Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)

1961-02-04 / 35. szám, szombat

LENINGRÁDI SZÍNHÁZI LEVÉL 1860-ban, vagyis több mint száz évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a mai Színház téren a Marisnyini-szín­ház Glinka világhírű operájával, az Iván Szuszaninnal. Száz év alatt számtalan orosz és külföldi szerző műveit játszották színpadján. A vi­lághírű Saljapin, Szobinov és más ki­váló énekesek egész sora kezdte meg itt pályafutását. Az orosz balettművészet is tulaj­donképpen itt született meg. M. Pe­tip és L. Ivanov balettművészek elő­ször itt mutatták be tudásukat a Hattyúk tavában. Csak a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom után bon­takozhatott ki teljes nagyságában a szovjet balettművészet. Uljanova, Szemjonovova és Dugyinszkaja, Szerge­jev ismert balettművészek ennek cí színháznak köszönhetik művészi fel­emelkedésüket. 1929-ben adták elő először Glier: Piros pipacsát, majd az évek során Tárasz Bulba, Rómeó és Júlia ismert bálettek következtek, amelyeket ma is nagy sikerrel ját­szanak. Saporin: Dekábristái-t, amely a szovjet opera legszebb művei közé tartozik — az első háború után ezen a színpadon játszották először a Szovjetunióban. Nemrégen programra tűzték Dvofák Sellőjét. Az előadás előtt több neves cseh rendező és karmester érkezett Leningrádba a színház igazgatóságának meghívására. A bemutató sikert aratott. A lenin­grádi nézők lelkesen fogadták a nagy cseh operát, amely ma is állandóan a színház műsorán szerepel. Leningrádi tartózkodásom alatt többször is megnéztem a színház ki­tűnő előadásait, és egyes szovjet mű­vészekkel elbeszélgettem. így meg­kértem Bakanyin Nyikolaj Alekszeje­vics főrendezőt, mondjon el egyet­mást az Üj Szó olvasóinak. — Mikor kezdték meg az új sze­zont ? — 1960. szeptember 17-én Glinka operájával, -az „Ivan Szuszanyin"-nal. Cseh opera, Dvorák A sellő c. operája a leningrádi színpadon. — Mely operákat újítják fel ez idényben ? • — Szadkov, Rettegett Iván és a Dekabristák... — Az új premiérekböl említsen meg néhányat. — Prokofjev: Szemjon Kotkov és Lakovicsov: Havasin. — Lenne szíves megmondani, hány énekes szerepel a színházban? — Negyven állandó, de természete­sen ehhez nem számítjuk a meghí­vottakat ... * * * Laptyev Konsztaniin nemzeti mű­vésztől az iránt érdeklődtem, melyik a legkedvesebb operája? — Minden jó opera kedves ne­kem ... — Mi a leghőbb kívánsága? — Hogy még sok-sok éven át éne­kelhessek. — Mit üzen a fiatal művészeknek? — Csak annyit, hogy figyelmeseb­bek legyenek az idősebbekkel szem­ben, ne dolgozzák túl magukat, vi­gyázzanak az egészségükre, és ami fontos, fő művészi foglalkozásuk mel­lett ne vállaljanak magukra túl sok jellépést másutt... — Végezetül? — Üdvözlöm a csehszlovákiai 'ma­gyar olvasókat. Hazájukban — Cseh­szlovákiában többször is jártam, éne­keltem Karlovy Varyban és másutt. Szeretem és nagyra becsülöm mind a cseh, szlovák mind a magyar zene­szerzőket ... Laptyev Konsztantyin a leningrádi művészek legjobbjai közé tartozik. Ő azonban azt szokta mondogatni: „Nem, én még nem értem el azt a színvonalat, amire vágyódom... Hol vagyok én még Saljapintöl, nagyon messze ..." Igen, ilyen a szovjet mű­vész! Szerény, de óriási akaraterővel rendelkezik. BORGULA PÉTER Kairó lelkesen fogadja a szovjet balettegyüttest Kairó (ČTK) — A Szovjet Állami Akadémiai Nagyszínház balettcso­portja tegnapelőtt este mutatkozott be első ízben a kairói Operában Csajkovszkij Hattyúk tava című táncjátékával. Az Egyesült Arab Köztársaságban vendégszereplő együttes óriási sikert aratott, a zsú­folásig megtelt színház közönsége nyíltszíni tapsokkal köszönte meg a szovjet művészeknek, főleg Maja Pliszeckának, a Szovjetunió nemzeti művészének nagyszerű teljesítmé­nyét. ^//////////////////////////////////////////^^^^ Ján Noha ; T avas z Hava fehér álmoknak, téli tűnő perceknek, s szelek fehér párája lebeg a vidék felett. A hófedte földből a pelyhek táncára tekint a gabona zöldszínű vágyával. Kandikál a vetés guggolva, mint a gyerek, tavaszról álmodik, amely már közeleg. Tavaszról álmodik, hiszen az jót hoz mindig, s a forradalomra olyan nagyon hasonlít. Szolovjov—Szedoj balettjének, a Bulbának egyik jelenete. Tarasz Tavaszról álmodik, mely nincs áradás nélkül, s mely, mint a forradalom, • új életet ' hoz nékünk. Fordította: Fügedi Elek Francois Truffaut a fiatal francia ren­dezőgárda tagja. Mindössze 28 éves, de már már nagy hírnevet szerzett mint az Oj hullám elnevezésű filmművé­szeti áramlat tekin­télyes képviselője. Az „Oj hullám" kö­vetői többnyire fia­tal rendezők, akik — bár nem követ­nek pontosabban megjelölt eszmei vonalat — minden áron meg akarják szabadítani a mű­vészetet a pénzes­zsák diktálásától, tehát művészi pá­íyájukon függetlenek akarnak maradni a profitleső, s ezért ízléstelen giccseket gyártó producőröktől. Truffaut most • bemutatott filmje a NÉGYSZÁZ CSAPÁS (Nikto ma nemá rád), egy családi dráma és nevelési kudare hátterében rántja le a leplet a kapita­lista társadalom képmutató arcáról, rot­hadtságáról. A Négyszáz csapás hőse a 12 éves Antoine Doi.net soha sem érezte szülei szeretetét, örökös civakodást, csa­ládi veszekedést látott otthon, szülei nem törődtek vele. Rájött, hogy anyja csalja az apját, aki neki nem is vér szerinti apja, Tanárai sem állnak hivatásuk ma­gaslatán: érzéketlenek a meghasonlott fiatal lélekkel szemben, vaskalaposságuk­ban rövidlátók és kegyetlenek. Antoine a bűnözés útjára lép és a fiatalkorú bű­nözők táborában végzi. Truffaut páratlan lélekrajzi finomság­gal ecseteli Antoine sorsát. Felmerül a kérdés: ki a bűnös? A néző kétségtelenül nem Antoinet tartja annak, hanem azt a társadalmat, mely képmutatásra, ala­koskodásra, csalásra, önzésre kénysze­ríti az embereket, ha érvényesülni akar­nak. Antoine nem tud alkalmazkodni, ez az ő tragédiája. Mert mint Truffaut mondja (saját élettapasztalataiból ismeri a fiatalkorú bűnözők táborát): „A gyer­mek — a megtestesült tisztaság. Csak­hogy csupa szenny veszi körül." A nagyszerű, erőltetett „újszerűség­től" mentes rendezésen kívül .dicséret il­leti a kis főszereplő Jean Pierre Leaud-t >,/sss/s/sss/s/sss/r///ssss/s/sssss/ss/sss/ssss/s/s/sssssss/ssssss//s/s/s/syss////sss//////ss/s//sssssss/. Jean Pierre Leaud, a Négyszáz csapás főszereplője. Antoine megszemélyesítéséért, és Henri Decasť a kitűnő fényképezésért. Jean Gabin, a világhírű francia film* szinész újra elemében érezte magát Hen­ri Neveux párizsi munkás szerepében Denys de la Patelliére AZ EIFFEL-TO­RONY ÁRNYÉKÁBAN (Lúčna ulica) című filmjében. A sokoldalú művész ugyanis a legszívesebben munkásszerepeket ját­szik, hisz ő is nehéz proletársorsban kezdte valaha az életét. A hadifogságból hazatérő Neveux családi drámája, neve­lési problémái keretét képezik egy előb­bihez hasonló társadalombíráló lélektani filmnek. A háború alatt megözvegyült Neveux három gyermeket talál otthon kettő helyett. A szilaj természetű, ne­velt fiát kénytelen lesz internátusba ad­ni, mert nem bír vele. Közben két idő­sebb gyermeke, saját vérének szülöttei a tőkés életmódtól megszédülve ott hagy­jáik „zsarnok" apjukat. Louis a sportüzé­rek karmába kerül, Odette, az elárusító lány, divatlapokra és ízléstelen félporno­gráf kiadványokra hagyja magát fény­képezni. Csak Fernand, a nevelt fiú jár hetenként haza, de egyszer nem tér vissza az internátusba. Botrányba keve­redik és bíróság elé állítják. A burzsoá­zia hatalmának védői példát akarhak statuálni: meg akarják mutatni, hogy az „istentelen, kocsmatöltelék, antimili­talista" munkásság a métely terjesztő­je. Ám Fernand bátor kiállása, tisztalel­kü önvédelme elhárítja a támadást, a vádlottból vádló lesz. Fejére olvassa fonákságait az egész tőkés társadalomnak, megvédi a munkás­ság becsületét. Jean Gabin nagy­szerű alakítást nyújtott Neveux, a vérbeli párizsi mun­kás szerepében. Pá­ratlan lélektani le­fejező erővel, meg­nyerő hitelességgel tudta megtestesíte­ni az igazi romlat­lan munkástípust. Fernand szerepében Roger Dumas, Odet­te szerepébpn a most feltűnt bájos José-Maria Nat re­mekelt. L. L. Jean Gabin Az Eiffel torony árnyékában című filmben. A szocialista realizmusról Mind a szovjet, mind a nemzetközi irodalmi közvvéleményben harcos viták folynak a szocialista realiz­musról. E viták értelmét és helyességét úgy értjük meg igazán, ha tekintetbe vesszük, hogy a szocia­lista realizmusról szóló viták mögött életbevágóan fontos politikai kérdések, a világkultúra különféle fej­lődési irányai húzódnak meg. A kapitalista és a szocialista rendszer békés egymás mellett élésének elve semmi esetre sem jelenti azt, hogy egyenlőségjelet teszünk a világnézetek közé. Nem csoda ezért, ha az irodalom terén is fellángolnak a viták. Mivel a szocialista realizmus problémája írókat, olvasókat nálunk is egyaránt érdekli, alább V. Scerlina neves szovjet irodalomesztétának a Voproszi Lityeraturiban meg­jelent terjedelmes tanulmánya nyomán közlünk néhány érdekes gondolatot a szocialista realizmusról. A SZOCIALISTA REALIZMUS elleni reakciós ideológia támadásának az a sajátossága, hogy a mai burzsoá fi­lozófiára és esztétikára jellemző két folyamat egyesül, fonódik benne ösz­sze. Egyrészt tagadják a szocialista forradalmi ideológiát, másrészt lejá­ratják a klasszikus realista öröksé­get. Ezért a szocialista realizmus kér­dése most elválaszthatatlan a leg­szélesebben értelmezett művészeti realizmus sorsától. Az élet fejlődése történelmi küldetést bízott a szocia­lista realizmusra: legyen az egész világon a realizmus támasza, követ­kezetesen védje a realizmus elveit és hagyományait. A jelenlegi polgári esztétikai el­méletek támpontja a „realizmus vál­ságának" sokféleképpen variált elmé­lete. Ugyanis — vélik a reakciós ideo­lógusok — a realizmus állítólag elszürkítette, elszegényítette az iro­dalom kifejező eszközeit. A jelenkori nyíltan reakciós és modernista eszté­tika már kihirdette, hogy a realizmus ideje lejárt, s történelmi törvénysze­rűség, hogy a realizmust előbb a szimbolista, majd az „absztrakt" (el­vont) művészet váltsa fel. Ezt az „el­méletet" több száz könyv és cikk bi­zonygatja. A szocialista realizmus esztétikája viszont éppen ellenkező­leg a realizmus életszerűségének, előrehaladásának, gazdaságosságának koncepciójából indul ki. A realizmus fejlődését mint felfelé ívelő folya­matot szemléli s a szocialista realiz­must a realizmus új, magasabb fo­kának tartja. Kétségtelen, hogy a realizmus a múlt század végén sok országban fejlődésének rendkívül bonyolult szakaszát élte át, mert erősödtek a naturalista és a dekadens irányzatok. De ezekben az években is a realizmus elvei domináltak Lev Tolsztoj, Zola, Maupassant, Hardy, Mark Twain, Ibsen alkotásaiban. A XIX. század végén és a XX. század elején pedig új realista írógeneráció lép porond­ra: Anatole Francé, Romáin Rolland, Theodore Dreiser, Glasworthy, Hein­rich Mann, Thomas Mann, Anton Cse­hov, ivan Bunyin és mások, akik na­gyon sokban gazdagították ezt az irányvonalat. Végül a mi századunk elejére esik Gorkijnak, a szocialista első realizmus megalapítójának és klasszikusának munkássága. A REAKCIÓS IRODALOMTUDOMÁNY a történelmi tények ellenére sem vett tudomást arról, hogy ilyen gyorsan bekövetkezett a realizmus történeté­nek új szakasza, különösen konokul tagadja a szocializmus elveit és ered­ményeit. A szocialista realizmus problémájának elvont terminológiai értelmezése sok vul­garizálást és torzítást eredményezett, s meddő maradt, mert magukat a megha­tározásokat sem egyformán értelmezték. A szocialista realista módszert hosszú időn át a mi irodalomkritikusaink is úgy állították be, mint valamiféle elméleti posztulátumot, mint következetesen fel­épített fogalmak rendszerét, vagy az al­kotásra vonatkozó legfontosabb paran­csolatok gyűjteményét, amelyet, a divatos kifejezéssel élve, elsajátított vagy elsa­játíthat a művész. A szocialista realizmus pedig nem egy síkú elméleti meghatáro­zás, hanem sokoldalú fogalom. Nem esz­tétikai elvek önmozgása, hanem a szovjet és a haladó szellemű külföldi irodalom eleven fejlődése. Ezért nincs semmi közük a szocialista realizmus igazi tartalmához az olyan szempontoknak, amelyek feltéte­lezik, hogy a szocialista realizmust egyes személyek agyalták ki. A szocialista rea­lizmust történelmileg törvényszerűen a társadalmi küzdőtérre lépő új erők szül­ték, a művészet fejlődésének eleven lo­gikája hozta világra. Az a nagy történel­mi folyamat, amely egyesítette a haladó szellemű szocialista elméletet a tömegek forradalmi mozgalmával, művészileg elő­ször Gorkij müveiben tükröződött, akit ezért a szocialista realizmus megalapító­jának és első klasszikusának tartunk. Az új módszer megjelenése történelmi tör­vényszerűség volt. Ezt bizonyítja, hogy a különböző országok irodalmában még a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat megelőző időszakban olyan müvek szület­tek, mint Gorkij Anya című regénye 1907-ben, vagy Barbusse Tűz című müve 1916-ban. Mindemellett csak a szocializ­mus győzelme teremti meg a feltételeket ahhoz, hogy a szocialista realizmusé le­gyen a vezető szerep. A szocializmus győzelme új vonásokkal bővíti, elmélyíti és mérhetetlenül gazdagítja esztétikai el­veit és művészi eredményeit. A szocialis­ta realizmus M. Gorkij, V. Majakovszkij, A. Szerafimovics, D. Furmanov, A. Fagye­jev, A. Tolsztoj, M. Solohov, H. Barbus­se, L. Aragon, E. Eluard, Kuo Mozso, Mao Tun, J. Becher, A. Seghers, B. Brecht. H. Laxness, J. Amado, P. Neruda, S. O Cacey, J. Fučík, M. Pujmanová, V. Nezval és több más világhírű író munkás­sága. Az általuk alkotott müvek képet ad­nak a szocialista realizmusról, amely a legjelentősebb korunk irodalmi mozgal­mában. Ezért a szocialista realizmus mód­szeréről szóló összes ítéleteinkben, vi­táinkban az irodalom elevpn valóságából kell kiindulnunk, nem oedig holmi eleve meghatározott formulákból és tételekből. Jóllehet egyesek megszokták, hogy a szocialista realizmust Dusztán esz­mei, esztétikai definíciónak tekint­sék. ez a fogalom szervesen magában foglalja az alkotóművészeti és elmé­leti oldalt is. Korábban sok kritikus mint elsődlegest, az elméleti oldalt emelte ki, a műalkotási részt oedig származékosnak tekintette. Pedig a szocialista realizmus lényege az iro­dalom eleven valósága, amelynek alapján már létrejön egy meghatáro­zott esztétikai elmélet. MI IS TULAJDONKÉPPEN a szo­cialista-realista módszer? Az utóbbi időben bizonyos egyoldalú szempon­tok alakultak ki. Az egyik szempont a művészi ábrázolás eszközeinek meghatározott összességét látta a szocialista realizmusban. A másik szempont csak világnézetnek tartja a szocialista realizmust... Köztudo­mású, hogy az első szempont, amely a szocialista realizmuson eszközök összességét érti, régen terjedt el s rendkívül negatív szerepet játszott. Olyan elképzelést alakított ki, hogy a szocialista realista módszer kész receptek gyűjteménye, bizonyos áb­rázolási módszerek készlete. Ez le­szűkítette a módszer határait, meg­gátolta sok sajátos egyéniségű író bevonását, akik nem fértek bele a meghatározott stilisztikai kategóriák­ba. Nem titok, hogy az ilyen vulga­rizálás hozzájárult ahhoz, hogy a szocialista realizmusról hamis, áltu­dományos elképzelések alakuljanak ki. Másrészt jelenleg egyre inkább ter­jed az a felfogás, amely a szocialista realizmust világnézetnek tartja. Az ilyesfajta értelmezés keletkezése az­zal kapcsolatos, hogy szabadulni igyekszenek a szocialista realizmusról alkotott szektás elképzeléstől, mint bizonyos ábrázolási módszerek vagy stilisztikai ismertetőjelek gyűjtemé­nyétől, amely korlátozta az alkotás művészi változatosságának lehetősé­geit. De a szocialista realizmusnak mint kizárólag eszmei platformnak az értelmezése a másik véglet. Az a vélemény, hogy a szocialista realizmus világnézet, nem számol a ŰJ SZÖ 6 * 1961. február 4.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents