Új Szó, 1961. szeptember (14. évfolyam, 243-272.szám)
1961-09-28 / 270. szám, csütörtök
A naptár 1939-et mutatott. Az első világháború nagy csatáiból Ismert Mazúrtóhátság vidékének lakosságát is már megcsapta a második világégés előszele. Kelet-Poroszországhoz tartozott ez a terület, s az itt élők zöme porosz volt a javából: Hitler volt az istenük s a háborútól vártak boldogulást. A mintegy tizenötezer német lakost számláló ősrégi Rastenburg sem volt kivétel. Türelmetlenül várta a „nagy idők" eljövetelét, amikor majd a III. Birodalom hű fiai újkori keresztes lovagokként immár végérvé^nyesen megvalósíthatják a Drang nach Osten feudális-imperialista terjeszkedés törekvéseit évszázados hódító vágyait. Ebben a lelkes hangulatban Rastenburg lakói kissé furcsállva fogadták azokat az eseményeket, amelyek az említett esztendőben zajlottak le tőszomszédságukban. Jelentős létszámú SS-alakulat érkezett a városkába és gyors egymásutánban szigorú, nehezen magyarázható intézkedések születtek. A városka határától számítva mintegy tizenhat kilométer átmérőjű körben kitelepítették a szórványosan ¥ 9 ¥ n lung, a „különleges elbánás" paran-ti csa a náci recept szerint ezúttal is egyenlő volt a halálos ítélettel. A „szappangyár" páriái közül egy sem maradt életben. Az olasz mérnökök erről mit sem sejtve, a jól végzett munka tudatában szálltak be a JU—88-ba az általuk tervezett repülőtéren. De alig tettek meg tizennégy kilométert, amikor időzített pokolgép robbant, s Róma helyett az egyik Mazúri-tó mellett értek földet. De erről már nem tudtak... Nemsokkal ezután Berlinből érkezett egy JU—88-as csillogó gépmadár a „szappangyár" repülőterére. Magasrangú SS- és Wehrmacht-tisztek társaságában maga a Führer, Adolf Hitler szállt ki törzséből, hogy fekete Mercedes kocsijában sietve megtegye az új székhelyére vezető mintegy 4 kilométernyi utat. Csak a második világháború befeToronyszerüen emelkedik a magasba a vasbeton kolosszus lakó, s főleg földműveléssel, a környék erdeiben fakitermeléssel, valamint halászattal foglalkozó embereket. Ettől kezdve tiltott övezetet létesítettek itt, amelybe a helybeliek közül még a „leghithűbb" nácinak sem volt belépte, s a tilalom megszegéséért halálbüntetés járt. ' S mivel a porosznak a parancsszóra engedelmeskedés átment a vérébe, bármilyen kíváncsiak voltak a rastenburgiak — senki sem próbálta megszegni a tilalmat. Zokszó nélkül fogadták azt az intézkedést is, hogy a környék vasútvonalain közlekedő személyvonatok ablakait gondosan bemázolták fehér olajfestékkel, úgyhogy a szép tájban nem igen gyönyörködhetett az utas s még a legforróbb nyárban is minden vagonban SS-katonák, meg a politikpi rendőrség, a Gestapo tagjai ügyeltek arra, hogy valakinek eszébe ne jusson kinyitni az ablakot. Oj vasúti vágányokat fektettek le, melyek a városból a rastenburgi erdőségbe futottak, amerre szemükben nagy kérdőjellel tekintgettek a helybeliek. S ez érthető. Éjjel-nappal szünet nélkül megrakott tehervonatokat nyelt el az erdő. A rakomány, amenynyire azt félve odavetett pillantásokkal meg lehetett állapítani, főleg vas, acél és cement volt. De érkeztek más, érdekesebb szállítmányok ls. Berácsozott ablakú marhavagönokban ezerszámra emberek. A rastenburgiakban ez ls legfeljebb kíváncsiságot ébresztett, a lelkiismeretük nem szólalt meg, hiszen ekkor már javában folyt a háború s a tehervonatokba zsúfolt emberek egytől egyig az „untermenschek", „az alacsonyabb rendű emberfajok" kategóriájába tartoztak : zsidók, lengyelek, majd 1941 derekától kezdve orosz hadifoglyok. S amikor a helybelieket majd szétvetette már a kíváncsiság, hogy vajon mit is építenek erdeikben, meg kapták az egyszerű választ: hatalmas szappangyárat. Poroszokról lévén szó nem minősíthetjük a csodák csodájának, hogy készpénznek, bibliai kinyilatkoztatásnak vették ezt a bárgyú