Új Szó, 1960. december (13. évfolyam, 333-362.szám)

1960-12-17 / 349. szám, szombat

Szívvel-lélekkel O lyan tanítóról készültem írni, aki tanítói munkáján kívül pél­dásan teljesíti társadalmi teendőit is. — Jól dolgozó tanító — kaptam a választ — Dunajská Stredán, sok van. Számos helyen a tanító a lelke a falunak. Mindenese ... Nem olyan értelemben, hogy ő csinál mindent. Azt is, amit nem kellene... Olyan mindenesekre gondolunk, akik részt vesznek a tömegszervezetek mun­kájában, minden téren segítik a fa­lu társadalmi és kulturális életét... Felcsillant a szemem. — Hol beszélhetnék ilyen tanító­val? — Menjen Ižopra ... Keresse fel Zsilinszky Magdolnát. Idősebb taní­tónő, de fiatalokat megszégyenítő izorgalommal dolgozik ... Későn érkeztünk. A falubin már sötét volt. Kissé zavartan álltunk meg: Na most merre, hová? — Menjünk előbb az iskolába — tanácsolta kísérőm. — Hátha talá­lunk ott valakit. A tanítás régen befejeződött. Az Iskolában csak az igazgató szorgos­kodott. Neveri Sándor, hogy elmondtuk jö­vetelünk célját, készségesen kalau­zolt. — A tanítónő már hazament. Ott­hon azonban minden bizonnyal meg­találják. Itt lakik a közelben. — Ha megengedi, megtekintjük az osztályokat. — Tessék. Épp most nyitottuk meg a harmadik tantermet. Eddig csak két helyiségben tanítottunk. A diákok száma azonban szaporo­dott, már kilecvenen vannak. A jól dolgozó iskolára jellemző rend, tisztaság fogad mindenütt. A folyosón gondozott faliújság, a termekben díszítések, jelmondatok. Ilyen iskolában öröm tanulni. Meg­értjük, ha a diákok száma egyre sza­porodik. — Én alig egy éve kerültem ide, — jegyezte meg az igazgató a ter­meket mutatva. — A régebbi időkrőt nem beszélhetek, annyit azonban tu­dok, Zsilinszkyné mind iskolai, mind társadalmi munkáját példásan végzi. Z silinszky Magdolnát szerény otthonában, munkaközben ta­láltuk. Meglepődött, mikor elmond­tuk, hogy írni szeretnénk életéről, munkájáról. — i Nem csinálok semmi rendkívü­lit... — mondta kissé vonakodva. — Csak azt teszem, amit minden tanítónak tennie kellene. A középkorú tanítónő 75 éves édesanyjával él. Az idős, élénk ész­járású, rendkívül művelt asszony je­len van beszélgetésünknél. Sokszor lánya helyett ő ad felvilágosítást. — A lányom nem szeret dicse­kedni, de annál többet dolgozik. Mindenütt ott van, mindenből részt vállal. Sokszor otthonáról is megfe­ledkezik. — Hogy mondhat ilyet édes­anyám ... — Gsak ne beszélj. Tudom én, Egy tanító munkájáról hogy többet teszel a falu érdeké­ben, mint akármelyik fiatal. Szó szót követett. A beszédből alaposabban megismertem Zsilinszky Magdolnát. Megtudtam róla, hogy huszonegy éve tanítónő. Ižopon tíz éve tanít. Nagyon szereti a gyere­keket és a falu egyszerű embereit. — Iskola és falu nélkül — mon­dotta beszélgetésünkkor — élni sem tudnék. Nincs szebb hivatás, mint gyerekeket tanítani és a falu em­berei közé fényt, tudást, műveltsé­get vinni. Iskolájukban az első és a harma­dik osztályosokat tanítja. Ez a leg­nehezebb beosztás, ő azonban szí­vesen vállalja a dolgok nehezebb oldalát. — Értékesebbek a nehéz, mint a könnyű körülmények között szüle­tett eredmények ... — mondja. Szívvel-lélekkel végzett munkájá­nak nagy része van abban, hogy diákjai szép tanulmányi előmenetelt érnek el, iskolájukban ismeretlen a mulasztás és a kimaradás. — Mi a siker titka? — faggat­tam. — Szeretem tanítványaimat, becsü­lettel végzem a rámbízott munkát. A tanítási időt mindig kihaszná­lom ... Ha munkámban eredménye­ket érek el, elsősorban ennek tulaj­donítható ... — No meg annak, — szólt közbe édesanyja, — hogy minden idődet az iskolának szenteled. Zsilinszky Magdolna mosolyogva jegyzi meg: — Ha szükség van rám, szíve­sen