Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-15 / 165. szám, csütörtök

A KÉK BLÚZO A VENDÉG SZEMÉVEL Újarcű parasztok között A magyar „Ünnepi Könyvhét" első napján Egerbe vittek ki íróbarátaim. Dobozv Imrét, a nálunk is bemutaEzúttal nem a Csehszlovák líjúsági Szövetség tagjairól lesz szó, amint azt valaki joggal feltételezhetné, hanem azokról a Szovjetunióban, a húszas években Kék blúz néven alakult színjátszó csoportokról, melyeknek 1926-ban hazánkban František Némec lett a szülőapjuk. A kék blúz a munkás jelképe, azé a munkásé, aki keze munkájával teremti elő a t élethez szükséges értékeket. A kék blúz a proletariátus legöntudatosabb, legszervezettebb és legforradalmibb részének jelkép®' ™

e

Iy »

z

z?'' hogy magához ragadta a hatalmat és meg is tudta azt tartani, g

zélviha

r' Kossuth-díjas szerző minden idok legnagyobb hőstettet hajtotta vegre. <5.., .«„„„„- f„

Ai, f k A színjátszó csoportok a legkülönbözőbb helyeken és alkalmakkor, egyszerű kékjét a Magyar írok Szövetségének főblúzaikban váratlanul, előkészület nélkül léptek fel az utcán, gyűléseken, össze-X titkárát és Simon Istvánt, a kitűnő jöveteleken, a gyárudvarokon. Politikai mondanivalójukkal, forradalmi szavalataik- ý fiatal Kossuth-díjas költőt kísérhet kal, dalaikkal, előadásaikkal, rögtönzött jeleneteikkel válaszoltak az időszerű kér-Ytem az egri Dobó István, a hevesi désekre és a forradalmi munkásmozgalom égető problémáira reagálva azonnal ;é

s boconádi Petőfi termelőszövetkekapcsolatot találtak a hallgatósággal. A rendőrség szinte tehetetlen volt a kék X

z

et

e]

<b

e JŐ] esett látni miiven eleblúzosokkal nemben oly nagy volt az érdeklődés irántuk azok részéről, akikkel A §s bensősége

s mindkettőjük egy husbol-verbol valók vo.tak . t kapcsolata a néppel, a paraszti viliággal. Szeretik és becsülik őket, Xmert már az ismerkedés első perA prágai Nemzeti Múzeumban pártunk megalakításának negyven éves évfordulója tiszteletére rendezett kiállítás most bemutatja a párt harcának egyik érdekes és hatékony formáját: a forradalmi munkásszínházat. A hivatásos színházak az első köztársaság idején a burzsoázia érdekét szolgálták. Ezért csak szórványosan kerültek műsorra forradalmi jellegű, harcos darabok. Ha Famira elvtárs autogramot ad. (A. Bláha felvételei) Tcében megérzik, hogy közéjük valók, ŕ a faluból fakadtak és erős szállal S fűzi őket gyermekkoruk és ifjúságuk, laz élmények kifogyhatatlan sora a T paraszti világ gondjához és örömélhez. Az első látogatás valósággal meg1 rendített. Mindent vártam, csak nem ji; ezt a robbanásig felhevített légkört, j> az indulatoknak ezt a heves, csakis nem drámai összecsapását, melynek Y hangzavarában olykor elveszett a •f „díszasztalnál" ülők szava, Cseh X István szövetkezeti elnök csendesítő figyelmeztetése. Szinte sistergett ŕ a levegő, hol ízes, hol meg goromba X mondások röppentek, percekig a hallJ[gatók vitatkoztak egymással és ne' kem — megszokva az otthoni szövetkezeti gyűlések higgadt hangját —, úgy tetszett, mintha egy izgalmasan pergő dráma konfliktusainak kellős közepébe cseppentem volna. Emellett, be kell vallanom, mitha az egész vitának nem is lett volna körvonalazelvétve mégis elő adtak egy-egy merészebb, baloldali hetett tudni, nem fizetnek-e majd alkotást, annak az árát a haladó érte életükkel, szabadságukkal a szellemű színészek fizették meg. így rendezők, a műkedvelő színészek, azután a munkásosztály és a párt Csak a várva-várt felszabadulás a műkedvelőkre támaszkodott. ^ta meg a kék blúzosok és, a. többi konkrétuma" csak éppľn'Tita A műkedvelő színjátszó csoportok műkedvelő csoport szólásszabadsagát I , 8 éW és h sü

rü indu!

a. egy része hazánkban már 1911 ota a városokban és falvakon. A párt^ szolgálatában, a szocializmus építésével együttjáró problémákat és egyéb időszerű kérdéseket visznek színre a színjátszás legváltozatosabb formáiban. A kiállítás a forradalmi munkásszínház viharos múltjáról és szabad a burzsoá színházaktól függetlenül nevelték a népet, a forradalmi munkásságot. Példáképük a Nagy Októberi Szocialista Fotradalom után a szovjet színház volt, aminek eredménye a kék blúzosokon kívül még az El-Car brigádnak a megalakulása volt. Az El-Car főleg politikai jele- jelenéről számol be élethűen. Az netekkel harcolt sikeresen a har- egyes jelenetek a fényképekről, felmincas évek egyre erősödő fasiz- iratokról, rajzokról, mintha csak musa ellen Karel Jiráček, sok for- megelevenednének előttünk. De a radalmi költemény és szatirikus je- valóságban is megelevenednek előtlenet szerzője, valamint Emanuel tünk František Némec, a műkedvelőFamira vezetésével. Vít Nejedlý Proletszcénája a munkások lakta Vysočanyban többnyire egész estét betöltő drámai riportokat játszott, önzetlenül, szeretettel, félelmet nem ismerve küzdöttek a párt oldalán ezek az elvtársak és más műkedvelők, egyetlen célt — a megvalósítandó szocializmust tartván szem előtt. A nép pedig Prágában és az egész köztársaságban megértéssel, csoportok csehszlovákiai atyja jóvoltából, aki a Múzeum kistermében néhány CSISZ-tag-gal ügyes kis előadás keretében Ízelítőt ad a műkedvelők múltbeli harcos programjából. És ami a múltban sikerült, miért toknak nyitott szelepet, csapongva és zavarosan ömlött a panasz nyugdíjról és másfajta igényekről, rendezetlen természetű anyagi dolgokról. Magyarázat kellett, hogy megértésem az indulatok, az összecsapások "hevét: ezek az egymással vitázó egri cívisek alig féléve léptek a közös gazdálkodás útjára és még sok köztük a nézeteltérés, még nem forrtak össze, olyanok, mint a fiatal házasok. A vita legforróbb pillanatában, a | humort nem nélkülöző kérdések kereszttüzében Dobozy megőrizte nyugalmát, jóízű mesélő készségét és pontosan azt felelte, ami a felkavart vihar lecsöndesítéséhez kellett: — A mi munkánkban is nemegyszer állunk nagy feladatok előtt és keserves, ha nem megý vagy nem nem sikerülne a jelenben, sőt a jövőben is? Miért ne tűzhetnék a mai.fakar menni és mégis csináljuk, műkedvelőcsoportok a kék blúzo- ýApám, az egyszérű parasztember, sok példájára, műsorukra a ma égető Xmindig azt szokta mondani: az ugyanolyan szeretettel méltányolta a problémáit dalok, versek, jelenetek gember ne csak akkor üljön fel a gyakran (csak rejtett-sejtett buzdí- formájában? tást, bátorítást, melyről sohasem leÝ szekérre, amikor sima az út, hanem KARDOS MÁRTA 'amikor ráz is. És mi tudjuk, hogy a rázós út után mindig sima üt következik. Találó, csendesítő szavak voltak, elnyugtatták a vihart és békítették a tüzes kedélyeket. Később ugyanezekkel az egymásnak fenekedőkkel pompás vörösborukat kóstolgattuk és akor kiviláglott, hogy korántsem oly nagy a baj, mert hiszen a legfontosabban, ami mindennek az alapja, az alfája és ómegája, a munkában már kitűnően megvannak egymással, itt nincs széthúzás és villongás. A legbiztosabb jele és ígérete annak, hogy a felvetődő problémákat sorra közösen megoldják majd, ahogy a város két másik, milliomosnak mondott szövetkezetében évekkel ezelőtt má? megtörtént. Értik és tudják, hogy minden kezdet nehéz, hogy nem könnyű dolog összeszokni, s egy gazdagabb, több örömet adó jövő kedvéért lemondani kétes értékű anyagi előnyökről. A szocialista morál meghonosodásáról van szó, amelyről egyébként a hevesi és boconádi szövetkezetekben igen bőven folyt a vita. A boldogságról, az élet értelméről és céljáról... Ez talán a meglepőbb. Azt hiszed, hogy szűkre határolt a paraszti világ, érzelmi élete szegényes, és megint tanúja vagy annak, hogy tévedésbe estél, mert ha szemérmesebb, rejtettebb is, de valójában igen gazdag, sokrétűen színes és elbűvölően varázsos is tud lenni. A hevesi termelőszövetkezetben valaki köpülünk feldobta egyszerű szavakkal, hogy a szocializmus az embert — minden embert boldoggá akar tenni, és e percben minden •más probléma eltörlődött. Nagyon hamar kiderült, hogy a föld embere ebben, a boldogság keresése és megtalálása kérdésében nagyon egyetért velünk; írókkal, hogy, igen érzékeny füllel reagál a szép szóra, ha annak nem csupán szikrázó tüze van, de hitele és életessége is. Boldognak a ma problémáit megértő gazdag szellemi és érzelmi világú embernek lenni — ez az ő célja is, amint túljutott a magányos útkeresés, az egyéni gazdálkodás nyomasztó, embert bilincsbe verő gondjain és átérzi a közös út, az összefogás szükségét és szépségét. Jő volt itt Hevesen, majd később Boconádon a könyv ünnepe kapcsán erről szövetkezeti dolgozókkal, tanítókkal, a járás vezető embereivel elbeszélgetni. /Megkopott szólamok színt és jelentőséget kaptak, a figyelő szemek tüzében a szinte áhítatosnak mondható csendben egy cseppet sem hangzott frázisnak, hogy épülő Erika Paschke - Fasterding: Másfél évtized múltán Harmincéves vagyok, a nevem Pierre Arnaud. Éppen most keltem fel. Legszívesebben a fülemre húztam volna a paplant, amit a feleségem tegnap frissen húzott át, de valami meggátolt ebbeli szándékomban. Tegnap este még „Madeleine"-parfümtől szaglott az ágy. Annette-nek ugyanis az a szokása, hogy az üres parfümös üveget a fehérnemüs szekrénybe teszi. Mikor éppen a fülemre akartam húzni a takarót, nem „Madeleine", hanem inkább Charles Schmitt Goldschmied sajátos szaga ütötte meg az orrom. Felvillant előttem az emléke, itt volt a közvetlen közelemben. A műhelye mindig almaszagú volt. Valahányszor az utcán, a műhely ajtaja előtt beszélgettünk, mindig almát rágcsált. Régen volt, mielőtt még a németek elhurcolták volna, mert zsidónak hitték. Charles Schmitt nem volt zsidó, de bizonyára úgy vélték, hogy Goldschmied névvel csak zsidó lehet valaki. Akkoriban én tizenhét éves voltam, és északon laktam, Rouenben. Ha akkortájt nem történnek ilyen és ehhez hasonló dolgok, Alphonse Arnaud ma is élne. Alphonse Arnaud az apám volt. Nem volt különösebben szorgalmas, estéit leginkább a kávéházban töltötte, s éppen annyira szerette az ágyát, mint én a magamét. De egy napon otthagyta a kávéházat és az ágyát. Harc közben esett el\ a partizánoktól tudtuk meg, mikor visszajöttek a hegyekből. Nos, ezen a reggelen Charles Schmitt Goldschmied szagát éreztem az ágyneműn. Ezért nem voltam képes a paplant a fülemre• húzni. De ha meg is teszem, akkor is meghallom az ablakom alatt harsogó „Vigyázz!" és „Pihenj!" vezényszavakat. De hol lehetnek a galambok, amelyek máskor itt búgnak a téren? Állok az ablak előtt, a függöny mögé rejtőzve és reszketek. Nem, nem a félelemtől. A szívemmel van baj. Hol nagyon csendesen, hol nagyon hevesen dobog. Átellenben, a Vásártér másik oldalán, a vasalószobában áll Annette, aki első gyermekünket várja. Lábai bizonyára éppen úgy a földbe gyökereztek, mint az enyémek. Mindannyian így állnak majd a Vásártéren, az egész városban, az egész országban most, ma vagy holnap. A fiaim is. Nem édes gyermekeim. A tanteremre gondolok Én ugyanis tanító vagyok. Bizonyára felfogják azt. ami most itt, a Vásártéren történik, hisz a mi fiaink már tizenkét éves korukban jó franciák. Annak idején mi nemcsak „boche"-t festettünk az autókra és páncélkocsikra. Szelepeket csavartunk ki, behasogattuk az autógumikat és elrontottuk a fogaskereket. Ott lent a németek kíváncsian bámészkodnak, mintha csak mutatványos bódéban lennének. Franciaországban vannak. A léha örömök és csábító bűnök Franciaországát keresik. De mit is tudnak a mi hazánkról? Semmit sem tudnak az igazi Franciaországról, munkájáról, tudósairól és művészeiről. Egyik közülük, egy hosszú, langaléta majdnem úgy fest, mind Bernd. De csak külsőleg. Bernd sohasem jött volna így Franciaországba. Apja emigrációban élő német kommunista volt. Harcolt a maquis-ban, és apám Alphonse Arnaud oldalán esett el. Bernd éppen olyan szőke, mint az ott lent. Apjára hasonlít. Anyjának pompás fekete haja volt. Zsidó nő volt. Fényes nappal hurcolták el az utcáról, a fia mellől. Egy hangot sem szólt, nem árulta el, hogy az a szőke fiú ott mellette a fia. Csak a szeme tüzelt kétségbeesetten. Égett, mint annyi sok ezer szem, mikor örökre búcsúzik. Bernd hónapokig gyűlölt engem, mert kezemet a szájára tapasztva elfojtottam anyja utáni sikoltozását. Bernd ma mérnök, Drezdában él, és rendszeresen ír nekem. Nem felejtette el francia nyelvünket. Hiszek neki, mikor azt írja, hogy az ő köztársaságában élő emberek sohasem lépnének hódítókként hazám földjére. Az ott lent, szintén egy német köztársaságból jött. Köztársaság ...? Ki tudná jobban nálunk, franciáknál, hogy köztársaság és köztársaság, demokrácia és demokrácia között mi a különbség. Algériára, Franciaország szégyenfoltjára gondolok. Nem tudom, hogy a szocializmus jó-e, nem vagyok kommunista. De szégyen marcangolja szívemet itt, az ablak előtt, Rue de Bretagne-i lakásomban, ma, 1960 novemberében. Ogy rémlik, mintha nem másfél évtized telt volna el azóta, mióta az utolsó német betolakodót is kiűzték Franciaország földjéről. Hiszen ott lent, a Vásártéren fegyveres német katonák feszítenek. Ha a Német Demokratikus Köztársaságban élő németek a franciaországi negyedik német bevonulás ellen vannak, akkor az ö szocializmusuk jó kell hogy legyen. A németek hátizsákjaikon és a járda szélén ülnek. Bizonyára fáradtak. De 1960-ban éppen olyan kevés ablak akad Franciaországban, ahonnan kávét vagy bort nyújtanának feléjük, mint 1940-ben. Ahányszor német egyenruhát pillantunk meg, úgy érezzük, hogy a viselőjét már láttuk, már vadászott ránk. A gyermek nem felejt. A gyermekkor élményei — különösen ha rosszak — örökre belénk vésődnek. Egy tiszt száll ki a jeepből. Lassú léptekkel átmegy a mi Vásárterünkön. A bezárt ajtókat és ablakokat figyeli. Ha tehetné, szétlövetné az ajtóés ablakzárakat. De nem teheti. Közben eltelt másfél évtized. Valamit kiált. A szőke langaléta, akit Berndnek is hívhatnának, lassan felfejlődik a sorba. Talán arra gondol, hogy voltaképpen mit is keres ó itt, ahol apja és nagyapja is elesett. így legyen ezután is? Talán erre gondol. Peckes hurrát röpítenek a francia égbolt felé, de üvöltésük nem kergeti szét a tenger felől közeledő fellegeket, és nem nyitja fel a bezárt ajtókat és ablakokat sem. A tiszt körülnéz. Tekintete végigpásztázza az én ablakomat is. Talán észreveszi a függönyre vetődő árnyékomat. De én nem vagyok árnyék. Én, Pierre Arnaud itt állok, és neki számolnia kell velem. Balját övébe akasztja, jobbját a levegőbe lendíti. De nem markol egyebet, mint egy kevés francia levegőt. Kelletlenül megy a jeephez, s közben bőrkesztyűjével csizmanadrágját csapkodja. Kesztyűjével csizmanadrágját csapkodja... akkoriban egy ilyen alakot „lakkhóhérnak" csúfoltunk. Csak lakkcsizmát viselt, amit egy francia leánynak kellett tisztítania. Neki is az volt a szokása, hogy járás közben kesztyűjével csizmanadrágját csapkodta. Egy napon a „lakkhóhér" előtt vágtam át a téren. Egyenesen, nyugodtan lépkedtem. Nem szabad észrevennie, hogy félek. Éppen elhaladtam előtte, mikor megfordult és üstökön ragadott. Olyan szagos volt, mint egy nő. Gonosz, hideg szemei voltak. — Te is zsidó csavargó vagy ? Nem feleltem. Berndnek megfogadtam, hogy boche-okkal nem állok szóba. A lakkhóhér a téren át egy fényes, fekete autóhoz vonszolt. Leült a sárhányóra, egyik csizmáját az orrom elé dugta, s aztán belém rúgott. Innen a bal szemem alatti forradás. A katonák még mindig a mi Vásárterünk körül ácsorognak. Visszalépek az ablaktól. Reggelit viszek Annette-nek, bár mindig kinevet, mikor biztatom, hogy egyék, hisz most kettő helyett kell táplálkoznia. Machetnénál veszek egy újságot, „U Humanité"-t. Aztán elmegyek a fiaimhoz. Ügy hiszem, ma a múltról mesélek majd nekik. A múltról, amelyből annyit tanulhatnak. Márton Mária fordítása új rendünknek sikerült itt is meg-< hosszabítania a dolgozó ember ifjúságát. Az öregek arcán ugyan ott láthatod a gond redőit, de ezeket a* múlt, az Ínséges és gyérörömű múlt rótta rájuk, ez vette el szemük fényét és törte meg idő előtt a válluk. Ma mintha ezek a barázdált, öreg arcok kisimultak és kipirosodtak volna, és ezt nem a jóízű hevesi szőlőnedű tette, hanem a megérő okos szó, a kicserélt nemes gondolat. Talán itt, ezekben a hevesmegyei termelőszövetkezetekben éreztem meg jobban, mint Budapesten, milyen okos és célszerű évről évre megrendezni ezeket a könyvheteket, módot adni, mint nálunk, hogy az író találkozhasson az olvasójával, meghallgassa véleményét, kívánságait és kicserélhesse vele gondolatait. Az ízes fehér kenyér mellé ma már a legeldugottabb falunak is kell a könyv, a jő könyv, az író ébresztő, léleknemesítő szava, amely az életet tartalmasabbá varázsolja. Az egyik könyvsátorban egy idősebb, feketeruhás asszony Várnai Zseni és Garai Gábor versesköteteit vette meg. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: — Magának viszi haza? — Magamnak, meg az unokámnak — liangzott a válasz. Adyja, József Attilája már van, természetesen Petőfii Arany és Vörösmarty mellett. Szerettem volna, ha Radnóti Eclogái után is nyúl, de nem tette. Ez talán jövőre marad, jövőre megértik az unokával együtt Radnótit is. A megyei könyvtárban Egy fél órára elnéztünk az egri megyei könyvtárba is, egy jellegzetes öreg ház tágas szobáiba, ahol takaros glédában sorakoznak a könyvek és az olvasó úgy válogathat a könyvek, folyóiratok közt, mint egy önkiszolgáló boltban. Ebergényi Tibor, a könyvtár igazgatója, aki utunkon különös figyelemmel kalauzolt, itt a jó házigazda figyelmével vezet végig birodalmán. Meglepő számadatokat mond: négyezernél több állandó olvasója van a könyvtárnak és a megye valamennyi községi könyvtárát állandóan friss kiadású művekkel látják el. Itt jegyezhettem fel noteszembe, hogy a Magyar Népköztársaságban az elmúlt év folyamán 550 millióért adtak el könyveket, az ország egy lakójára számítva tehát 55 forint értékű könyv esett. Óriási szám ez, amelyből a falu népe is bőven osztozik. Az egyik polcon felfedezem az Irodalmi Szemlénk, másutt pedig . Fábry Zoltán, Szabó Béla könyveit és i néhány kötetemet. Jól esik ezt látni, J ahogy jól esett Boconádon értesülni I arról, hogy ismernek, a falu színját| sző csoportja februárban játszotta i Virágzik a hárs című színjátékomat. | A szomszédos falvakba is eljártak | vele és mindenütt sikerük volt. A csoport „hősszerelmese" ott van a | megbeszélésen, komoly, megnyerő arcú csinos fiatalember, bizonyára nálunk is bálványoznák a lányok Örömmel regisztrálhatom: ismernek és szeretnek minket, a csehszloI vákiai magyar irodalomnak számos 1 híve van Heves megyében, a két| ezernégyszáz lelket számláló Bocoi nádon is. EGRI VIKTOR iiiiiiiimiiiiimiiiiimmmimiiiiiiiimiii A Szlovák Filharmónia minapi hangversenyén előadta Ludvig van Beethoven IX. szimfóniáját. J. Herec felvételén Ľ. Reiter és J. M. Dobrodinský társaságában a IV. tétel német magánénekesei: I. Wenglor, W. Krug, H. Schultz és G. Prenzlov. JJJ SZÖ 6 * 1961. június 15.