maszlagot —• egyszóval elhitték, és a további érdeklődés erősen megcsappant. Pedig, ha tudták volna, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű megtiszteltetésnek örvendhetnek... A rastenburgi erdő „hatalmas szappangyárának" terveit már 1936-ban kidolgozták német, de főleg olasz építészmérnökök. Az építkezés, amint már említettük, 1939-ben kezdődött meg. Megfeszített ütemben, embertelen feltételek között, éjjel-nappal három műszakban mintegy 15 ezer újkori rabszolga robotolt itt. Az építkezést 1942-ben fejezték be. A „szappangyár" természetesen fontos katonai objektum, az ellenség nem szerezhet róla tudomást — ez minden kétséget kizáró tény. Így hát nem előzte meg hosszas fejtörés a tizenötezer ember sorsát eldöntő intézkedés meghozatalát. A Sonderbehandjezése után tudta meg nemcsak Rastenburg, hanem az egész világ is, hogy itt rejtőzött éveken keresztül a hitleri főhadiszállás, itt tartózkodott hosszabb-rövidebb megszakításokkal több mint két évig földgolyónk legnagyobb bűnözője: Adolf Hitler. A régi Rastenburgot ma Ketrzynnek nevezik, s e lengyel lakosságú városkától nyolc kilométerre mindenki megtekintheti a „szappangyárnak" hazudott bunkervárost, amelyet maga Hitler Wolfschanze-nak, vagyis Farkasveremnek keresztelt el. Azok közé tartozom, akik beszámolhatnak erről az irdatlan vasbeton rengetegről... Téglalap alakú nyolc négyzetkilométernyi területen, sűrű erdő borította síkságon épült fel a Wolfschanze. Különleges intézkedésekkel védték a „betolakodókkal" szemben. Nyolc kilométer sugarú körben húzódott az első biztonsági övezet, amelyben szünet nélkül őrt álltak a válogatott SS őrcsapatok, elsősorban az SS-Leibstandarte, vagyis a hitleri testőrség hétpróbás gyilkosokból toborzott tagjai. Az őrség emberhiányban nem szenvedhetett, hiszen a bunkervárosban állandóan mintegy tízezer katona tartózkodott. A második övezet 50—300 méter szélességű aknamező volt, amelyet még többszörös drótsövénnyel erősítettek meg. Egyik kísérőm, Henryk Liszecki elmondja, hogy a háború után a lengyel műszaki alakulatok itt fél milliónál több aknát szedtek fel. — Nagyon nehéz és sok áldozatot kívánó munka volt ez — teszi hozzá Januszewski Cseslaw, aki könyvelői állása mellett a tolmács szerepét tőibe, mivel németül, franciául és olaszul folyékonyan beszél. — Ebben a második övezetben a szokványos aknák mellett felhasználták a legravaszabb rendszerű legújabb típusokat is, így például a porcelánból, üvegből, betonból, papírból stb. készült aknákat, amelyekre egyáltalán nem reagál az aknakereső készülék. Ennek következtében műszaki alakulatainknak szinte négyzetcentiméterenként kellett egyszerű szúró szerszámmal átfésülniök ezt a nyolc négyzetkilométernyi területet. Egy-két kisebb, mocsárborltotta térségen, amint azt a figyelmeztető táblák alapján is láthatta, máig nem sikerült eltávolítani minden aknát. A harmadik övezetben őrtornyok sorakoztak egymás mellett, a hivatalosan érkezőket tüzetesen átvizsgáló őrség pedig felhasználta a Röntgenkészüléket is, hogy felfedje az esetleg elrejtett fegyvereket. A látogató csak egy órára kapott tartózkodási engedélyt, ezen belül vagy el kellett hagynia a tábor térségét vagy további egy órára meg kellett hosszabbítania tartózkodási engedélyét. Ügy látszik, hogy itt még a leghűségesebb SS-martalócban sem bíztak százszázalékosan, mert ebben a harmadik övezetben az őrtornyokra lehallgató készülékeket szereltek, amelyekről az SS-mannok sem tudtak s a láthatatlanná álcázott vezetékek a Gestapo-központban futottak össze, ahol számon tartották és megfelelőképpen „kiértékelték" a legcsekélyebb gyanús pisszenést is. Magának a bunkervárosnak méreteit a következő adatok érzékeltetik a leghívebben. Nyolc óriási bunker mellett, amelyek a náci állam vezetői számára készültek, s amelyeknek földfeletti arányairól a felvételek tanúskodnak, a Wolfschanzeban még 76 „kisebb" bunkert találunk. Mi volt bennük? Egy nagyobb város szükségleteit is kielégítő villanytelep és hőerőmű, három kilométeres rakodó térséggel ellátott pályaudvar, legénységi és tiszti lakóbunkerek, 70—100 méter hosszú éttermek, 400 férőhelyes mozi, vízmű, különféle raktárak hajtóanyagra, lőszerre, élelemre, óriási archívum, kórház és légvédelmi bunker, harckocsi- és gépkocsigarázsok. Mindezt korszerű beton és aszfalt utak, valamint csatornahálózat kötötte öszsze s felülről óriási dróthálókra feszített és évente négyszer, az évszak uralkodó színeivel összhangban cseréli éghetetlen műanyag-álcázás védte a légi felderítés ellen. Az őriásbunkerek építésénél azonos módszert alkalmaztak. A 6—7 méter vastagságú oldalfalak széles vasbeton talapzaton nyugszanak. A tető vastagsága eléri a 8—10 métert és három rétegből áll. Két sziklaszilárd vasbeton lap között tégla- és kavics-réteg húzódik, amely tompítja az esetleges bombázás okozta rázkódást és rugalmasabbá, ellenállóbbá teszi az egész konstrukciót. A bunkerekben a levegő hőmérsékletét ás nedvességtartalmát szabályozó berendezés működött, a bejáratokat pillanatok alatt hermetikusan elzárhatták. Hitler bunkerja ezen kívül távbeszélő útján közvetlen kapcsolatban állt a németek által megszállt minden európai országgal s minden fronttal. A Wolfschanzeban rendelkeztek az első német radarral is. 1945 januárjában, a szovjet hadsereg közeledtére kiürítették a bunkervárost s a beépített robbanó kamrák segítségével egy gombnyomásra a levegőbe repítették. Ilyen sorsa jutott a volt Hitler-bunker is, amelynek 10 méter vastagságú vasbeton födémét jó nyolc méterrel odébb dobta a borzalmas erejű robbanás. Egy megtalált autentikus felvétel alapján erről a bunkerről biztosan • •• tudják, hogy gazdája maga az eszelős „világhódító" volt, míg a többi nagy bunkerről csak okmányok által meg nem erősített adatok alapján feltételezik, hogy Göring, Goebbels, Schirach és a többi náci fejes tartózkodott bennük hosszabb-rövidebb ideig. Az említett felvételen különben a Hitler-bunker a háttérben látható, előtérben — alig tizenöt lépésnyire egy fabarakk, előtte Hitler és magasrangú vezérkari tisztek, mellette pedig egy fiatal fa. Ez a fa, amely ma is megvan — míg a barakkot a németek felégették — vezetett nyomra. Különben ebben a fabarakkban követte el 1944 július 20-án gróf Stauffenberg, egy Hitler-ellenes tábornoki összeesküvés résztvevője a Führer elleni sikertelen merényletet. A náci tábornokok egy csoportja — látva, hogy a háborúban vesztésre állnak — a nyugati, főleg az amerikai és angol kémszolgálattal megegyezve azt tervezte, hogy Hitlert félreállítja az útból, különbékét köt a nyugati hatalmakkal, hogy azután minden erőt a Szovjetunió ellen összpontosítson. A terv azonban nem sikerült. Stauffenberg ezredes ugyan kézitáskájában becsempészte a Wolfschanzéba az időzített bombát s bár az eredeti elképzeléstől eltérően nem a bunkerban, hanem a nagy melegre való tekintettel az említett fabarakkban tartották meg a katonai tanácskozást — Hitler lábától mintegy két lépésnyire elhelyezte az aktatáskát. Ezután telefon útján kihivatta magát a barakkból és autón elindult a repülőtér felé. Messziről még látta a hatalmas robbanás következtében szertehulló barakkot s azt hitte, hogy Hitler elpusztult. Repülőgépen Berlinbe érkezett, s miután jelentést tett, a tábornoki csoport kiadta a parancsot a hatalomátvételre. Csakhogy a Führer nem halt meg, sőt alig sebesült meg. Az történt ugyanis, hogy a fabarakkban a légnyomás távolról sem okozhatott olyan pusztítást, mint a zárt bunkerban s ettől eltekintve Hitler közvetlenül a robbanás előtt elsétált a mintegy tíz lépésnyire a falon kifeszített térképhez. Alig telt el egy félóra a merénylet után, a dühöngő dúvad akcióba kezdett, összefogatta az összeesküvőket, s aki nem választotta még idejekorán az önIgy nézett ki Hitler nadrágja a sikertelen merénylet után. Kár, hogy gazdája egy évig még szabadon garázdálkodhatott. (Autentikus fényképfelvétel másolata.) hogy felhasználják a háborúban sokat szenvedett Ketrzyn újjáépítésénél, sőt, hogy innen szállították el Varsó felépítéséhez a legtöbb vashulladékot, — mindennél többet jelent az, hogy itt évente mintegy 150 ezer lengyel turista és 15 ezer külföldi, főleg a nyugati országokból érkező érdeklődő a saját szemével győződhet meg róla, hogy hiába építtetett Hitler betonból, vasból és acélból atombombának is ellenálló fellegvárat, ez sem mentette meg őt, sem a gyilkos őrület, a fasizmus rendszerét. Valami jelképeset látok abban, hogy a Hitler-bunker tetején ma egy tenyérnyi helyre odatapadt televényhordalékból az orosz földre emlékeztető zsenge nyírfácska tör a Nap s a kéklő szeptemberi égbolt felé. Valami jelképeset látok abban a kis véletlenben, hogy miközben gondolataimmal elfoglalva beülök abba az autóbuszba, amely majd visszavisz * Ketrzynbe, a gépház fölé hajló s ott valamit javítgató lengyel gépkocsivezető itt, a dúvad volt odújának tőszomszédságában ma szabadon és önfeledten dúdolja az Internacionálét. A bunker tetején elhelyezett légvédelmi ágyúálláshoz vaslépcsQ vezet Vajon melyik náci fejes választotta ideiglenes lakhelyéül ezt az irdatlan erődítményt? gyilkosságot, vagy akit mindjárt az első éjszaka nagy hirtelenében nem végeztek ki, mint például Stauffenberget, az a náci vérbíróság elé került. Az ítélet természetesen nem lehetett egy pillanatig sem vitás: halál. A kivégzés módja azonban eltért a „szokványostól", összhangban a hitleri paranccsal az elítélteket a nyakukba szúrt mészáros kampókra akasztották lehetőleg ügy, hogy szenvedésük minél tovább tartson. A tárgyalásról és a kivégzésről, jobban mondva mészárlásról, film készült s Hitler ezt a filmet a Wolfschanze mozijában több ízben megtekintette. A bunkerváros ma romokban hever. A lengyel hadsereg szakemberei kiszámították, hogy egy-egy ilyen hatalmas erődítmény felrobbantásához legalább 200 tonna trinitrotoluol erejének megfelelő robbanóanyagra volt szükség. Ez is csak ahhoz volt elegendő, hogy elzárja az utat a bunkerek belsejébe, az alattuk meglapuló emeletes mélységekbe, amelyeket a robbanás után elöntött a vlz. A feltárás munkálatai óriási eszközöket igényelnének, s nem maradt hátra semmiféle dokumentum, amely azt bizonyítaná, hogy a vasbetonóriások mélye olyan gazdasági vagy politikai értékeket rejt, amelyeknek napszínre hozatala megérné a befektetést, a fáradságot és a veszélyt. De a volt hitleri főhadiszállás bunkervárosa ilyen romos állapotban is hasznot nyújt. Eltekintve attól, hogy a háború után felszedték az utak olasz gránitból készült burkolatát, s az állomás rakodójának kövezetét, Mert „az Élet él és élni akar.. Mert a mindig megújuló Élet sokszorta erősebb a halálnál. Becsüljük és óvjuk igaz, tiszta és szép új életünket 1 GÄLY IVÁN JOHANNES R. BECHER: Feliratok a buchenwaldi intő emlékmű oszlopaira i. Itt épült {el a Halál tábora. Véghetetlen szűgesdróttól szegett, szürke, kíntól fisz barakkok sora. Fényszórók szelték a sötét eget, Erő jelképeként bitófa állt.. . Szégyen kora! E kort sose feleddl Soha Buchenwald haláltáborát! II. Sikolt a kö — még a kfi ts sikolt! Hol csontokból őrlődik kőhalom, kőbányában a kárhozott csoport. Hány éve is? Nyolc éve már . . Vajon áll az Idő s nem mozdul soha tán? Mikor csital e szörnyű fájdalom? Mikor mosod la szégyened. Hazám? Jaj annak, kit a robot földre vertl Kordé viszi a végső űtra fit.. . Lerogy-e ott fáradt, kizsigerelt? Soba ily emberfölötti erfitl S a kordé egyre ide-oda járt. .. Állj, oszlop, mindenütt szemünk előtt: Sose feledjétek e borzadályt! KÁLNOKY LÄSZL0 fordítása (JJ SZO 5 * 1961. szeptember 20.