dolgozom. Nemcsak az 'iskolában, hanem mindenütt, ahol hasznos le­het a munkám. A tanítónőt szeretik. A falu lakói gyakran fordulnak hozzá ta­nácsért, segítségért, Zsilinszky Mag­dolna segít, szóval is, tettel is. Megbecsülik, munkáját értékelik. Rábízták a könyvtár és a helyi mű­velődési otthon vezetését. Ezenkívül számos tisztsége van. A Csemadok helyi szervezetében például a titkári teendőt végzi. Nevéhez fűződik a szervezet meg­alakítása is. Erre így emlékezik: — Régen volt... Mikor meghal­lottam, hogy megalakul a Csehszlo­vákiai Magyar Dolgozók Kultúregye­sülete, levelet írtam a központba. Kértem, küldjék el az alapszabály­zatot. Aztán összejöttünk, megalakí­tottuk a helyi szervezetet, amely azóta is eredményesen dolgozik. Tíz év munkájának legszebb állo­másait idézi: — Sok rendezvényünk volt. Mind­ezt már felsorolni sem tudom. A leg­emlékezetesebbek a Sári bíró, a Mélyszántás, a Fonóban szól a nóta, az Aranykenyér, A büszke páva, A tűzkeresztség ... Évente átlag két színdarabot mutatunk be. — A Csemadokban tehát titkár és rendező. Krista Bendová: Egyszer smimienkorr a Három kis fiamra naponta tekintek, arra gondolva, hogy ezen a földtekén mennyi gyermek él, hányféle arcszínnel, s anyjuk van nekik is, mint milyen vagyok én. Láttam már pöttöm kínai pályásokat. Arcuk nevetős volt, derűs, örömteli. Anyjukhoz ők is gyengéden simultak, mint ahogy simulnak az én csöppségeim. Es láttam Auschwitzban egy rémes helyiséget. Gyertnekcipellőkböl mily hatalmas halom! Jaj, mi lett azokból, kik viselték őket? Hány anyát tett ősszé a bánat, borzalom... Kiáltani kéne, hogy mindenki hallja, bármily egyszerű is ez az igazság: Élő gyermekeket akar minden anya! S minden egyes gyermek szerető anyát! Egy hang szinte semmi. Száz hang is kevés. Ezer anya hangja nem sok, nem elég, mert a bombazúgás s ágyúdörrenés e hangokat könnyen túlharsogja még. De hogyha egyesül milliónyi hang, az már fegyvert jelent, az komoly erő. Nem kegyelmez annak, ki háborút óhajt: elsöpör már hangunk minden vakmerőt. Nők gyenge karjából fonódik erős lánc, melyen át nem hatol, ki gonoszat forral. Gyermekeink egyszer rólunk majd mondhatják: Békét küzdöttek ki egyszer mindenkorra. Fordította: FÜGEDI ELEK — Mindenes — veti közbe a ta­nítónő édesanyja. Amit eddig elmondtunk, csak egy része Zsilinszky Magdolíia iskolán kí­vül végzett munkájának. E redményesen vezeti a könyv­tárat és a művelődési ott­hont is. A könyvtárban kiállításokat, a művelődési otthonban előadásso­rozatot rendez. Nemrégen olvasókört és színjátszással szerzett bevételből zenekart alakított. Most a szövetke­zeti klub építését szorgalmazza. Megszervezte a művelődési otthon és a helyi tömegszervezetek közös pénztárát. Az így összegyűlt pénz­ből fedezik a kiadásokat. A közös pénztárból vették legutóbb a zene­kar felszerelését. — Mi a terve, mire készülnek a jövőben? — Jelenleg a szilveszteri műsor előkészítésén dolgozom. A szereplők már tanulják a bemutatásra kerülő darabot. Többen leszereltek, játéko­sokban most nincs hiány. Néha baj vap a lányokkal, válogatnak a szere­pekben. No, azért megy a munka így is... Tervezzük, hogy a tél fo­lyamán több bemutatót tartunk ... Vendégszereplőket hívunk, és mi is készülünk vendégszerepelni. A tanítónő a napok nagy részében iskolai és társadalmi munkát végez. Ami szabad ideje mégis akad, olva­sásra, tanulásra fordítja. Rendsze­resen részt vesz a pártoktatáson, politikai és történelmi könyveket tanulmányoz. — Az olvasás — mondotta — erőt ad a további munkához... Z silinszky Magdolna értelmiségi családból származik. Anyja, sőt nagyapja is tanító volt. A jelen azonban őt is jobban értékeli, mint a múlt bármikor. A szeretetet és megbecsülést szív­vel-lélekkel végzett munkával viszo­nozza. BALÁZS BÉLA Jaj annak, aki nem volt fasiszta A RÉGI RÓMAIAKNAK volt egy köz­mondásuk: Vae victis! azaz, jaj a le­győzötteknek. Az antik világ kegyetlen­ségét fejezte ki. Adenauer Nyugat-Né­metországában, úgy látszik, ezt megfor­dították: Jaj a győzőknek, azaz az an­tifasisztáknak. Több eset bizonyítja állí­tásunkat. A Lityeraturnaja gazeta a Die Welt című nyugati német polgári lapra hi­vatkozva nemrégen hírt adott egy könyv­újdonság sorsáról. Az eset körülbelül így fest: Wilfried Schilling, különben ismeretlen, nevű nyugatnémet író nemrégen „Féle­lemgerjesztők" címmel regényt írt. A könyv egy würzburgi magánkiadőnál jelént meg. Hőse ellenállási harcos, aki a hitleri Németország bukása után tevé­kenyen részt vesz a náci bűnösök fel­kutatásában. Igen ám, de közben múlnak az évek és az ügyesen rejtőzködő volt náci fejesek beférkőznek a nyugatnémet igazságszolgáltatás legmagasabb posztjaira és hajtővadászatot rendeznek a regény hőse ellen. A vád. mellyel börtönbe juttatják, átlátszóan koholt és nevetsé­ges: annak idején elvette a letartózta­tott háborús bűnösök aranyóráit. Bár a Die Welt mübírálójá­nak lesújtó véleménye szerint: „A re­gény alakjai egyáltalán nem jellemzik a bonni igazságszolgáltatás megtestesí­tőit", bizonyos körök más nézeten vol­tak, Schillinget „formális okokra" hi­vatkozva egyszerűen elbocsátották állá­sából. Jaj annak, aki nem volt fasiszta, s ítéletet mer mondani az emberiség legmegrögzöttebb ellenségei fölött. PERSZE BONN URAI a régi „bűnöket" sem felejtették el. Ezért került táma­dásaik célpontjába Marlene Dietrich, a "*9®ssí8SSSíü ' iar mincas évek film­csillaga, aki a hitleri ..kulturális politika" magasrangú vezetői­vel, sőt magával a nagyhatalmú propa­gandafőnökkel Goebbelsszel húzott ujjat, amikor eluta­sította ajánlatát, i j hogy Hitlert dicsőí­tő filmekben sze­repeljen. Dietrich 1934-ben búcsút mondott a fasizmus igájába került hazá­jának. A művésznő aktív antifasiszta volt külföldön. S most. amikor évek múltán hazajött vendégszerepelni. a fasisztabarát körök nem várták tárt karokkal. Már a nyáron több botrány tört ki ekörül. Újabban Münchenben érte nagy támadás. Akárhogy uszított a polgári sajtó, akár­hogy szervezték Dietrich hangversenyei­nek bojkottálását, a fiatalos temperamen­tumát megőrző művésznő elbűvölte a hall­gatóságot és a zavaró incidenseknek nem Volt nagy hatásuk. Az egyszerű németek megértették őt és meg is írták az egyik müncheni lapnak: „Mi rosszat tett Mar­lene? Gyűlölte a hitlerista rendszert — ez az ő „bűne". De ki tisztelné most, ha mondjuk egy SS-leányzó egyenruhá­jában lépett volna fel." Régi mondás, hogy senki sem próféta a maga hazájában. Úgy látszik, a német antifasiszták sem lelték meg hazájukat ha­zájukban. (L) \1R0DALGMR0L­KÖNWERRÖI : A mesebeli India igazi arculata Az ínség és éhség könyve Krisan Csandar: AZ UTOLSÓ AUTÓBUSZ India egyik legnagyobb íróját, Krisan C s andar t eddig alig is­mertük. Két esztendővel az első világháború előtt, 1912-ben született valahol Kalkattá környékén, az éhező Bengáliában, ám lehet, hogy két­ezer kilométerrel északabbra, a nagy f oly ók t ól öntözött termékeny Pan­dzsábban, Láhaur vagy Amitszár városában pillantotta meg a napvilágot, mert előszeretettel ezeket a tájakat és városokat választja elbeszélései színteréül. Élete körülményeiről még annyit tudunk, hogy apja vidéki or­vos volt, akinek anyagi helyzete lehetővé tette számára, hogy az egye­temen irodalmat és jogot tanulhasson. Csandar egész fiatal még, amikor első novellái megjelennek, ugyan­akkor kapcsolatba kerül az India gyarmati függőségét megtörni törekvő forradalmi mozgalommal és magatartása a börtönbe juttatja. Kiszabadu­lása után már siirün jelennek meg írásai, mint a rádió munkatársa mé­lyebben megismerkedik India helyzetével, a nép életével. A fiatal indiai filmművészetet az ö forgatókönyvei teszik rangossá és a második világ­háború után, különösen a Karlové Vary-i filmfesztiválok révén, világ­szerte ismertté. Az 1943-ban megtartott antifasiszta írókonferencia egyik szervezője és vezetője volt, ma pedig az indiai haladó írók szövetségé­nek egyik élenjáró tagja. A Magyar Népköztársasággal kö­tött könyvkiadási egyezmény kere­tében nemrég megjelent Az utolsó autóbusz című könyvében tizen­három írást találunk, melyek mind­egyike a maga nemében írói remek­lésnek mondható, és egészében úgy­szólván hiánytalan képet ad a kötet a mai indiai széppróza e világirodal­mi rangú művelőjéről. 1947. augusztus 15-én India sza­bad lett, és megalakult a szabad Pakisztán. Csandár életének ez a nap alkalmasint egyik döntő, talán leg­nagyobb élménye; mint a szabadság ünnepét ülték meg ünnepélyesen és míg Karácsiban a szabad Pakisztán örömteli jelszavai reszkettették meg a levegőt, Láhaur lángokban állt, a szomszéd Amitszár városában pedig szörnyű hindu-muszulmán öldöklés folyt. Csandár A m í t r á s z című elbe­szélésében megírja, hogy senki sem kérdezte meg Pandzsáb népét, külön akar-e élni, vagy együtt, mint sok évszázadon át. Pandzsáb sorsának irányítói egyáltalában nem törődtek a pandzsábiak véleményével, hogy mit gondolnak a fekete vonalról, amelyet ők húztak a térképen. „Csak az, akinek megvan a hazája, nyelve, megvannak a dalai, csak az tudja megérteni, milyen bűn ez, és milyen árat fizetnek érte az emberek." Hogy miként folyt le a lakosság­csere, a Pákisztánban lakó hinduk és szikhek cseréje a hindusztáni mu­zulmánokkal, arról Csandar olyan képet fest, hogy nem tudjuk borza­dály nélkül olvasni: „Mindegyik vonaton körülbelül há­rom-négyezer ember volt. De a hét­nyolcezer ember között alig lehetett összeszámolni kétezer élőt. A holt­testekről hiányoztak a fejek, mert kopjákra tűzték és kidugták a vo­natablakon. A pákisztáni vonaton hatalmas urdu nyelvit felírás ékes­kedett: „Tanuljatok ölni Pákisztón­tól!" A másik vonatra hindi nyelven volt ráírva: „Tanuljatok bosszút áll­ni Hindusztántól!" Amitszár hindui és szkihjei megborzadtak: „Hóhérok, mit csináltatok testvéreinkkel ?" Gyorsan kirakodták a pákisztáni vo­natot, elirányították a menekülteket az áttelepülök táborába, és rátámad­tak a vonatra, amelyben a muszul­mán menekülök tartózkodtak. Mire megérkezett a katonaság és rendet teremtett, a muszulmánoknak több mint a felét megölték." Ugyanez a torkot fojtó élmény kap hangot A pésávari expressz című novellában, s itt még a dantei poklot is megszégyeníthetik a bor­zalom fekete és véres színei, ame­lyekkel Csandar á kényszerült csere folytán erőszakkal kiváltott gyűlöle­tet megfesti. Az író az állomásokon, falvakon és városokon átrobogó vo­nat képét ölti m ágára, és mint me­nekülteket szállító expressz figyeli a kocsikban, a pályaudvaron és az út mentén folyó mészárlást. Csandar nagy művészete abban mutatkozik meg, hogy a sok halál nem válik személytelenné, az ártat­lanul elhullók tömegéből mindunta­lan kiemel egy-egy alakot, hol egy szomjan haló unokáját féltő öreg­asszonyt, hol egy tanult fiatal lányt, vagy egy szerelmes asszonyt és így személyessé, egyénivé is teszi az egész népet érő tragédiát A Bambaiba érkező vonat vérfol­tos testét lemossák a fűtőházban, nem hallja többé a gyilkosok vér­szomjas röhögését és ekkor a vonat mezébe öltözött író felsóhajt: olyan utazásra vágyik Pandzsáb virágzó mezőin, amelyen a parasztok, hinduk, muszulmánok és szikhek ismét együtt takarítanák be a termést, ismét együtt vetnének és aratnának és a férfiak szíve ismét szerelemmel, tisz­telettel és becsüléssel telne el az asszonyok iránt: „Tehetős parasztok és munkások í csoportját akarom vinni, és boldog > feleségüket, gyerekeiket, akik az új élet felé mennek, ahol nem lesz sem hindu, sem muszulmán, hanem csupán a csodálatos lény — az EM­BER!" A másik nagy élmény, amelyből Csandar írásművészete merít, » bő­ség birodalmának, a mesés gazdagsá­gúnak hitt India legnagyobb átka: az éhínség! Ragályt lehelőn zavaros, fe­ketén hináros ennek az élményfor­rásnak a vize, egy cseppje sincs, amely üdítene. Csandar nem mutat rá a bajok okaira, nem elemzi az időről időre fellépő éhínségek ere­dőit, de minden sora érezteti, hogy Azokkal túlontúl tisztában van és jól ismeri az orvoslás okát is. Egye­lőre mintha feladata az volna, hogy komor képeivel ébresszen, riadót verjen. Az A n n ad a t á című ter­jedelmesebb novellája első részében egy külföldi diplomata leveleit közli; maró szatíra ez a közel két tucat­nyi levél, vérig leleplezi bennük azo­kat az élősdieket, akik tunya kö­zönnyel nézik a Kalkattá utcáin „száraz betegségben" elhulló ezreket és képmutató ostobasággal báli jó­tékonysággal próbálnak szabadulni lelkifurdalásaiktól. Az éhenhalók tömegéből Csandar megrendítő művészettel itt egy fia­tal falusi zenészt választ ki, aki az éhhalál elöl Kalkattába menekül, s akinek karjaiban elóbb tizenkilenc­éves felesége hal meg, majd két­esztendos kislánya. E megrendítő novella befejező oldalain a realista Csandar hangja költői szárnyalásúvá válik, passzív humanizmusa itt már­már ököllé súlyosodik, a belenyug­vás mögül felsejlik a tiltakozás, az új világot áhító ember forradalmi hite. „Nem vagyok politikus, csak egy­szerű zenész, nem vagyok uralkodó, csak egyszerű allattvaló" — vallja a fiatal zenész, aki nem halhat meg addig, amíg nem kap világos választ a kérdéseire. — „De hiszen az egy­szerű muzsikusnak is joga van meg­kérdezni, vajon ezek a földgolyót benépesítő éhes és mezítelen ember­milliók kapnák-e jogot, hogy egy új világot építsenek és abban éljenek? Azért kérdezem, mert én is egy má­sik világot akarok építeni, és abban akarok élni. Én is gyűlölöm a fasiz­must, a háborút, az eröszakot. Nem vagyok politikus, csak egy­szerű zenész, de szilárd meggyőző­désem, hogy a szomorú dallam szo­morúságot szül, a bánatos dallam bánatot kelt. Ha az ember rab, má­sokat is rabbá tesz. A föld minden hatodik embere indiai. Nem lehet azt hinni, hogy a másik öt embernek nem fájna a lelke a rabláncok miatt, amelyet egyik indiai a másikra ko­vácsol." ' A Mahá Laksmi, a boldogság és a szerencse istennőjének hídjának vas­korlátján hat kopott, agyonmosott szárit lobogtat a szél. Csandar elbe­széli a hat szári viselőinek boldog­talan életét. A hid másik oldalán selyemszárik függnek. Gazdag csalá­dok mosónői akasztották ki ezeket, tulajdonosaiknak hatalmas gyáraik vannak, részvényeik, korlátozott részvénytársaságaik és korlátlan jö­vedelmük. „Nem kérem tőled, hogy kommu­nista légy" — mondja Csandar. „Nem kérlek, hogy higgy az osztálíj­harcban. Csak egyetlen, dolgot s f­retnék hallani tőled: a Mahá Laksmi híd jobb oldalán állsz-e, vagy a bal oldalán ?" A novella és különösen befejezése teljesen világosan mutatja meg Krisan Csandar eszmei világát, s ro­konságát a világ legnagyobb haladó szellemeivel. Irásművészete jellemzé­séhez hadd fűzzem még, hogy a mai szépprózának kevés olyan művelője akad, aki a szerelmet áhító fiatalság­ról, a boldogságról és az öregkor bölcsességéről oly megragadó bájjal és érett költőiséggel tudna vallani, mint ez az indiai írástudó. Egri Viktor ÜJ SZO 6 * 1960- december 17.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents