Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-22 / 172. szám, csütörtök

Művészettel a békéért VACSORA KÖZBEN Karol Dúbravský, a Banská Bystricán élő szobrász ezzel a jelszóval mutatja be újabb alkotásait a bratislavai Majerník Képtár helyiségében. Művészete kialakulására döntő befolyással volt a Garam tája. Országunknak ez a része gazdag és élő népművészeti hagyománnyal rendelkezik és a fafaragás egyik jelentős központja. A falusi házak oromfala, gerendái, ajtó- és ablakkeretei, a használati tárgyak a bölcsőtől a sírkeresztig magukon viselik a nép teremtő képzeletének, ösztönös szépségszeretetének, mesterségbeli készségének jegyeit. Dúbravský O. Španiel, a kitűnő cseh szobrász és éremkészítő művész tanítványa volt a prágai Akadémián. — Azóta is kitartással és szorgalommal törekszik a népművészet sajátos elemeit átköltve, a népRadzovcén járási dalés táncünnepélyt rendeznek A Csemadok lučeneci járási vezetősége június 25-én Radzovcén rendezi meg az idei járási dal- és táncünnepélyt. Az előkészületeket a kultúrszemle sikeres lebonyolítása érdekében a járási .vezetőség a radzovcei Nemzeti Fronttal karöltve már régebben megkezdte. A kulturális bemutatóra, amely mintegy három órát vesz igénybe, a radzovcei kastély ligetszerű udvarán kerül sor. Erre a célra szabadtéri színpad készült. A rendezőség a nézők számára több ezer ülőhelyet biztosít. A vendégek ellátását a Jednota és a helyi EFSZ vállalták magukra. A területi átszervezés óta a megnagyobbodott lučeneci járásban ez lesz az első járási kulturális seregszemle. 13 tánccsoport, több énekkar, szólisták, szavalók lépnek fel. Csaba Zoltán, Radzovce ről és a néphez szóló művek megvalósítására. Alkotása súlypontját fafaragású domborművek és szobrok képezik. A mindennapok valósága, népi típusok, mondák és dalok ihletik, melyeket gyermekkorától kezdve bizalmasan ismer. (A Pásztor, Gereblyéző lány, Furulyácska, Detvai menyegző). — Tiszta, érző költészetet sugároz a harmonikus felépítésű Garamvölgyi tavasz. A Hegyi legények, a Szlovák dal s más táncoló figuráinak lendülete, friss mozgása híven érezteti a népzene ritmusát. — Témavilága fokozatosan kitágul. A hazai irodalom nőalakjainak (Némcová, Timrava) kifejező portréin kívül a mai ember élményeit, a mai élet szépségét is megszólaltatja. Az anyag sugallta törvények tiszteletével fogalmazott Zene, Anyai csók, és a Szerelmesekben elhanyagolja a részleteket s az összefogott formák arcmásokat mutatnak, inkább jelképesek. — Domborműveiben a kort formáló eszmék, az új életünket megvalósító erőfeszítések lelkes krónikása. (A felkeléstől a győzelemig, Lenintől Hruscsovig). A Reliefben sikerül legerőteljesebben és lényegremutatóan kifejezést adnia a gondolati és érzelmi tartalomnak. A Béke a szocializmusban jellegzetes népi ornamentikájával és modern formaadásával tűnik ki. — Több változatban, központi problémaként foglalkoztatja a béke, ami a Leány és galambban nyer faragókése nyomán szép plasztikus kifejezést. Nyomon követi a legújabb eredményeket. Gagarin világűrt meghódító, életigenlő figurájában a szocializmus adta minden irányú beláthatatlan fejlődést magasztalja. Több közép-szlovákiai város számára alkotott emlékműben a szabadságért és békéért hozott áldozatokat méltatja. A Bratislavában három évvel ezelőtt bemutatott munkáit szembeállítva a maiakkal, megállapíthatjuk, hogy a 42 éves szobrász művei technikai és eszmei emelkedést jeleznek. — A kiállítás június 29-én zárul. Bárkány Jenőné Vasárnap este a Carltonba mentem vacsorázni. Amint helyet foglaltam, két idősebb falusi házaspár jelent meg a vendéglőben, és mivel nem volt üres asztal, udvariasan az én asztalomhoz ültek. Az étlap nyomban kézről kézre járt, de mert elfelejtették magukkal hozni a szemüveget, tekintetük csak elsiklott rajta. A pincér egy ideig ott állt az asztalnál, várt a rendelésre, de mert ők tanácstalanok voltak, azt ajánlotta nekik, hogy rántott sertéshúst rendeljenek. A két aszszony s az idősebbik férfi kapva kapott az ajánlaton, a másik, a fiatalabb, alacsonyabb növésű férfi a rántott húsba nem volt hajlandó belenyugodni. Nem volt rest, átment a szomszéd asztalhoz, az egyik társától elkérte a szemüveget és komoly elmélyüléssel kezdte tanulmányozni az étlapot. Viselkedésén észre lehetett venni, hogy neki alapjában semmi kifogása nincs a rántott hús ellen, csak éppen azért nem hajlandó a pincér ajánlatát elfogadni, mert az étlapon több étel közt válogathat. Vagy tíz percig elmerülten vette sorra az ételeket, végül vadat rendelt és kikötötte, hogy rizs helyett burgonyát adjanak. - Oj burgonyát — kiáltott a távozó pincér után, aki visszafordult és udvariasan biccentett, hogy a megrendelést tudomásul vette. Társai az asztalnál enyhe gúnnyal mosolyogtak, ő erre jó kedvvel kijelentette, hogy egy ilyen gazdag étlapot olvasni kultúrát jelent. — Nem igaz? — fordult hirtelen felém. — De igaz — válaszoltam tréfásan — különösen akkor, ha az ember úgy olvassa, mint egy izgalmas regényt. — Hát tudja, — válaszolta erre talpraesetten —, vannak étlapok, amelyek izgalmasabbak bármelyik regénynél. Én erre, mintha találva éreztem volna magam, nyomban elhallgattam. Válasza ugyanis zavarba hozott, és féltem a beszélgetést tovább folytatni, mert attól tartottam, hogy ez a nyakas, szívós emberke még nagyobb zavarba hoz. ő azonban felém fordulva barátságosan megmagyarázta, hogy ők falusiak, a Domamislicei szövetkezet tagjai, ritkán ebédelnek vendéglőben, így hát ritkán olvashatnak étlapot, ezért támadt egyszerre kedve alapos tanulmányozásához. Egyébként négynapi kiránduláson vannak most. Megnézik Bratislava nevezetességeit, holnap tovább utaznak Piešťanyba, onnan aztán haza. Autóbusszal mennek... Az utat a szövetkezet fizeti a kultúralapból. Ezen a turnén negyvenen vesznek részt, a következő turnéra a többi tag utazik. Több mint száz szövetkezeti tagjuk van és a szövetkezet évente megrendezi ezeket a kirándulásokat. Már Németországban is jártak. Meglátogatták Drezdát és Buchenwaldot, a volt koncentrációs tábort. — Mikor alakult a szövetkezetük? — kérdeztem. — Ötvenháromban. Akkor az egész község egy emberként lépett a szövetkezetbe. — És meg vannak elégedve? — Meg hát — válaszolta a másik, az idősebb, — Negyven koronát fizet a szövetkezet egy munkaegységért. Nekem nyolc hektár földem volt mielőtt a szövetkezetbe léptem, és higgye el, sose volt oly tele az éléskamrám, mint most. A másik hallgatott. — Maga hány hektárral lépett a szövetkezetbe? — fordultam feléje. — Tizenkét hektárral és persze az állatokkal, meg a gépekkel, — válaszolt helyette szembenülő felesége. A pincér az ételeket hozta, a beszélgetés félbemaradt. Mindenki étvággyal látott hozzá az evéshez. Arra gondoltam, hogy megbirizgálom ezt a tizenkét hektárost, noha éreztem, ez nem az a típus, aki hagyja magát kikérdezni. — Van valami funkciója a szövetkezetbe^? — kérdeztem ártatlanul. — Nincs, egyszerű kocsis vagyok. De mondja - pillantott rám — maguknál itt Szlovákiában már rátértek a szilárd fizetésre? — Csak néhány szövetkezet tért rá... Olyanok, amelyek igen öntudatos tagokkal rendelkeznek. És maguk mikor térnek rá a szilárd fizetésre? Megtehetnék, hisz negyvenet fizetnek. — Megtehetnénk — ismételte — sző sincs róla, csak most az a helyzet, hogy jövőre a szomszédos négy szövetkezettel egyesülnénk, úgyhogy ezerötszáz hektár szántóföldünk lesz. Közel ötször annyi, mint most van. Ezért várunk, majd jövőre... — Hogy tekint az egyesülés elé?... — Erre nem tudok határozott választ adni... merf tudja, mi már megszoktuk egymást... De belátom, hogy az egyesülésnek meg kell történnie, a nagyüzemi gazdálkodás ezt követeli. Én azt hiszem, ha eleinte nehezen is, de menni fog... Miért ne, a fontos a jó vezetőség, amely szakértelemmel szervezi meg a munkát. — Milyen a kulturális életük? — Nem panaszkodhatunk. Egy ugrásnyira, húsz kilométernyire van tőlünk a város ... Akkor mehetünk színházba, moziba, amikor akarunk. — Hát mozijuk sincs? — Volt, most már nincs. Nézze, minek nekünk mozi, amikor van telvíziőnk. Az asztalunkhoz a szövetkezet elnöke léptt. Magas, őszhajú ember, inkább hivatalnok, mint paraszt benyomását tette az emberre. Tízkoronás utalványokat osztott szét közöttük, és nevetve mondta: — A többit pótoljátok. — A pincér tejszínes zacher-tortát vitt egy fényes ezüst tálcán. A két asszony tortát kért, az egyik, a tizenkét hektáros felesége török kávét is rendelt hozzá. — Ha szabad kérdeznem, — fordult az asszony férje hozzám —

J magának mi a foglalkozása? — Újságíró vagyok. — Szóval anyagot gyűjt. — Igen. — Vasárnap azért pihenhetne '—' mondta enyhe gúnnyal. — Miért pihenhetne? ... — szólt az idősebb. — Hát mi, amikor sürgősen be kell takarítani a takarmányt, talán pihenünk? Én hatvan éves vagyok és annyit mondhatok, addig jó az embernek, amíg dolgozni tud ... És nálunk a szövetkezetben sokunknak ez a nézete. Ennek köszönhetjük, hogy a mi szövetkezetünkben brigádok még nem jártak. Mi szívesen látunk vendégeket, de brigádokat nem! Elégedetten köszöntem el tőlük. Noha beszélgetésünk a felszínen mozgott, és ha nem is sikerült a domamislicei szövetkezet problémáinak a mélyére tekintenem, amikor távoztam tőlük, az volt a benyomásom, mintha véletlenül az ablakon keresztül egy jól, korszerűen berendezett, tiszta napfényes lakásba pillantottam volna, ahol dolgos emberek ünnepi légkörben kipihenik mindennapi fáradalmukat. SZABÖ BÉLA — Mióta kikísértem a temetőbe, tudom, hogy ez lesz a sorsom öregségemre. A szegényház. — Nem szegényház az, Sulek bácsi. Ilyen öreg emberek laknak ott, mint maga, akiknek nincs gondozójuk. — Kiszínesedett a hangja, ahogy mondta. — Van ám ott szép nagy kert, sétálhat egész nap, még gereblyét is foghat, ha kedve tartja. Ha meg nem, hát sütkérezik a napon. Rászolgált a pihenésre. Este meg nézi a televíziót, hallgatja a rádiót. Nem lesz gondja az ételre, meg a tiszta ruhára ... — Csak dicsérje, — vágott közbe mérgesen az öreg, — még maga is odakerülhet. Aztán nézheti egész nap a sok vénasszonyt, meg vénembert. Az asszony önkéntelenül elmosolyodott. — Ami azt illeti, magán sem látszik már a tojáshéj, — mondta, — de ha nem szívesen nézi őket, senki se kényszeríti erre magát. A nyugdíjából levonják az ellátást, a többi a magáé. Még a kávéházba is elmehet. — Pillanatig várt, s aztán, mert nem kapott választ, kiment a konyhába. Az öreg meg befordult a másik ágy felé és ráncos, eres kezével megsimogatta a kopott zöld takarót. — Ki hitte volna... egy szót sem szólt, csak úgy itt hagyott... vasárnap még megfőzte az ebédet és kedden már vitték is a halottasházba ... — suttogta csendesen és a könnyei a párnára folytak, — hogy velem mi lesz, azzal nem törődött ... hogy nekem ki viseli majd gondomat, arra nem gondolt ... hát rendjén van az, hogy az asszony csak úgy itt hagyja az urát... és éppen most, amikor már rügyeznek a kertben a fák ... Őszintén és keservesen siratta a megboldogultat, s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy tulajdonképpen nem is az asszonyt siratja, hanem sajátmagát, mert nincs gyámoltalanabb teremtmény a földön, mint a férfi, ha ügy érzi, egyedül maradt., Karol Dúbravský: Béke a szocializmusban. — (Fafaragásos dombormű. — J. Kysela felvétele.) Az asszony, akit a Nőbizottság küldött, már hetedik napja járt Sulekhoz takarítani, meg valami ebédet, kis meleg ételt összeütni. A lakás ajtaját mint rendesen, most is nyitva találta, s miután a kopogtatásra nem kapott választ, benyitott a szobába. Az öreg az ágyban feküdt, meg sem mozdult az ajtónyitásra, s az asszony nem tudta kivenni a félhomályban, vajon alszik-e vagy sem? Közelebb lépett az ágyhoz és megállapította, hogy Sulek csukott szemmel fekszik, de nem alszik. Vonásai kemények, szigorúak voltak, nem ernyedt el egyetlen arcizma sem, mint általában az alvóknak. * — Jó reggelt, — köszönt az aszszony, — megint eljöttem. Barátságtalan morgás volt a válasz. Az asszony szótlanul munkához látott. A kávéscsészét, kistányért, meg a poharat kivitte a konyhába, egy ronggyal leseperte az asztalról a tegnapesti kenyérmorzsát, összehajtotta a szőnyeget és kitette az előszobába. — Sulek bácsi megint nem kel fel ? — lépett az ágyhoz. Valamit morgott az öreg, a szavakat nem lehetett kivenni, de a lényeg az volt, hogy nem kel fel. — Nem jól teszi ám, hogy folyton csak fekszik, tönkre mennek a lábai a sok fekvéstől. A mi korunkban már meg kell mozgatni a vért. — Az utolsó mondatot cinkostársi mosollyal mondta, pedig hát nem voltak egykorúak. Sulek bácsi így fekve nyolcvanévesnek nézett ki, valójában nemrég múlt hetven, s az asszony éppen csak, hogy közeledett a félévszázadhoz. — Hozok vizet a mosdótálba, — kezdte újból az asszony, — i amíg rendbe teszi magát, kimegyek a konyhába mosogatni. Ki hallott már ilyent ? — dohogott magában. — Erős, egészséges ember és így elhagyja magát. Ha mindenáron feküdni akar, nem bánom, de a mosakodást nem engedem el. Nagy bén: a: X r : yV e in vagy egye aül Széket állított az ágy mellé, rátette a mosdótálat, mellé a szappantartót, a szék támlájára a törülközőt. Egy pohár vizet is készített az asztalra. — A száját is öblítse ki, meglátja, mindjárt másképp érzi magát, — mondta kedvesen és kiment a konyhába. Az öreg ember morogva kászálódott le az ágyról, megmosakodott, — miközben alaposan szertelocsolta a padlón a vizet, — meg törülközött, az éjjeliszekrény fiókjából egy töredezett fésűt húzott elő, többször végigfésülte még mindig dús ősz haját, aztán az ágyát hozta rendbe. A két egymás mellé állított ágy közül csak az egyik volt nyitva, a másik sötétzöld szövettakaróval leterítve, rendesen bevetve állt a nyitott ágy mellett, s csak a zöld terítőn leheletnyire lerakódott por árulkodott arról, hogy már több napja nem aludt benne senki. Az öreg az ágyneműt a másik székre tette, amíg a lepedőt eligazította, nem akarta behorpasztani a bevetett ágyat, s aztán, ahogy kész lett az ágy, lefeküdt újból, két karját a feje alá téve és rögtön lehúnyta a szemét. Hanem a belépő asszonyt nem tévesztette meg. — Itt a reggelije, — s lapos tányéron egy csésze gőzölgő kávét és egy szelet vajaskenyeret kínált. Sulek felült az ágyban és elvette a tányért. Az asszony odahúzta a széket az ágy mellé. — Ezt mindjárt kiviszem, — mutatott a másik széken levő mosdótálra, — de amíg eszik, beszélni akarok magával. Suleknek csak a szemöldöke rán-' dult fel kérdően, de most sem szólt egy szót sem. — Azt mondták odabent, hogy beszéljek arról, — kezdte kicsit zavartan, — hogy hát mi is legyen magával ? — Mi lenne, — horkant fel az öreg, — itt fekszem, amíg meghalok. — Jó, jó, Sulek bácsi, — mondta türelmetlenül az asszony, — annak is eljön az ideje, de maga egészséges, erős ember, kórházba nem vihetjük ... Várt egy kicsit, de hogy az ember nem válaszolt, hát folytatta. — Tudja, engem a Nőbizottság szociális osztálya csak néhány napra küldött ide kisegíteni. Mi csak egykét napra megyünk. Ha például gyereke születik egy asszonynak, s a többit nincs kire hagyni, vagy ilyen esetben, mint a magáé. — Kicsit várt. — Ügy gondolom, a nyugdíjából nem telik házvezetőnőre. Nem kérdezte, hanem tárgyilagosan megállapította, mire az öreg megszólalt. — A legokosabb, ha fölkötöm magam. — Ne beszéljen bolondságokat, — mondta komolyan az asszony, — ráér maga még a halálra gondolni. Az ember azt hagyja legutoljára. Elvette tőle a tányért a csészével és az asztalra tette. Az öreg viszszadüít az ágyra. — Nem szabad így elhagyni magát. A fiához nem mehetne? — Mondtam már, hogy nem az én fiam. Én csak mostohája voltam. Nevelőapja, de oda nem megyek. Az asszony sóhajtva felállt, kinyitotta az ablakot, behozta a seprűi és szó nélkül dolgozni kezdett. Az öreg megint lehunyta a szemét, sokáig hallgatott, s csak amikor az asszony elkészült a takarítással és bezárta az ablakot, tört ki belőle. — Hogy ezt meg tudta tenni velem! Kíváncsian hajolt föléje. — Mit, Sulek bácsi? — Hát, hogy így itt hagyott. Nem szólt egy szót sem, csak itt hagyott ... hetek óta nem jól érezte magát... de azért ki gondolta volna... reggel csak felkelt, elvégezte a dolgát... meg is főzött... aztán délután lefeküdt... akkor ez a másik ágy volt mindig nyitva, — mutatott maga mellé a bevetett ágyra. — Én is elvégeztem mindent... lesöpörtem meg felmostam a lépcsőházat ... meg fűtöttem ... mert hogy én voltam itt a házmester... — Tudom, Sulek bácsi, — mondta az asszony, — de maga már egyedül ezt nem bírja. — Nem bírom, — hagyta helyben az öreg, — meg nem is akarom... most, hogy egyedül maradtam, mint az ujjam, — nikotintól sárga, csontos mutatóujját felemelte, — minek törjem magam tovább ... nem érdemes ... — Talán, ha valakit ide venne ... — mondta bátortalanul az asszony. — Még hogy a feleségem holmija közt egy idegen gazdálkodjon? — Akkor meg... — az asszonynak elakadt a hangja, — a lakásból ki kell menni, mert ez házmesteri lakás. — Azt is tudom, — mondta mérgesen az öreg, — maga csak ne tanítson engem. — Sulek bácsi — ült le újból az asszony — a Nőbizottság elintézte magának, hogy felveszik az aggok otthonába. Az öreg hirtelen mozdulatára riadtan kapta hátra a fejét, de a szenvedélyes mozdulat fáradt kézlegyintésbe fulladt. ÜJ SZÖ 6 * 1961. június 17.