Új Szó, 1961. szeptember (14. évfolyam, 243-272.szám)

1961-09-30 / 272. szám, szombat

Árva varjú húzott el a fasor fe­lett és lekiáltott az öszt tájra: — Kárl Kár! Repült tovább a Berettyó és a messzi Királyerdő felé. Hallotta a hangját az ősz, az út­széli akácsor, a szik leégett legelő­je, a rizsföldek pocsolyás tarlója, a Btvalykanális lassú folyása és a Bo­londok-hldján hintázó ökörnyál. Hallotta a két ember is, akik erre jöttek. Az egyik a híddal szembe, a másik a híddal hátba. A fiatalabb a nyárból jött, füttyel, örömmel. Ka­lapját a feje búbjára tolta, botjával bigézte az őszi göröngyöt és nagy hanggal kiáltott vissza a varjúnak: — Miért kár? A másik ember az őszbe ment. Szőrös kecskebőrkucsmát viselt, két vállán nagy időket látott fakó gú­nyát és fáradó öregséget. Vágott akáchusánggal tapogatta az utat és csendesen szólt vissza a madárnak: — Kár! Kár! Sóhajtott a szó után és komótos lépésekkel jött a fiatal felé: Ott, ahol az út elkanyarodik a Kő­rös felé, ahol a fasor öreg nyárfái siratják az őszi elmúlást, megállt a két ember. Előbb az öreg, azután a fiatal. Arra fordultak a tengernyi rizsföl­dek felé, ahol az emberesen rakott rizskazal aljában hason feküdt egy ember. — Hüm... — mondta az öreg. — Hüm... — mondta a fiatal ls. — U jól belvott — mutatott a fek­vő emberre az öreg. — Vajon? — Hát mért feküdne? — Pihen... — Meg kék tudni... A fiatal feljebb tolta a kalapját és megindult az ember felé. Az öreg meg fülére húzta a kucsmát és a fia­tal után topogott. — Na... — Na... — Fordítsuk meg — tanácsolta az öreg. — Kár felkölteni, aluggyon, az Jó... — Hátha baja van? — Baja, kend tán doktor? — En nem, de ha csakugyan ivott, akkor nem kell doktor... — Hát? — Arra van orvosság .. > — Hun? Az öreg odamutatott a fiatal ele­tére: Csoór István ÖKÖRNYÁL — Ott ni! A fiatalból kinevetett a nyár: — Kend nagy tudós, tán csökmei? — Te is lehecc tudós, ha annyi évet nyüssz el, mint én... Na néz­zük... Lehajolt a két ember a harmadik­hoz és hasáról a hátára fordították. Csendes szóval költögették: — Kejjen fel jóember, megvir­radt ... Nem szólt a földi semmit. Almá­ban dünnyögött, mocorgott és érett rozskalásszal bokrétázott kalapját a szemére húzta. Fejealján megigazí­totta a szalmapárnát és tapogatott a bot után, amely ott feküdt mellette. Hajlottkorú embert mutatott a földi. Vékonyabb dongáfú, szikkadt, inas, suháng derékfal. Hosszú, simára koszlódott és avas szalonnával ita­tott botjáról ítélve, hivatalos sze­mélyt mutatott, csőszt, vagy más ilyen kerülgető embert. A gúnyája ünneplős, csizmája sziktől poros, ro­gyósszárú, patkós, igencsak tanyasi. Körülnézték az alvó embert. Az öreg le is hajolt hozzá és ujjával szétfe­szítette a száját. Szagolgatta, vizs­gálgatta és nagyon komolyan szólt: — Baj "on! — Na és mi? — hökkent meg a ftatal. A kucsma alatt megvakarta az öreg a tarkóját és odamutatott az alvó ember szájához: — Látod? — Látom ... Mintha ködölne egy keveset... — Ködöl, ködöl, de nem úgy, mint a tied, vagy az enyím, hanem más­képp ... — Hogy? Körülnézett a határban az öreg. Elnézett a messzi falu felé és sze­mével megmérte a toronymagasságú rizskazlat is. Jó munka, alapos mun­ka. Ember csinálta, méghozzá ko­moly, hozzáértő ember. Nem ázik be. Árnyékot is ad, lehet alatta pihen­ni. Lassan hozta le a tekintetét, az emberen újból megpihent és kimond­ta az igazságot: — Meggyúlt benne a pájínka... — Na fenét! — kapta fel a fejét a fiatal. — Hát az hogy lehet? — Ogy, hogy sokat ívott. Bosz­niában láttam egy rácot. Az volt így, csak annak jobban füstölt... — Hüm, kend ott is járt? — Ott is, ecsém ... — Kend akkor nagyon régi le­het... — A... Elnézett az öreg a fiatal mellől vissza az időbe. Boszniába. Onnan még előrébb. Ahol zúgott a határta­lan nádas. Tapogatóztak benne a pákászok és a kiszabadult gyerkőc ingderékba szedte a vadruca tojását. A nadályos kötésig gázolt a vízbe és a lábikrájába ragadt plócákat üvegbe sózta. Hordta a faluba a vérmes cse­lédeknek orvosságnak. Hosszú esz­tendőket látott az öreg, rettentő te­leket és éheztető aszályos nyarakat. Annyi volt a döglött tücsök a szik hátán, mint a leégett fűszál és a ványadt farkascsorda a karámok szé­léig merészkedett a hatöles hóban, a messzi nagy hegyek aljából. Az el­koptatott régi időből szólott vissza az öreg: — Akkor volt Gebejí gulyás, mi­kor én oskola járó ... — Hinnye, akkor emlékszik a nagy hidegre ... — Mintha tegnap lett volna... — Ogy mondják az elgórt bot megragadt a levegőben. Odafagyott. — Oda. — Mikor esett vissza? — Mikor? Tavasszal, amikor meg­cseppent az eresz ... — Nagy idő. ítéletidő. A botot azért nem hiszem ... Harag lobban az öreg szemében ... — Az pedig úgy volt. Égett a bog­rács alatt a tüz, mégis belefagyott a paprikás. Ember, állat beszorult. A kutyát lapáton tartották ki ugatni. Nevetett a fiatal. Csikófogat virí­tottak,szeme fénylőt, tüzelt, mint a nyárt nap: — Olyan idő csak a kálandárium­ban van ... Az öreg ember rántott a vállán: — Nem hiszed, nem hiszed. Ujj a hiszek farkára ... Nevetett a legény. Mosolygott az öreg ls. Egy sóhajtásra csend ült közéjük. Mindketten hallgatták az ősz szavát. Az aszott gyepen végigsuhant a gye­rekes szellő, szikrát hányt a nap a szik megkövesedett hátán és a típ­pon sima szála csillámlott, mint a megzavart csikó szőre. Ökörnyál úszott a levegőben. Selyemszálát ki­kötötte a fákhoz, az emberek kalap­jához és szállt tovább a végtelenből a végtelenbe. A legény felneszelt és intett az öregnek az alvó ember felé. Az mo­corgott, ásított és felült. Körülné­zet. Elébb az öregre, azután a fiatal­ra. Kidörzsölte szeméből a rászált ködöt és egy kissé rekedtes hangon megszólalt: — Maguk meg mire végzik? Az öreg szólalt előbb: — Azt gondoltuk, betegebb... Legyint az ember, mint aki legyet ijeszt: — Fenét... Ott jártam, ahun üveg­gel harangoznak ... Szokott az így ... Cigaretta tanyiszlit kotorá­szott elő és megkínálta a két em­bert. Az öreg inkább a pipánál ma­radt, a fiatal elfogadta a tüzet is, amit ügyes, kis pattintás gyújtóból adott. Szívták a cigarettát, füstöltek. Lekucorgott a fiatal is és hárman nézték az út porát. Beleszakadt a madzag valahogy a