Új Szó, 1961. március (14. évfolyam, 60-90.szám)

1961-03-18 / 77. szám, szombat

A z utat belepte a hô. S csupasz faágak nem bírják megtartani a nemrég hul­lott hó egész mennyiségét. De fa­gyott, és oly jó ott lenni abban a csengő levegőben, ahol minden olyan üvegszerű és olyan a hangja, mint a tiszta ezüsté. Sehol semmi köd és csodálatosképpen az emberek se szellőztetik ma sötét gondolataikat a nyil­vánosság előtt. A dombokon itt-ott egészséges, acélcsen­gésű kiáltások visszhangoztak; jól ismert hangok, csak a gazdáé, vagy a szolgalegényé lehetnek. És ugyanúgy, ahogy a csendőrök sítalpai sima nyomukat ott hagyták maguk után, a trágyahordó szánok is jelezték útju­kat, mintegy örök időre. i—• Hí, Szürke, hí! No, rugaszkodj neki, hí! Mátyás ma a trágyát hordta, fel, egyenesen a legszegényebb hároméves barázdákra. Apja akkor törette fel a gyepet, hogy most zab teremjen ott. De a legájtatosabb imádság sem teheti termékenyebbé ezt a földet. Min­den szem vetőmag lutrifogadás ugyan, de már most teljesen bizonyos, hogy nem jön ki a szerencseszám sem az ambón, sem a ternón. Ezek a kiszucai irtások már eleve árra vannak ítélve, hogy csak az évenkénti csalódás teremjen meg rajtuk. A csalódás bő termése. És valamennyi család mégis évről évre nyeli a sok keserűséget újra, meg újra, él bennük valami jobb jövőbe vetett hit. Minden tavasszal feláldozzák magukat az ekék erre a terméketlen munkára, felcsillan­va, mint az elnyomott reménytelenség könny­cseppjei. A csendőrök éppen akkor csúsztak ki az erdőből, amikor Matyi lapáttal elhányta a mély havat, hogy abba a sírba betemesse a föld tápláló anyagát. A hideg napfény elömlött rajtuk, megcsillantak a bajonettek a puskákon. Szent béke honolt ezen az erdei síkon, ők fel sem fogták, hogy valahogy nem illenek ebbe a környezetbe, egy kissé ideg­szerűen hatnak a szíjak, az acél, meg az egyenruha. A sítalpak elvitték őket egészen Matyiig. A Szür­ke prüszkölt, mint a rossz trombitás támadás előtt. Csak Matyi volt elégedett ezen a gyönyörű napon. És amikor észrevette a csendőröket, hátat fordítva még jobban elmerült munkájában. Befe­jezte a hideg sírt és egy rakás trágyát belefor­dított a szánról. Azután erre a fekete halomra újtól szögletes hódarabokat rakott, mint amikor a halottat befalazzák a sírboltba. - Jó munkát, adj' Isten! - Adj' Isten! Jó reggelt! - és Matyi könnyedén megérintette a sapkája szélit, ahogy azt kato­nakorában szokta. Majd ismét a munkája fölé görnyedt. - Nemrégiben valami... izé.. i jött meg — soká csavargott a világban, állítólag az öreg Horony fia. Nem ismeri? - Én vagyok. Horony Mátyás. Elömlött Matyin a mosoly, akár a mézpatak, hegyről le, a völgybe. A csendőrök szemmelláthat ólag nem mutattak meglepődést. De azért eléggé kellemesen érintette őket, hogy nem kell végigmászkálniok a dombokat, patakokat, hanem igy egyszerre ráakadtak arra, akit kerestek. Peter Jilemnický Peter Jilemnický, a kiváló szlovák író és publicista Kyšperken született 1901 március 18-án. A fiatal cseh tanító annyira ragaszkodott a szlovák néphez, hogy ő maga kérte Szlovákiába való áthelyezését. Kysucára került, Szlovákia egykori legszegenyebb vidékére, ahol tanúja volt a szlovák kisparaszt nyomorúságos életének. Ott izerzett élményei döntően kihatottak egész éle­tére. Jilemnický korán felismeri, hol a helye, a pártba lép és a kommunisták soraiban harcol a párt célkitűzéseinek megvalósításáért. Később, 1925-ben a Szovjetunióba kerül, Moszkvában beiratko­zik az újságíró főiskolára. Tudása gyarapítását arra használja fel, hogy még meggyőzőbben har­coljon a dolgozó nép érdekelért. Erről tanúskod nak később müvei a Töretlen föld, Dü­börgő lépés, Egy darab cukor, majd utolsó könyve a Krónika, amelyek előfutárai annak a hiteles ábrázolásnak, amelyet ma szocialista realista irodalomnak nevezünk. Jilemnický ma hatvan éves lenne, ha szervezete kibírta volna mindazokat a nélkülözéseket és szenvedéseket, amelyekben a fasiszták részesítették. Sajnos a német koncentrációs táborból be­tegen és alaposan megviselten kerUlt ki a felszabaduláskor és 1949-ben, 49 éves korában élete teljében hunyt el. Az alábbi írás a Győzelmes bukás című regényének egy részlete. - Magam vagyok az, - ismételte újra Matyi. - Hát maga az! Jó ez így, legalább nem kell tovább keresgélni... Hogy vagyunk? örül, hogy hazatért... mi..., hogy otthon van, igaz-e? A másik meg: - Rég odahaza van már? - Nem nagyon — válaszol hanyagul Matyi. — Már nem is igen emlékszem, mikor tértem meg. A csendőrök fejüket csóválják. Csodálatos. - Valahogy őszutóján érkeztem. Az első nagy fagyokkor. - Aztán miért nem jelentkezett nálunk - em­ber? A jegyzőnél? Micsoda katona volt maga, ha jelentkezni se tud? — csodálkozik az egyik csend­őr. A másik: - Hiszen ezt büntetik! Most meg Matyi előtt csodálatos mindaz, amit a jelentkezésről, meg a büntetésről mondanak. Annyi éven át bolyongott, katonáskodott a világban, a katonaruha szinte ránőtt a testére, mint a moha, a sok nyomor, nélkülözés, fájdalom, veszély, — hát bizony már torkig van vele. - Abbizony... elfeledtem, - feleli mintegy ál­mában Matyi. — Lehullott rólam az egész katonás­kodás, amint otthon átléptem a kunyhó küszöbét. - Jól van no. Ezt szívesen elhiszem, - folytatja a csendőr böködve botjával a jeges kérget. — De maga fiatal, továbbra is katona marad. Jelentkez­nie kell, az csak világos. Matyi lenézett a völgybe. Azután átsiklott pillan­tásával nyugatra, oda, ahol a Gira fölött fehér fel­hő suhant át, fehér fennsíkon ragyogtak, akár a me­sebeli királynők mennyegzői kelengyéje. - Tehát jelentkeznem kell? - szólalt meg szin­te álmodozva. Nagyon kellemetlen volt beszélnie ma ezekről a dolgokról, amikor nagyszerű Xiolt a leve­gő, repedeztek a fák a fagytól és amikor a szivet elöntötte az öröm ... mindettől. Kell. Nyugtalan időket élünk. Minden egyes ka­tonát nyilván kell tartanunk. - Oroszországot régen elhagyta? - kérdi a má­sik csendőr, mintha nem igen érdekelné. - Régen. - No, milyen világ van ott, - tetszett magának? - Tetszett is, meg nem is. Sokat éheztem ­főképp az elején. Meg ruhám se volt... télen. — Miért nem lépett be a légióba? Ott se éhség, se hideg. Látta a mundért, amit adtak, igaz-e? — Falun voltam — ... Amolyan süket faluban, száz mérföldre az Isten hátamögött. Mit tudtam én a légiókról ?... No, meg aztán — mondhatom maguknak - elég volt már a háborúból. Vagy örök­ké verekednie kell az embernek? Ha legalább tud­tam volna... — Abból a faluból aztán hogy került el? Csak igy barátságosan kérdezgették a csendőrök: felteszik a kérdést, valamit maguk is mondogatnak, és mindez mögött — csigaszarvak ágaskodnak. Lát­tak már csigát, •mint ejti hatalmába a fehér gom­bát? Aztán itt vannak a szolgálati naplók, egyikbe ilyen vagy amolyan parancsot írnak be: szolgálat a mai napra. A Matyit meg olyan szépen elcsípték, önként szaladt a karjaik közé. — Hogy jutottam el a faluból? - ismétli Matyi a kérdést. — Hogyan! — És nevethetnékje támadt. — Eléggé mulatságosan ment. Egy íöldbirtokosnál szolgáltam. Mikor jött a forradalom, a parasztok ezt a földbirtokost agyonverték. A nagybirtokot el­vették. Nem volt kinek szolgáljak. Kellemes volt Matyinak a visszaemlékezés ... — Elindultam a faluból... a szemem után. De átkozottul fagyott már. Éhség. Mindenütt lázongá­sok. Mindenütt rablások. A falukban égtek a gazda­ságok. Az egyik kis városban már magam sem tu­dom, hol is volt — munkásokat toboroztak katoná­nak. Beálltam én is, hiszen - gondoltam - le­galább enni adnak. És éhen dögölhetek ugyanúgy, ahogy a harcban, - gondoltam, ho már ebbe a galibába belekeveredtem. Szeme előtt elvonult a múlt, lágyan, gyöngéden, mint a vatta, hiszen már nem volt valóság, már nem fájt. E eléledt mindez benne, mint a vad for­gószél, örvény, ugyanolyan, mint amilyenben Matyi évekkel ezelőtt menedéket keresett. — A bolsevikiekkel tartott, - mondja fürkészve és félig suttogva a csendőr. — Igen is, meg nem is, - tárja szét Matyi kar­ját, míg a Szürke vörös orrlyukán át prüszköl. — Mondom maguknak, zabálnom mégis csak kellett. Mégis éheztem néha. Meg fagyoskodtam is. Igaz, voltak olyanok, akik azt mondták, ha éhesek és fagyosak is vagyunk, verni kell az urakat amíg lehet. Mi mást csinálhattunk? Háború volt, így hát öldöstük egymást. Néha vigan ment az is. Futottak ...a fehérek... mint a nyulak. Utói se értük őket. Nem a fagyokozta vörösség volt az, ami ott liň* golt Matyi arcán. Ez valami egészen más volt. A csigaszarvak egyre jobban ágaskodtak: - ÉS aztán... hogy jött el Oroszországból? Ma* gát akár reggelig elhallgatná az ember... Érdekes, igazán érdekes ... A csendőrök nevetnek. Bizony, jó napot fogtak ki. Matyi is nevet. Lám - nem ragadt a kiszucai krumpliföldhöz: látta a világot, dicsekedhet vele. - Nem egyedül voltam Oroszországban a gán dában. Sok volt a magyar, meg szlovák is. És ak­kor megint Magyarországon mozgolódtak. Megint toboroztak. Én is azt gondoltam: megyek, majd csak hazavergődök, elég poklon mentem már ke­resztül. El is mentem. De csalódtam. Magyarorszá­gon persze — az már nem Oroszország volt. Rette­netesen vágytam haza. Megsebesültem, tífuszt, meg tán kolerát is kaptam. Beteg voltam nagyon, gon­doltam is, hogy ebből már ki nem jutok. Mondták is ezt nekem. - És aztán... hogy történt tovább? - Ott aztán befejezték. Az urak visszajöttek, oszt még rosszabb volt. Bosszút esküdtek a piszkok. De én még mindig kórházban feküdtem — így mindezt elkerültem, míg végre mégis hazavergőd­tem. \ És egy kis idő múlva, mitha valami eszébe jutna: - Itt meg ismét úgy gürcölök, mint régen..: - Ogyis kell, bizony, úgy, — mondja a másik csendőr. - Szegények vagyunk, sok az adósságunk, fiatal még a köztársaságunk. Csak munkával állít-, hatjuk talpra. - Ha legalább... — fakadt ki Matyi, de elhall­gatott. A gondolat valahogy elsiklott, elszállt. - Hogyan..., ha legalább ... - segíti a csend­őr. - Csak az jutott eszembe, - mondja Matyi, —' mennyi a szép föld az alföldeken, és mind az urak bírják. A szegény robotol nekik a földeken, de neki nem jut föld, csak annyi, amennyi körme alá ra-. gad a munkában. Itt nálunk is, a felsővidéken —: kié ez a sok föld? Az embernek sirhatnékja támad. És nehéz kezével csak legyint Matyi a fiulők felé. - Néha mondogatom is a mi férfiúinknak, mi­csoda földek vannak a világon. Oroszországban is milyenek ... Uram Krisztus! És ki gazdálkodik raj­tuk? - Csak ne bujtogassa itt az embereket! -1 mondják a csendőrök. - Nálunk nem lehet ilyen kísérleteket végezni. - Tudja fene ... fejezi be Matyi. - No, de nekem mennem kell. Minden jót urak! Ma még sok munka vár ránk. Matyi megcsettinti korbácsát, de nincs erre szufc-s ség. A Szürke egyedül megindul és irányt vesz, hazafelé. Matyi szétterpesztett lábbal áll a szánon, erősen meghúzza a gyeplőszárat, a ló magasra ve­tett fejjel vágtat a csillogó havon. A csendőrök olyan kört! írva siklanak a hegy mellett, mint amikor a héja elragadja zsíros zsákmányát éhes asztalára. £ ste a csendőrállomáson két dolog született mtg: 1. Feljelentés Horony Mátyás ellen a járási hivatalra a katonai jelentkezési kötelezettség elmu­lasztása miatt. 2. Az a tudat, hogy fokozottabb figyelmet kell szentelni annak az embernek, aki ugyan tudatlan, szervezve nincs, de átitatják a bolseviki erkölcsök, ami ártalmára válhat a lakosság jó hírnevének, an­nak a lakosságnak, amely még elismeri a különb­séget úr és paraszt között. Így vonta magára Matyi a hivatalok figyelmét és nem is sejtette, hogyan nyúlnak ki utána mesz­sziről az egyeruhába bújtatott csápok. tíyermeriM© J. Glinszkaja: AKENYER | JÁTÉ K A MAMA GRISÁNAK nagy da­rab illatos kenyeret adott és ki­engedte az utcára. A kisfiú ho­már jóllakott, de még sok kenye­re maradt. A gyerekek játszani hívták. Mit csináljon a kenyérrel? Gondolkozott, majd hirtelen le­dobta a kenyeret a földre. Elment mellette egy bácsi, Mat­jev; megállt és megkérdezte: — Ki dobta el a kenyeret? — Ö, ő!... - kiabálták a gye­rekek, és Grisára mutattak. Grisa azt mondta: — Én már jóllaktam, de még mindig maradt kenyér. Nekem sok kenyerem volt, nem kell sajnálni. Ekkor Matjev bácsi levette a melléről a ragyogó arany csilla­gocskát és odanyújtotta Grisának. — No, itt van. Dobd a sárba ... Grisa félt. A fényes csillagon kívül semmi sem volt a bácsi ke­zében. De Matjev bácsi nyújtotta felé a csillagot: — Dobd, dobjad el, ha te ilyen vagy! Én a hősök csillagát azért kaptam, mert kenyeret termesz­tettem. Te meg a sárba taposod. Grisa sírvafakadt: — En nem tudtam, mit csináljak a kenyérrel. Már jóllaktam, de még mindig maradt belőle. — Rendben van! — egyezett bele Matjev bácsi -, ha te azt nem tudtad. Ez csak baráti be­szélgetés. Vedd fel a kenyeret és tedd a tenyeredre. Ebben a da­rabkában az én munkám, a te édesanyád munkája, és az egész falu munkája van. A kenyeret sze­retni kell és megbecsülni — mondta és elment. Grisa letörölte könnyeit és azt mondta a gyerekeknek: — Én most rögtön megeszem ezt a kenyeret. — Nem' lehet - vetette ellen Ványa - a kenyér piszkos, meg­betegszel tőle. — Hát akkor hová tegyem? Ekkor a kocsiúton a kocsi mel­lett egy csikó futott arra. — Add oda a kis csikónak ­javasolták a gyerekek. Grisa oda­adta a kenyeret, a csikó villám­gyorsan megette és ott maradt, pofájával a gyerekek felé intett, mintha azt mondaná: — Adjatok még! Ez olyan finom! 0 Történelmi staféta A játékosok két csoportra osz­lanak. Mindkét csoport pajtásai egymással szemben oszlopban áll­nak fel. A játékvezető — az a pajtás, aki jól ismeri a történel­met, az oszlopok előtt áll. Mielőtt elkezdődnék a játék, a játékvezető az egyik oszlop paj­tásainak kiosztja az előre elké­szített kartonlapocskákat, melye­ken évszámok vannak. A másik oszlop pajtásainak olyan lapokat ad át, melyeken: nevek, csaták, fontosabb történelmi események szerepelnek. S most kezdődhet a játék! A já­tékvezető egy évszámot mond: mi­re az a pajtás, akinél az évszám­hoz kapcsolódó esemény van, szó nélkül az évszámot tartó pajtás mögé, áll. Ha történelmi eseményt mond, akkor az évszám keresi a „gazdáját". Aki háromszor vét, kiesik a játékból. J0SZ1F DIK: Gyerekek, verik a mieinket A MI HÁZUNKBAN nagyon sok gyerek lakik. Pio­nirörséget szerveztünk, vörös karszalagot varrtunk és az ügyeletesnek a karjára kötöttük. Most mi vigyázunk az udvar és a ping-pong asztal körüli rendre. Egyszer átjött hozzánk a szomszéd udvarból Tolka Kotletkin. Zsebéből cigarettát vett elő, rá­gyújtott és így szólt: — Nos, ifjú polgártársaim, ki méri össze velem az erejét? Ezután elvette Marikától a ping-pongütőt. Mitya Szidorov eléje állt és igy szólt: . — Mi nem óhajtunk veled mérkőzni és a pio­nirőrség azt ajánlja neked, hogy szépen hagyd el­az udvarunkat. — Micsoda pionírőrség? — kacagott Tolka — Ezennel átveszem a kormányzást. — Szólt és el­kapta Motyának az orrát s a föld felé húzta. Motya ekkor elrikkantotta magát: — Gyerekek, verik a mieinket! Mi valamennyien Tolkára rohantunk, letepertük a földre, összekötöztük kezét, lábát, kivettük zsebéből a cigarettát és szétszórtuk. Ezután átci­peltük az udvarukba, lepottyantottuk a "homokba, hadd gondolkozzék egy kicsit tettén. Azóta sem jött az udvarunkba. Sz. B. fordítása OLDSlCH KRYŠTOFEK PIONÍR LÁNY ÉPP MOST valahol egy leányka először köt piros kendőt. Tegnap még babáját dajkálta, 9 talán ma is ringatja őt. „EZENTÚL legyél mindig rendes, és ne bosszankodjál kis babuskám, Nem veszel észre semmit kedves? Nézd a kendőt, hogy illik hozzám. CSAK IRIGYELJÉK kendőm, mely piros, vidító, & színe tudom hogy mért virít. S hogy mért virít. Te azt hiszed, talán a rózsabimbó hullatta rá a szirmait.., ANYÁM, apám véreztek érte, mikor vörös zászlót vitt hős menet, s kendőmmé lett e zászló széle, ki viseli, árva nem lehet. CSAK IRIGYELJÉK. Van piros kendőm, pionírként állok a sorban. Míg blúzom díszíti játszin, lengőn, csak jót és szépet hallasz rólam" „ÉPP MOST valahol egy leányka először köt piros kendőt, hogy büszkén álljon, mint a nyárfa és váljék belőle boldog felnőtt. Monoszlóy M. Dezső fordítása ^ *"s""sss"sssssssssssssss/sssssssssssssss/s/ssssssssssssssf/ss}' TÖM aFEtfD TÓRPaKJUP .. . EGYSZER A MADARAK KEZDE- ... AZ ÉBRESZTŐ IS OLYAN LUS­NÉNEK CSŰZLIZNI A GYEREKEK- TA LENNE REGGELENKÉNT, MINT RE NÉHÁNY DIÁK. 1. Ha libasorban megfelelően sorba állítjátok a libákat,' megtudjátok, minek örülnek a lSbák és mi vala­mennyien. (Annyit elárulunk, hopv az I-betüs az első, a T-betüs pedig az utolsó). 2. Ha a fenti névjegy betűit át­V ¥ V Vi ¥ WW MtJLT HETI FEJTÖRŐNK MEGFEJTÉSE: 1. Az EFSZ-ek országos kong­resszusára. 2. A leolvasható számok a követ­kezők: 0, 2, 3, 6, 8, 9, csoportosítjátok, megtudhatjátok azt is, hogy az illetőnek mi a fog­lalkozása és hol dolgozik. (Ho<jy megkönnyítsük a megfejtést, meg­mondjuk azt is, hogy egy Bratisla­va környéki városka porcelángyá­rában). KIK NYERTEK? Múlt heti fejtörőnk megfejtői közül könyvjutalomban részesül­nek: 1. Lipták Rózsa, Žarnov, 2. Forgón László, Rim. Sobota, 3. Sasvár, y Margit, Horné Semerovce. 4. Kállay Miklós, Štvrtok na Ost­rove, 5. Vincze Teréz, Križská Ne­má. ÚJ SZÖ 8 * 1961. március 18.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents