Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-13 / 193. szám, csütörtök

LILINYJU Ml K AU A:* Fekete anya álma Egy fekete anya Gyermekét ringatja, Fekete homloka mögött, Fekete fürt jel alatt hófehér álmok szunnyadnak... Egy fekete anya Gyermekét ringatja. S feledkezik arról, Hogy az aszály még zsendülöben Megsorvasztotta a tengerit, Hogy holnap már nem lesz enni mit.. . Fehér világról álmodik, Amelyben gyermeke iskolába lép, Iskolába, Ahol a nagyvilágra Nyitják az emberek szemét Egy fekete anya Gyermekét ringatja, Meg is feledkezik Néger testvéreiről, Akik palotákat S falvakat építenek És kötőanyagnak Áldozzák a vérüket ... Fehér világról álmodik Amelyben gyermeke széles útra lépne; A szabad emberek Szép útmezejére. Egy fekete anya Gyermekét ringatja, S szinte nem is gondol Osztó határokra, A korbácsra sem, Mely a húst szaggatja.,. Fehér világról álmodik Ahol gyermeke élhet szabadságban. Szabad emberként, Szabad hazában. Egy fekete anya Gyermekét ringatja.,. És a gyermek Álmában is hallja Mit beszél az anyja ... Megnyílik piros ajaka, Mintha csak Valamit szólni akarna... Lehányt szemhéja alól Tiszta könny szivárog Fekete arcocskájára ... Az anya mosolyog ... Álmodik más világot: fehéret, Fehér világot, Amelyben gyermeke — élhet! Petrik József fordítása * Mozambiki néger költő, 31 éves, Portugáliában tanult és ma a Portugália elleni mozgalom irodalmi frontjának élén áll. , Z Ferdinand Gabaj CLz o teg^aôô/ianíf éd görbe hátát neki vetette a kapunak. Szemét összehúzta — a nap sugarai szikrázva táncoltak még a sárguló csalán tüskéjén is. A hátsó kaput már rég nem nyitja ki senki; vénség emészti a pajtát is: moha rágja tetején a zsindelyt, penész mar bele a gerendákba. Az egészet ügy befonja a pókháló, mint valami béna, vak legyet. — Szomszéd néni... — vélte hallani. A tetőrom alatt egy szál szalma lógott ki a ^rébfészekből; a verébfiókákat- kilopta a macska, de a nap világa, aranyosan csillog még az árva szalmaszálon is. Ül az öregasszony, tikkad tan a forróságtól, kábultan a burián bűzétől, teste hideg, szívében harag, gondolatában keserűség: tusakodik magában a világgal, a faluval, az emberekkel. Istentelenek! Elmarnák a híveket a templomtól. Tolvajok! A földjét betagosították a szövetkezetbe. Fösvények, kapzsi kutyák! Még erre a korhatag, vén pajtára is fenik a fogukat: ősztől kezdve a szövetkezet bárányait akarják átteleltetni benne. Valamikor ilyen időtájt a maga földjén dolgozott, robotolt látástól vakulásig, de most... Reggel megfőzi az egész napra valót, aztán csak ül, belehunyorog a napba, míg le nem nyugszik, keresztbe szalmát nem tesz. Az ennivaló sem ízlik, mint valamikor munka után. Az evéssel különben is csak az életét hosszabbítja, isten bocsássa meg a vétkét: mert akár akarja, akár nem, kénytelen-kelletlen tudomást szerez mindenféle világi újdonságokról, emberi haladásról. Ügy éljek, hogy ebbe még az úristen is beleúnna, pedig ő a világ ura, az élet fejedelme: hogy nézheti tétlenül ezeknek az istenteleneknek a garázdálkodását. Fogadkoznak, hogy büntetlenül megváltoztatják az életet az egész világon. Hej, lesz még vízözön, lennie kell, ha mástól nem, az-összegyűlt, el nem sírt emberi könnyektől... — Mari néniii — a pajta oszlopa mögött megtorpannak a léptek. — Postája jött! Hol van? — A penészes oszlop mögül előbukkan a postás fiatal képe, még fiatalabbá teszi a széles mosoly. Itt ni, itt ül a címzett! Kereshette a ház előtt, a kis virágos kertben, a ház mögött a gyümölcsösben ... Postás táskáját szeméhez emeli; a sok fogdosástól ara a fald kérezik a szérűn, akár a gyík a kövön. Megfelelt neki, megmondta kereken, amíg élni hagyja az isten, a kö-' zösben nem segít, még a kisujját sem mozdítja értük. A földjét odaadta ajándékba, de a munkáját nem ajándékozza nekik. Futtassák csak a traktorokat, ha már eladták az ökröket... A postás köhintett egyet: hivatalos ügyben jött, egyszerre két olyan dolgot is hozott a néninek, aminek biztosan örülni fog, az államtól pénzt, a lányától levelet. - Micsoda pénzt? — nyal végig kétszer is az öregasszony nyelve az ajkán. A postás már nyomná is kezébe a végén spárgára kötött ceruza csonkot — írja alá, hogy rendben átvette. — Azt mondd meg, ember, micsoda pénz ez? Elmagyarázta már ugyanazt több embernek is a felvégen, meg az alvégen, itt is fújja a nótát: Aki földjét a szövetkezetbe adta, és maga már munkára képtelen, azon az állam segít, tudja már, micsodás ez a pénz? Hivatalosan úgy hívják, aggkori segély, most már kapni fogja, amíg él... Az öregasszonyon meleg hullámmal fut végig az érzés: törődnek velem, segítenek rajtam! Mindig is úgy úgy kapott a pénzen, mint éhes tyúk a taknyon. Aztán végigborzongott: amíg él! Mintha ezzel pontot tettek volna azután, hogy valamikor földje is volt — félretólja a ceruzát, visszarántja a kezét a pírostól, mintha izzó vas lenne. — Azt mondd meg nekem, te postás, milyen csalafintaság bújik meg a pénzetek mögött? Eladom a lelkemet az ördögnek? Lemondok az apáim földjéről? A postás csak mosolyog, arra gondol, ha krónikás volna, most lenne miről írnia. - írja csak alá, néni. Mindenki szívesen aláírja, ha pénzt viS2&k neki. Magának meg, Mári néni, pótlólag megküldték a járandóságát újévtől, ezentúl havonta ennyit meg ennyit kap, — magyarázta és azt már a susogó bankók tették hozzá, hogy törvény parancsolja: pénzes üdvözletet küldözgessenek a szövetkezet öregeinek. Írja alá - ne írja? Fél szemmel a jóban emlékezzetek a nagymamára. Ment a munka, mint a parancsolat, az áldott igyekezettől át is melegedett, már dúdolgatott is magában, foszlányosan kívánkoztak ajkára a régen hallott nóták, no meg az újak is, hisz a szövetkezet lármafája telebömböli vele a falut. Ahogy dünnyögte a szedett-vedett dallamokat, a sok őcskaság közül két nagyon régi játékot húzott elő: bölcsőt és szánkót. A bölcsővel a lánya játszadozott, a szánkót a fia nyűtte volna el, ha lett volna mikor ... Hadd játsszanak vele az unokák, mondta magában és lecipelte mindkettőt az udvarra. Leporolta, tisztára törülgette, akkor vette csak észre, milyen ócskák, szuvasak. Nem is valók a városi unokák kezébe. Biztosan van nekik játékuk, számát se tudják: kapnak apjuktól, anyjuktól, mind a kettő keres, a sok munkától nincs idejük, hogy ellátogassanak az édesanyjukhoz... Mi legyen most a bölcsővel meg a szánkóval? Haszontalan férgek, elemésztették a fiatal korának emlékét. Oda se adja nekik, csak kinevetnék, a szálkák megsérthetnék az unokák kezét. Az öregasszony odadobta az ócska kacatot a kerítés'tövébe, de tüstént fel is emelte, lefújta róla a port és vitte a ház elé. A patakban falusi gyerekek hancúroztak. Celluloid kacsákat, libákat, gumicsónakokat, labdákat úsztattak a vízben — pehelykönnyű, virágtarka játékokat. A sok holmi meg úszott lefelé a csipkés hullámokon, a gyerekek versenyt futottak a habokkal a füvön, kacagtak, meg sem hallották, mit mond az öregasszony, csak amikor már kétszer-háromszor is elismételte, gyertek, játékot adok, nektek, lánykák cifra, pingált bölcsőt, a fiúknak kis szánkót, igen, ingyen, ajándékba ... Ajándékba? A gyerekek megálltak, bámultak, jól értették-e, pislogtak, nem álom játszik-e velük: mert a szomszéd néni nem szokott tréfálkozni. Aztán a gyerekek hangja mintha egybe olvadt volna, mintha rigmust mondanának a játékokról, amelyek ugyanazok városon és falun: van kocsikánk, baba is benne, mondta az egyik kislány, szánkó meg sí télre való, nyárra meg a labda, tódította egy kisfiú. Aztán néhányan a kis csónakok után futottak a víz mentében, mások leereszkedtek a parton, az a lila harangvirág, ez az aranysárga meg sebfű, szagoljátok meg, milyen jó az illata, ha megvágjátok magatokat, beforrasztja a sebet. Megbotlott egy kőben. Elmosolyodott: valamikor még lányfejjel errefelé futott, akkor is megbotlott ugyanebben a kőben. De itt van már a földem, az én földem, beletagosítva egy nagy heretáblába, a szövetkezet herésébe ... Nyugodjon apám egy kivándorlótól vásárolta, a régi gazdája sírt, amikor megkapta érte markába a pénzt, és hátára a tarisznyát, talpára az utilaput az idegen világba ... A barázdából valamikor szikla állt ki. Panaszkodtak is miatta a szántó-vetők, kezüket mindig megrúgta az ekeszarva, s akár lovak, akár ökrök húzták, a járom mindig megrántotta szegény párák nyakát. Végül aztán a férje, nyugodjon ő is, rég már, hogy elbúcsúzott tőle, bizony a férje úgy rendelkezett, hogy a sziklát dinamittal kell kivetni az ágyából. A cigányok ásták körül a követ, csak ők voltak valók az ilyen dinamitos munkára, a falusi legények, akármilyen erősek is, amióta fember él ezen a tájon, csak a fejszéhez meg a kaszához értettek... Mintha ma történt volna, úgy látja maga előtt: a magasra nőtt mezsgye mögül leste. Lehasalt, amikor a cigányok felrobbantották a sziklát és a kövek isten tudja hová, milyen meszszire repültek. Hej, de nagyot szólt! De meg is fizettünk érte a cigányoknak, ahogy illik: egy csomó pénzt kaptak, meg enni-inni, amennyi beléjük fért. Még a purdéknak is jutott, a cigányasszonyoknak is. Azóta panaszt'alanul szántották a földet... Felsóhajtott, megfárasztotta a járás a zöld tengerben. Verébrajok rebbentek fáról-fára. Az öregasszonynak olyan jól esett lábát hozzá érinteni a földhöz, olyan jól esett összemosolyogni a háromlevelű lóherével. Itt valamikor magas fenyőfa emelkedett a föld fölé. Ö vágatta ki. Még mielőtt a szövetkezetiek jöttek volna. A törzsét eladta az asztalosnak, ahogy mondani szokták, kéz alatt és jó drágán, a gallyakat a maga hátán haza cipelte, még a tönkjét is kiásta, pedig ez férfi embernek való munka. Hogy begyógyítsa a föld sebét, az öreg fenyő helyébe fenyőfa-csemetét ültetett. Lám, meggyökeredzett, magasabb már, mint robotban megrokkant férje volt. Ki tudja, mit szólna hozzá: a fát kivágatta, törzsét eladta... a pénz meg elúszott! Mikor? Hát aknyosan csillogó rézkerete villámként pénzt méregeti, a másikkal a segély egyi

k kislány szépen megköszönte a kor, amikor beváltották, röppenti a napsugár visszfényét az ' t- aiáír-ín Hnmlnkán plmélvül- .,„. 1 1-ril.r Ť Ó f- Ó Lm 1 V A Un4-n«Unv, r-. az öregasszony ráncos arcára, a pajta pókhálófonatos kapujára. A postás már olyan ember, hogy beszéd nélkül el sem tudja végezni a munkáját, beszél hát most is, azt mondja, úgy hitte, a ház kulcsra van zárva, a kert reteszre; biztosan ... biztosan kint szorgoskodik a közösben, segít a szövetkezeteseknek. Maga meg itt süt• • • • • • Andrásy Tibor fametszet illusztrációja Szabó Pál Talpalatnyi föld című regényéhez. összegét: aláírja. Homlokán elmélyülnek a ráncok, arra gondol: ha neki ennyit kellene fizetnie havonta, bizony még a lelkét is kisírná. Nyújtja is már a tenyerét, a postás leszámlálja a tízeseket, százasokat... — Vegye hasznát, néni, jó egészséggel. És itt a másik öröm, — kap észbe és borítékot nyom a másik markába, — levél a lányától. Fehér volt a levél, örömtől harmatos szeme még fehérebbnek látta, a postásnak kellett felolvasnia, mert a napfényben szemüveg nélkül káprázott a szeme. A postás felbontotta a levelet, aztán úgy olvasta, mintha jelentené: ide jön nyaralni a lánya, mamuska, férjestül jön, úgy ám, egyszerre kapták ki a szabadságot, bizony az unokákat is elhozzák ... — Állj meg már, te, olvasd élőiről, onnan, ahol az unokákról van szó ... A szérű fölött, a kék magasban fecskék csicseregtek, hófehér hasuk megcsillant, annyi gyűlt össze belőlük a kazalba gyűlt napsugarak fölött, hogy számát se lehetne adni, megültek a zsindelytetőn, mint hogyha üdvözletet hoznának a vén csűrnek — a szállásról, a kis bárányoktól. * * * Éjszaka nem hunyta le szemét, de édes volt a virrasztás: jönnek az unokák! Lehunyt szemmel hevert az ágyon, lehunyt szemével látta is őket: Péterke — Petike oldalán tarisznya lóg, a bogárszemű kicsi Vera pehelykönnyű kezével simogatja csontos ujjait, Palkó-Palika a szemét csókolja üdvözlésül... A nap köszöntötte rá a jóreggelt. Ogy főzte meg a reggelit, mintha szakácstanfolyamon lenne, ahol azt tanítják, hogyan kell főzni a kis unokáknak. Reggeli után gondolat ébredt benne, szinte meglökte, ingesztelte: rendbe kell tenni a házat. Kitakarította a kemencesutot. Hangos szóval dicsérte magát, olyan jól esett nézni a megfiatalodott kemencét. Mialatt rakodott, valamit dödögött a messzi lányáról, az unokáit látta hancúrozni minden zúgban, játszódjanak csak, örüljenek. Szoknyáját ráncigálták, hálából, hogy ilyen engedékeny. Délelőtt a létrán felkapaszkodott a padlásra. Bizony, ott is volt mit takarítani. Amit tett, jól tette, az unokákat megőrizni nem lehet, bizony lányom, össze-vissza mászkálnak, mint a hangya a bolyban, hiába is próbálsz lebeszélni, nem hagyom abba. Vasárnap majd levágom a kakast ebédre; reggelire tojást kaptok, keményen, lágyan, ahogy tetszik ... Hogy aztán néni jóságát: van nekik játékuk, amennyi csak kell, új, meg legújabb játékok, ezt a bácsi hozta - városból, amazt a néni a szomszéd faluból, a többi meg a papától, mamától, nagymamától való ... A szomszéd néni mosoly mögé bújtatta csalódását. Csöpp keserűséget sem érzett a mai falusi gyerekek iránt, amiért annyira „elvárosiasodtak". Visszaballagott az udvarra, karjában a bölcsővel meg a szánkóval. Ni csak, itt játszottak a gyerekeim. Belesajdult a szíve, hogy a játéknak vége szakadt és a gyerekek elkerültek hazulról. Háta mögé dugta a játékokat: el kell égetni! Amúgy is rég halottak, csak a kártevő szú hízik rajtuk. Megállt a spórherd előtt, amely frissen csillogott, törte a fejét, valóban úgy kell-e lenni, hogy az ember örökké csak hiábavalóságot sirat? Régi parasztasszony létére jól tudta, hogy a.föld sem terem csak gabonát, kiütközik belőle az acat is, amit gyomlálni kell, kitépni a gyökerét is és elégetni a partoldalban ... összetörte a szánkőt, összetörte a bölcsőt, lám, milyen könnyen meg tudott válni a két ócska, szuvas játékszertől, pedig valamikor milyen jó hasznukat vették a gyerekek. * * * Vágy ébredt benne, hogy meglátogassa a földjét, ahol sárgul a vetés, látni akarta hogyan kaszálják a szénát az emberek, hogyan gereblyézik össze az asszonyok, hallani akarta a nyár nótaszavát, a messzi határban ... Nem, ennél az egy tag szövetkezeti földnél jobban szerette az egymáshoz simuló keskeny kis szántókat, a mai „beláthatatlan nagy táblák" olyanok, akár a zöld vízözön: az. ember hiába néz bármerre, csak egyet lát. A házban szűknek érezte a falak közét, nem fért meg benne az öröme, hogy holnap megjönnek az unokák, és kikívánkozott a házból az a gondolata is, hogy az idei termés beérik anélkül, hogy bármit is tett volna érte... Ha már ilyen napsikálta idő van ma, kimegy a határba, megszagolni, megcsodálni a földet. Hallani akarta a dolgozó embereket — ha rákiáltanának: szomszéd néni, hova siet. szomszéd néni, hogy van ? Nem mond nekik semmit magáról, csak odakiáltja, hogy eljönnek az unokáim ... Úgy tervezte, hogy elmegy a keresztútig, a határ közepéig, a szülőfaluját éltető földek szívéig. Gondolatban szóba elegyedett a poros úttal, ha holnap erre jövök, velem jönnek majd az unokáim, elmondom nekik, hogy ez A széles határban a messzeséggel társalogtak az utak, a herével megrakott kocsik alól kifutottak a mennybolt peremére. A nap csak mosolygott odafenn. Az öregasszony hátát a fiatal fenyőfa törzsének támasztva hunyorgott, pihent, erőt gyűjtött a jövendő napokra. Ekkor hirtelen ... találkozott önmagával: a kislány Marikával. Hunyorgó szemmel nézett magára, a tizenkét éves lánykára ... Burgonyát ültet, jól emlékszik, szorgalmasan csinálta, végezte a munkát, akárcsak később a nagylány Mari... Számolgatni kezdett: hányszor lendítette meg ezen a földön a kapát? Minden áldott tavasszal ültetett: tavasz végén kapált először, nyárvégén másodszor, aztán ősszel kiásta a krumplit. Mindannyiszor úgy megizzadt a munkában, hogy csöpögött róla a veríték. Hány esztendőn át ismétlődött ez, tavaszról-tavaszra ? Verítékével trágyázta a földet. Az apjától örökölt földön egy göröngy sem maradt szárazon: mindegyikre jutott az izzadság csöppjeiből, ahogy véget nem érőn hullottak a piros orcájú fiatal lány, a gyermekeit nevelgető menyecske arcáról, a vénasszony ráncaiból... Még szerencse, hogy a nap mindig felszívta, a szél kiszárította: különben kokojszás lenne a föld, ki tudja, hány nemzedék verítékének ingoványa. Mintha három unokája szólna hozzá a fiatal fenyőfa mögül: sír, cínterem az ilyen föld, nagymama! Földből ácsolt koporsó, öregek, szülők, gyerekek szenvedtek, tengődtek rajta. Megszakadtak bele, hogy kapájukkal rákényszerítsék: teremjen nacjyobb krumpli, egy zsákkal, egy vékával többet... A régmúlt szomorú képeit traktor dübörgése rebbentette szét. A szövetkezetesek jöttek behordani a herét. Az öregasszony csak ul — teheti, megél az öregségi nyugdíjából — nézi, hogyan dolgoznak a parasztok okosabban, könnyebben. Nem akar hinni a szemének-fülének, ni csak, a parasztok munka közben dalolgatnak, mint fenn az égen a pacsirta, néha ugratják, hergelik egymást, arcukra nem borít szürke fátyolt a fáradság, kezükre járnaK, segí^..ek a ^

r.pek. Bizony verejtékük sem ömlik anynyi... Ki tudja, a szél mozgatta-e a fenyőfa ágait, és nyitott utat a fénynek, hogy ráncos arcára essen, a nap hárította-e félre útjából a bodros bárányfelhőt — vagy az öregasszony mosolyodott-e el anélkül, hogy tudná, akaratlan. ÜJ SZÖ 6 * 5961 július 13.