk meg a nagy utópista szocialistákról, Saint Simonról, Fourierról, Owenról, Companelláról, Morus Tamásról, orosz forradalmi demokratáinkról, Csernyisevszkijról, Gercenről, Belinszkijről, Dobroljubovröl, akik a többieknél közelebb jutottak a tudományos szocializmushoz. De csak Marx, Engels és Lenin dolgozta ki a tudományos kommunizmus elméletét, mutatott rá az új társadalom hatalomrajuttatásához vezető reális utakra, azokra a forradalmi erőkre, amelyek hivatottak megdönteni a régi világot és felépíteni a kommunizmus világát. Marx és Engels meghatározta a kommunizmus legjellemzőbb vonásait. Most, amikor már a gyakorlatban építjük a kommunista társadalmat, csodálnunk kell tanítóink . lángeszű előrelátását. Éles tekintetük évszázadokkal előre látta a jövendőt. Pártunk nagy alapítója, Lenin tovább fejlesztette a kommunista társadalomról szóló marxista tanítást, szabatosan meghatározta a kommunizmus két fejlődési fokát, kidolgozta a szocializmus építésének tervét, rámutatott azokra a törvényszerűségekre, amelyek meghatározzák belenövését a kommunista társadalomba. A kommunista rendről vallott nézeteink teljes egészükben a marxizmus-leninizmus alapítóinak tudományos megállapításaira támaszkodnak. Egy igen fontos tekintetben azonban előnyösebb helyzetben vagyunk náluk: a XX. század második felében élünk, óriási, megbecsülhetetlen tapasztalatokat szereztünk a szocializmus és a kommunizmus gyakorlati építése során. Nem utópiáról van szó, a beláthatatlan óceánban elvesző jelentéktelen kis szigetről, mint Morus Tamás képzelte, nem napvárosról, mint Tomasio Companella megírta, nem a messzi Amerika egy kis darab földjéről, mint Róbert Owen tervelte. Nem, az új életet a föld beláthatatlan nagy részén építjük fel. Ma már nemcsak pontosabban képzelhetjük el a kommunista társadalmat, hanem ami a legfontosabb, gyakorlatilag meghatározhatjuk a felépítéshez vezető utakat, konkrét tartalommal tölthetjük meg a tudományos kommunizmus alapelveit. Világosabban és szemléltetőbben látunk sok mindent, amit elődjeink szeme elől az idők függönye rejtett el, mert azóta teljes mértékben megnyilvánultak a szocialista társadalom ama fejlődési Irányzatai, amelyek a kommunizmus győzelméhez vezetnek. Tanítóink példáját követve természetesen még mi sem kíséreljük meg, hogy meghatározzuk a fejlett kommunista társadalom minden részletes ismérvét. A programtervezetben a kommunizmus következő meghatározását találjuk: „A kommunizmus osztály nélküli társadalmi rendszer, amelyben a termelési eszközök egységes köztulajdonban vannak, ahol megvalósul a társadalom valamennyi tagjának teljes társadalmi egyenlősége, ahol az emberek sokoldalú fejlődésével együtt az állandóan fejlődő tudomány és technika alapján nőnek a termelőerők, ahol a társadalmi gazdagság minden forrása teljes bőségében buzog és megvalósul a nagyszerű elv: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint." A kommunizmus a szabad és öntudatos dolgozók magas szervezettségű társadalma, amelyben megszilárdul a társadalmi önigazgatás, társadalom javára végzett munka mindenki számára elsődleges létszükségletté, felismert szükségszerűséggé válik, képességeit mindenki a leghasznosabban fogja gyümölcsöztetni a nép javára." Most a kommunista társadalom jellegének néhány kérdésével kívánok foglalkozni. A kommunizmus magas szervezettségű, az egész társadalom életében központilag irányított termelést feltételez, amelyet a legszélesebb körű demokratikus elvek szerint vezetnek. A kommunista társadalom nem zárt, kölcsönösen el-, szigetelt gazdasági szervezetek szövetsége. Nem, a kommunista társadalom minden más társadalmi rendnél inkább megkívánja a népgazdaság egységes tervezését, a munkamegosztás megszervezését és a munkaidő szabályozását. Ez a múlhatatlan szükségszerűség a termelő erők szükségleteiből, a különböző gazdasági ágazatok mélyreható kölcsönös egybefonódottságából, a megállást nem ismerő műszaki haladás érdekeiből, az elosztás és a fogyasztás kommunista elveiből következik. A kommunista gazdaság nem fejlődhetik, ha az egész nép nem vesz részt a lehető legtevékenyebben a termelés irányításában. A tervezet első ízben dolgozza ki azt a kérdést, milyen konkrét formákban