Új Szó, 1961. május (14. évfolyam, 120-150.szám)

1961-05-20 / 139. szám, szombat

Nyaraláskor történt, összecsukható széken üldögéltem a halászházikó előtt, amelyben laktam. Közelemben játszogatott a szomszédék kislánya. Mindössze annyit tudtam rőla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Telis-televolt szeplövel, és igen komolyan viselkedett; mindig magában játszott. Édesanyja odajött hozzám, és azt mondta: — Elmegyek a szomszéd faluba, a postára. Nincs kire hagynom a Ljoszikot, amíg távol leszek. Megkérhetném, hogy ügyeljen a kislányra? így feleltem: — Szívesen. Szeretem a kislánykákat. Sőt még mesélni is tudok nekik. — No akkor jő — mondta Ljoszik mamája, és odahívta a kicsit. A kislány odajött, és így szólt: i— Tó reggelt! — Ljoszik — hajolt le hozzá az édesanyja i—, amíg oda leszek, Itt játszol szépen, nem mész sehová és meséket fogsz hallgatni... — És ki fog mesélni? — kérdezte élénken Ljoszik. — Nem látok senkit. — Én fogok mesélni neked— szóltam közbe. A kislány figyelmesen megszemlélt, és nem szólt semmit. Édesanyja útnak indult, s mi sokáig néztük, mint bandukol a mezőn, aztán felhág a dombra, s végül eltűnt a szemünk elől. Ekkor motorzűgást hallottunk a levegőben: repülőgép suhant el alacsonyan felettünk a tenger felé. Mikor a gép már nem látszott, Ljoszik megszólalt: .— Te tudsz repülni? i— Nem, nem tudok repülni — feleltem. — És miért nem tudsz? - faggatott a kislány. — Gyáva vagy? — Nem vagyok gyáva, de nem tudok — mondtam nevetve. — Hát te tudsz? i— Persze, hogy tudok — válaszolta, és játszani kezdett a kismacskával. Akkor azt mondtam: — Ne beszélj butaságokat. Ülj le ide, a lépcsőre, és én mesét mondok neked. ölébe vette a cicát, és leült az erkély lépcsőjére. — Figyelek — mondta. — És a cirmos is figyel. Belefogtam: Nyikolaj Tyihonov: ¥AR klL — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Butácska Ivánkának hívták ... Félbeszakított: — Nem szeretem, ha butákról szól. És a cirmos se szereti. — Rendben van — egyeztem bele —, akkor másik mesét mondok. Jól figyelj. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nagyeszű Ivánnak hívták ... Ismét csak közbeszólt: — Azt se szeretem, ha nagyeszűekről szól... — Ejnye, de szeszélyes vagy — mondom. — Nem vagyok szeszélyes — felelte Ljoszik —, csak éppen nem tetszenek az effajta mesék. — No, akkor olyan mesét mondok, hogy inadba száll tőle a bátorságod. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iszonyú hétfejű sárkány, és ez a sárkány mind felfalta a kislányokat, különösen azokat, akiknek a mamája elment a postára,' és ők egyedül maradtak... Ljoszik csodálkozva nézett rám, és így szólt: — Ismerem ezt a mesét, nagyon unalmas, és különben sem úgy van az egész. Te nem tudsz mesélni. Ez egyik se olyan mese, amit magad találtál ki. Akarod, hogy én mondjak neked ? — 0, tessék, mondjál csak. Ogyse tudom, mivel szórakoztassalak. Ljoszik megsimogatta a cica fülét, gondolkozott egy sort, aztán hadarva nekifogott: — Hát akkor jól figyelj, de ne szólj közbe. Ha közbeszólsz, ,magam is összezavarom, és nem lesz semmi értelme. — Nem fogok közbeszólni — ígértem meg — tessék, mesélj. , — Mi kaptunk a mamával egy olyan cédulát, és a mama megmutatta egy bácsinak. A bácsi autóba ültetett bennünket, és elvitt egy nagynagy zöld rétre. Bár nem egészen zöld volt. Inkább sárga. Szóval sárgászöld volt. És hófehér felhők úsztak felette, akárcsak most. És akkor odajött egy másik bácsi, mama átadta neki a cédulát, és a bácsi azt kérdezte tőlem: „Mit nézel ott fent? Tetszenek a felhők?" És én azt mondtam: „Nagyon". És akkor beültünk egy karosszékbe, és egyszer csak látom, hogy ott úsznak mellettünk a felhők, csak éppen nem lehet megfog-, ni őket. És a felhők, akár a fehér báránykák, körben sétálnak, az ég pedig gyönyörű kék, mint tavasszal. Hát-látom ám, egyszerre igazi barikák lettek, és a földön sétálnak, sok-sok bárány, és pásztor terelgeti őket, mama megmutatta nekem a pásztort. És aztán mindnyájan eltűntek, és akkor tél lett körülöttünk. Köröskörül nagy hegyek, hó borít mindent: amerre nézek, csuppa hó, akár a fenyőfán. Kicsit megijedtem, de a mama azt mondta: „Ugyan már, ne félj. Nem fázol?" — Azt feleltem: „Nem, nem fázom" — pedig szörnyen féltem és fáztam is. Egyszer csak megláttam a tengert. Öriási víz volt. Csak tenger, semmi más. Akkor nevettem, és nagyon örültem. Azt mondtam a mamámnak: „Most olyanok vagyunk, mint a halak. Mindenfelé tenger, senkisemmi más. Csak mi ketten." És a tenger egyszer csak lábbal felfelé fordult, és aztán már nem láttam a tengert. Helyette apró hegyeket láttam, a rajtuk aranyszínű, piros, sárga meg zöld erdőt, olyant, mint ősszel a nyaralóhelyen. Sok-sok erdő — és egy fia nyuszi sincsen benne. Megkérdeztem: „Mama, de hát hol vannak a nyuszik?" Mama azt felelte: „Elmentek vendégségbe". Csakhogy ez nem igaz, nem mehettek mindnyájan vendégségbe. „Nem akarnak beszélgetni veled — mondta a mama, mert butaságokat kérdezel". — „No, ha ők nem akarnak beszélgetni — mondtam én erre —, én se törődöm velük. Unatkozom, városba akarok menni." A mamám nevetett: „Tüstént városban leszel". Csakugyan, honnan tud mindent a mama? Egyszer csak városban vagyunk. Sok ház, nagyobbacska folyó, aztán zöld — nem: sárgazöld rét, és mi megyünk a réten. Meleg volt, mint nyáron. Szomjas voltam, sárga faaylaltot kaptam. Nem is tudtam mind elszopogatni, és el akartam tenni emlékbe. Igen ám, de a fagylalt elolvadt a pohárkában, és nem maradt belőle semmi. Fagylaltot nem lehet eltenni emlékbe. Nem szereti, ha elteszik... És akkor nagyon-nagyon elfáradtam és elaludtam. Amikor felébredek, látom ám, hogy otthon vagyok. És minden olyan mint azelőtt. És a mamám is ott van. És a papa már hazajött a munkából. És olyan mulatságos, mindketten teáznak... Szép mesét tudok? Tetszik neked? — Tetszik — feleltem. — És neked? — Nekem is nagyon tetszik. — Csak egyvalamit nem értek. Azt nem értem, miféle cédulát mutatott anyukád a bácsinak? — Mindjárt megmutatom neked — mondta Ljoszik, de aztán gondolkozott egy kicsit és hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmutatni. Nem tudom, hol tartja a mamám. Eldugta... Várj egy kicsit. Nemsokára viszszajön a mama a postáról. A mama csakugyan megérkezett nemsokára. A kislány odaszaladt hozzá, és azt kiabálta: — Mama, mama, hol van az a cédula? Édesanyja mondott neki valamit, mire Ljoszik beszaladt a házba, mamája pedig odajött hozzám: — Nem zavarta nagyon a kislány? — Egyáltalán nem zavart, sőt, mesét is mondott... — Pedig nem" szereti a mesét. Mit mesélt? — A varázscéduláról szólt. — A! — mondta Ljoszik mamája. — Mindjárt kihozza Önnek azt a cédulát. — Nagyon érdekes dolgokat talált ki a gyerek — jegyeztem meg. — Bizonyára író lesz belőle, ha felnő. — Ez nem kitalálás — mondta Ljoszik mamája. — Hogyhogy? Hát a tenger, a felhők,, hegyek, városok?... — Ez bizony nem kitalálás — ismételte nevetve. Tavaly Tbilisziből Moszkvába utaztunk vele repülőgépen. Hét óra alatt odaértünk, gyorsan mentünk, nemde? Tenger és hegyek felett repültünk, és nagyon tetszett neki az út. Azóta csak erről mesél. Ljoszik kifulladva jött vissza, és átadta nekem a cédulát. A cédulára kékszínű repülőgépet rajzoltak, és ez állt rajta: „Utasjegy a tbiliszi repülőtértől a moszkvai repülőtérig. Polgári Légiforgalmi Hivatal". Hát ilyen volt ez 'a kislány, és én mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Akkortól fogva mély tisztelettel tekintettem Ljoszikra, és többé nem meséltem neki olyan meséket, amilyeneket nem szeret. Radványi Ervin fordítása * IIVYJ UN UA^IIAR. MEUEI,- LUIIIL ÜÍCIU Íirsiiiššŕšŕiíŕírrrí 5;i=ŕ5sŕ;ríl=ír5 s í isii; 5ŕ í tž í si ííi si GAGARIN VLADIMÍR REISEL: A FACSEMETE pAl •*• el tavasszal, jól megy sora éjjel-nappal. Föld itatja, eteti, nap és harmat növeszti. U EGTÄMASZTOM amíg gyönge, hogy a vihar el ne törje. Öntözgetem ha bágyadt, ha a földje kiszáradt. •\yf EDDIG Nő a FA, míg kizöldül megkapálom köröskörül. Gyomot írtok s helyébe friss humuszt kap cserébe. A TEREMNI kezd a íácska mindezt bőven meghálálja, virágot és árnyat ad, s gyümölccsel telt ágakat. Monoszlóy M. Dezső fordítása H ZÓJA KORÁN ébredt, de még nem nyitotta ki a szemét. Azon gondólkodott, hogy ni is történt tegnap vale? Nem tudott visszaemlékezni rá. Kilyitotta az egyik szemét, de úgy sem jutott eszébe. Aztán kinyitotta a másik szemét is, is ebben a pillanatban visszaemlékezett rá: tegnap ismét kettest kapott szépírásból, és délután elhatározta, hogy a rossz jegyet ki fogja javítani. Az iskolában aznap olyan csendesen viselkedett, hogy a tanítónéni megsimogatta a homlokát: nem lázas-e? Olyan figyelmesen Ult, hogy szinte belefáradt. Ebéd után maga köré ültette az asztalra a babáit. Korábban ezek a babák csak játékai voltak, de most ök is Iskolába járnak, * mégpedig az első béosztályba. Azért nevezte el így Zoja babáinak osztályát, nehogy összetévessze a saját, igazi osztályával. — Most írni fogunk, gyere- ' kek! — mondta a babáknak, pontosan olyan hangsúllyal, ahogyan a tanító néni szokott beszélni, — jegyezzétek meg, hogy aki szépen Ul, az szépen is Irv-. Ülj szépen, Buratinó! — szólt rá a fababára. — Néz, milyen szépen iil a Paprikajancsi! — A ,,g"-betüt fogjuk megtanulni .. . Azt úgy kell írni, hogy előbb rajzolunk egy karikát, annak pedig egy farkincát. Ugye- érthető? Tehát kezdjük. TČWAFEJEP 1 2 3 • 5 6 > 7 ž 9 10 11 12 U Ha megfejtitek az alábbi rejtvényt a vastagabb függőleges sorban egy neves magyar író híres történelmi regényének címét kapjátok meg: 1. Világtáj, 2. Távol i.. atlétikai versenyszám 2. Hazánk MI fővárosa. 4. Űrmérték. 5. Fiú kistestvérem. 6. Ka.onák fizetése. 7. Névsor 8. A második' világháború egyik nagy csatájának színhelye (vissza). 9. Földközitengeri ország. 10. Az érc olvasztásakor visszamarad. 11. Hibátlan, teljes. 12. Közlekedési eszköz. 13. A Szovjetunió egyik népe. (Beküldte: Kecskeméti Ottó, Vel'ky Cetín). 2. Az alábbi számokat úgy írjátok be a mellékelt körökbe, hogy az eredmény a vonalak mentén mindig 50— 50, legyen: 2, 12, 28, Tó'RPaFE3ED 10, 20, 13, 23. 17, 25. (Beküldte: Vámos Géza, katona.) MŰLT HETI FEJTÖRŐNK MEGFEJTÉSE: 1. Éljen a kubai nép és Castro! 2. Egyik megoldás: 9+8+7+65+4+3+ 2 + 1 = 99. KIK NYERTEK: Múlt heti fejtörőnk helyes megfejtői köcül könyvjutalomban részesülnek. 1. Bíró Jolán, Selice, 2. Csekey Gyula, Horná Seč, 3. Galamb Barnabás, Riim. Sobota. 4. Bartos Erzsébet, Moldava n/Bodvou,. 5. Cserepes Béla, Komárno. Leveletelket és megfejtéseiteket az alábbi címre küldjétek: Oj Szó, Gyermekvilág, Bratislava, Gorkého 10. Megfejtéseiteket lehetőleg postai levelezőlapon küldjétek be. Ú

; SŽ0 8 * 1961. május 20. / Kiosztotta a füzeteket a babáknak, aztán egymás után mindegyiknek a füzetébe beírt néhány „g" betűt. Amikor valamennyi füzetben ott sorakoztak a „g" betűk, így szólt ismét a babákhoz: — Nyújtsa fel a kezét, akinek tetszik az írása! — s ezzel gyorsan átnézte a füzeteket, de csak a fababa kezét emelte fel. JÁTSSZUNK • LABDAFOGÓJÄTÉK Körben állnak a játékosok és maguk közül kisorolnak egy futót. A futó kezébe veszi a labdát es középre áll. Egymaga labdázik egy ideig oly módon, hogy a labdát magasra feldobja. Majd hirtelen valamelyik játékoshoz dobja, akinek az a feladata, hogy elkapja és a futót megközelítve megdobja. A futónak csak a körön belüi vagy közvetlenül a körön kívül szabad szaladnia, persze, annyiszor változtathat irányt, ahányszor neki tetszik. • Közben a játékosok egy kis dall énekelnek. Ha a dalnak vége van és a kergető nem találja el a futót, akkor a futó elfoglalja az őt kergető játékos helyét. — A többieknek nem tetszik? No akkor írjunk még néhányat! Nekem csak akkor fog tetszen, ha nektek is tetszik! — mondta, megint olyan hangsúllyal, ahogyan a tanító néni szokta mondani. Újra írt minden füzetbe néhány , g"-betüt. — Na, most emelje fel a kezét, akinek tetszik .. — mondta, és most már valamennyi baba kezét felemelte, csak a Misi Mackó mancsait nem, — Neked , még írnod kell! — mondta neki és a füzetébe megint írt néhány betűt. Amikor az is megvolt, hozzákezdett a saját leckéjéhez. Miközben írt, az első bé-osztály ott Ult körülötte és Misi Mackó, Buratinó, meg a többi ' baba figyelte, hogyan írja a leckét. Amikor kész volt vele, így szólt a babákhoz: — Mára elég, gyerekek! Mehettek haza! Öltözzetek fel és ne felejtsetek el köszönni! Én még maradok, sok a dolgom! — Azzal eltette a füzetet, elővette a számtant. Amikor este édesanyja hazajött, és végiglapozta az írásfüzetét, bizony, nagyon elszomorodott a sok gyűrött lap, csúnya irka-firka láttán. Csak akkor derült fel az arca, amikor meglátta a sok g-betüt, amit délután írt Zoja. Megcsókolta és megdicsérte kislányát: — Látod, milyen jó az, ha az embefr igyekszik, és szépen, becsületesen elvégzi a munkáját! Zoja boldog volt és nagy szeretettel nézett kis tanítványaira, az első bé-osztályra. A Nižná Hutka-i pionírok szép eredményeiről A NIŽNA HUTKA-I pionírszervezet mind a 15 agja bekapcsolódott „A pörös zászló nyomában" pionírexpedícióba. Olvasóköröket alakítottak, amelyeken megvitatták haladó íróink legjobb müveit, így elbeszélgettek Fraňo Král Jano című könyvéről, amely visszatükrözi az első köztársaság szegény gyermekeinek örömtelen életét. A pionírok ellátogattak KoSicére, ahol megtekintették a keletszlovákiai múzeumot, és az Állami Színházban megnézték a Strakonicei dudás című színmüvet. A „Szép idö" akcióban kitakarították az iskolát és rendbehozták a környékét. Segédkeztek a szövetkezetnek 20 hektár legelő megtisztításában, ezenkívül pártunk évfordulója tiszteletére összegyűjtöttek 85 kg papírt és 2750 kg hulladékvasat. Mato Pál, Nižná Hutka.