Új Szó, 1961. október (14. évfolyam, 273-302.szám)

1961-10-18 / 290. szám, szerda

> éleifttés az SZKP Központi Bizottságának tevéki ÍIiySGIJC fői (Folytatás a 4. oldalról) Iňket s őszinte meggyőződésünk szerint előbb utóbb valamennyi nemzet megérti, hogy számukra nincs más út, amely a boldogsághoz és jóléthez vezetne Elvtársak! Az imperializmus ellentéteinek kiéleződése a kapitalista országok munkásosztályát komoly próba elé állítja: vagy kénytelen lesz kiszolgáltatni magát a monopóliumok kénye-kedvére és tengődni fog, vagy pedig harcol jogaiért, jövőjéért.. A munkások a harcot választják s kitartóan, szívósan küzdenek. A burzsoá jósok az „osztálybéke" korszakának beköszöntét hirdették. Azt állították, hogy az osztályharcok ideje a múlté, és az egész marxista elmélet szerintük ma már elavult. A gyakorlat azonban megmutatta, milyen nevetségesek az ilyen jóslatok. A dolgozók sztrájkharca szüntelenül növekszik E harcokban csupán 1960-ban több mint 53 millió ember vett részt. A francia és olasz dolgozók tömegakciói, a belga munkások sztrájkja, az amerikai kohászok hosszú sztrájkja, amelyben több mint 500 000 ember vett részt, és a brit gépipari munkások sztrájkja egyszer s mindenkorra beíródott a munkásmozgalom történetébe. A japán proletariátus nemegyszer bebizonyította harci erejét. Az utóbbi években a munkásosztály újabb osztagai léptek a világporondra. Az ázsiai, latin-amerikai és afrikai országokban több mint 100 millió a munkás és alkalmazott, itt él a nem szocialista világ bérdolgozói egész hadseregének mintegy 40 százaléka. A fiatal munkás osztály egyre nagyobb forradalmi erőként lép fel. A kapitalista országok dolgozóinak a gazdasági és szociális jogokért vívott harca mind élesebbé válik Hisz most rendszerint nem egy vállalkozó áll velük szemben, hanem hatalmas monopóliumok s ezen felül a monopóliumok oldalán az egész államhatalom. A dolgozók akciói egyre gyakrabban politikai jelleget öltenek 1960 ban a politikai sztráikokban több mint 40 millió ember vett részt, vagyis az összes sztrájkolók mintegy 73 százaléka. A munkásosztály és a néptömegek hatalmas akciói 1960ba Japán, Olaszország és Belgium kormányainak bukását idézték elő. A francia dolgozók a munkásosztály körül egyesültek s ezáltal meghiúsították a militaristáknak és a szélsőséges reakciósoknak fasiszta rendszer bevezetésére irányuló kísérletét. A nagytőkés államokban az elmúlt öt év alatt kialakult szociális helyzetre a parasztmozgalom növekedése is jellemző. Franciaországban, Olaszországban, Nyugat-Németország ban és más országokban a monopóliumok uralma a parasztság elszegényedésére vezet s a parasztság egyre tevékenyebben kapcsolódik be a monopóliumok elleni harcba. Az utóbbi évek tapasztalatai újból megerősítették, hogy a dolgozók által elért minden sikert közös akciók eredményezték. Ennek ellenére a munkásosztály sorai még mindig szétforgácsolódnak, a joboldali szociáldemokrate vezérek aknamunkát folytatnak s egymást túllicitálva igyekeznek pártjukat, a munkásosztályt eltéríteni a kapitalizmus elleni harctól. A jobboldali szocialista vezérek és számos szakszervezeti vezető már régen elárulta a munkásosztály érdekeit és hűségesen szolgálja a monopóltőkét. De az egyszerű szoctáldemok-. ráták között, a funkcionáriusok körében, sőt a vezetőség egy részében is sok a becsületes ember, akik őszintén részt akarnak venni a munkásosztály érdekeiért vívott közös harcban s az utóbbi időben egyre tevékenyebben szállnak szembe a jobboldali vezetők politikájával. Ezért a kommunistáknak nemcsak az a feladatuk, hogy továbbra is leleplezzék a jobboldali szociáldemokrata , vezetők ideológiájának tarthatatlanságát és egységbontó tevékenységét, hanem ugyanakkor együtt akarnak működni összetartó családja további 12 párttal bővült a szocialisták körében fellelhető valamennyi egészséges erővel és velük együtt harcolni a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért. Ez nem ideiglenes taktikai jelszó, nanem a kommunista mozgalom fő irányvonala, amelyet a munkásosztály létérdekei tesznek szükségessé. A munkásmozgalom fejlődésének siKerei elválaszthatatlanok a kommunista pártok tevékenységétől. A kommunista mozgalom széleskörű alkotó tevékenységet bontakoztatott ki. Ma már nincs olyan többé-kevésbé fejlett munkásmozgalommal rendelkező ország, amelyben nem nyilvánulna meg a kommunisták politikai befolyása. Az utóbbi években a kommunisták és a kommunisták száma 7 millió taggal gya rapodott. A kommunista pártok világszerte erősödnek annak ellenére, hogy a reakció erőteljesen uszít s antikommunizmust szít. A kommunistákat „fekete listákra" teszik, elbocsátják a munkából, „külföldi ügynököknek" nyilvánítják és bebörtönzik őket. 36 kapitalista országban a kommunista pártok mélységes illegalitásban kénytelenek dolgozni. A népeket azonban saját tapasztalataik győzik meg arról, hogy érdekeik legmegbízhatóbb és legfontosabb védelmezői a kommunisták A kommunista eszmék nem ismernek akadályt, nem lehet őket kivégezni vagy börtönbe zárni. Megnyerik az emberek elméjét, szívét s ezáltal legyőzhetetlen erővé v/Mnak. .gaz, hogy egyes nagy kapitalista országokban a kommunista pártok számbelileg még kevéssé népesek De vajon ez csökkentheti-e történelmi szerepüket? A kommunistákat erőssé teszi ügyük igazságosságának tudata, és ezért minden körülmények között ők a munkásosztály élcsapata Ismeretes például, hogy az USÁ-ban nem nagy a kommunisták száma. Ez a legerősebb kapitalista hatalom azonban egész óriási katonai és rendőrségi apparátusával fél a kommunista párttól s mindenképpen igyekszik megakadályozni tevékenységét. Látni lehet, hogy az USA kommunistáinak nem nagy osztaga úgy dolgozik, ahogy az marxistákhoz-leninlstákhoz illik! Rájuk valóban illik a közmondás: „Kicsi a brors, de erős". A szocialista országok kommunistái sohasem felejtik el azokat a nehézségeket és megpróbáltatásokat, melyek közepette a munkásosz tály győzelméért, a kapitalista országok valamennyi dolgozójának ügyéért harcoló testvéreink élnek. Ma a XXII. kongresszus küldöttei nevében, valamennyi szovjet kommunista nevében legőszintébb testvéri üdvözleteinket küldlük elvtársainknak, a kapitalista országok kommunistáinak, akik fennen lobogtatják a marxizmus-leninizmus győzelmes zászlaját, mindazoknak, akik a reakció kínzókamráiban nem hajtottak fejet az ellenség előtt, hanem hősiesen harcolnak nemzeteik érdekeiérti A XX. kongresszusnak a testvérpártok által támogatott határozatai megsokszorozták a kommunista mozgalom hatalmas alkotó erőit, hozzájárultak a lenini szellem és stílus felújításához a testvérpártok életében, e pártok kölcsönös kapcsolataiban. A kommunista világmozgalom fejlődésében az utóbbi évek során fontos határkövet képeztek a kommunista és munkáspártok képviselőinek tanácskozásai. A kommunisták nemzetközi tanácskozása azon formák egyike, amelyet a testvérpártok harcos együttműködésük biztosítására választottak. A marxisták-leninisták számára vitán felül áll, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom létérdekei következetes és rendíthetetleh akcióegységet követelnek meg s ehhez a kommunista és munkáspártok hűek maradnak Csupán a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének — nyilvánvalóan nacionális korlátoltságban szenvedő — vezető tényezői tértek le az egyenes, marxi-lenini útról görbe mellékútra, amely a revizionizmus posványába vezette őket. A testvérpártok 1957 évi Deklarációjára, amely a kommunisták egységének és szolidaritásának alapokmányaként szólott az egész világhoz, a jugoszláv vezető tényezők revizionista lenlnellenes programmal válaszoltak. E programot nyomatékosan és jogosan bírálta valamennyi marxista-leninista párt. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége vezetőségének nemcsak elméleti tevékenységét, hanem gyakorlatát is a revizionista eszmék hatják át. A szocialista világtársadalomtól elszakított, elszigetelt fejlődésre irányuló vonalvezetéstik veszélyes és ártalmas. Az imperialista reakció kezére játszik, nacionalista irányzatokat táplál és végeredményben arra vezethet, hogy az új világ építőinek baráti és egységes családjától elszakadt ország elveszíti szocialista vívmányait.. Pártunk bírálta és bírálni fogja a jugoszláv vezetők revizionista koncepcióját. Mint internacionalistáknak természetesen aggódnunk kell Jugoszlávia testvérnépeinek sorsa miatt, amelyek áldozatkészen harcoltak a fasizmus ellen és a győzelem után a szocialista építés útját választották. Az 1960. novemberében lezajlott történelmi tanácskozás újból meggyőzően kifejezte a kommunista pártok akaratát és elszántságát a marxizmus-leninizmus tisztaságának megvédelmezésére, sorai egységének megszilárdítására, a döntő harc folytatására két fronton: a fő veszély — a revizionizmus ellen, valamint a dogmatizmus és a szekrásság ellen. Az a jelentős megállapítás, hogy minden egyes pártnak tiszteletben kell tartania a kollektíven elfogadott közös határozatokat, és hogy megengedhetetlen bármilyen akció, amely alááshatná a kommunisták sorainak egységét, óriási fontossággal bír a munkásosztály pártjai szilárd egységének további erősítése szempontjából. A Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban a szocializmus építésében elért sikerek a marxizmus-leninizmus óriási erejéről és életképességéről tanúskodnak. Az egész világnak megmutatják, milyen eredményeket érhetnek el a munkások és a parasztok, akik sorsuk irányítását a maguk kezébe vették és akik a leghaladóbb forradalmi elmélettel vannak felvértezve. A szocializmus a marxizmus-leninizmus zászlaja alatt haladó széles tömegek alkotó tevékenységének az eredménye A kommunisták ellenzik bármilyen társadalmi rendszernek erőszakos, mesterséges bevezetését más országokban. Meggyőződésünk, hogy a szocialista rendszer végül mindenütt győzelmet arat. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy e győzelmet más országok belügyeibe való beavatkozással igyekszünk elérni. Minket kommunistákat akarnak felelőssé tenni minden olyan akcióért, amellyel a néptömegek szembeszállnak elnyomójukkal. Ha valamelyik kapitalista vagy gyarmati ország dolgozói harcot kezdenek, az imperialisták lármát csapnak: „Ez a kommunisták műve". „Ez Moszkva műve" Mi persze örülünk annak, hogy a nemzetek minden jó tettét a kommunistáknak tulajdonítják. Ezáltal az imperialisták akaratlanul segítik a tömegeket a kommunista eszmék jobb megértésében. Ezek*az eszmék gyorsan terjednek az egész világon, ámde nem azért, mintha a Szovjetunió és a többi szocialista ország rákényszerítené őket a nemzetekre. Az eszméket nem lehet szuronyokkal diadalra segíteni, amint ezt valaha állították. Most találóbb volna rakétákat mondani. Az egymással harcban álló osztályok természetesen mindig arra törekedtek, hogy országaik határain túl megnyerjék a rokonszenvező erők támogatását. Hosszú ideig e téren a burzsoázia volt fölényben. A világburzsoázia egy csapásra elnyomta a forradalom tűzfészkeit mindenütt, mégpedig minden eszközzel, beleértve a fegyveres Intervenciót is. A nemzetközi proletariátus természetesen akkor sem nézte közömbösen osztálytestvéreinek harcát, de szolidaritását inkább csak erkölcsi támogatással fejezhette ki. Most azonban a helyzet megváltozott. A harcra kelt ország népe nem fog egyedül állani a világimperializmussal szemben. Hatalmas nemzetközi erők állnak mellette, amelyeknek minden eszközük megvan ahhoz, hogy ha tásos erkölcsi és anyagi támogatásban részesítsék. A forradalmi harc fejlődése miatt nyugtalankodó Imperialisták szüntelenül beavatkozást kísérelnek meg a nemzetek és az államok belügyeibe. Éppen ezért tartották fenn maguknak a katonai szövetségekben és szerződésekben a fegyveres beavatkozás „jogát" úgynevezett „belső zavargások" esetén. Ez annyit jelent, hogy jogot formálnak a forradalom elnyomására, a néptömegeknek a reakciós rendszerek elleni akciói elfojtására. Az imperialisták állandóan azt kürtölik világgá, hogy a kommunisták a forradalmat exportálják. E rágalomra az imperialista uraknak azért van szükségük, hogy legalább egy kissé leplezzék az ellenforradalom kivitelére irányuló vágyaikat. Elvtársak! E beszámolóban tárgyalt időszakban jelentős változások álltak be a világ erőviszonyaiban. A szocialista világrendszer megbízható bástya lett, amely az imperializmus háborús kalandjaival szemben nemcsak a baráti országok nemzeteit, hanem az egész emberiséget megvédelmezi. És az a tény, hogy az erők túlsúlya a nemzetek szocialista társadalmának oldalán van, mérhetetlen szerencse az egész világ emberisége számára. Ugyanakkor világszerte tovább fejlődtek a békeszerető erők. Néhány évvel ezelőtt a nemzetközi kapcsolatokban csak két tábor állott egymással szemben — a szocialista és az imperialista tábor. Ma már a nemzetközi ügyekben aktív szerepet kezdtek játszani az ázsiai, afrikai és a latinamerikai országok is, amelyek felszabadultak vagy most vannak felszabadulóban az idegen járom alól. Ezek az országok nemegyszer semlegeseknek nevezik magukat, jóllehet csak abban az értelemben tarthatjuk őket semlegeseknek, hogy nem vesznek részt semmilyen katonai-politikai szövetségben. Ezek az országok azonban többségükben távolról sem semlegesek, ha napjaink fő kérdéséről van szó. Ezek az országok rendszerint a béke mellett és a háború ellen szállnak síkra. A gyarmati rendszerből felszabadult országok a béke jelentős tényezőivé, a gyarmati rendszer és az imperializmus ellen vívott harc tényezőivé válnak. A világpolitika egyetlen fontos kérdése sem oldható meg anélkül, hogy ne vennők tekintetbe ezen országok érdekeit. A néptömegek magukban a kapitalista országokban is egyre tevékenyebben lépnek fel a háború ellen. A munkásosztály és valamennyi dolgozó harcol a lázas fegyverkezés ellen, a háborús úszítók káros politikája ellen. Az imperialista nagyhatalmak támadó irányvonalúval szemben tehát ma sokkal hatalmasabb erők állnak, mint azelőtt. A szocialista országoknak és az összes békeszerető erőknek az újabb agresszió és háború előkészítése ellen vívott harca alkotja a mai világpolitika fő tartalmát. Az elmúlt években a háború és az agresszió erői nemegyszer veszélyeztették a világbékét. 1956 ban az imperialisták a magyarországi ellenforradalmi puccsal egyidejűleg támadást szerveztek Egyiptom ellen. 1957 második felében az imperialisták betörést készítették elő Szíriába és így nagy háborús tűzvész veszélye jött létre. 1958 nyarán az iraki forradalommal kapcsolatban intervenciót követtek el Libanon és Jordánia ellen s ugyanakkor kiélezték a feszültséget a Kínai Népköztársaság részét képező Tajvan-sziget körzetében. Az amerikai imperialisták 1960. áprilisában és májusában katonai repülőgépeket küldtek a Szovjetunió légiterébe és meghiúsították a párizsi csúcsértekezletet. 1961 tavaszán megszervezték a zsoldos bandák fegyveres betörését Kubára és megkísérelték Laosz leigázását s a SEATO támadó katonai tömbbe való bevonását. De az imperialisták mindezen tettei csődbe fulladtak. Mérhetetlen tévedés volna azonban azt hinni, hogy az imperialistákat támadó terveik csődje észre térítette. A tények ugyanis ennek ellenkezőjét mondják. Az imperialisták szünet nélkül folytatják a világhelyzet további kiélezésére irányuló és a világot a háború szakadékának szélére sodró kísérleteiket. Az utóbbi hónapokban az imperialisták szándékosan veszélyes helyzetet kezdtek kialakítani Európa középpontjában és azzal fenyegetőztek, fegyverrel válaszolnak arra a javaslatunkra, hogy véget kell vetni a második világháború maradványainak, meg kell kötni a békeszerződést Németországgal s normalizálni kell Nyugat-Berlin helyzetét. A nemzetközi helyzet kiéleződése következtében kénytelenek voltunk elkerülhetetlen intézkedéseket tenni, hogy biztosítsuk országunkat a támadók merényleteivel szemben és megóvjuk az emberiséget egy újabb világháború veszélyétől. A szovjet kormány kénytelen volt a fegyveres erők az 1961-re tervezett létszámcsökkentését beszüntetni, növelni védelmi kiadásait, elhalasztani a katonák és tengerészek tartalékolását és felújítani kísérleteit új, hatékonyabb fegyverekkel. Ezeket az intézkedéseket kénytelenek voltunk megtenni, népünk azokat egyértelműleg támogatta s a többi ország nemzetei, amelyek tudják, hogy a Szovjetunió sohasem kezd elsőnek háborút, ezeket az Intézkedéseket helyesen értelmezték. A szovjet emberek jól ismerik a támadók szokásait. Nem felejtettük el a Nagy Honvédő Ezeknek az uraknak igen furcsa a logikája. Mindeddig nyilvánvalóan azoknak az időknek az elképzelésében élnek, amikor sikerült elfojtaniok a nemzetek szabadságmozgalmát. De ezek az idők mindörökre elmúltak. A kommunisták ellenzik a forradalom kivitelét és ezt Nyugaton jól tudják. De senkinek sem ismerjük el azt a jogát, hogy az ellenforradalmat kivigye más országba, nem ismerjük el azt a jogot, hogy a nemzetközi csendőr szerepét játssza. S ezt is jól kell tudniok. Az Imperialisták beavatkozási kísérletei a forradalmi harcra kelt nemzetek ügyeibe nem volna más, mint agresszió és a világbéke veszélyeztetése. Nyíltan ki kell jelentenünk, hogy az ellenforadalom imperialista kivitelének esetén a kommunisták felhívják valamennyi ország nemzetéit, hogy egyesüljenek, mozgósítsák erőiket, támaszkodjanak a szocialista világrendszer erejére és erélyesen szálljanak szembe a szabadság és a b£ke ellenségeivel. Röviden: amilyen az adjisten, olyan a fogadjisten. Háború éveit, nem felejtettük el azt, amikor a hitleri Németország hitszegően, orvul megtámadta a Szovjetuniót. Szemtől-szemben a háború veszélyével, amelyet az imperialisták idéztek elő, nincs és nem lehet helye nálunk a közömbösségnek és a gondtalanságnak. Nyugaton egyesek ma azt állítják, hogy a szovjet kormánynak a haza védelme megszilárdítása érdekében foganatosított intézkedései állítólag a békés együttélés politikájának elvetését jelentik. Ez természetesen szemenszedett értelmetlenség. A békés együttélés politikája rendszerünk lényegéből fakad. Szeretnék emlékeztetni egy tényre; abban az időben, amikor országunk a fehér gárdisták és az idegen Intervenciósok dühödt támadásait verte vissza, a szovjet kormány az álla-; mi címer kérdését tárgyalta. Az állam címe'r rének első tervezetében egy kard szerepelt. Vlagyimir Iljics élesen kikelt. Azt mondotta: „Minek a kard? Harcokra nincs szükségünk. A hódító politika teljesen idegen számunkra, ml nem támadunk, hanem visszaverjük a belső és külső ellenséget; a mi háborúnk védelmi háború és ezért a kard nem a mi jelvényünk." Hazánk felségjelvénye, mint ismeretes, a sarló és a kalapács lett, a békés építőmunka jelképei. A békés együttélés alapelvei, amelyeket Lenin dolgozott ki, s pártunk okmányai fejlesztettek tovább, változatlanok maradnak, továbbra is a szovjet külpolitika fő irányvonalát képezik. A szovjet kormány egész külpolitikája meggyőzően beszél arról, hogy a párt és az egész szovjet nép hű marad a békeszerető lenini irányvonalhoz. A háború veszélyét azonban egyoldalúan nehéz elhárítani, éppúgy, mint ahogy a tüzet nehéz eloltani, ha az egyik vizet önt rá, a másik meg olajat. A nyugati hatalmaknak, — amelyeknek legalábbis ugyanolyan érdekük kell hogy legyen a termonukleáris katasztrófa elkerülése, mint nekünk, — szintén készséget kell nyilvánítaniok a vitás kérdések kölcsönösen elfogadható alapon való rendezéséhez vezető utak keresésére. Egyes nyugati pacifista gondolkodású emberek együgyűen úgy vélik, hogy ha a Szovj ietunió a nyugati hatalmaknak több enged[ ményt tenne, akkor a nemzetközi feszültség j nem éleződne ki. Ezek az emberek figyeľmen j kívül hagyják azt, hogy az imperialista hatalj mak politikáját, tehát külpolitikáját isamonoj poltőke osztályérdekei határozzák meg, amelyI hez az agresszió és'a háború szervesen hozJ zátartozik. Ha a tömegek nyomására túlsúlyba kerülnek a többé-kevésbé mérsékelt politika hívei, a nemzetközi feszültség enyhül és a háborús fellegek kissé oszladoznak. Ha azonban a tömegek nyomása gyengül és a burzsoáziának azok a csoportjai győznek, amelyek meggazdagodnak a lázas fegyverkezésen és a háborúban további nyereségek lehetőségét látják, akkor a nemzetközi helyzet kiéleződik. A különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélését tehát csak úgy lehet megőrizni és biztosítani, ha minden nemzet áldozatkészen harcol az imperialisták agresszív törekvései ellen. Minél hatalmasabb lesz a szocialista tábor és minél tevékenyebben bontakozik ki a békeharc közvetlenül a kapitalista országokban, annál nehezebb lesz az imperialisták számára agresszív terveik megvalósítása. A béke és a békés együttélés nem egy és ugyanaz. A békés együttélés nemcsak azt az állapotot jelenti, amikor nincs háború, nem jelenti csupán az ideiglenes, ingatag fegyverszünetet két háború között, — két ellentétes társadalmi rendszernek az együttélése ez azon az alapon, hogy kölcsönösen elutasítják a háború alkalmazását az államok közötti ellentétek megoldásának eszközeként. A történelmi tapasztalatok arra tanítanak, hogy az agresszor éhségét engedményekkel nem lehet lecsillapítani. Az imperialistáknak a létfontosságú kérdésekben tett engedmények már nem a békés együttélés politikáját jelentik, hanem az agresszív erők előtti kapitulációt. Ebbe mi sohasem egyezünk bele. Az imperialistáknak végre meg kell érteniök, hogy már nem ők az emberiség sorsának az intézői, és hogy a szocializmus — akár akarják, akár nem — létezni fog, fejlődik és szilárdul. De egyelőre nem úgy fest a dolog, mintha az imperialista urak tudatosítanák e tényt. Kalandor akciók várhatók tőlük, amelyek ártalmasan hatnának ki az emberek százmilliói(Folytatás az 6. oldalon) A békés együttélés — a Szovjetunió külpolitikájának fő irányvonala. A nemzetek a békeharc döntő erői ' 5 * 1961 október 18.