és hogyan váltsuk valóra a gyakorlatban a kommunisták nagy jelszavát: „Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint." A kommunista egyenlőség elveinek megvalósításához vivő út megkívánja, hogy helyesen kapcsoljuk egybe a munkára ösztönző anyagi mozzanatokat a társadalmi alapokból történő mind nagyobb mérvű eloszlással. Vannak emberek, akik helytelenül, kispolgári módon képzelik el a kommunizmusban uralkodó életfeltételeket. A jelszónak csupán a második felét ismerik el: mindenkinek szükségletei szerint, s körülbelül így gondolkoznak: „Ha a kommunizmusban éppenséggel dolgozni akarsz, hát dolgozhatsz, ha kedved tartja csavarogni távol-keletről távol-nyugatra és vissza, esetleg a messzi délvidékre, megteheted azt is, mert mindenképpen megkapod azt, amire szükséged lesz." Az egyetlen valami, amivel felkészülnek a kommunizmusra, a mindent kapni kész tárt tenyér. Sajnos még mindjárt kezdetben kénytelenek vagyunk kijózanítani az efféle embereket. Elképzeléseiknek semmi közük a kommunizmushoz. A kommunista társadalom' a legfejlettebb technikával, a legfejlettebb és legjobban szervezett termeléssel, a legtökéletesebb gépekkel rendelkezik majd. Ezeket a gépeket azonban az ember vezeti. Ember nélkül halottak a gépek. Ezért a pontosság, a szervezettség és a fegyelem minden dolgozó szent törvénye, kötelező magatartási normája les?;. Kötelességeiket nem azért teljesítik, mert az éhség kényszeríti rá őket, mint a tőkés rendszer idején: kötelességteljesítésük öntudatos és önkéntes lesz. Mindenki megérti kötelességét, munkájával hozzájárul a közösség szükségleteihez s ezzel anyagi, illetve szellemi értékeket hoz létre. Minden szovjet embernek úgy kell dolgoznia, hogy ha felépítjük a kommunizmus örömös világát, mindegyikük azt mondhassa: benne van az én munkám is. A marxizmus-leninizmus klasszikusai hangsúlyozták, hogy a kommunizmust semmiféle fal sem választja el a szocializmustól, a kettő ugyanannak a társadalmi és gazdasági formációnak két szakasza, amelyek csupán a gazdaság színvonalát és a társadalmi viszonyok fejlettségét tekintve különböznek egymástól. A szocializmus nem saját alapján fejlődik. Minden óriási, világra szóló sikere ellenére (Folytatás az 5. oldalon] II. A kommunizmus — a párt és a nép nagy célja Elvtársak! Az új program jóváhagyása ú] határkő lesz pártunk és az egész szovjet társadalom történetében. Pártunk minden programja megfelel az ország történelmi fejlődési időszakának. Minden programunk kölcsönösen összefügg. Egy egész részeként képezik a szocialista forradalomnak, a szocializmus és kommunizmus építésének a tapasztalat által igazolt és megerősített, harmonikus marxista-lenini elméletét. Az SZKP programjait egy háromlépcsős rakétához lehet hasonlítani. Az első lépcső országunkat kiragadta a kapitalista világból, a második felemelte a szocializmushoz és a harmadik a kommunizmus útjára viszi. Ez érdekes rakéta, elvtársak. Azon a pontos pályán halad, amelyet a lángeszű Lenin, forradalmi elméletünk jelölt ki és a leghatalmasabb erő — a kommunizmus építőinek energiája hajtja. Milyenek programtervezetünk alapvető vonásai? A legfontosabb benne az, hogy ez a kommunizmus építésének konkrét, tudományosan indokolt programja. Az SZKP programtervezete megmutatja a kommunizmus grandiózus építésének tündöklő útját. Látjuk, hogyan kell azt építenünkI Milyen kívülről és belülről, milyen emberek fognak benne élni és mit tesznek majd, hogy a kommunizmus építménye egyre mutatósabb és szebb legyen. Annak, aki tudni akarja, mi a kommunizmus, büszkén mondhatjuk: „Olvassa el pártunk programját." A programtervezet új korszakot jelent Marx, Engels és Lenin forradalmi elméletének fejlesztésében. A program világos választ ad a kommunizmusért folyó harc valamennyi elvi elméleti és gyakorlati kérdésére, a jelenlegi világfejlődés legfontosabb problémáira. Az SZKP XX. és XXI. kongresszusa óriási, valóban történelmi jelentőséggel bírt a programjavaslat előkészítésére. E két kongresszus elvben sok jót hozott a párt és a szovjet társadalom élete alapvető kérdéseinek megoldására, a világ fejlődési folyamatának elemzésére. Az SZKP XX. és XXI. kongresszusa nélkül ezt a ÜJ SZO 4 * 19B

1- október is-