Új Szó, 1961. április (14. évfolyam, 91-119.szám)

1961-04-28 / 117. szám, péntek

Amikor Moszkvába repültem, barátaim azt tanácsolták, készítsek fényképet Gagarinról. Gépet nem vittem ugyan, de a kérést teljesítem. Fotográfiák helyett emlékképeket hoztam magammal, és ezeket most közreadom. A felvételek beállítása nem tökéletes, témájuk sem különös. Véletlen mozdulatokat, felvillanó arckifejezéseket, önkéntelen gesztusokat igyekeztem ellesni, csupa jelentéktelen mozzanatot. De ezeket az apróságokat többre becsülöm a világsajtó bravúros fényképeinél. Egyrészt, mert személyes emlékeim, másrészt, mert valamit megsejtettem általuk. Néhány jellemvonást az emberiség egyik legnagyobb hősének karakteréből. O Pillanatképek —^ az első űrhajósról Jurij Gagarin — természetesen — rendkívüli ember. Természetesen, mondom, mert űrhajózásra ma még csak rendkívüli emberek alkalmasak. Később egy csomó tudományos probléma megoldásával, a technika további tökéletesedésével nyilván az űrutazás is olyanná válik, mint a repülés. Bárki utazhat a menetrendszerinti járattal, aki megváltotta a jegyét; lesz, akinek émelyeg majd a gyomra és eldugul a füle és lesz, aki semmit sem érez. Egyesek végigkártyázzák az utat a Földtől a Marsig, mások horkolva lebegnek majd a súlytalanság állapotában. Ma még azonban rendkívüli emberek kellenek. Rendkívül egészségesek és acélidegzetűek, bátrak, fegyelmezettek, erősakaratúak, leleményesek és intelligensek; olyanok, akik váratlan helyzetekben is gyorsan és helyesen képesek dönteni, akik elsajátítottak egy sor bonyolult technikai és tudományos ismeretet, és akik hosszú időn át treníroznak az útra. Jurij Gagarin megtelel mindezeknek a követelményeknek. Rendkívüli ember. De a legérdekesebb, hogy nincs rajta sémiéi rendkívüli. Ha az utcán látom, nem fordulok utána. Zömök, izmos, mokány kisember. A feje jellegzetesen orosz és paraszti. Széles arc, lapos pisze orr, magas homlok, előrehulló hajtinccsel, távolülő szempár, erős vonalú száj, duzzadt alsóajak. A neve tömegnév, a külseje is átlagos. Jurij Gagarin megjelenését tekintve egyszerű orosz közember, az ilyen típust szokták a mesékben és az anekdótákban Ivan Ivanovicsnak nevezni. Jurij Gagarin katona. Nemcsak az egyenruháján látható ez, hanem minden mozdulatán. Ha civilben látom, akkor is felismerem benne a katonát. A sajtókonferencia résztvevőit vigyázzba állva, katonás főhajtással köszönti, amikor leül, felsőtestét csípőből kihúzza, térdét összezárja, kezét kinyújtva a nadrágján pihenteti. Nincs benne semmi civiles hanyagság. Ha elernyed, akkor is katonás „pihenj"-be helyezkedik. De ez a magatartás egy percig sem teszi merevvé vagy szögletessé. Láthatóan belülről fakad már, természetévé vált. Nem tudja másképpen tartani magát, csak szálegyenesen és nem tud másképpen mozogni, csak ruganyosan, ritmikusan, egyfajta „belső katonazenére". Pedáns, fegyelmezett, rendszerető. Amikor a vnukovői repülőtéren autóba száll, a tömeg viharos ujjongása és önön mély megrendültsége közepette gondosan megigazítgatja a sapkáját, tenyere élével leméri, hogy a sild középpontja az orr vonalával egybeesik-e. Amikor a sajtóértekezleten a tomboló ünneplés elcsitul, Gagarin leül, az arcán meghatottság és boldogság sugárzik, de szinte önkéntelen mozdulattal előrehajol, lefúj egy porszemet az asztalról és zubonya ujjával is eltakarít valamit. Az írásban érkező kérdéseket gondosan egymásra rakosgatja, a papírköteget többször az asztal lapjához ütögeti, hogy a cédulák gondosan fedjék egymást. Ebben a pedantériában nincs semmi hivatalnoki. Egy erős és öntudatos ember belső fegyelme és rendigénye tükröződik benne. A katonássága sem emlékeztet hajdani emlékeinkre. Nem valami egyoldalú, merev, vaskalapos „kincstári lény", lépten-nyomon kiderül, milyen mélyenérző, gazdaglelkű ember. Amikor Vnukovóban a leszálló gép ajtajában megjelenik, feszes vigyázzba áll, az arca férfias büszkeségtől ragyog. Aztán megindul az emelvény felé, ruganyos, könnyed díszlépésben, pontosan a zene ütemére arca kemény és kifürkészhetetlen. Harsány hangon jelenti Hruscsovnak, hogy teljesítette a feladatot. Amikor Hruscsov keblére öleli, megcsókolja, Gagarin arca "feloldódik. Megilletődöttség árad szét rajta, fiúi szeretettől, gyermeki tisztelettől sugárzik. Most egy pillanatra eltűnik előlem az egyenruha, a katonás külső, egy naÉrezni rajta a technikai és tudományos képzettséget. „Az űrhajóval kapcsolatban megtanultam a technikát" — közli szerényen. „Olyan tudományos képzettségre tett szert, hogy tudományos munkatársként működik mellettünk" — mondja róla Parin akadémikus. Ezt érezni rajta. Hallatlanul pontos és logikus. Az is zavarja, ha mások henyén fogalmaznak. „A felküldték szót megbízták szóval helyettesíteném" — javítja ki az egyik újság- . írót. Észleleteit tárgyilagosan közli, szántszándékkal kiszűr belőlük minden szubjektív elemet, ami a tudományos közlést zavarná vagy torzítaná. Tapasztalataihoz óvatos következtetéseket fűz. Szigorúan megmarad a tudományosság alapján. „Személyes véleményem szerint" — így kezd el minden következtetést. „Személyes véleményem szerint a súlytalanság nincs hatással a szervezet munkaképességére". Ezt a „személyes véleményt" arra alapítja, hogy odafenn zavartalanul evett, ivott, dolgozott, irt és gyermekes gyon rokonszenves fiatalember áll itt lelke mélyéig meghatva, családias érzésekkel. Aztán felcsendül a himnusz, Gagarin feszes vigyázzba merevedik, és elsírja magát. Egy pillanatig tart az egész, ajka megrándul, a könnyét nyeli, de máris győz az öntudat, a belső fegyelem, Gagarin őrnagy keményen tiszteleg. Amikor családját köszönti, olyan póztalan és természetes, mintha nem egy díszszemle emelvényén állna a világ szeme előtt, hanem most tért volna haza hosszabb távollét után a kolhozba. Ragyog, nevet, tréfálkozik. Feleségét ellágyult tekintettel öleli magához, szüleit és idősebb rokonait tisztelettudó szeméremmel köszönti, megvárja, amíg őt megölelik, aztán viszonozza forrón, gyermekien, a paraszti illem szerint. Jurij Gagarin új típusú katona, tele egyszerű, póztalan emberséggel. Minden mozdulatán, egész magatartásán látható a népi eredet és a népi kötelék, amely nem szakadt el. Amikor megkapta a parancsot az indulásra, így kiáltott fel: .poéhali" és nevetett hozzá természetes egyszerűséggel. Ezt a szót nehéz lefordítani, afféle népi szleng. A munkások kiáltják, amikor nehéz terhet igyekeznek együttes erővel tbtább mozdítani. Akkor azt jelenti: „hadd mejenl" A teherautó sofőrök kurjantják beszálláskor, akkor azt teszi: „indíts!" És a kiskatonák bíztatják egymást, amikor sorakozóra futnak ki a körletből. akkor az értelme: „nyomás!" Valahányszor Gagarinra néztem, mindig ezt éreztem: kiskatona. Kiskatona, aki a kozmoszba emelkedett. A világűrutazás elején, amikor a rakéta-hajtóművek dolgoztak, a túlterhelés, a vibráció, a zaj és a lelki feszültség szinte emberfeletti körülményei közepette pontosan teljesítette a parancsokat. Rendszeresen adta a tájékoztatást önmagáról, a készülékekről, rádiótelefonon és rádión, naplót vezetett, örömmel élvezte a súlytalanság érmagnetofont kezelt és különféle bo- zését. „A pályán töltött idő lehetővé nyolult műszerekkel dolgozott. Olyan teszi számomra azt a szubjektív köhihetetlen önuralommal és fegyelem- vetkeztetést, hogy kozmikus repüléslesz, látni rajta, hogy nem akar senkit sem megbántani, úgy tátszik, a jelenlevő között olyanok is vannak, akik hisznek a babonában, ö nem hisz benne — közli tömören és öntudatosan, viszont hisz a tudományban és biztos volt benne, hogy visszajön. © Erről a kis tudósról, akinek nemcsak a teste szabadult fel a súlytalanság állapotában, de a lelkét sem húzzák le az emberiség sok ezer éves kölöncei, néhány perc múlva kiderül, hogy szenvedélyes szomjúság él benne a szép iránt. Miközben az űrhajóban „robotemberként" vagy katonaként vagy tudományos kutatóként teljesíti a feladatot, egyszer csak diadalittasan felkiált: „ez aztán igazán gyönyörű!" És itt, a sajtókonferencián átszellemült arccal, áhítatosan vall a színekről, amelyeket odafentről látott, a szivárvány színeiben tobzódó kozmoszról, a kékség százféle árnyalatáról. Az arcvonásai ellágyulnak, a szava átforrósodik. Valóban újfajta katona és tudós és technikus. Az emberségnek olyan teljessége pompázik benne, amilyent eddig nem ismertünk. Tüzes és szenvedélyes akkor is, amikor a repülésről beszél. Ez az ember leszokott a dohányzásról és ezernyi kemény megpróbáltatást vállalt magára, hogy a feladatnak megfelelhessen. Megfékezte az apró, kisszerű szenvedélyeit, hogy önmagát az igazi hatalmas szenvedélynek szentelhesse. Mert szenvedélyesen szereti, amit csinál, szenvedélyesen érdekli minden, ami ezzel kapcsolatos, szenvedélyesen tanul, fejleszti, neveli magát és szenvedélyesen élvezi. Most a szavain is átsüt a szenvedély és szemérmes, kisfiús mosollyal, illedelmes humorral igyekszik enyhíteni. Ilyen ez a „robotember". © mel, mint egy robotember. De ez a „robotember" csupa hűben huzamosabb idő is eltölthető.' A parasztfiúk, az ifjú munkások, a mori mosolygás,""nevetés. Tkonfe- kiskatonák és a pilóták általában rencián a nyugati sajtó gyanakvó, ^m így beszélnek. Ez az akadémivizsla tekinteteinek gyújtópontjában kusok ny

elve a tudpmányos konfea rosszindulatú, beugrató kérdésekre renciákon. A kerdéseket is tudomáolyan csattanós válaszokat ad, mint ny°

s rendszerességgel csoportosítja, egy humorista. A talpraesett poénok logikai rendben dolgozza fel. Gagarin hallatára pillanatonként felcsattan a valóban tudományos munkatárssá taps és a nevetés. Azok tapsolnak, képezte ki magát, csak közben keakik a kérdést feltették. És amikor délyében, fizikumában, lelkében mega kérdéseket tanulmányozza, lépten- őrizte egyszerű emberségét, népi nyomon fennakad egy-egy papírsze- kedélyét. Ez az ember élő cáfolata létnél, rápillant, mosolyog, kivillan- azoknak a „humán" hiedelmeknek, nak hófehér fogai, maga elé teszi a h

o9y a technika egyoldalúvá tesz, cédulát, kisimítja, ismét elolvassa a szakbarbárrá nyomorít, egyfajta szanaiv kérdést és nevet, olyan felsza- kosított műveletlenséget ad. Világos badultan, mintha .bajtársai közt tré- bizonyítéka annak, hogy a tudományfálkoznék. Aztán kisfiús boldogság- tó1 n

em kell okvetlenül suta, bogagai mutogatja a mellette ülőknek, ras, félszeg, szórakozott „filosszá" ezt olvassák, itt ni, ez aztán valóban lenni. Gagarint nézve, megérti az mulatságos. Velük együtt végigolvassa ismét, kacag, ravaszkán hunyorít, csóválja a fejét. Telve van ember, mit jelent az a fogalom, hogy új népi értelmiség. A tudományhoz való viszonyában gyermeki vidámsággal és egészséges, is van valami meghatóan tiszta és sűrű, életörömmel. A „robotembere- gyermeki. A tudás nála nem szkepket" nem így képzelem. O Rendkívül szabatos, tiszta mondaticizmust okozott, nem cinizmust, vagy egyéb intellektuális kórságot, elenkezőleg, szilárd hittel és bizonysággal töltötte el. Lelkileg egészségessé, magabiztossá, kiegyensúlyozottá tette. Bizakodásának, bátokban beszél, pontos, világos gon- torságának és optimizmusának is ez dolatokkal. Nem írja le előre a mon- a

z egyik forrása. Bízik a tudománydanivalóját, csak jegyzetei vannak, ban. néhányszavas „slágwortok", amelyek- „Nem hiszek a babonában" — febe néha belepillant, aztán szabadon leli, amikor megkérdik tőle, vitt-e fogalmaz, rögtönözve, de mondatai- magával amulettet -az útra. Csodáiban nincs egyetlen elszólás sem, kozva mosolyog, láthatóan meghökminden sző a nyelvtani helyére kerül, ken a kérdéstől, aztán kissé zavart Meglepően jő diplomata. Megkerüli a provokatív kérdéseket, okosan, éberen vigyáz a válaszaira. Az ilyen jellegű kérdésekre józan szűkszavúsággal válaszol és pajkosan nevet hozzá, érti, hogy mit akarnak, láthatóan élvezi a szellemi mérkőzést. De eközben is vigyáz, meg ne bántson valakit. Kitűnő szónok. A nyilvánosság előtt csehet sincs zavarban. Ez már nem pusztán a katona öntudata, valami másfajta tulajdonság, rutin és jártasság. A sajtókonferencián hosszasan figyeltem, ahogyan nyugodtan, tempósan szortírozta a kérdéseket, jegyezte a válaszokat, ahogyan a felszólalásra készülődött. Figyeltem és csodálkoztam. Hol tanulta meg ez az ember, hogyan kell nemzetközi sajtóértekezleten dolgozni? Aztán hirtelen megvilágosodott a jelenet értelme. Gagarin úgy viselkedett ott előttünk, ahogyan gyerekkora óta megszokta és megtanulta. Az úttörőmozgalomban, majd ifjúmunkásként a Komszomol-gyűléseken. Jurij Gagarin „Komszomolgyűlést" tartott a Vörös-téren és a Tudósok házában. A mozgalomban nevelkedett ember öntudata, politikai biztonsága, a nyilvánossággal, a tömeggel való összefogottsága tükröződött rajta. Ebből ered, hogy beszédeiben folytonosan tanít, nevel, agitál. Büszke és .boldog, hogy hőstettet hajtott végre — közli a Vörös-téren tolongó százezrekkel, de rögtön hozzáteszi: biztos benne, hogy a jelenlevők közül bárki hajlandó a pártért, a hazáért hőstettet végrehajtani. ívfozgalmi gyakorlata a nép őszinte szeretetévei párosul. A Vörös téren még órák múltán is úgy üdvözli az újabb elvonulókat, olyan nyíltszívű örömmel integet nekik, mintha\újabb és újabb kedves ismerősökkel találkozott volna. Egy kislány tiszteletbeli úttörővé avatja és vörös kendőt köt a nyakába. Gagarin őrnagy most nem nevet, nem tréfálkozik és órákon át nem nyúl a gallérjához. A katonát nem zavarja, hogy úttörő kendőben áll a tömeg előtt. Komolyan veszi, őszinte megtiszteltetésnek tartja, úgy fogadja, ahogyan azt a jövő szovjet társadalma megérdemli. Folytonosan hangsúlyozza, hogy mindazt, amit elért, a pártnak és a szovjet közösségnek köszönheti. Örák hosszat figyeltem szemtől-szembe Gagarint és állíthatom, hogy egyetlen frázist sem mondott. Szíve mélyéig így érzi. Tisztában van vele, hogy amit tett, nem csekélység, de azt is tudja, hogy a párt és a társadalom nevelte ilyenné, hogy hőstette mögött tudósok, mérnökök, technikusok, munkások ezreinek fáradozása és együttes munkája rejlik. Büszke arra, hogy ő volt az első, de pontosan tudja, hogy nem ő az utolsó. Úgy látja önmagát, mint a szovjet társadalom egyik láncszemét. Ügy tekinti hőstettét, mint a természet meghódításáért folytatott szüntelen társadalmi harc egyik eseményét. Jól tudja, hol a helye a világban és a közösségben, egy percre sem száll fejébe a dicsőség. Egy hatalmas kollektíva kiszakíthatatlan részének érzi magát. Ezért beszél aránylag keveset és csak szemérmes mértéktartással önmagáról, ezért tud egyszerre büszke és szerény lenni. Ez a felismerés optimizmusának és bátorságának egyik forrása, ezért nem érezte magányosnak, elhagyatottnak magát odafenn. A társadalommal való kapcsolata egy pillanatra sem lazult meg, tudta, hogy vigyáznak rá és visszahozzák. Ezt az érzését, felismerését ismételgeti természetesen, magától értetődően. Az egyik nyugati lap ezt írta: „Ez az emberiség legnagyobb kalandja." Pontatlan fogalmazás. A kalandhoz kalandor kell. Gagarin nem az. Nem úgy vakmerő, ahogyan a kiábrándult, cinikus, nihilista emberek szoktak lenni. Gagarinnak szilárd meggyőződése, mélységes felelősségérzete adott erőt és bátorságot. Nem hazárdjátékos, hanem a tudományban hívő szakember, nem magános lélek, hanem egy hatalmas emberi közösség kiszakíthatatlan egyede. Fegyelme mögött nem érzelmi szegénység, hanem túláradóan gazdag érzelmi világ van, rendkívülisége mögött rendkívüli egyszerűség, katonássága mögött természetes emberség. Gagarin, aki családos ember létére a halál kockázatát vállalta, csupa kiegyensúlyozottság, derű és életöröm. A pillanatképek azt mutatják tehát, hogy Gagarin jelleme nem fér be az eddigi polgári kategóriákba. Gagarin új típusú katona, újfajtaértelmiségi, a jövő értelmében vett teljes ember. Valóban különleges kiképzést kapptt. De tulajdonságainak jó részét nem az üthajós-iskolán, nem a speciális kabinban, hanem a szovjet társadalomban szerezte. Nem állítom, hogy ez az embertípus már tömegméretben található. De Gagarin több-kevesebb tulajdonsága bizonyos embereknél részben valóságosan, részben kitűzött eszményként már fellelhető. Ne restelljük nevén nevezni a pillanatfelvételek összesített eredményét: GAGARIN KOMMUNISTA. KOMLÓS JÄNOS VÁRNAI ZSENI: Gagarin repülő Hát fölrepült az űrbe s visszatért, az első ember eget, földet ért! Oly megrendítőn nagy a pillanat, míg e csoda elménkben megtapad, . míg szívünk, lelkünk megtelik vele, s megértjük: ez az új kor kezdete. Nem álom és nem játszi képzelet ostromolja ma már a nagy eget. Most a világot át kel! költeni, új bort kell a korsóba tölteni, mert kezdődik, mi nem volt még soha, beláthatatlan mit hoz e csoda ... Az ember, ki az űrből visszanéz, már látja, mily kis csillag az egész földi hazánk, de óriásra nő, ha átfűti egy magasabb erő. Hát jöjj erö, eszmény és lelkesíts, győzni a rosszon minket egyesíts, hogy ez a föld a csillagok között ne legyen többé vérrel öntözött! Hogy boldog legyen, aki mostan él, szívünket fűtse tiszta szenvedély, mint öt, akit hite az űrbe vitt, leküzdve földi gyöngeségeit. Köszöntünk nép, mely minden poklon át megalkottál egy Ilyen világcsodát, kit oly nagy eszme éltet és hevít, mely átformálja bolygónk népeit! Tebenned él az átütő erő, a Te fiad Gagarin repülő: az űrhajós, és Tégedet dicsér a tudomány, mely csilagokig ér. JUJ SZÖ 179 * 1961. április 12.