szóba, nem tud­ták hamarjában, melyik végén kezd­jék. A felébredt ember szólalt meg, tegnapról, magáról és a máról: — En szegeltem fel a kicsi táblát a malteros falra. A kícsíjányom táb­lája. Fekete üvegen sima aranyos betűk vannak. Az van ráírva: Dr. Fodor Anna, orvos... Ennyi. Já­nyom ... így történt... Ritkán esik ilyen az emberrel... En csősz va­gyok, mezőőr, ez a nagy halasi ha­tár az enyím ... Mutatta, s félkört írt kezével, el a Körös gátja felé, ahol a messzi te­lefonpóznák úgy összeszorulnak, mint a léckerítés lécei. A gáton mozgó ember annyinak mutat, mint egy köcsög. A fény, amit visszaver a nap, a kasza éléről vágódik erre. Valahol szamártövist vágott az em­ber és a kiszáradt bokrot görgeti a szél maga előtt szántáson, legelőn, tarlón. Nyúl fülel a rizsgát tetején. Nézi a három embert, a görgő sza­mártövisbokrot. Felemelkedik, moz­dulatlanná válik, mint az agyagszo­bor, cipőgombszeme sem rebben, csak figyel és a következő pillanat­ban megugrik s futását elnyeli a csurgó csatorna mélye. Csend van, csak a természet játsz­sza a megszokott mindennapos já­tékát ... Tizenhat évvel ezelőtt sok száz ember ; esett a fasiszták áldozatául a Banská > Bystrica-i járásban, de kiiltinösen a Ne­! mecká község közelében levő mészkő­I bánya kemencéinek lángjaiban. A fa­; siszták borzalmas gaztetteinek színhe­: Iyén a képünkön látható gyönyörű em­lékmű idézi fel a fasizmus embertelen­; ségét. (F. Kocian — CTK — felvétele) llltilillllllllllllllllillillllllllllllllliüiílllll PEZINOK ÜNNEPE Pezinokon három napig tartott a szüreti mulatság. A nagyszabású ösz­szejővetelt kulturális műsor tette ér­dekessé, tartalmassá. Az első nap többek között a vásár, valamint a helytörténeti és borászati múzeum megnyitására, ünnepi filmvetítésre és irodalmi beszélgetésre került sor. A második nap legnagyobb eseménye a különféle sportmérkőzéseken és halászversenyen kívül a borkiállítás megnyitása és a fúvószenekarok ke­% rületi fesztiválja volt. A szüreti mu­latság harmadik napjának fénypont­ját egyebek között a fúvószenekarok koncertje, valamint a partizánske! Jánošík együttes fellépése jelentette. A szüreti mulatság alkalmából a Kiskárpátok lábánál elterülő törté­nelmi városkának úgyszólván az or­szág minden részéből akadtak látoga­tói. A mulatságon a helyi és a kör­nyékbeli szövetkezetek a legjobb mi­nőségű idei és tavalyi borokat árul­ták. Az amúgy is derűs hangulatot mindhárom nap nagyszerűen kiegé­szítette a jól sikerült kulturális mű­sor. Az immár hagyományos szüreti mulatság ez idén is azt juttatta kife­jezésre : a jó munka után örömteljes a pihenés, a szórakozás. (b) PISTI nagyon szereti a ter­mészetet. Akkor a legboldogabb, ha gyümöltáfákka! teli kert­jükben kószálhat, leheveredhet egy-egy gyümölccsel dúsan rakott fa alá és nézegetheti a bárányfelhös égboltot. Egy nyári napon érdekes dol­got tapasztalt. Az őszibarackfa alatt elhaladva az egyik levél alján egy katlcabogárkát pil­lantott meg. Már-már felemelte kezét, hogy tenyerére téve el­énekelje neki a Jól ismert stró­fát: „Szállj el. szállj el, katicabo­gárka .. De kaze megállott a levegő­ben. Hogyne, amikor a kis bo­gárka előtt szabad szemmel alig látható, pici, zöld tetűk lep­ték el a fa levelét és mö­götte — mintha valami varázs­ló letörölte volna őket — nem látott egyet sem Aztán elha­tározta, hogy megfigyeli a furcsa dolgot. Leült a fa alá és várt. Nem akarta zavarni a kis bogárkát, de sejtette, hogy a tetvek elpusztítását csakis az ő javára lehet Imi. És )ól sej­tettel Alig félóra múlva a le­vélke — megszabadítva ellen­ségeitől — vidáman ringatód­zott az enyhe nyári szellőben, a katicabogárka pedig áttelepe­dett egy másik tetűhad mellé., — Ejnye, ejnye — morfondi­1 rozott Pisti — ha én ezt tu-J dom, hogy ... hogy a katica­bogár ilyen hasznos állat, ak­kor .. akkor nem zavartam volna munkájában soha egyet­len egyet sem. Hány, de hány kis bogárka fejezte már be életét haszontalan gyerekek kezén, vagy éppen cipőtalpa alatt, mert megúnván a hosz­szas verses könyörgést, gyak­ran elpusztították a hasznos bogarat. Igy szövögette gondolatat Pisti, míg egyszerre csak fel­derült az arca. — Megvanl Délután kimegyek a rétre és összeszedem az összes katicabogarakat és felra­kom mind-mind az őszibarack­fánkra. Hadd pusztítsák a kár­tevőket. És az elkövetkező napokban Pisti barátunk egész nap ka­ticabogarak után kutatott. Már 30—40 bogárka pusztította a jól­lakott, kövér tetveket a fán, de Pistinek még az sem volt elég. Dolgozott tovább. Egyre több és több katicabogarat telepített a gazdag lelőhelyre és meg­mentette a fa gyümölcseit a biztos pusztulástól. Szeptember elején, amikor leszedték a barackot, mintha valamennyi vidáman kacsintott volna egyet halványpiros felé­vel a kis életmentő felé. Pedig Pisti csak rájött valamire és megpróbálta hasznosítani meg figyelését; slkerreíll A sok-sok katicabogárka jól élt egész nyáron, s ha etto gyott az eleség, szabadon röp­pent át egy másik fára, de nyugodtan, szorgalmasan dol­gozhattak: Pistlék kertjében többé soha senki nem zavarja őket pótolhatatlan, hasznos munkájuk közben, és a jól is­mert vers szövege is másként hangzik Itt: Szállj le... szállj le katica­bogárka! MIRE |Ó A SÁRKÁNY? GYERMEK­Rájöttek, de... rpehát megkezdődött; az új 1 tanévben az elsS órán a gyerekek nem írtak feladatokat, tollbamondásokat, hanem felújí­tották nyárt élményeiket. Egyik a ptontrtáborról beszélt, másik a kirándulásokról mesélt, — S te miért hallgatsz, Tá­nya? — kérdezte lena Ljublna. — Semmt különös dolog nem történt velem, csak ... s mélyet sóhajtott. S a „semmt különös" mögött olyasvalami történt, ami az egész osztályt felháborította. Lena a szünetben befutott néhány perc­re a tanári szobába, de nagyon lehangolva főtt vissza. — Tanítás után maradjátok az osztályban — mondotta — egy levelet kell felolvasnom, s csendben hozzátette: — a rend­őrségtől. — Vova Mukln és Igor Sza­mulfev pionírok Hotkovo kolhoz­faluban tyúktolvajt csíptek el — olvasta Ĺena. Halk moraj futott végig az O. VISZOTSZKÁJA: A cíi n rí í CTtl r^ » id e többé nem megyek 3U11U19U1U . „ Q„ I ň „ihitBtto Sündisznónk e zt zokon vette: a két csaló elhitette velem azt, hogy siin-gyerek." Pető Miklós fordítása Sündisznó az iskolában két aprócska sünre lelt. S kíváncsian szólt: „No lássam: titeket vajon mi lelt? az osztálynak ablakában mért fekBsztök csendesen? aki egészséges, bátran jöjjön s játsszon a gyepen." Szólt hozzá egy kedves kölyök: „Nem tartunk mi állatot, ezek üt nem apró siinök — ezek bizony kaktuszok:" osztályon: — Ml köze ehhez a ml csapatunknak? — A tyúktolvaj Tánya Ovod­kova volt! — folytatta Lena. Mintha vezényszóra történt volna, egyszerre az egész osz­tály elfordúlt Tányától, aki mé­lyen lehajtotta fejét. De Lena vádoló hangon to­vább olvasott. Felolvasta azt, hogy Tánya, az osztálytársuk hajnalonként a kolhozszéll bok­rokban állt lesbe és dézsmálta a tyúkokat. — De minden feladatát teljesí­tette, — jegyezte meg Ira. — Nem Igaz? Emlékezzetek csak vissza. Eszükbe jutott, amikor csapa­tostúl mentek a földalatti met­rón s Tánya volt mtndtg az, akt kérte: — Engedfétek meg, hogy én adjam át a jegyeket a jegy­kezelőnek. S már a menet alatt így dicsekedett: nézzétek, nálam maradt a jegyek egy része. Vagy amikor virágot vásároltak, Tánya mindig kétségbe esett, hogy az elárusítónő kevesebb pénzt adott TÖRD a/e/ed vissza. A csapat ekkor jókedvűen ezt mondta neki: „Garasos". Nem vették észre. .. Most e körül folyt minden szó. Mert tulajdonképpen minden más rend­ben lett volna. Tánya jó tanuló, szépen hegedül s ahogy Ira mondja, „Feladatait mindig tel­jesíti" ... Nos hát, nem elég ez egy be­csületes embernekI Mint utólag kitűnt, a gye­rekek, akik Tánya barátainak tartották magukat, késlekedtek, amikor egyenesen, habozás nél­kül neki kellett szegezni a kér­dést: „Pionír becsületedre így van, Tánya?" Igen, ma ezek a látszólagos apróságok mind felködlöttek a gyerekek előtt. Tánya pedig mélyen lehaftott feffel ült. S ekkor úfra Lena szólalt meg: — Azt javasolom, — az egész csapatnak, menjünk el az emlí­tett kolhozba és munkával kö­szörüljük kl a szégyent, mert az, amtt megtudtunk, az egész csa­patot érinti. Rajta hát, töröljük kl a mai nap rossz emlékét. Tánya az egész idő alatt hall­gatott, mint a sír s most egy­szerre . .. hangosan elsírta ma­gát. N. Szladkova és Sz. Csumakov K. M. ford. 1. írjunk be a körűkbe 1-től 11­ig terjedő szá­mokat úgy, hogy az egyenesekkel összekötött kari­kák összege min­dig 18 legyen. 2. Csoportosít­suk át a négy­zetekben levő pontokat úgy, hogy minden víz­szintes és függő­leges sorban le­gyen egy-egy 1, 2, 3 és 4 pontot tartalmazó négy­zet. »» • • • * 00 • 0 • • V 00 9 » f 9 » • 0 9 * • * * 0 MŰLTHETI FEJTÖRŐNK MEGFEJTÉSE 1. A népdal címe: A kis Ben­ce. 2. Móra Ferenc. 3. A sztálingrádi vízierőmfi. KIK NYERTEK? Múlt heti fejtörőnk helyes megfejtői közül könyvjutalomban részesülnek: Vanyo Margit, Silica; Dolák Gyula, Rožňava; Bók Katalin, Král. Chlmec; Pogány Sarolta, SÍI. Jablonlca; Adám Bálint, Ča­tár. Leveleiteket és rtiegfejtései­teket az alábbi címre küldjétek: Dj Szó, Gyermekvilág, Gorkého 10. Bratislava. (JJ SZO 5 * 1961. szeptember 20.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents