Új Szó, 1961. április (14. évfolyam, 91-119.szám)

1961-04-02 / 92. szám, vasárnap

TELNOTTEKNIK 2'pmokckröl Kél kis idüszerü törfénr*! O Két évvel ezelőtt történt. Két évvel ezelőtt? Méqis időszerű? Igen. Akkor is húsvét volt. í> mint ez már szokás: öntözés, locsolás, ko­nyak, likőr, bor, vidámság. A meg­öntött leány vagy asszony vízért borral kedveskedik. így tették ezt őseink az elmúlt évszázadok folya­mán. így tesszük mi is. Az a fiatalember, akiről történe­tünk szól. akkor huszonnégy éves volt. Családja még nem volt. de volt új, vadonatúj Spartakja. Alig félévvel azelőtt vásárolta. Húsvét hétfőjén ezen rándult ki Bratislaváből pezinoki hölgyismerősét meglocsolni. Eddig nem is lett volna semmi baj. Hanem hát nemcsak a hölgyet lo­csolta meg, de torkát is mind szapo 7 rábban öblögette. A lengyel vodká pedig nagyszerű ital! Minél többet iszik belőle az ember, annál szára­zabbnak érzi a torkát. Egyszóval kellemesen szórako­zott. Délfelé járt már az idő, ami­kor elbúcsúzott. Jó hangulatban ült a kormány mellé és elindult Bra­tislava felé. Bátran hajtott, biztos kézzel vette a kanyarokat. A sebességmérő mu­tatója a nyolcvanas szám felett járt állandóan és a következő kanyar előtt is csak kicsit vette le a gázt... Bár jobban levette volna! A kocsi minthacsak megbokroso­dott volna. Hiába csavarta a kor­mánykereket. Kifutott a járdára .. Hiába nyomta már a féket. A kocsi előtt egy középkorabeli férfi feküdt A kubai balett bratislavai bemutatkozó előadásán készült V. Pribyl felvétele, amelyen Rodolfo Rodruguert láthatjuk Hertel: Hiábavaló óvatosság cimü tánc­játékban. — halva. Mint később kiderült, ez a férfi négy gyermek édesapja volt. Ezt a történetet egyik ügyész is­merősömtől hallottam, akivé! a bal­eset után egy verőfényes áprilisi napon találkoztam. Talán sohasem értesültem volna a szomorú esetről, ha nem érdeklődöm szokatlanul rossz kedve, lehangoltsága okai felől. A mindig víg kedélyű embereknél ez különösen szembetűnő. — Épp ma helyeztem egy fiatal­embert vizsgálati fogságba. Képzeld, ilyen tavaszi napon egy fiatalt sötét zárkába zárni... S ki tudja, mikor szabadul onnan? Mások örülnek a szépséges tavasz­nak, a napsütésnek, az életnek — ez a huszonnégyéves férfi pedig talán hónapokra, talán évekre zárkába vo­nul. Egy emberélet, négy árva sorsa terheli lelkiismeretét... S mindez miért? Nem a húsvéti locsolás, hanem a szesz miatt! — Talán csak egy, egyetlenegy stampedli miatt. Ha csak eggyel ke­vesebbet ivott volna, tehet, ez nem történik — búslakodott az ügyész, akinek ebben a történetben az a szomorú szerep jutott, hogy a társa­dalom, az igazságszolgáltatás nevé­ben ideiglenesen megfossza szabad­ságától a fegyelmezetlen gépkocsive­zetőt, négy gyermek apjának gyilko­sát. Dehát a legszigorúbb igazságs'/ol­gáltatás sem lehet elégtétel az öz­vegy és az árvák számára. A halott apát már nem lehet visszaadni. — Egy, talán csak egyetlenegy s tamperii... Amikor tavaly húsvét hétfőjén a kis Gyurikát édesanyja útnak bo­csátotta, nem is sejthette, hogy ez az út a bratislavai boncteremben fog végződni. Pedig bármennyire is-szo­morú, így történt... — Fiacskám, ha megkínálnak vala­hol, köszönd meg szépen és mondd, hogy már reggeliztél, nem akarod összekeverni... Ez volt az utolsó tanács, az útra­való. Előbb már Gyurka megkapta a szülői utasítást, kit látogasson meg, kit 'öntözzön meg. Mert történt már olyan dolog is, hogy a szülők össze­haragudtak, ha az egyikük fiacskája nem ment a másikék leányát megön­teni. Hiába, az öntözködés is lehet kötelesség, főleg ha anyuka paran­csolja .'.. Gyurika ment szép új ruhájában. Bekopogtatott az első ismerőshöz. Kínálgatták, marasztalták. — Ülj le egy percre Egyél egy kis sonkát, vagy abból a tortából... — Köszönöm szépen, én már reg­geliztem. Nem akarom összekeverni. — Legalább egy kicsit... — Igazán, nem kérek... — Akkor egy kupica édeset... A vendéglátó már tölti is az ott­hon készült „likőrt". — Ne tessék haragudni, otthon se szoktam - mentegetőzik Gyurika és már közel áll a síráshoz, szeretne megszökni, kinn lenni az utcán. — Csak egy kicsit. Hát nálunk semmit sem akarsz elfogadni? A néni hangjában már szemrehá­nyás csendül. Gyurika fogja a poha­rat, behúnyja a szemét és felhajtja az „édességet". Egész kellemes az íze. És megszabadult a háziak unszo­lásától. Egyszóval: megérte. Gyurika megy tovább. Mielőtt a következő ismerősnél bekopogna, nagyot sóhajt. Hiába, nem könnyű egy locsoló gyermek sorsa. Már elő­re fél a sok kínálgatástól... Nem is minden alap nélkül! Az előbbi eset megismétlődik. Ojra belé­kényszerítenek egy kis édeset. Hiá­ba szabadkozik. — Ne tessék, már ittam ... — No még ezt, nem lesz semmi bajod. Máshol azután már nem mu­száj ... Hej felnőttek! Szegény gyerme­kek! A következő házban ugyanez­zel fegyverzik le. "— Utóvégre már nagy fiú vagy. Egy kis pohárka édes nem árthat meg ... Egy pohárka! Mindenütt csak egy pohárka... Mert hát nagy fiú! S ennek fokmérője éppen az, hogy megiszik-e egy pohárkával... A végén Gyurika már nem is sza­badkozik. Az „egy pohárkát" egész természetesnek veszi. Egészen addig, amíg forogni nem kezd vele a világ. S bizony az nagyot fordult. Gyuri­kát kifordította az élők világából. Alkoholmérgezésben halt meg. Nem volt egyedül. A boncolóasztalra még egy kis társa került. Az is húsvéti alkaholmérgezésben halt meg. Mert az emberi szervezet néha szeszélyes is tud ám lenni. A belső szervekben mutatkozó kezdeti rendellenességeket eleinte észre se vesszük. Ehhez já­rul az alkoholmérgezés és a szerve­zet teljesen megbénul. — Csak ezzel az egy pohárkával... — Alkoholmérgezés - írja be a leletbe dr. M. Vámoši orvos a bonco­lás befejeztével. Két kis. történet — két tragédia. Okozói: felnőttek. Szenvedők: mind­két esetben gyermekek. Azért írtam le őket, hogy talán si­kerül elejét venni további hasonló számorú történeteknek ... Szombaton, április 1-én lettek 18 hónaposak a zbraslavieei négyes ikrek. Mind a négy gyermek egészséges és fürge. Vašek a legnehezebb, súlya 11,25 ki­logramm, Ivan a leghosszabb, 77 centiméter. Már mind a négyen beszélni kez­denek. Képünkön: a négyes ikrek a reggeli fürdő után. (J. Šaroch — ČTK felv.) ZSILKA LÄSZLÔ j pám orvos, anyám meg tanárnő itt " Árvában, hát régebben is volt a mi családunknak tejbe aprítani valója. Szüleim orvost vagy mérnököt akartak a lányukból, de legalább tanárnőt, hi­szen a toll, az Íróasztal jelentette az ö elképzelésük szerint a hatalmat, a jö­vőt, a megélhetést ... Murinová Évától hallottam ezeket a szavakat. A hatalmas televíziós üzem­ben ott dolgozik, ahonnan a készülékek egyenesen a nagy papírládákba kerül­nek, hogy néhány nap múlva már az eldugott faluban valamelyik család gyö­nyörködhessen, akár a bratislavai, akár a prágai adásokban. Az utolsó minőségi ellenőrzést végzi. Kapcsológombok, ellenállások, meg más műszerek tucatjai fekszenek előtte. Ott­honosan mozog közöttük. Érkezésemkor éppen egy elektród-csövet vizsgált, mely magyarázata szerint a hang és a kép összehangolására szolgál. Beszélgetünk, íme, így került a gyárba: C züleim akarata ellenére jöttem ide dolgozni. Akkor majdnem kitagad­tak a családból. Apám akkoriban, ha valamelyik barátjával — orvos kollegá­jával - beszélt, mindig elpirult, ha én szóba kerültem. Szégyelte, hogy az ö családjából, amely emberöltökön keresz­tül csak intellektuelleket adott a tár­sadalomnak, olyan leány került ki, aki „mindössze f t gyári munkás lett. Mert nekem mindig ilyen fiús álmaim voltak. Ha gyermekkoromban alvóbabát kaptam karácsonyra, fél óra múlva már a belsejét néztem, szétszedtem, mert iz­gatott, mitől nyitja ki és csukja be a szemét. A tizenegyéves iskola elvégzése után engem az egy világon semmi más nem érdekelt, csak az, hogyan készítik a te­levíziós vevőket. Nem került pagy fá­radságomba, hogy felvegyenek ide a gyárba, inkább örültek, hogy eggyel több érettségizett dolgozójuk lesz. Egy-két hó­nap alatt áttekintést szereztem vala­mennyi részleg munkájáról, utána pe­dig ide osztottak be - a végső ellen­őrzéshez. Csak itt látom, milyen kevés, amit az ember az iskolában fizikából megtanul. Beiratkoztam hát az üzemi ipariskola első tagozatába. Tanulás köz­ben édesanyám néha eljött hozzám, az­tán rendszerint így szólt: - Ugyan kislányom, minek töröd ma­gad, hiszen már majdnem húsz éves vagy, maholnap férjhez mégy. Meg kü­különben sem neked való ez a mes­terség ... Apám meg már csak mosolygott raj• tam. És rendszerint így szólt anyám­hoz: - Ugyan kérlek, hadd Évát, majd csak átvészeli ezt a hóbortját. Most az a *divat, modernek akarnak lenni a mai lányok. Majd átmegy ez rajta, csak szüljön meg egy-két gyereket. A második érettségit, — az ipari is­kolait is letettem már akkor. Egy este operát néztek szüleim a televízió­ban, én meg tanultam. A szomszéd köz­ség orvosa is ott volt nálunk látogató­ban. Meg kell jegyeznem, hogy apám él-hal a jó muzsikáért. És ahogy ,ez már lenni szokott, a készülék éppen ak­kor romlott el, mikor a legkevésbé várták. Én ezt csak másnap reggel tud­tam meg. Éppen azon tanakodtak, hogyan tudnák a nehéz gépet elszállítani a ja­vítóba. Odamentem a készülékhez, nézegettem a lámpákat, hát nem volt nehéz meg­állapítanom, hogy bizony csak a bizto­síték égett ki. - Apu, hát miért nem szóltál, hiszen én ezt három perc alatt meg tudtam volna javítani - mondtam szüleimhez fordulva. És meg is javítottam. A zóta egyetlen szó esett csálá­dunkban az én „ballépésemről". Sőt ami több, apám tegnapelőtt muta­tott be egy ismerősének, kissé mo­solyogva, de szemében jó adag büszke­séggel: - Lányom, a jövő mérnöke! Igaza volt, mert távtanulóként most végzem a műegyetem második évfolya­mát. TÖTH MIHÁLY IMMM«M»ee»»MSMt ahol egykor szolgálati piszto­lyát viselte. — Jónapot, Obersturmbann­führer úr! Eichmann keze bénultan le­hanyatlott. Tekintete állati ré­mületet tükrözött. — Ne öljenek meg ... jele­ségem van és három gyere­kem... — dadogta. — Kö­nyörgöm, ne öljenek meg! Artúr, az akciót irányító ügynök ridegen pillant a „zsi­dókérdés megoldására létesí­tett hivatal" egykori főnökére. Majd így szól: — Egyetlen lehetőséged van, hogy megmentsd az életedet. Írd alá ezt a nyilatkozatot, hogy önkéntesen Izraelba uta­zol és az izraeli hatóságok rendelkezésére bocsátod ma­gad. — Aláírom, min­dent aláírok, amit pa­rancsolnak, csak le­gyenek tekintettel arra, hogy már ti­zenöt év telt el a há­ború vége óta... El­mondok mindent, a társaimról, a hábo­rús bűnösökről, olyan dolgokat halla­nak majd tőlem, amit rajtam kívül senki sem tudhat... Artúr mellett az asztalon magnetofon duruzsol csendesen. Adolf Eichmann min­lenes főhadiszállásául szolgált, den szavát megörökíti a kes­Ketten megragadták az ájult keny gumiszalagon. Még aznap embert, becipelték a földszin- rejtjeles távirat érkezik Iz­s Hmm KE KÍ/Lr /RTA : M HA N AAJSKY 0 E/ti kilencszázhatvan május tizenegyedike. Négy hónap telt el azóta, hogy Molnár Lajos az SS egy­kori vezetőinek házi mulatsá­gán szidta a világ zsidóbolse­vistáit. Ez a négy hónap lázas mun­kában telt el: felkutatták hat­millió zsidó gyilkosának rej­tekhelyét és előkészítették az elfogását, megszöktetését. Ezernyi problémával kellett megbirkózniuk. A legfontosab­bak: biztosan megállapítani, valóban Adolf Eichmann-e az a sovány és elálló fülű ember, akinek idegesen rángatódzik a szája balsarka. Ha valóban ő az, hogyan fogják el argentin földön. Meg kell szervezni az elszállítását Izraelba, mivel a két ország között még nem létezik megállapodás a gonosz­tevők kiszolgáltatásáról. A legnagyobb bökkenő: Ar­gentínában nem szállnak ie menetrendszerű izraeli repü­lőgépek. Az izraeli légiforgalmi tár­saság azonban hivatalosan köz­li, hogy 1960. május 14-től kezdve rendszeresen repülőjá­ratot indít Dél-Amerikába. Az Argentínában dolgozó izraeli ügynökök természetesen tud­nak erről, és szemmeltartják Ricardo Klement minden lépé­sét. Egy magasrangú rendőr­SZORUL A HUROK tisztviselő, aki Peron idejében teljesített szolgálatot, tízezer dollárt kap, amiért kijelenti és aláírásával igazolja:' „Kle­ment azonos Eichmannal." Tel Avivból Buenos Airesbe repül a titkos szolgálat egyik magasrangú tisztje és átveszi az akció befejező részének pa­rancsnokságát. A hurok mind szűkebbre szorul. Ezerkilencszázhatvan május tizenegyedike. Buenos Aires egyik külvárosi lakásában az izraeli titkos szolgálat öt üggynöke tanács­kozik. Utoljára ültek össze, hogy megbeszéljék a teendő­ket, mielőtt Eichmann csukló­ján kattanna a bilincs. Hama­rosan megállapítják, kinek-ki­nek mi a feladata: Az első a Mercedes-Benz ka­pujától az autóbuszig nyomon követi Adolf Eichmannt. Vele együtt felszáll az autóbuszra. Aztán kiszáll a megállónál, ahonnan a szörnyeteg gyalog jár haza. A második a gépkocsit ve­zeti. A harmadik az autó jobb ol­dali ajtajánál ül, az alkalmas pillanatra vár, hogy kiugorjon az utcára és becipelje Eich­mannt a kocsiba. A negyedik a kocsi hátsó ülésén vigyáz a gyilkosra. Az ötödik az akció befejezé­se után őrködik abban a kibé­relt lakásban, ahonnan megfi­gyelheti Eichmann házát, és jelentést tesz minden gyanús mozzanatról. Lőfegyvert használni nem szabad. Még önvédelemből sem! Délután fél öt. — Mindenki a helyére! — hangzik a csendes parancs. A gépezet működni kezd. Múlnak a percek, mérik az időt, amely nem áll meg és nem tér vissza soha. Hét perccel a délelőtti mű­szak vége után Ricardo Kle­ment kilép a gyár kapuján és gondtalanul, mint mindig, az autóbusz megálló felé indul. A maszatos munkaruhába öl­tözött első számú ügynök Kle­ment nyomában száll fel az au­tóbuszra. Mihelyt az autóbusz elindul, az egyik mellékutcából sötét személyautó gördül elő és a busz nyomába ered. A két jármű között a távolság hol csökken, hol növekszik, a fe­kete autó sofőrje azonban so­hasem veszti el szeme elől az autóbuszt, amely lassabban ha­lad, mint máskor, egész dél­előtt esett, csak rövid ideje, hogy elállt a zápor, az úttest még mindig nedves és csúszós. Ricardo Klement idegesen nézegeti karóráját; szereti a pontosságot és ma a szokott­nál később érkezik haza. Az autóbusz csikorogva le­fékez, Klement kiszáll, nyomá­ban a maszatos ruhájú, mun­kás külsejű férfi tolakodik ki­filé a kocsiból. Az elálló fülű, sovány ember üdvözletet int két ismerős asz­szonynak, akik nem messze a megállótól pletykálnak.A közeli trafik előtt két munkás éppen cigarettára gyújt. Ügy látszik minden rendben van ... Eichmann egyszerre észreve­szi a közeledő fekete autót. Felfigyel. Bárcsak már otthon lenne. Nemhiába építette ma­gának ezt a bunkerszerü házat. Néhány órahosszat bizton vé­dekezhetik benne. Egészen ad­dig, amíg segítségére nem jön a rendőrség. A rendőrségtől nem fél. Legfeljebb valami ar­gentínai bíróság elé állítják. Annyi baj legyen! A börtönből egy-kettőre megszökne. És ha nem is sikerülne a szökés, a zsidóknak semmi esetre sem adják ki. Ante Pavelics már régebben figyelmeztette: — Vigyázz, barátom, a zsi­dók szimatolnak utánad ... Ricardo Klement néhány lé­pésre a megállótól befordul egy jobb felé nyíló utcába, siet a háza felé. A fekete autó is bekanyarodik, hirtelen le­fékez és megáll a gyilkos előtt. Háza felé az utat elzárták előtte. Most mi lesz? Agya lá­zasan működik. Egyetlen vá­lasztása van: futnia, menekül­nie kell. A két asszony abbahagyta a pletykázást, a munkások is szótlanul figyelik, mi történik szemük láttára. De senki sem lép közbe; az itteni emberek nem szokták beleártani magu­kat olyasmibe, amihez semmi közük. Talán gangszterek in­tézik el a nézeteltéréseiket... Ilyenkor legjobb, ha a becsüle­tes ember minél távolabb tart­ja magát, hogy bele ne ütköz­zék valami bolond' golyó! A fekete autóból három fér­fi ugrik ki, Ricardo Klement futásnak ered, egyszerre azon­ban elsötétedik szeme előtt a világ, erőtlenül a földre rogy. A gumibot megtette a ma­gáét. A három ember megra­gadja a tehetetlen testet, be­rántja az autóba. A kocsi ami­lyen hirtelen jött, oly sebesen távozik. Csak csillogó sötét nyoma marad a nedves ország­úton. Fél óra alatt tették meg a hatvan kilométert Buenos Ai­resból az elhagyott házba, amely a titkos ügynökök ideig­A TÖMEGGYILKOS EICHMANN KÉT KÉZREKERÍTÖJE: SIMON WIESEN­TAHL ÉS TUVIA FRIEDMANN tes házba. Alig értek be vele az egyik szobába, Eichmann felnyitotta szemét, és értetle­nül nézett körül. Aztán ösztö­nösen a derekához kapott, oda, raelbe: „A szörnyeteget ártalmat­lanná tettük." KÖVETKEZIK: A KÖR BEZÁRULT C J s 7'" 4 * 1P81. április 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents