Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)
1961-02-25 / 56. szám, szombat
A nyugat-berlini Grill-bárba hat lépcső vezetett. Helmut a plüss korlátba kapaszkodott, hogy el ne essen. Ma könnyű lábakon, könynyed gondolatokkal és könnyed mosollyal járt. Tulajdonképpen havonta egyszer homályosítja el Helmut szemét ez a rózsaszínű fátyol, s ilyenkor jól érzi magát. Ilyenkor kiegyenesedik, fejét magasra tartja és biztosan megborotválkozik. Felgyűrt gallérját most hanyag mozdulattal megigazította és hátrasimította pomádés haját. A bárban több volt a füst, mint a világosság. Mindent ellenszenves cigarettafüst borított, s e füstfüggönyön keresztül szebbeknek látszottak a nők, ködösebbeknek a szemek, simogatóbbaknak a mosolyok és tolakodóbbaknak a pincérek. Szeretett a Grillbe járni. Az ötös boxban mindig rátalált a meghitt székre és ha véletlenül el volt foglalva, úgy ment el mellette, mintha azt mondta volna: — Maradjanak csak nyugodtan, ez úgyis az én székem, Helmut Schnitzeré. Itt szoktam ülni mindig olyankor, ha jól végződött a hetem ... És most csak akkor jöhetek, ha az az utálatos postás megáll a konyhai üvegajtó mögött és titokzatosan beszól: — Helmut Schnitzer úr! Pénz... — és aztán a kezembe guberál kétszáz márkát. Az utolsó ötvenest sohasem felejti el apróban leszámolni, hogy legyen amit a telhetetlen markába nyomjak. A postások valójában csürhék. Belelátnak az otthonunkba, tudják, mikor várunk levelet, s azt is, amikor az embernek minden közömbös. Ezért kell a méltóságunkat náluk havi egy márkáért megvásárolni ... Aztán csattoghatnak a lépések a szürke járdán. Helmut minden ötödikén hosszasan kószál Berlin széles utcáin. Belép a neonok színes fényébe, s a tömegben Ismerős után keresgél. Szeretne valakivel találkozni. Szeretne belenézni a nők szemébe, akik nem kérdeznék, miért rejtegeti kabátujja alatt a balkezét. Szeretne találkozni egy aszszonnyal, akinek rózsacsokrot nyújthatna és azt mondhatná: — Madam, önt bálványozza, egy férfi... De Helmuttal ilyesmi már nem történhet meg. Parádés uniformisán megrozsdásodtak a gombok, a csillagok lehulltak, mint a meteorok és a kitüntetések, amelyeket széles blúzán viselt, az ismeretlen múltba vesztek férfias mellkasával együtt. A férfi elveszítheti anyját, asszonyát, gyermekét, de katonazubbonyáről a csillagokat sohasem szabad elveszítenie. Ott valahol a kaszárnya udvarán másképp mérik a férfiasságot, mint itt a finoman aszfaltozott utcákon. És Helmut férfi volt. Parancsszavainak visszhangja túlharsogott a kaszárnya falán. Egy nap aztán egyszerre mindennek vége lett. » M» IM>MMM»WMtH> Agneša Gundovd: Tíz pohár szomorúság Csak három szót mondott a felettesének: — Nem! — ez volt az első. — Kitart emellett? — Megmondtam, nem! — volt a másik kettő. De a tárnák levegője, ahol szurokércet fejtett, szintén füstös volt. Nehezen lehetett átlátni rajta és kapkodva, fulladozva lehetett csak lélegezni. — Meggondolhatná, öregem — mondta a főmérnök Helmutnak, mikor a katonai kísérleti Intézetből eltávozott. — Szívesen meggondolná maga is egyszer, de lehet hogy akkor máikéső lesz. — Nem szeretem a romantikus szólamokat... Ez volt az utolsó mondat, amit Helmut katonai uniformisban hallgatott végig. Aztán már csak a kevésbé romantikus munka következett, keményebb robot, mint a gályákon. Valahol a föld alatt, gázban, ködben és vízben, ahol minden csákányütés mögött a halál leselkedik. A jól megtermett Helmut itt hagyta legszebb éveit. A legszebb éveit? Nos azt a kort, amikor a férfi szeme asszonyt nézni nyílik, szive gyönyörűségre éhes, esze pedig a műre gondol, amely férfit követel. Ez olyan időszak, amelyet nem a születési évszám határoz meg. Az egyéntől függ, hogy mennyi energiával rendelkezik s mikor apad ki ez az energiaforrás. Nincs a világon olyan férfi, aki nagyot alkotni ne vágyott volna. A hórihorgas, kissé meggörnyedt, beesett mellkasú Helmut a Grill parkettjén lépegetett. Elhaladt megszokott ülőhelye mellett és a bárpulthoz telepedett. — Kätchen! — szólt a hirtelenszőke mixerre és jobbjával a pultra csapott. Balja most is a kabátujja alatt rejtőzködött — Key-rumot! Minden ötödikén Key-rum. Egy, kettő, tíz, míg a szürke, kitüntetések nélküli kabátban pénzmag lapul. — Key-rum... Ha a férfi legszebb évei a fekete tárnákban maradnak, akkor a pohár mellől szava nem zendül a nők felé, szemük tükrében nem gyújt csillámot, amely azután valahová a lélek mélyére világít. Ha a legjobb évek a tárnában vesznek — a férfi hallgat és iszik. A pohárból sem szikra, sem költészet nem csillan. Csak Key-rumot lát ott. Erős, drága, barna Key-rumot. És Kätchen haja sem fénylik a poháron keresztül, mintha napsugár ragyogná be, Inkább ázott szalmához hasonlít. De a bárpult mögül cicának se látszik Kätchen, aki a férfi simogató kezében dorombolna, nagy bámuló szemeket meresztene. Ez a Kätchen csupán fáradt, szomorú leányzó, aki a pohár Key-rum mellé még mindenféle mást is el tud adni. És még a szeme se rebben, amikor a végén összeadva ezt meg azt, kiállítja a számlát. A hatodik Key-rum után Helmut lassan, bizonytalanul és lustán megfordult, mintha minden tagja művégtag lett volna. Az üvegszemű babák tekintetével plüss széke felé bámult és hallani vélte, ahogy Lili kacag onnan. A fekete hajú Lili, a vékony derekú, telt keblű, intelligens Lili, aki talán még a kancellár mellett is tudna reprezentálni. No de Lili már régen nincsen. Eltűnt azon a napon, amikor Helmut blúzán elhalványodtak az első csillagok. Egyes nőkkel az úgy van, hogy az intelligenciájuk menten kitapinthatatlan lesz, ha a tiszti csillagok megszűnnek világítani rájuk. — Azt gondolom, drágám, hogy vége ... — mondta. Pedig ő szerette. Az ilyen magától értődő női apróságok ellenére is szerette. De a sötét és mocskos tárnába mégse cipelhette magával a mosolyát, bár valaha egész lénye ezzel a mosollyal volt átitatva, most mégis mintha elpárolgott volna. Eltorzult. Mindennek olyan halálos mellékíze lett, mint amit az ember akkor érez, a szájában, amikor az atomveszélyre figyelmeztető plakátokra pillant... A szék foglalt. Lili az ismeretlenbe távozott. Helmut dülöngélve a kijárat felé indult. Lassan haladt a füstön keresztül, mintha ködben járna. Már semmit se látott, Kätchen szalmahaját se, sem Lili telt keblét, csak az elfoglalt széket látta. A székkel szemben mindig a hegedűs ült. Almos szeme volt és vékony ajka szögletében száraz és fáradt mosoly bújkált. A hegedűjét úgy szorongatta, mint egy szekercét. Nehézkesen, feltűnően nehézkesen. A húrokat érzés nélkül tapogatta vastag ujjaival. Az ujjai olyanok voltak, mintha műanyagból lettek volna. A húrok nem sírtak és nem mosolyogtak. Nem röppent róluk harmatos hajnalra emlékeztető dal, amelyre a szív és az ész szomjazik. Csak melódiák ütemei botlottak a parkett rücskeibe. És ezeken a hangokon csúszkáltak a táncosok, mintha szétmázolt fogkrémen mászkálnának. Most is ott ült. A pódiumon ült és szorongatta a hegedűjét. Helmutnak semmi se fájt annyira, mint ennek a hegedűnek a húrjai. Megsiratta Lilit, bánkódott a tiszti ruha csillagai után, de a hegedű minden pohár Key-rum után egyre jobban felizgatta. — Favágó... — dörmögte, míg elhaladt a pódium előtt s a szavakat a hegedű húrjai közé szórta. — Favágó vagy, nem hegedűs... És téged nem küldtek a bányába. Téged nem tartottak a kaszárnyaudvaron, a katonai laboratóriumba se osztottak.... Te tetves! Itt ülsz s úgy szorongatod a hegedűt, mint egy husángot. Mamlasz... — Bocsánat uram — fogta meg vállánál a pincér, aki bő frakkjában szinte elveszni látszott, s kikeményített fehér ingmellével inkább egy fészkét vesztett fecskéhez, mintsem a Grill elegáns pincéréhez hasonlított. — A bocsánatot tedd a kalapod mellé. — Zavarja a vendégeket. — Te nem vagy itt vendég, hát tarsd a szád! — Uram... — Ha nem tetszik, mehetsz a bányába ... — mordult rá Helmut és a meghitt plüss szék felé közeledett. — Valaha Lili ült itt, de annak más keblei voltak, mint neked, kedves partviskám... — hajolt a szék fölé, ahol egy érett korú, meztelen vállú nő ült. Fáradt keskeny ujjai voltak és beesett szeme. Az amerikai kekiinges katona Helmutra bámult és székkel kínálta. Helmut eltolta magától a széket. Jobb kezével a katona csillagjai után nyúlt, s azok megcsendültek, mintha porcelánból lettek volna. Aztán magára, a saját vállaira mutatott és jelezte a csillagok helyét. — Itt voltak, te ficsúr, de már nincsenek... én se vagyok már, és hegedű sincs... a ti disznó politikátok miatt! A fecskefarkú pincér Helmut háta mögött állt. — Ide nézz, kétszáz márkát kapok ezért a kezemért — és csonkjával Helmut az asztalra csapott. Hiányzott a fél tenyere és az összes ujjai. — Ez a szarka szőröstül-bőröstül nem keres annyit, mint én a fél tenyeremért — mutatott a meztelen vállú nőre... — kétszáz márka. És az a tetves ott a hegedűjével fénylő álla alatt kétszázat is megkeres egy este... hahaha... mert ő művész. Nekem egyszerűen azt mondták: Mész a hadseregbe, aztán még egyszerűbben: ha nem mész a laboratóriumba, van még számodra hely. És volt is. A bányában. Csak úgy temetett be, mint mikor a játszótéren összedől a homokvár. Aztán sötét volt. Hosszan tartó sötétség... S amikor felébredtem, hiányzott a fél tenyerem. Elhajították. Mindent elhajítottak, mert nem akartam az atommal kísérletezni. Nem akartam kutatni, hogyan elegyednek, hogy aztán milligrammokká tépjenek szét mindnyájunkat. Azt mondtam: nem Ez az egy „nem" maradt számomra. De kétszáz márkából nem lehet megélni, még koldusmódra se. Te, partviska, szintén tudod, hogy miért ülsz itt és miért erőlködsz a mosolyoddal. Ez a nyomorult meg úgy vár ja, mikor kap meg mindent a legolcsóbban. — Uram — hápogta a fecskefarkú. — Hordd el magad ... A kekiinges katona értelmesen nézett rá és bólogatott. Az egészből egy szót sem értett. Megveregette Helmut vállát, mint ahogy a meleg fedezékben ülő tábornokok a frontharcosok vállait veregetik. — A bíróságon azt mondták nekem _ fordult Helmut a fecskefarkú felé, — hogy kapok kétszáz márkát havonta. Segélyt. Nyugdíj nem jár. Az ön katonai fegyelmije nem szólt ilyen súlyos és veszélyes munkahelyre. A szerencsétlenség ilyenformán olyan munkahelyen történt, ahol önnek a paragrafusok szerint semmi keresnivalója sem volt... Az ember nem születik és nem hal meg a paragrafusok szerint. A paragrafusok szerint az ember csak él. És jaj annak, aki nem tiszteli a paragrafusokat. Azt az emberi törvények nyomorúságra ítélik. Esetleg kétszáz márkára havonta. Egyetlen egy „nem"-ért. — De hát mit tehettem volna? Azt vizsgáltam volna, hogyan készül a gyalázatos "tömeghalál? így hát csak a gyalázatos élet maradt. És én zenetanár vagyok. Mielőtt magamra öltöttem volna a csillagos uniformist, hegedűn játszottam. Naponta öt órát. És koncerteken egész estéken át. Az én hegedűmet megértette mindenki, aki behunyta a szemét és hallgatott. Mindenki, akinek szíve volt. Mert a muzsikához nem elég a fül. Az én húrjaim remegtek és az öröm gyöngyei hulltak róluk. A koncertteremből élő higanycsöppenként vitték haza magukkal az emberek. Otthon aztán órákra, percekre, pillanatokra aprózták, mert az embernek szüksége van az örömre, akárcsak a levegőre. Most pedig a kezem helyén csonk van és tíz Kay-rum minden ötödikén... — Vezessék ki — takarta el szégyenlősen meztelen vállait a kekiinges esti partnernője. — Hahaha, vezessék ki, mert túlságosan a gyomrukba lát... haha.., az én Lilim is itt ült valaha és jázminillatú volt. De hallgass ide, tábornokocskám, szerinted jő ha az atom szétbomlik... de mondd meg nekem, te nyomorult, milyeri az, amikor az emberek bomlanak szét... Hallgatsz, te tetű.., hallgatsz mi? Hogy az anyád... A hegedű játszott. Ä poharak öszszecsengtek. Senki se válaszolt. A fecskefarkú pincér a kijárathoz irányította Helmutot. A Grill-bárba lejövet hat lépcső vezetett. De Helmut tudta, hogy felfelé sokkal hoszszabb az út, mert minden egyes lépcsőhöz tíz pohárnyi szomorúságot is hozzá kell számítani, ford.: m. m. d) JOZEF VÁCLAV SLÄDEK: , NAGYAPÓ Hallja-e őszhajú nagyapó, hogy hullt a hajára annyi hó? Keze, lába reszket, ugye fél? Csoda, hogy nem viszi el a szél. Jöjjön csak közelebb, kedvre kap, elvisszük oda, hol süt a nap. Fején tán nem olvad el a hó, de arca kivirul, nagyapó. S ha szívéhez hő és fény tapad, úgy fog mosolyogni, mint a nap. Monoszlóy M. Dezső fordítása A gerencséri pioníroka CSKP harcának dokumentumait gyűjtik Ä. A VÖRÖS ZÁSZLÓ NYOMÁBAN Talán tieid a pirókok? '-"! kérdezte Gyomuska. — Az enyémek! - Hát akkor a cinkékre lövölpolydogált A valahol egyszer egy csörgedezi kis patakocska, amelyben vidáman úszkáltak a rákok. Közelben, a patak melletti sűrű bozótosban rőkák tanyáztak. Egy meleg nyári napon megszomjazott az egyik és lement a "kis patakhoz vizet inni. Ahogy szürcsöli a friss vizet, látja ám, hogy a vízben egy rák úszik, de nem úgy,' mint más becsületes állat, előre, hanem hátrafelé. Megszólalt a róka: — No, nincs ám a világon több ilyen tehetetlen állat, mint te, amely sohasem előre, hanem mindig csak hátrafelé megy! A rák kiúszott a víz szélére és emígy válaszolt: — Mégis jobb futó vagyok, mint te, bármennyire dicsekszel Is! Nézd, amott van egy öreg tölgy. Amelyikünk előbb ér oda, az lesz a nyertes. Még azt is megengedem, hogy három lépéssel előbbre állj nálamnál. Amikor azt mondom, egy-kettő-három, akkor indulj, de ahogy bírsz, fuss, mert így is én leszek ott előbb! A gerencséri pionírok örömmel ,,,,, m fogadták a „Vörös zászló nyomá- Mitya iskolából bandukolt habán" expedíciót. Elhatározták, z afelé. Fagyos, derűs nap volt, h°ay: csillogott a fehér hó, és sötétkék • Rajonként fognak versenyez- árnyékok pásztázták a havat. ni, ki tud több adatot gyűjteni a Némán, mozdulatlanul álltak őrt dözök! - vetette oda a makacs falu pionír- és pártszervezetének a fák az útszélen. Csak egy kőris- Gyomuska és kavicsot tett csúztörténetéből. fán ugrándozott és csörgött az lijába. • Meglátogatják az Idősebb elszáradt kőrismagokkal néhány De Mitya elvette a csúzlit és a kommunistákat és elbeszélgetnek vörösmellényes kis pirók. hóbuckába dobta. Gyomuska dühvelük a párt harcáról és meghív- Mitya megállt és elnézte a ma- be gurult. ják őket csapatgyüléseikre. dárkákát. Milyen fürgén ugrálnak - Talán a cinkik is a tieid? • Segítik a szövetkezetet az milyen ügyesen fejte- M Azok is! ötéves terv határidő előtti tel- l et,k kl to kl uk m a ,magocskakat! - Hogyisne! Majd mindjárt kijesítésében és részt vesznek a ™úyen szépen, milyen pirosan töröm azt a nyírfát és valamenytojás felvásárlásában. virítanak a zúzmarás fehér ága- nyi madarat elijesztem! m conttiir » „„„„„o ko n' Azzal odafutott egy karcsú kis tel? tanulókat ® Mialatt Mi t» a a madárkákat fi- nyírfához, megragadta , hajlUgat„ , , gyelte, odafutott a pajkos Gyo- ni, rángatni kezdte. Reméljük, a gerencséri pionírok muska és csúzlival rájuk lőtt. _ N e bántsd a nmrfáť - kiálteljesítik kötelezettségvállalása - Mit csináltál? - kiáltott a tot t rá újra Mitya - A fákX kat és az elért eredményekről be- csinytevőre Mitya. - Ne meré, ^deni kell U vedia ki járod számolnak nekünk. Török Benedek szeld a madarakat lőni! " töm" — No nézd csak, tán még a nyírfa is a tied? - csúfolódott Gyomuska. —• Az is az enyém! M Hát te ki vagy? ^ kérdezte erre Gyomuska közelebb lépve Mityához. Párducbőrös vitéz, vagy talán a Csizmás Kandúr? - Hogy ki vagyok? —' ismételte meg Mitya a kérdést és széttárta kabátját. — Látod, mi van a mellemen ? A magyar tannyelvű középiskola tanulói Izsán napok óta izgatottan •készültek a találkozásra. A gyermekek jól ismerik Szabó András bácsit. Csaknem naponta találkoznak . vele. Mégis ez a találkozás most ' más volt, egé- ' szen más. Az / idős veterán sza-{ vait nagy érdeklődéssel hallgatták a tanulók. A í gyermekek ezá; mára sok dolog szinte hihetetlennek tűnik napjainkban. Az ő életük már más, mint régen volt a munkás gyermekeké. Hogy ők ma nyugodtan élnek, abban nagy része van Szabó bácsinak is, és még sok „bácsinak", akik harcoltak azért, hogy megváltozzék az élet. Ezt tudják nagyon jól ők is. A tanulók sok kíváncsi kérdésre kaptak feleletet. Beszéltek a párt alapításáról, s arról, hogy milyen küzdelmes volt az élet abban az időben faluinkban. Három raj pionírjai a beszélgetés után értékes felajánlást tettek a párt alapításának 40. évfordulója tiszteletére. 1400 brigádőra ledolgozását vállalták a faluszépítésben, valamint az EFSZ-ben. Ezenkívül összegyűjtenek 500 kg papírt, 600 kg rongyot, 3000 kg vasat és kiültetnek 360 drb facsemetét. A vállalások egy részét már teljesítették, bízunk benne, hogy adott szavukat beváltják. Kurucz Nándorné Miésitmih* ho'fa t (MAGYAR NÉPMESE) — Bollond rt = gondolta a róka és nagyot nevetett a rák beszédjén. — Áll az alku — mondta azután huncutul mosolyogva —, majd meglátjuk, ki lesz a győztes! A rák közben észrevétlenül ollójával a róka farkába kapaszkodott. Aztán jelt adott az indulásra: — Egy-kettő-három! In-dulj! A róka nekiiramodott. Mikor már jól a cél felé közeledett, ezt gondolta magában: — No, ez aztán jól rászedett, talán még a vízből sem tudott kimászni, engem meg így megfuttat! Megteszem azért az utat, elérem a célt, már mindegy! Odaért a tölgyhöz, visszafordult, a rák hirtelen leereszkedett a róka farkáról és elébe állva azt mondotta: — Mcwt értél csak ide, én meg már régen itt vagyok! Hol késtél? Látod, látod, elbizakodott voltál és végül nekem kell rád várnom! A róka úgy elszégyellte magát, hogy egyszeribe megvörösödött.., Azóta is vörös. — Látom, egy kis csillag! Ha tudni akarod: szikra jelvény! Te még kicsi vagy, nem érted, mi ez. Mi, szikrák, természetbarátok vagyunk. Szeretjük és vé-> delmezzük a természetet. Hát ez vagyok én. Most már érted? Gyomuska nem szólt egy szót sem, de megértette Mitya beszédét. És hirtelen nagyon vágyott arra, hogy minél hamarább megnőjön, S is iskolába járjon, s az ő mellén is virítson egy ilyen szép jelvény. S félévi szünet alatt az ország különböző részéből pionírok látogattak Bratislavába. Az újjáépülő Vár tövében találkoztak, megismerkedtek egymással, barátságot kötöttek és kitaláltak egy érdekes társasjátékot. Elhatározták, nem árulják el egymásnak, kl hová való, hanem csak szülővárosuk vagy falujuk nevezetességeit mondják el s a többiek dolga, hogy kitalálják, kl hová való. Elsőnek Jirko szólalt meg: — Egy morvaországi városkából jöttem, nevezetessége, hogy ott született köztársaságunk első munkáselnöke. Szobra is ott áll a téren. Ezután Éva kért szót: — Az én szülővárosom arról nevezetes, hogy a Szlovák Nemzeti Felkelés központja volt. , Utána Laci jelentkezett: — 'Az én szlovákiai szülőfalum arról nevezetes, hogy ott 1931. május 27-én a csendőrök a sztrájkoló munkásokra lőttek. — Én abból a csehországi faluból jöttem — szólt szomorúan Tomko —, amelyet a fasiszták 1942. július 10-én a földig romboltak, békés lakóit pedig elpusztították. Utána Bandi kapott szót: — Az én szülővárosom Dél-Szlovákiában van, nagy hajógyáráról híres. Ott született a nagy magyar regényíró, Jókai Mór. Szobra is ott áll a múzeumkertben. — Én Kelet-Szlovákiából jötteim — szólt Zsuzsa. — 1945. április 5-én itt hirdették ki a történelmi nevezetességű Kassai Kormányprogramot. így ismerkedtek meg a fiúk és a lányok egymás szülőhelyével. Ki tudjátok-e találni ti is, melyikük hová való? (Beküldte Peredy Vilmos, Kravany u. Dun.) MOLT HETI FEJTÖRŐNK MEGFEJTÉSE; 1. Mezőgazdasági technikum 2. Népszámlálás. KIK NYERTEK Múlt heti fejtörőnk helyes megfejtői közül könyvjutalomban részesülnek: 1. Bugár Margit, Čalovo 2. Gönczöl József, Kolárovo, 3. Szilvási Katalin, Bieľ, 4. Nagy Judit, Košjce, 5, Szacsko Éva, Drinovec. ÜJ SZÖ 8 * 1961. február 25.
