Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-01 / 151. szám, csütörtök

\ 'A mozik legutóbbi műsorán szerepelt Zahari Zsandov bolgár rendező izgalmas filmje a fasiszta rémuralom idejéből: CSÓNAK A TENGEREN. Három illegális kommunista harcos csodálatos szökésének történetében plasztikusan ecseteli Marinnak, a bárka apolitikus kapitányának öntudatosodását. J. A. Bardem, a haladó szellemű spanyol rendező EGY KERÉKPÁROS HALÄLA és a FŐ UTCA nálunk is nagy sikerrel bemutatott filmek rendezője legújabb filmjében A BOSSZÚ-ban nem érte el az előzők művészi tökélyét. Igyekszik hiven érzékeltetni Franco országának fojtó légkörét, a nép kizsákmányoltságát andalúziai aratók történetében, mégsem hat a film úgy, mint Bardem előző nagy alkotásaú Nagyon időszerű a franciaországi viszonyokat tekintve Francois Villiersnek, az „új hullám" egyik képviselőjének filmje ÉRETLEN IFJÚSÄG. A francia-német kérdést veti fel óvatosan most, amikor a Bundeswehr alakulatai újra megvetették lábukat franciaországi támaszpontjaikon, bár mint „szövetségesek". A filmet témája miatt a hazai Magasabb elv-hez hasonlítják, ám komoly eszmei és művészi különbség van a két film között. Megrázó erejű társadalmi dráma Lucas Demare ismert argentin rendező filmje: LÄZADÄS AZ ÜLTETVÉNYEN az argentin-bolíviai határon elterülő ültetvények lakóinak életéről. Bár a film nem tér el a megszokott zsánerű latin-amerikai filmektől, az életviszonyok ábrázolásával, Teodoro és Damiana szerelmi tragédiájával mély érzéseket vált ki a nézőben. A NAGY HÁBORÚ Az utóbbi időben nem véletlenül bemutatott béketárgyú filmek között az olasz A NAGY HÁBORÚ és a szlovák ÉNEK A SZÜRKE GALAMBRÓL A nagy háború két főszereplője. vezet, mellyel külön foglalkozunk. Mario Monicelli neve eléggé ismert hazánkban, előző filmjei azonban társadalmi mondanivalójuk sekélyességével nem értek el különösebb hatást. (APÄK ÉS FIÚK.) A nagy háború azonban a legközömbösebb nézőt sem hagyhatja érzéketlenül. Felrázza az élet passzív szemléletből, értelmi világosságot gyújt a háború való lényegét illetően s ez kell, hogy törvényszerűen békeharcra ösztönözze az embereket. Az 'első világháború idején lejátszódó történet hőse két antiszociális figura. Oreste Jacovacci kisebb stílű, Giovanni Busacca nagyobb stílű szélhámos, közös vonásuk: mindketten szívesen kibújnak a nehézségek, a kötelességteljesítés alól. Sok kalandot vészelnek át, úsznak meg ép bőrrel a piavei pokolban. Švejk alakja elevenedik meg előttünk olasz kiadásában. A motívumok, melyek Švejket a katonai élet, hadviselés kigúnyolására indították, azonban egészen mások az olasz filmben. Á két katona egyszerűen élősködő elem, s ha irtózik a háborútól, nem öntudatos felismerésből teszi, hanem azért, mert félti a bőrét. Mégis Busacca, a kiengedett fegyenc, többrendbeli tolvaj, szélhámos, csapodár olyan helyzetbe kerül, hogy olyan hőssé lesz, mint de Sica Rovere tábornokja. ő, aki társával kényelemkeresésből kerül osztrák hadifogságba, hőssé válik akikor, amikor fegyvercső előtt hazaárulásra akarják kényszeríteni. A magas művészi színvonalú film nagy hatása a háború romboló erejének és az emberi lélekvilágnak mély ábrázolásában van. A remek tömegjelenetek, lövészárok-epizódok Monicelli kiforrott művészetét bizonyítják. A nagyszerű rendezés hatásosan kidomborítja a film alapgondolatát: a háború állattá teszi az embert, értelmetlenül rombol. Tehát: akadályozzuk meg. Nem hallgathatjuk el a film sikerét nagyon emelő kiváló alakításokat: Albertb Sordi Jocovacciját és Vittoria Gassman Busaccáját, akiket a XX. velencei nemzetközi filmfesztivál méltán kiemelt. L. L. A proletár művészettől a szocialista képzőművészeiig A pártalapítás 40. évfordulóját ünneplő rendezvények közül kiemelkedik a Nemzeti Képtár értékes történeti dokumentumjellegű kiállítása, mely társadalmi és politikai életünk közel félszázadnyi vetületét adja. Az eszmék és eszmények hatványozó erejű, művészi hitelű példái igazolják, hogy alkotóink még az első világháború előtt kapcsolatok kerestek korunk szociális áramlataival. Törekvésük legjelentősebb megnyilvánulása a munkáskörnyezet iránti fokozott érdeklődés. Állásfoglalásuk bizonyos mértékben forradalminak nevezhető az adott társadalmi viszonyok között, mikoris a hivatalos polgári művészet meghamisította az élet súlyos valóságát. Äm Kron, Skutecký, Angyal már realista fogalmazásban, a gondtól és törődéstől gyötrött bányászokat és gyári munkásokat foglalják képbe. — Az imperializmus túlkapásai, a háború indítják meg a szociális erjedést, mely elodázhatatlanul vezet a tömegek forradalmasításához. A háború céltalanságára és embertelenségére közvetlenül reagálnak festőink (Mednyánszky, Halász-Hradil). — A városi élet anomáliái, a kiéleződő osztályellentétek új tartalmat adnak a művészetnek. A peremkerületek elesettsége, a gyárnegyedek komor nyomorúsága, a munkanélküliség Bauert, Kront, Bendiket lelkiismeretet felrázó vásznak alkotására ösztönzik. — A polgári köztársaság haladó képzőművészetének gyújtópontjában a vidéki tematika áll. Üj szemmel kezdik nézni a világot, bírálják a társadalmi helyzetet. Forradalmiságuk még ösztönös, de igazmondó és a későbbi haladó irányzatú fejlődésnek kiinduló pontját képezi. A falu szegénységét, a szikkadt legelőket földet túró parasztok, meghajszolt, fonnyadt asszonyok, favágók éreztetik Palugyai, Benka, Bazovský, Weiner-Kráľ ecsetje nyomán. Az államfordulat után gúnyorosan mutatnak rá a nép maradiságát fokozó vallási előítéletekre s különböző eszközökkel harcolnak ellene. A haladó gondolkodók központi problémáját a család élete, a nő helyzete, a gyermek nevelése képezi. A progresszív szlovák grafika első mesterei: Sokol, Fulla, Galanda, Weiner formálják az otthontalanok, koldusok alkoholmámorba feledkezők, a pénzért árult szerelem áldozatainak megrázó vádoló típusait. — Proletár művészetünk a harmincas évek gazdasági válsága alatt éri el tetőpontját. A párt céltudatos irányító hatása nyilvánul meg a kialakuló művészi szemléletben. Szociális igényű állásfoglalás hatja át a művészeket, kiknek közös mondanivalójuk a stílus megformálásában különbözik. A harcos grafika ma is eleven, ható erejű lapjai Sokol jövőt munkáló művészetét hirdetik. Erősen torzít, ha a mondanivaló úgy kívánja, túloz, ha épp arra akarja irányítani a figyelmet, amit eltúloz. (Éhezők, A gyár előtt, Le a Dubayt és Chmelt a hősi elszánts ság, az emberség (értékének hirdetésére. A felszabadulás, majd a szocializmus új fejezetet nyit képzőművészetünkben. Beláthatatlan távlatokat jelez és sokoldalú fejlődési lehetőséget biztosít. Ettől fogva egy roppant dinamikájú változásélmény nyomában járó új szocialista jellemvonások kiformálódását követhetjük. Közvetlenül érvényre jutó emberséget, a munka modern világának lendületét, ennek anyagi eredményeit s a hétköznap apró örömeit tükrözi Vincent Hložník: A Csehszlovák Szocialista Köztársaság alkotmánya. (Linóleum-metszet) háborúval). Cinikusak és vérlázítók Fedora kifejező rajzai; epések, telibe találók Bednár politikai szatírái. Az események logikája zúdítja az emberiségre a fasizmus rémét és az újabb világégést, ami vakmerően tiltakozó műveket vált ki. (Štefunko, Majerník, Hložník, Néván, Kôstka, Nemčík, Želibský, Mudroch). De a lázadó szenvedély és gyűlölet, az expresszív erő mind kevés a barna lepra érzékeltetésére. — Az elviselhetetlen feszültségnek véget vető nemzeti felkelés és a felmentő szovjet csapatok ihletik a fentnevezetteken kívül Matejkát, Gudernát, a művészet. Az események és á fejlődés sodrában álló idősebb alkotókhoz csatlakoznak a fiatalok, s a fekete-fehér művészet feszült előadású, tartalmilag — formailag jelftntős műveiben szólalnak meg. Mindezekhez az eredményekhez a párt nevelése, a marxizmus-leninizmus tanulságainak segítségével jutottak el. Mert a párt négy évtizedes szüntelen harca küzdelem az élő, mélyen emberi, egészséges, új stílusú művészetért is, a kommunizmus művészetéért. BÄRKÄNY JENŐNÉ w//////////w//////////////////////^ Hát igen, hullanak a szineseícTmint ősszel a légy. Talán segítene rajtuk az orvosság, de ki fizeti meg az árát? A társaság elvégre nem ajándékosztó nagybácsi!" Igy gondolkozott Mister Tetfield, aki mielőtt Afrikába került, Indiában és Brit Cuayanában építette az utókat. De az is lehet, hogy nem mindig gondolkozott így. A tarka fedeles régi könyvek között, amelyeket maga se tudta, miért cipelt magával, a detektív regények és cowboy történetek között akadt néhány szürke fedeles füzet. Társadalmi kérdésekről volt szó bennük, a munkások szakszervezeteiről, az önsegélyező egyesületekről, és, a munkásszolidaritásról, amely a dolgozók legerősebb fegyvere a tőkés társadalomban... — Mister Tetfield nem szívesen adta nekem ezeket a füzeteket. Azt mondta, nem nekem valók. Színes a bőröm és amúgy serrf érteném meg. Engem azonban ezek a könyvecskék jobban érdekeltek, mint Buffalo Bili hösködései vagy a Véres Mary csalafintaságai, amelyekről a tarka fedeles füzetek meséltek, — jegyzi meg Pavka. Á vendéglőben a küldöttek már megvacsoráztak. Besötétedett. A park mélyén tüzek gyúltak. A szürkületbe vesző fasorból hideg szélfuvallat csapott meg, felénk hozta a sárguló levelek fanyar illatát. A fehér asztaloknál helyet foglaltak a vendéglő megszokott törzsvendégei, érdeklődve pillantottak az asztalunknál ülő néger felé. ö azonban ügyet sem vetett rájuk, és múltba futó tekintettel mesélte élete történetét. — Az a Tetfield hagyta, hogy maga azokat a könyveket olvassa? — kérdi angol kartársam, aki ezen estén önkéntesen vállalkozott a tolmács szerepére. — Nem szólt ellene semmit. Ügy vélte, az ilyesmi amúgy sem való színes börüeknek. Amikor beszélgettünk, gyakran ismételgette, úgy hangzott már, mintha zsoltárt mondogatna: „A Nyugat az Nyugat, a Kelet az Kelet, és sohasem cserélnek helyet." — Az az iszákos alak olvasta volna Kiplinget? Kedves dolog. Es mi történt aztán? — Mister Tetfieldet elvitte a malária. A fehéreket tömegével pusztította ez a betegség, pedig orvosaik is voltak, gyógyszereik. Mégis meghalt. Amilye volt, a fehérek elosztották egymás között: család, örökös nem maradt utána. Nekem semmit sem adtak, mégis én kaptam tőle a leggazdagabb örökséget — a mesterségemet és azt, hogy elolvashattam a szürke táblás füzetkéket. Amikor az útvonal megint mocsárnak kanyarodott, és a munkások élete még elviselhetetlenebb lett, fekete társunk rávette szines bajtársait: lépjenek sztrájkba. Olyannak képzelte a sztrájkot, ahogy a könyvekben olvasott róla: beszüntetik a munkát, követeléseiket a vállalkozó elé terjesztik, aztán kitartanak, amíg elérik a céljukat. A fiatal sztrájkvezér azonban nem gondolt arra, mennyire elgyötörtek és elkeseredettek az emberek, mennyi robbanásra váró düh gyülemlett fel a lelkükben. Sztrájk helyett zendülés tört ki. A munkások megrohanták az építés-vezetőség irodáját, ezt a gyűlölt helyet, ahonnan a sorvasztó parancsok jöttek. El akarták pusztítani a munkásszerződéseket, s a papirosokkal együtt elégtek a pénztári könyvek és egyéb iratok is. Feltörték a társaság boltját, kifosztották, az alkoholos hordókat csapra verték, a barakokat, felperzselték. Amikor aztán teherautókon megérkezett a városból a társaság fegyveres őrsége, a munkások szétszéledtek, hazaszöktek falvaikba. Ott aztán egyenként összefogdosták őket a fegyveresek. Elvittek mindenkit, nem nézték, ki az ártatlan és ki a vétkes. A foglyokat addig verték, míg el nem vesztették eszméletüket, az ájult embereket, teherkocsira rakták és elvitték a bányásztelepre, ahol a társaság valóságos börtönt épített. A mi társunk is kézrekerült. Bottal agyba-főbe verték, megrugdosták, megtaposták, betörték néhány bordáját. Még a bányatelepen sem tért magához. A bányaőrség tagjai azt hitték, halálra verték, s élettelen testéi egyszerűen a bozótba dobták, a börtönépület közelében. A fiatal néger, aki sohasem járt ebben a helységben, itt tanulta meg, mi a munkásszolidaritás. Egy ismeretlen férfi — óriás termetű mulatt talált rá, karjára vette és bevitte a barakkba, ahol egy kis szobában szorongott a családjával. Elmondta ismerősünknek, hogy a bányászok, mihelyt értesültek az építőmunkások lázadásáról, egy kis pénzt gyűjtöttek, hogy támogassák a kárvallottakat. Azt is elmondta a mulatt, hogy ő is a bányában dolgozik, ö is egyike volt azoknak, akik megszervezték ezt a segítő akciót. — Minek vesztegetnétek rám a pénzt? Törődjetek azokkal, akik életben maradnak, — mondta a haldokló fiú, lehunyta szemét és a falnak fordult. — Nem kezdted rosszul a dolgot, gyerek. Biztosan felépülsz, — hajtogatta a maga igazát az óriási bányász, s a felesége, egy beteges, korán megöregedett, nagyszemü aszszony egy tányér levest nyújtott a betegnek — bab és egy kis füstölt marhahús úszkált a lében, a szobában megbújó három gyerek vágyakozó szemmel nézte. — Meg kell gyógyulnod, — mondta csendesen az asszony. — Nem tőlem függ. Ember nem űzheti el a halált, ha már kopogtat a testen. — Az ember mindent megtehet, amit cjkar, — szólt a mulatt. — Isten lenne akkor, nem ember. — Nincs igazad, éppen így lesz belőle igazi ember. Másnap a kiskamrában még egy ismeretlen ember jelent meg. Egy gyűrött, angol nyelvű könyvet hozott, s mindhárman - a házigazda, a gazdasszony és az újonnan jött vendég, — bíztatták a beteget: ezt el kell olvasnod. Fekete ismerősöm csak azért vette kezébe a könyvet, hogy meg ne sértse a jó embereket, akik felkarolták. De az olvasmány hamarosan megragadta, felkeltette érdeklődését. Teste gyönge volt, tört bordái sajogtak, kínozta a köhögés. Minden köhögési roham után sűrű vért köpött, a szoba forgott, hánykolódott körülötte, mintha vihar tépné. Gyakran elvesztette eszméletét. De mihelyt magához tért, megint kezébe vette a könyvet. Egy fiatal munkásról volt szó benne, aki legyőzte a halált, pusztító betegségét. A könyvből itt-ott hiányoztak a lapok. A fekete afrikai fiatal néger, aki alig hallott valamit a Szovjetunióról, a szegényes priccsen fekve, szemét lehúnyva igyekezett kitölteni a történet hézagait. Az ismeretlen országra, a távoli szovjet emberekre, a furcsán 'angzó „Pavka" nevű fiatalemberre gondolva lassan-lassan legyűrte betegségét és utat tört vissza az életbe. — Nagyszerű könyv az, — mondja és parázslik a szeme. — Minden betűje azt mondta nekem: gyógyulj meg, s én meggyógyultam. Azt parancsolta: kelj fel, állj a lábadra, s én felkeltem. Ez a könyv tett azzá, ami ma vagyok... Ügye, a z az ember, aki a könyvet írta, a saját történetét mondta el? — igen. — Maga ismeri az írít? Adja át neki uz üdvözletemet... — Nem tehetem, már meghalt. — Hogyan halt meg

7 — A kérdés angolul hangzott el.- de tolmács nélkül is megértettem, a fiatal négerből úgy szakadt ki a szó, mint a fájdalmas segélykiáltás. Nyikolaj Oszt'ívfzkij halálának hí-> re annyira lesújtotta fiatal ismerősöd me,t hogy a továbbiakat már sietve, türelmetlenül mondta el. A gyarmati hatóságok fekete listára tették. Munkát sehol sem kapott. Egyetlen cég sem volt hajlandó alkalmazni őt, bár szaktudására, képzettségére az ottani bányavidéken nagy szükség lett volna. A bányászszakszervezet vezetői, új barátjai ekkor azt ajánlották, változtassa meg a nevét. Fekete ember számára ez nem szokatlan dolog, hisz az afrikai babonák szerint a halálos betegségből felgyógyult ember új nevet kell, hogy válasszon magának, nehogy rátaláljon másodszor is a halál szelleme. Annak az embernek a nevét választotta, akit megmentőjének hitt. Megmentőjének és tanítójának. Így támadt fekete Afrikában az új Pavel, pontosabban mondva Pavka Korcsagin, aki országában az egyik legismertebb szakszervezeti vezető lett. A kongresszusra kevéssel azután érkezett, hogy a fekete földrész bányászai sikerrel fejezték be egy nagyarányú sztrájk-akciójukat. — Egyébként a sztrájk idején az újságok arról írtak, hogy a munkások vezetője egy ismert orosz kommunista, Korcsagin nevű, — jegyzi meg fiatal ismerősöm. Jókedvű, hangos kacajjal tesz pontot a mondat végére. Csengő nevelésének hallatára elmosolyodnak még a jámbor bécsi polgárok is, akik asszonyaikkal, lányaikkal megszállták a szomszédos asztalokat:< Ha tudnák, min nevettek! , ÜJ SZÓ 7 * 1961. június 1.